Sok ember habozik, hogy elinduljon-e az Úr útján, mert attól félnek, hogy Isten nem fogja elfogadni őket, és ezrek vannak, akik már évek óta Krisztus követőinek vallják magukat, és még mindig kételyeik vannak, hogy Isten elfogadja-e őket. Ezért írok, és távol áll tőlem, hogy elméjüket spekulációkkal töltsem meg, inkább Isten Igéjének egyszerű bizonyosságát szeretném nyújtani nekik.

“Elfogad-e engem az Úr?” Egy másik kérdéssel válaszolnék: elfogadja-e az ember az árut, amit megvásárolt? Ha elmegyünk egy üzletbe bevásárolni, átvesszük-e az árut, amikor kiszolgálnak bennünket? Természetesen, és ez nem is lehet kérdés. Az a tény, hogy megvettük az árut és fizettünk érte, elegendő bizonyíték nemcsak arra, hogy meg akarjuk azt kapni, hanem arra is, hogy alig várjuk, hogy birtokba vehessük. Ha nem akarnánk, nem vásároltuk volna meg. De minél többet fizettünk érte, annál jobban szeretnénk megkapni. Ha nagyon sokat fizettünk, sőt majdnem az életünkbe került, akkor nem lehet kérdés, hogy a szállításkor készek leszünk-e átvenni az árut.

Most alkalmazzuk ezt az egyszerű példát arra az esetre, amikor a bűnös Krisztushoz jön. Először is, Ő megvásárolt bennünket. “Avagy nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek temploma, amelyet Istentől nyertetek; és nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg; dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi” (1Kor 6:19-20). Az ár, amit értünk fizetett, az Ő vére, azaz az Ő élete volt. Pál ezt mondta az efézusi véneknek: “Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyben a Szentlélek titeket vigyázókká tett, az Isten anyaszentegyházának legeltetésére, melyet tulajdon vérével szerzett” (ApCsel 20:28). “Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetektől; hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén” (1Pét 1:18-19). Ő “önmagát adta értünk” (Tit 2:14), “önmagát adta a mi bűneinkért, hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból, az Istennek és a mi Atyánknak akarata szerint” (Gal 1:4).

Ő nemcsak egy-egy osztályt vásárolt meg, hanem az összes bűnöst a földről. “Mert úgy szerette isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta” (Ján 3:16). Jézus ezt mondta: “És az a kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért” (Ján 6:51). “Mert Krisztus, mikor még erőtelenek valánk, a maga idejében meghalt a gonoszokért”. “Az Isten pedig a hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus értünk meghalt” (Róm 5:6, 8).

A kifizetett ár végtelen volt, ezért tudjuk, hogy Krisztus vágyik megkapni azt, amit megvásárolt. Krisztus szívére vette, hogy megkapja az embert, és nem tud elégedett lenni nélküle (Fil 2:6-8; Zsid 12:2; Ésa 53:11).

“De én nem vagyok méltó”. Ez azt jelenti, hogy te nem érsz annyit, mint amennyit fizettek érted, ezért attól félsz, hogy Krisztus meggondolja magát. Akkor lenne ennek a félelemnek némi alapja, ha olyan szerződés állna előtted, amit nem írtak alá, és aminek az árát még nem fizették ki. Ha most hirtelen úgy döntene, hogy nem fogad el téged, mert nem érsz annyit, mint amennyit fizetett érted, akkor nemcsak téged veszítene el, hanem azt az árat is, amit kifizetett érted. Még akkor is, ha az áru nem éri meg azt az árat, amit kifizettünk érte, akkor sem követünk el olyan ostobaságot, hogy eldobjuk magunktól. Inkább szeretnénk kapni valamit a pénzünkért, mint semmit.

De nem kell nekünk foglalkoznunk az érték kérdésével. Amikor Krisztus a földön volt a vásárlás ügyében, “nem szorult rá, hogy valaki bizonyságot tegyen az emberről; mert magától is tudta, mi volt az emberben” (Ján 2:25). Nyitott szemmel kötötte az üzletet, és pontosan tudta, hogy mit ér az, amit vásárolt. Egyáltalán nem érzi magát becsapva, amikor hozzá megyünk és azt találja, hogy értéktelenek vagyunk. Nem kell aggodalmaskodnunk az érték felett, ha az ügylet tökéletes ismerete mellett is elégedett volt, amikor megállapodott, akkor nekünk nincs okunk elégedetlenkedni.

