A Biblia számos helyen nevezi Krisztust Istennek. A zsoltáros ezt írja: “Az istenek Istene, az Úr szól, és hívja a földet napkeltétől lenyugtáig. A Sionról, amelynek szépsége tökéletes, fényeskedik Isten. Eljön a mi Istenünk és nem hallgat; emésztő tűz van előtte, s körülötte erős forgószél. Hívja az egeket onnan felül, és a földet, hogy megítélje népét. Gyűjtsétek elém kegyeseimet, akik áldozattal erősítik szövetségemet. És az egek kijelentik az ő igazságát, mert az Isten bíró” (Zsolt 50:1-6).

Hogy ez a szöveg Krisztusra utal, az tudható, (1) mivel minden ítélet a Fiúnak adatott, és (2) az Ő második eljövetele az az idő, amikor elküldi angyalait, hogy összegyűjtsék kegyeseit a föld négy széléről (Mát 24:31). “Eljön a mi Istenünk és nem hallgat.” Nem, mert amikor az Úr leszáll az égből, ezt “riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával” (1Thesz 4:16) teszi. A riadó Isten Fiának hangja lesz, amit meghallanak mindazok, akik a sírban vannak, és előjönnek hatására (Ján 5:28-29). Az élő igazakkal együtt felemelkednek, hogy találkozzanak az Úrral a levegőben, hogy mindörökké vele legyenek. Ez az esemény lesz “a mi őhozzá leendő egybegyűjtésünk” (2Thesz 2:1 vö.: Zsolt 50:5; Mát 24:31 és 1Thesz 4:16).

“Emésztő tűz van előtte, s körülötte erős forgószél”, mert amikor az Úr Jézus eljön a mennyből az ő szent angyalaival, akkor ezt “tűznek lángjában” teszi, mint “aki bosszút áll azokon, akik nem ismerik az Istent, és akik nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának” (2Thesz 1:8). Láthatjuk tehát, hogy a Zsolt 50:1-6. szemléletes leírása annak, amikor Krisztus másodszor eljön népe üdvözítésére. Amikor eljön, Ő lesz “az erős Isten” (vö.: Hab 3). Ez az Ő egyik jogos címe. Krisztus első adventje előtt régen szólta e szavakat Ésaiás próféta Izrael vigasztalására: “hívják nevét csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének” (Ésa 9:6). Ezek nem csupán Ésaiás szavai, hanem Isten Lelkének szavai. Isten maga szólt a Fiúhoz, és ezzel a címmel illette Őt. A Zsolt 45:7. versében ezt olvassuk: “Trónod oh Isten örökkévaló; igazságnak pálcája a te királyságodnak pálcája”. A figyelmetlen olvasó úgy tekinthet erre, mint a zsoltáros Isten dicsőítő szavaira, de ha az Újszövetséghez lapozunk, meglátjuk, hogy sokkal többről van szó: az Atya Isten beszél itt, és a Fiút nevezi Istennek (Zsid 1:1-8).

Krisztus ezt a nevet nem valamilyen különleges eredményért kapta, hanem az öröklés jogán. Krisztus nagyságáról és hatalmáról szólva, a Zsidókhoz írt levél írója azt mondja: Ő sokkal nagyobb az angyaloknál, mert “különb nevet örökölt azoknál” (Zsid 1:4). A fiú mindig jogszerűen viseli apja nevét, így Krisztus is, mint “Isten egyszülött Fia”, jogosan viseli ezt a nevet. A fiú ugyanakkor – kisebb vagy nagyobb mértékben – az apa mása: ugyanaz a termete, arcvonásai és jellemtulajdonságai követik apjáét. Nem teljesen, mert az emberek között nincs tökéletes képmás. De Istenben nincs hiányosság, és az Ő műveiben sem, ezért Krisztus az Atya “valóságának képmása” (Zsid 1:3). Mint az önmagában létező Isten Fia, rendelkezik az istenség minden jellemtulajdonságával.

Igaz, hogy Istennek sok fia van, de Krisztus “Isten egyszülött Fia”, ezért olyan értelemben rendelkezik az istenfiúsággal, ahogy egyetlen lény sem rendelkezhet vele. Az angyalok, csakúgy, mint Ádám, Isten fiai a teremtés által (Jób 38:7; Luk 3:38), a keresztények Isten fiai a fiúvá fogadás által (Róm 8:14-15), de Krisztus azért Isten Fia, mert annak született.

A Zsidókhoz írt levél azt is elmondja, hogy az istenfiúság nem olyan állapot, amibe Krisztus felemeltetett, hanem olyan pozíció, amit jog szerint birtokol. Azt mondja: Mózes hű volt Isten házában, mint szolga, “Krisztus ellenben, mint Fiú a maga háza felett” (Zsid 3:6). Azt is mondja, hogy Krisztus a ház építője: Ő az, aki felépítette és dicsőségével betöltötte az Úr templomát (Zak 6:12-13).

