A Biblia azt mondja: “Az igaz ember hitből él”. Isten igazsága “hitből hitbe” jelentetik ki (Róm 1:17). Semmi sem tudja jobban illusztrálni a hit munkáját, mint azok a történetek, melyek “régen megírattak, a mi tanulságunkra…, hogy békességes tűrés által és az írásoknak vigasztalása által reménységünk legyen” (Róm 15:4). Vizsgáljuk meg először azt az ismert történetet, amit 2Krón 20-ban találunk. “És lőn ezek után, eljövének a Moáb fiai és Ammon fiai, és velük mások is az Ammoniták közül, Jósafát ellen, hogy hadakozzanak vele. Eljövének pedig a hírmondók, és megmondák Jósafátnak, mondván: A tenger túlsó részéről nagy sokaság jön ellened Siriából, és már Haséson-Tamárban vannak; ez az Engedi” (1-2. v.).
Ez a nagy sereg rémületet keltett a királyban és a népben, de arra a bölcs döntésre jutottak, hogy “az Úr segedelmét keressék, Júdeának minden városaiból is jövének, hogy az Urat megkeressék” (3-4. v.). Ezután Jósafát, mint a gyülekezet vezetője imádkozni kezdett. Ez az ima méltó arra, hogy alaposan tanulmányozzuk, mert hitből fakadó ima volt, s magában hordozta a hit győzelmének esélyét:
“És megálla Jósafát Júda és Jeruzsálem gyülekezeteiben, az Úr házában az új pitvar előtt, és monda: Óh Uram, mi atyáink Istene! Nem te vagy-é egyedül Isten a mennyben, aki uralkodol a pogányoknak minden országain? A te kezedben van az erő és hatalom, és senki sincsen, aki ellened megállhatna” (5-6. v.).
Ez kitűnő imakezdet volt, mert a menny Istenének elismerésével kezdődött. “Mi Atyánk ki vagy a mennyekben”. Mit jelent ez? Ez az Isten, mint a menny Istene, a Teremtő. Ebben az imában jelen van annak elismerése, hogy Istennek hatalma van a világ minden országa, valamint a sötétség hatalmai felett is. Az a tény, hogy Ő a Teremtő, aki a mennyben van, azt igazolja, hogy kezében nagyság és hatalom van, s ezért senki nem állhat meg ellene. Az az ember, aki a szükség idején képes így kezdeni imáját, már maga mellett tudhatja a győzelmet. Jósafát nemcsak az Isten csodálatos erejébe vetett bizalmát vallotta meg, hanem igényelte is ezt az erőt magának, amikor azt mondta: “Mi Istenünk!” Eleget tett ezzel az Írás kívánalmának: “mert aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, akik őt keresik” (Zsid 11:6).
Jósafát ezután elbeszélte, hogyan vezette be őket Isten erre a földre, és azt, hogy éppen azok a népek törtek rá, akiknek földjét elkerülték a honfoglalás idején (7-11. v.). Majd így fejezte be imáját: “Óh mi Istenünk, nem ítéled-é meg őket? Mert nincsen mibennünk erő e nagy sokasággal szemben, mely ellenünk jön. Nem tudjuk, mit cselekedjünk, hanem csak tereád néznek a mi szemeink” (12. v.). Mivel az Úrnak mindegy, hogy sokan vannak vagy kevesen, hogy van erejük vagy nincs, de mivel szemei forognak az egész földön, hogy hatalmát megmutassa azokhoz, akik őhozzá teljes szívvel ragaszkodnak (2Krón 16:9), ezért egyedül benne bizakodhatnak azok, akik szükségben vannak. Jósafátnak és népének ez a magatartása összhangban volt az apostol tanácsával: “Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégzőjére, Jézusra” (Zsid 12:2). Ő a kezdet és a vég, és kezében van minden hatalom mennyen és földön.
Mi volt az eredmény? Eljött a próféta, a Szentlélek erejével: “És monda: mindnyájan, akik Júdában és Jeruzsálemben lakoztok, és te Jósafát király, halljátok meg szómat! Így szól az Úr néktek: Ne féljetek és ne rettegjetek e nagy sokaság miatt; mert nem ti harcoltok velük, hanem az Isten” (15. v.). Majd azt mondta nekik, hogy másnap induljanak el, szálljanak szembe az ellenséggel, és lássák meg az Úr szabadítását. És most következik a legfontosabb részlet: “És reggel felkészülvén, kimenének Tékoa pusztájára; és mikor kiindulának onnan, megálla Jósafát és monda: Halljátok meg szómat, Júda és Jeruzsálemben lakozók! Bízzatok az Úrban a ti Istenetekben, és megerősíttettek; bízzatok az ő prófétáiban, és szerencsések lesztek! Tanácsot tartván pedig a néppel, előállítás az Úr énekeseit, hogy dicsérjék a szentség ékességét, a seregek előtt menvén, és mondják: Tiszteljétek az Urat, mert örökkévaló az ő irgalmassága” (20-21. v.).
Igen különös módja volt ez a harcbamenetelnek. Kevés hadsereg vonult így valaha is az ütközetbe. De mi volt az eredmény?