A dologban az a legcsodálatosabb, hogy éppen azért vásárolt meg bennünket, mert méltatlanok voltunk. Gyakorlott szeme nagy lehetőséget látott bennünk, és nem azért vett meg, akik voltunk, vagy akik vagyunk, hanem azért, amit kihozni remélt belőlünk. Azt mondja: “Én, én vagyok, aki eltörlöm álnokságaidat önmagamért, és bűneidről nem emlékezem” (Ésa 43:25). Nekünk nincs saját igazságunk, ezért megváltott bennünket, hogy Isten igazsága legyünk Krisztusban. Pál ezt írta: “Mert őbenne lakozik az istenségnek egész teljessége testileg, és ti őbenne vagytok beteljesedve, aki feje minden fejedelemségnek és hatalmasságnak” (Kol 2:9-10). Íme itt látható az egész folyamat:

“…természet szerint (mindnyájan) haragnak fiai valánk, mint egyebek is. De az Isten gazdag lévén irgalmasságban, az ő nagy szerelméből, mellyel minket szeretett, minket, kik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal (kegyelemből tartattatok meg!), és együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban. Hogy megmutassa a következendő időkben az Ő kegyelmének felséges gazdagságát hozzánk való jóságából a Krisztus Jézusban. Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez; nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék. Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, amelyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk” (Eféz 2:3-10).

Hivatásunk az Ő kegyelme dicsőségének magasztalása, de ez nem lehetne igaz akkor, ha természettől fogva méltók lettünk volna az árra, amit kifizetett értünk. Ebben az esetben nem illetné Őt dicsőség az ügyletért, s az elkövetkező korszakokban nem mutathatná be rajtunk kegyelme gazdagságát. De ha vesz bennünket, mint méltatlanokat, és végül szeplőtlenül állít trónja elé, az örök dicsőséget szerez néki. És senki sem lesz, aki magában keresi az alkalmatos voltot.

Az örökkévalóságban a megszenteltek egységesen mondják Krisztusnak: “Méltó vagy…, mert megölettél, és megváltottál minket Istennek a te véred által, minden ágazatból és nyelvből és népből és nemzetből, és tettél minket a mi Istenünknek királyokká és papokká, és uralkodunk a földön… Méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt és gazdagságot és bölcsességet és hatalmasságot és tisztességet és dicsőséget és áldást” (Jel 5:9-10, 12).

Minden aggodalmat le kellene csendesítenünk azzal kapcsolatban, hogy Isten elfogad-e bennünket. De ez nem ilyen egyszerű: a hitetlen és bűnös szív szüntelenül kételkedik. “Hiszem ezt, de…” De álljunk meg itt: ha hiszünk, akkor ne mondjuk ezt: “de…”, mert amikor az emberek kimondják ezt a szót, akkor valójában ezt mondják: “Hiszek, de nem hiszek!”. Lehet, hogy valaki így folytatja: “Talán igazad van, de hallgass meg. Azt akartam mondani, hogy hiszek az Írásnak azokban a szavaiban, amit idéztél, de a Biblia azt is mondja, hogy ha Isten gyermekei vagyunk, akkor rendelkezünk a Lélek bizonyságtételével, s ez a bizonyságtétel bennünk van; s én nem érzek ilyen bizonyságtételt magamban; ezért nem tudok hinni abban, hogy Krisztusé vagyok. Hiszek a szavában, de nem rendelkezem a belső bizonyságtétellel.” Értem a nehézségedet, és nézzük meg, hogy el lehet-e távolítani.

Hogy Krisztusé vagy-e, ezt magadban is eldöntheted. Látod, hogy mit adott érted. Az a kérdés, hogy átadtad-e magad neki? Ha nem vagy az övé, az csak azért van, mert nem adtad át neki azt, amit megvásárolt. Megkárosítod Őt. Jézus ezt mondja: “Egész napon kiterjesztettem kezeimet az engedetlenkedő és ellentmondó néphez” (Róm 10:21). Kér téged, hogy add át neki azt, amit megvásárolt és kifizetett, te pedig ellenállsz, s azzal vádolod, hogy nem akar elfogadni téged. De ha szívből felajánlottad magad néki, mint gyermeke, akkor bizonyos lehetsz, hogy el is fogadott téged.

Ha azt mondod, hogy hiszel szavaiban, mégis kételkedsz, hogy elfogadott-e téged, mivel nem érzed a belső bizonyságtételt, azt kell újra mondanom, hogy nem hiszel. Ha hittél volna, rendelkeznél a bizonyossággal. Figyelj szavaira: “Aki hisz a Fiúban, bizonyságtétele van önmagában. Aki nem hisz az Istennek, hazuggá tette őt; mert nem hitt abban a bizonyságtételben, amellyel bizonyságot tett Isten az ő Fiáról” (1Ján 5:10). Hinni a Fiúban azt jelenti, hogy hiszünk szavaiban, s abban, amit feljegyeztek róla.