Krisztus nyilvánvaló módon tanította, hogy Ő Isten. Amikor az ifjú azt kérdezte tőle: “Jó Mester, mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerjem?”, Jézus – mielőtt válaszolt volna a kérdésre – ezt kérdezte: “Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egy, az Isten” (Márk 10:17-18). Mit értett Jézus e szavakon? Azt akarta mondani, hogy Ő nem mindenestől jó? Szerényen kisebbíteni akarta magát? – Szó sincs róla, hiszen Krisztus tökéletesen jó volt. Azoknak a zsidóknak, akik állandóan figyelték, hogy valamit találjanak nála, amivel megvádolhatják Őt, határozottan kijelentette: “Ki vádol engem közületek bűnnel?” (Ján 8:46). Az egész zsidó nemzetből nem volt egyetlen ember sem, aki valaha is látott volna, vagy hallott volna nála valamit, ami a leghalványabb mértékben hasonlított a bűnre, s akik eldöntötték, hogy halálra ítélik Őt, csak hamis tanúk felbérelése árán tehették meg azt. Péter ezt írja: “bűnt nem cselekedett, sem szájában álnokság nem találtatott” (1Pét 2:22). Pál azt mondja: “bűnt nem ismert” (2Kor 5:21). A zsoltáros kijelenti: “nincsen hamisság benne” (Zsolt 92:15). Végül János ezt írja: “És tudjátok, hogy ő azért jelent meg, hogy a mi bűneinket elvegye; és őbenne nincsen bűn” (1Ján 3:5).

Krisztus nem tagadhatta meg magát, ezért nem mondhatta azt, hogy Ő nem jó. Ő maga volt a tökéletes jóság. Mivel nincs más jó, csak egyedül az Isten, és mivel Krisztus jó, ebből következik, hogy Krisztus Isten, és ez az, amit meg akart tanítani az ifjúnak. Jézus ezt tanította a tanítványoknak is. Amikor Filep így szólt, “mutasd meg nékünk az Atyát, és elég nékünk”, Jézus így felelt: “Annyi idő óta veletek vagyok, és mégsem ismertél meg engem, Filep? Aki engem látott, látta az Atyát; mimódon mondod azért te: Mutasd meg nékünk az Atyát?” (Ján 14:8-9). Ez ugyanolyan hangsúlyos, mint amikor ezt mondta: “Én és az Atya egy vagyunk” (Ján 10:30). Krisztus annyira Isten volt – még akkor is, amikor az emberek között járt -, hogy amikor kérték, hogy mutassa meg az Atyát, ezt válaszolhatta: nézzetek rám. Mindez eszünkbe juttatja, hogy amikor Isten elküldte az Elsőszülöttet a világba, ezt mondta: “És imádják őt az Istennek minden angyalai” (Zsid 1:6). Nemcsak a világ létele előtt kellett az angyaloknak imádniuk Krisztust, amikor osztozott az Atya dicsőségében, hanem akkor is, amikor eljött, mint kisgyermek Betlehembe.

A zsidók nem értették félre Krisztusnak önmagára vonatkozó tanítását. Amikor azt mondta, hogy egy az Atyával, a zsidók köveket ragadtak, hogy megkövezzék Őt, s amikor megkérdezte tőlük, hogy mely jó dologért akarják Őt megkövezni, ezt válaszolták: “Jó dologért nem kövezünk meg téged, hanem a káromlásért, tudniillik, hogy te ember létedre Istenné tetted magad” (Ján 10:33). Ha valóban az lett volna, akinek tekintették: közönséges ember, szavai valóban istenkáromlások lettek volna: de Ő Isten volt.

Krisztus földre jövetelének az volt a célja, hogy kinyilatkoztassa Istent az emberek előtt, hogy az emberek hozzá jöhessenek. Amint Pál írja, hogy “Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot” (2Kor 5:19), illetve ahogy Jánosnál olvashatjuk: az Ige, aki Isten volt, “testté lett” (Ján 1:1, 14). Ugyanakkor kijelenti: “Az Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki (tette ismertté) őt” (Ján 1:18).

Figyeljük meg a kifejezést: “az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van”! Ott volt, és ott van az Ő lakhelye, mint az Istenség egy tagjának lakhelye akkor is, amikor a földön volt, és akkor is, amikor a mennyben van. A jelen idő használata folyamatosságot sugall, ugyanazt a gondolatot tartalmazza, mint azok a szavak, amit Jézus mondott a zsidóknak: “Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok” (Ján 8:58). És ez ismét bemutatja, hogy Ő azonos azzal, aki megjelent Mózesnek, és ezt mondta: “Vagyok, aki Vagyok”.

És végül ott vannak Pál ihletett szavai Jézus Krisztusról: “Mert tetszett az Atyának, hogy Őbenne lakozzék az egész teljesség” (Kol 1:19). Hogy mi az a “teljesség”, ami Krisztusban lakozott, megtudhatjuk a következő fejezetből: “Mert őbenne lakozik az istenségnek egész teljessége testileg” (Kol 2:9). Ez a legtökéletesebb és legkevésbé megkérdőjelezhető tanúságtétel arról, hogy Krisztus természeténél fogva rendelkezett az isteni tulajdonságokkal. Krisztus istensége nagyon látható módon megnyilatkozik abban, ahogy folytatjuk szemlélődésünket.