“És amint elkezdték az éneklést és a dicséretet, az Úr ellenségeskedést szerze az Ammon fiai és a Moábiták és a Seir hegyén lakozók ellen, akik Júdára jövének, és megverettetének. Mert az Ammon és a Moáb fiai a Seir hegyén lakozók ellen támadának, hogy őket levágnák és elvesztenék; és mikor mind elvesztették a Seir hegyén lakozókat, azután egymás elpusztítását segítették elő. A Júda népe pedig méne Mispába a puszta felé, és mikor a sokaság felé fordulának: íme csak elesett holttestek valának a földön, és senki sem menekült meg” (22-24. v.).
Ha kevés csapat volt, amely ilyen előőrssel indult a harcba, akkor az is igaz, hogy kevés csapat kapott jutalmul ilyen győzelmi jelt. Ezért nem hiábavaló egy kis figyelmet fordítani a hitbeli győzelem filozófiájának tanulmányozására, ahogy ebben a történetben megnyilatkozott. Mire gondolhatott az ellenség, aki a számbeli fölényben bízott, amikor meghallotta ezen a reggelen, hogy az izraeliták énekelve vonulnak ki? Arra, hogy az izraeliták megerősítést kaptak valahonnan, s ezért értelmetlen megtámadni őket. Pánik tört ki közöttük, s mindegyik a szomszédjában kereste az ellenséget.
És nem volt igazuk, amikor azt gondolták, hogy az izraeliták megerősítést kaptak? De igen! Mert, amikor az izraeliták énekelni kezdtek, “az Úr ellenséget szerze az Ammon fiai, a Moábiták és a Seir hegyén lakozók ellen”. A seregek Ura harcolt ellenük, akikben bízott Jósafát és a nép. Erősítést kaptak, és ha szemük megnyílt volna, Elizeus szolgájához hasonlóan látták volna, hogy az ellenségnél többen vannak azok, akik őket támogatják.
A lényeges pont azonban ez: amikor az izraeliták az Urat kezdték dicsőíteni, akkor szerzett Isten ellenségeskedést ellenségeik között. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy hitük élő hit volt. Hittek az Úrban; más szóval, az Úrra hagyatkoztak, és ez erőt adott nekik. Így bebizonyosodott náluk az Ige üzenete: “az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk” (1Ján 5:4).
Vonatkoztassuk most ezt a példát a bűn elleni harcra. Nagy kísértés ér bennünket, hogy olyan tegyünk, amit nem tehetnénk. Gyakran legyőzött már ez a kísértés bennünket, ezért tudjuk, hogy nincs elég erőnk vele szemben. De szemünk most az Úrra tekint, aki azt mondta nékünk, hogy alkalmas időben segítségünkre siet a kegyelem trónjáról. Ezért segítségért kezdünk imádkozni, és ahhoz az Istenhez fordulunk, aki úgy jelentette ki magát a Bibliában, mint az ég és a föld Teremtője. Nem azzal kezdjük, hogy saját erőtlenségünk miatt siránkozunk, hanem azzal, hogy örvendezve elismerjük Isten erejét. Miután ezt megtettük, feltárhatjuk nehézségünket és gyengeségeinket.
Ha előbb szólnánk gyengeségünkről és csüggesztő helyzetünkről, akkor magunkat tennénk Isten elé. És akkor Sátán felnagyítja a nehézségeket, sötétséget áraszt ránk úgy, hogy gyengeségeinken kívül semmit sem látunk. S akkor lehetnek imáink buzgóak, küzdhetünk teljes erőnkkel, semmire sem jutunk, mert hiányzik hitünk lényeges eleme: annak elismerése, hogy Isten olyan Isten, amilyennek kijelentette magát. De ha Isten hatalmának elismerésével kezdjük, és azután mondjuk el gyengeségeinket, akkor erőtlenségünket az Ő ereje mellé helyeztük, és az ellentét bátorságot szül bennünk. Miközben imádkozunk, a Szentlélek eszünkbe juttatja Isten ígéreteit. Lehet, hogy nem találunk olyan ígéretet, ami pontosan illene a mi helyzetünkre, de megemlékezhetünk arról, hogy “igaz beszéd ez és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött a világra, hogy megtartsa a bűnösöket” (1Tim 1:15); és “adta önmagát a mi bűneinkért, hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból, az Istennek és a mi Atyánknak akarata szerint” (Gal 1:4). És tudatában lehetünk annak, hogy ez minden ígéretet magába foglal, mert “aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” (Róm 8:32).
Megemlékezünk arról, hogy úgy szólhat a még nem létező dolgokról, mintha már léteznének. Ezért Isten ígéretei olyanok, mintha már be is teljesedtek volna. Ezért, miután tudjuk, hogy a bűntől való szabadulásunk megegyezik az Ő akaratával, úgy tekintünk a győzelemre, mintha már elnyertük volna, és kezdünk köszönetet mondani Isten nagy és becses ígéreteiért. Amint hitünk megragadja ezeket az ígéreteket, és valóságosaknak tekinti őket, csak egyet tehetünk: dicsőítjük Istent csodálatos szeretetéért, s míg ezt tesszük, elménk elszakad a rossztól és elnyerjük a győzelmet. Az Úr összezavarja az ellenséget. Dicsőítő énekeink azt mutatják Sátánnak, hogy erősítést kaptunk, és miután már megismerte annak az erőnek a nagyságát, amit Istentől kaptunk, semmit sem tehet ellenünk, ezért visszavonul tőlünk. Ezt mutatják az apostol szavai is: “Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt” (Fil 4:6).