És, “aki hisz a Fiúban, bizonyságtétele van önmagában”. Nem lehet bizonyságtételed addig, míg nem hiszel. Hogy van ez? Az Isten szavába vetett hitből van a bizonyság. Isten mondja ezt: “A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés” (Zsid 11:1).

Ha füleiddel hallanád, hogy Isten azt mondja, az Ő gyermeke vagy, akkor ezt elegendő bizonyságnak tartanád. Nos, amikor Isten szól az Ő szavában, az ugyanolyan, mintha füllel hallható módon szólna, és hited a bizonysága, hogy hallod Őt, és hiszel néki.

Ez olyan fontos dolog, hogy méltó az alapos vizsgálatra. Olvassunk egy kicsit többet a feljegyzésekből. Először azt olvassuk, hogy “mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által” (Gal 3:26). Ez egy pozitív megerősítése annak, amit az előbb mondtam a bizonyságtétellel kapcsolatos hitetlenségünkről. Hitünk tesz bennünket Isten gyermekeivé. De hogyan nyerjük el ezt a hitet? “Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által” (Róm 10:17). De hogyan nyerhetjük el az Isten szavába vetett hitet? Egyszerűen higgyük el, hogy Isten nem hazudik. Bizonyára nem mernénk szemtől szemben hazugnak nevezni Istent, de valójában ezt tesszük, amikor nem hiszünk szavában. Egyetlen dolgot kell tenni ahhoz, hogy higgy: hinni kell! “Közel hozzád a beszéd, a szádban és a szívedben van: azaz a hit beszéde, amelyet mi hirdetünk. Mert ha a te száddal vallást teszel az Úr Jézusról, és szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta Őt a halálból, megtartatol. Mert szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az idvességre. Mert azt mondja az írás: Valaki hisz őbenne, meg nem szégyenül” (Róm 10:8-11).

Mindez összhangban van azzal, amit Pál máshol feljegyzett: “Ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak; ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg” (Róm 8:16-17). Az a Lélek, aki bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, a Vigasztaló, akit Jézus megígért (Ján 14:16). És tudjuk, hogy az Ő bizonyságtétele igaz, mert Ő “az Igazság Lelke”.

Nos, hogyan tesz Ő bizonyságot? Úgy, hogy eszünkbe juttatja az Igét, ami feljegyzésre került. Ő ihlette ezeket a szavakat (1Kor 2:13; 2Pét 1:21), ezért amikor eszünkbe juttatja őket, az ugyanolyan, mintha személyesen szólna hozzánk. Értelmünk elé tárja a feljegyzéseket, amiből már idéztünk is, tudjuk, hogy ezek a feljegyzések igazak, mert Isten nem hazudik. Ezért elnémítjuk Sátán hamis vádjait Isten ellen; hiszünk a feljegyzésekben, és mivel hiszünk, tudjuk, hogy Isten gyermekei vagyunk, és így kiáltunk: “Abba Atya!” És a dicsőséges igazság tökéletesen áthatol lelkünkön, és a szavak ismétlése valóssággá teszi előttünk a bizonyosságot: Ő a mi Atyánk, és mi az Ő gyermekei vagyunk. Milyen örömet ad ez a gondolat! Láthatjuk tehát, hogy a bizonyság, amit lelkünkben hordunk, nem csupán benyomás vagy megérzés. Isten nem azt kéri tőlünk, hogy olyan bizonytalan tanúban higgyünk, mint saját érzéseink. Aki a maga szívében bízik, balga az – mondja az Írás. Az a bizonyság, amiben hinnünk kell, Isten változhatatlan szava, és ezt a tanúbizonyságot a Lélek által nyerhetjük el szívünkben. “Hála legyen Istennek ezért a kimondhatatlan ajándékért!”

Ez a bizonyság nem jogosít fel bennünket arra, hogy eleresszük magunkat, és önelégülten azt higgyük, már elértük a tökéletességet. Emlékeznünk kell arra, hogy Krisztus nem önmagunkért fogad el bennünket, hanem önmagáért; nem azért, mert tökéletesek vagyunk, hanem azért, mert általa tökéletessé válhatunk. Megáld minket, nem azért, mert jók voltunk, és megérdemeltük áldását, hanem azért, hogy áldásának erejével elfordulhassunk bűneinktől (ApCsel 3:26). Mindazok, akik hisznek Krisztusban, erőt, jogot és kiváltságot kapnak ahhoz, hogy Isten fiai legyenek (Ján 1:12). Az Ő “igen nagy és becses ígéretei” által lehetünk “isteni természet részeseivé” (2Pét 1:4).

Vizsgáljuk meg most már ezeknek az írásoknak a gyakorlati tanulságait.