8. Krisztus a törvényadó

“Mert az Úr a mi bíránk, az Úr a mi vezérünk, az Úr a mi királyunk, Ő tart meg minket” (Ésa 33:22).

Most Krisztusnak egy másik, de nem más, tulajdonságát figyeljük meg. Ez természetszerűen rendelkezik azzal a hatalommal is, hogy vezessen és uralkodjon. Ján 5:22-23-ban ezt olvassuk: “Mert az Atya nem ítél senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, miként tisztelik az Atyát”. Amint a teremtésben Krisztus az Atya megnyilatkozása, ugyanúgy az Atya megnyilatkozása a törvényadásban és a törvény végrehajtásában. Elég néhány bibliai szöveget idézni ahhoz, hogy ezt alátámasszuk.

Mózes negyedik könyvében olvasunk egy esetről, ami Izrael pusztai vándorlásakor történt. “És elindulának a Hór hegyétől a Veres tengerhez vívő úton, hogy megkerüljék Edom földét. És a népnek lelke megkeseredék út közben. És szóla a nép Isten ellen és Mózes ellen: Miért hoztatok fel minket Egyiptomból, hogy meghaljunk e pusztában? Mert nincsen kenyér, víz sincsen, és e hitvány eledelt utálja a mi lelkünk. Bocsáta azért az Úr a népre tüzes kígyókat, és megmardosák a népet, és sokan meghalának Izrael népéből” (4Móz 21:4-6). A nép Isten ellen és Mózes ellen szólt, és ezt mondták: Miért hoztatok ki minket a pusztába? Hibáztatták vezetőjüket. Ezért ölték meg őket a kígyók. Most olvassuk el Pál apostol szavait ugyanerről az eseményről: “Se a Krisztust ne kísértsük, amint közülük kísértették némelyek, és elveszének a kígyók miatt” (1Kor 10:7). Mit igazol ez? Azt, hogy Krisztus volt a vezető, aki ellen zúgolódtak. Ezt igazolja az is, hogy amikor – Mózes – inkább az Izraellel való közösséget választotta, és tiltakozott az ellen, hogy a fáraó leánya fiának hívják, akkor Krisztus gyalázatát többre tartotta Egyiptom kincseinél (Zsid 11:26). Olvassuk el 1Kor 10:4-et is, ahol Pál azt mondja, az atyák “egy lelki italt ittak, mert ittak a lelki kősziklából, amely követi vala őket, e kőszikla pedig a Krisztus volt”. Így Krisztus volt az, aki kivezette Izraelt Egyiptomból.

A Zsidókhoz írt levél harmadik fejezete szintén világossá teszi ezt a tényt. Azt mondja, hogy figyeljünk vallásunk Apostolára és Főpapjára, Krisztus Jézusra, aki hű volt házához, nem, mint szolga, hanem mint Fiú saját háza fölött (Zsid 3:1-6). Majd azt mondja az apostol, hogy mi vagyunk az Ő háza, ha a bizodalmat mindvégig megtartjuk. Ezért arra figyelmeztet bennünket, hogy hallgassunk reá és ne keményítsük meg a mi szívünket, mint atyáink tették a pusztában. Mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha ugyan az elkezdett bizodalmat mindvégig erősen megtartjuk. E mondás szerint: “Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket, mint az elkeseredéskor. Mert kik keseredtek el, mikor ezt hallották? Nemde mindazok, akik kijöttek Egyiptomból Mózes által? Kikre haragudott vala pedig meg negyven esztendeig? Avagy nem azokra-é, akik vétkeztek, akiknek testei elhullottak a pusztában?” (Zsid 3:14-17). Itt szintén azt látjuk, hogy Krisztus volt Izrael vezetője és parancsnoka a negyvenéves pusztai vándorlás alatt.

Ugyanezt a dolgot látjuk Józsué könyvében is. Józsué – Jerikó ostrománál – látott egy embert csupasz karddal a kezében, és megkérdezte: “Közülünk való vagy-é te, vagy ellenségeink közül?”. Az ember így felelt: “Nem, mert én az Úr seregének fejedelme vagyok, most jöttem” (Józs 5:13-15). Senki nem vitathatja, hogy – ha láthatatlanul is -, de Krisztus volt az, aki Izraelt vezette. Mózes, Izrael látható vezetője, látta Őt, aki láthatatlan. Krisztus volt az, aki megparancsolta Mózesnek, hogy menjen el, és szabadítsa ki az Ő népét.

Most olvassuk el 2Móz 20:1-3. versét: “És szólá Isten mindezeket az igéket, mondván; Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földéből, a szolgálat házából. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem”. Ki mondja ezeket a szavakat? Ő, aki kihozta őket Egyiptomból. És ki volt az a vezető, aki kihozta őket Egyiptomból? – Krisztus volt az. Akkor ki adta a törvényt a Sínai-hegyen? – Krisztus volt az, az Atya dicsősége, az Ő személyének képmása, akiben Isten megjelent az ember számára. Ő volt az, mindenek Teremtője, és aki jogot kapott arra, hogy mindenek felett ítélkezzen.

Más oldalról is alá lehet támasztani ezt a pontot. Amikor eljön az Úr, kiáltani fog (1Thesz 4:16), kiáltása elhangzik a sírokig, és feltámasztja a halottakat (Ján 5:28-29). “Az Úr a magasságból harsog, és az Ő szent lakhelyéről dörög, harsanva harsog az ő házára, riogatva kiált, mint a szőlőtaposók, e föld minden lakosa ellen. Elhat e harsogás a földnek végére, mert pere van az Úrnak a pogányokkal, ő minden testnek ítélő bírája, a hitetleneket fegyverre veti, ezt mondja az Úr” (Jer 25:30-31). Ha összehasonlítjuk ezt Jel 19:11-21. verseivel, ahol Krisztus, mint a mennyei seregek Vezére, királyok Királya és uraknak Ura eljön, hogy megtapossa a mindenható Isten haragjának borsajtóját, és megsemmisítse a gonoszokat, akkor látjuk, hogy Krisztus az, aki harsog a föld lakói ellen. Jóel még egy pontot tesz ehhez, amikor azt mondja: “Az Úr pedig megharsan a Sionról és megzendül Jeruzsálemből, és megrendülnek az egek és a föld” (Jóel 3:16).

Ezekből a szövegekből – és még továbbiakat is tehetnénk hozzá -, megérthetjük, hogy amikor az Úr eljön, hogy megszabadítsa népét, hangja megrázza az eget és a földet: “Inogva meginog a föld, miként a részeg, és meglódul, mint kaliba” (Ésa 24:20), és az “egek ropogva elmúlnak” (2Pét 3:10). Olvassuk el Zsid 12:25-26. versét:

“Vigyázzatok, meg ne vessétek azt, aki szól; mert ha azok meg nem menekültek, akik a földön szólót megvetették, sokkal kevésbé mi, ha elfordulunk attól, aki mennyekből vagyon, kinek szava akkor megrendítette a földet, most pedig ígéretet tesz mondván: Még egyszer megrázom nemcsak a földet, hanem az eget is”.

Az a szó, ami a földön hangzott el, és megrázta a földet, a Sínai-hegyi törvényadás volt (2Móz 19:18-20; Zsid 12:18-20), és nem volt ehhez hasonló szózat, és nem is lesz addig, míg az Úr el nem jön szent angyalaival, hogy megszabadítsa népét. De figyeljük meg, hogy ugyanaz a hang, ami akkor megrázta a földet, most nemcsak a földet rendíti meg, hanem az eget is, és láttuk azt, hogy e hang nem egyéb, mint Krisztus hangja, aki küzdelemre indul a népek ellen. Ebből is láthatjuk, hogy Krisztus hangja volt az, ami megszólalt a Sínai hegyről, amikor kihirdette a Tízparancsolatot. Mindez nem több mint amire eljutottunk akkor, amikor Krisztusról, mint Teremtőről és a szombat Alkotójáról beszéltünk.

Valójában az, hogy Krisztus az Istenség tagja, aki rendelkezik az isteni természettel, mindenben egyenlő az Atyával, Teremtő és Törvényadó, az egyetlen tényező, ami lehetővé teszi az engesztelést. Ez teszi lehetővé a megváltást. Krisztus meghalt, “hogy minket Istenhez vezéreljen” (1Pét 3:18), de ha egyetlen jotta hiányozna istenségéből, akkor nem tudna Istenhez vezetni bennünket. Ha Krisztus nem rendelkezett volna isteni természettel, akkor csupán emberi áldozat állna rendelkezésünkre. Sőt, ha Krisztus lenne a legelőkelőbb teremtmény, az sem érne semmit, mert akkor is a törvénynek alávetett lény lenne, aki nem tehet többet, mint teljesíti kötelességét. Nem rendelkezne azonban olyan igazsággal, amit másoknak át tudna adni. Végtelen különbség van a leghatalmasabb angyal és Isten között, ezért a leghatalmasabb angyal sem tudja felemelni az embert, és isteni természet részesévé tenni. Az angyalok képesek szolgálni, de csak Isten tud megváltani. Hálát kell adnunk Istennek, aki megmentett bennünket Krisztus Jézus megváltói szolgálata által, akiben lakozott az Istenség egész teljessége testileg, és aki ezért képes a legtávolabb lévőt is megváltani. Ez az igazság segít nekünk tökéletesebben megérteni, hogy a Biblia miért nevezi Krisztust Isten Igéjének. Ő az, akin keresztül az ember megismerheti Isten akaratát és erejét. Ő az Istenség “Szószólója”, és megnyilatkozása. Ő jelenti ki, és Ő teszi ismertté Istent az emberek előtt. Tetszett az Atyának, hogy benne lakozzék az egész teljesség, ezért nem szállítjuk le az Atyát, amint egyesek gondolják, azzal, hogy Krisztust megdicsőítjük, mint Teremtőt és Törvényadót, mert az Atya dicsősége visszatükröződik a Fiún. Mivel az Atya Krisztusban vált megismerhetővé, nyilvánvaló, hogy nem tudják kellően tisztelni az Atyát azok, akik nem emelik magasra Krisztust. Krisztus maga mondta: “…mindenki úgy tisztelje a Fiút, miként tisztelik az Atyát. Aki nem tiszteli a Fiút, nem tiszteli az Atyát, aki küldte őt” (Ján 5:23).

Azt kérdezik, hogy miként lehet Krisztus egyszerre Törvényadó és Közbenjáró Isten és ember között? Nem kell megmagyaráznunk ezt, csupán el kell fogadnunk, hogy az Írás ezt mondja. El kell ismernünk, hogy ez a tény ad erőt az engesztelésnek. A bűnösnek az ad bizonyosságot és reménységet az ingyenes bocsánatra nézve, hogy maga a Törvényadó, aki ellen az ember fellázadt, és akitől elszakadt az a személy, aki önmagát adta érte. Hogyan kételkedhetnénk Isten szándékainak és jóakaratának őszinteségében, mikor éppen Ő az, aki odaadta magát megváltásunkra? És ne gondoljuk azt, hogy az Atya és a Fiú szembenállt ebben a tranzakcióban. Egyek voltak ebben, mint minden másban. A békesség tanácsa kettőjük között volt (Zak 6:12-13), és a Fiú akkor is az Atya kebelén volt, amikor a földön járt.

Milyen csodálatos szeretet-megnyilvánulás! Az Ártatlan szenved a bűnösért, az Igaz a nem igazakért, a Teremtő a teremtményekért, a Törvényadó azokért, akik áthágták a törvényt, a Király a lázadó alattvalókért. Mivel Isten nem sajnálta a Fiút, hanem mindnyájunkért odaadta – mivel Krisztus önként adta oda magát -, mimódon ne adna vele együtt mindent nékünk? A végtelen Szeretet nem találhatott tökéletesebb megnyilatkozási formát. Ezért elmondhatja az Úr: “Mit kellett volna még tennem szőlőmmel; amit meg nem tettem vele?” (Ésa 5:4).