Most már az a kérdés, miként nyerhetjük el azt az igazságot, amire szükségünk van ahhoz, hogy bemehessünk a mennyek országába? Válaszolni erre a kérdésre: ez az evangélium nagy munkája. Tanulmányozzunk először egy példázatot a megigazulásról, azaz az igazságban való részesedésről. Ha látjuk a tényt, jobban megértjük az elméletet. A példát Luk 18:9-14. verseiben találjuk meg:

“Némelyeknek pedig, kik elbizakodtak magukban, hogy ők igazak, és a többieket semmibe sem vették, ezt a példázatot is mondá: Két ember méne fel a templomba imádkozni; az egyik farizeus, és a másik vámszedő. A farizeus megállván, ily módon imádkozék magában: Isten! Hálákat adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, ragadozók, hamisak, paráznák, vagy mint ím e vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten; dézsmát adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol állván, még szemeit sem akarja vala az égre emelni, hanem veri vala mellét, mondván: Isten légy irgalmas nékem bűnösnek! Mondom néktek, ez megigazulva méne alá az ő házához, inkább hogynem amaz; mert valaki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik”.

Ezt a példázatot azért mondta el Jézus, hogy bemutassa: hogyan lehet, és hogyan nem lehet megigazulni. A farizeusok nem tűntek el: ma is sokan vannak, akik saját cselekedeteik által akarják elnyerni az igazságot. Bíznak magukban, és saját igazságukban. Nem mindig dicsekszenek nyíltan jóságukkal, de más módon kifejezésre juttatják, hogy saját igazságukban bíznak. Talán a farizeusi lelkület – az a lelkület, ami az ember jócselekedeteit akarja Isten elé állítani, hogy elnyerje jóindulatát – ugyanolyan gyakran megnyilatkozik a hitvalló keresztények között, akik a legmélyebb alázatosságot mutatják bűneikkel szemben. Tudják, hogy vétkeztek, és ezért vádolja őket a lelkiismeret. Búslakodnak bűnös állapotuk miatt, és gyengeségről panaszkodnak. De bizonyságtételük soha nem emelkedik e színvonal fölé. Szégyellősen tartózkodnak attól, hogy megszólaljanak a gyülekezeti rendezvényeken, és nem mernek Istenhez imádkozni. Ha a megszokottnál is nagyobbat vétkeznek, akkor egy ideig nem imádkoznak, amíg le nem csendesedik felkavart lelkiismeretük, vagy amíg hatalmukba nem keríti őket az érzés, miszerint már elég jót tettek ahhoz, hogy jóvátegyék előbbi bűneiket. Mit mutatnak ezek a megnyilatkozások? A farizeusi lelkületet, ami saját jóságát akarja Isten elé állítani, és addig nem jön Istenhez, amíg nem érzi úgy – teljesen hamisan – hogy képes felmutatni valamit Isten előtt. Azt szeretnék, ha így szólhatnának az Úrhoz: “Nézd, milyen jó voltam az utóbbi néhány napban, bizonyára most már elfogadhatsz engem”.

Mi ennek az eredménye? Az az ember, aki saját igazságában bizakodott, nem igazult meg; míg az, aki szívből így imádkozott: “Isten légy irgalmas nékem bűnösnek!”, igaz emberként tért haza. Krisztus azt mondja, hogy megigazulva ment el, azaz igazzá tétetett.

Figyeljük meg, hogy a vámszedő többet tett annál, mint a bűnössége feletti puszta siránkozás: irgalmat kért. Mi az irgalom? Meg nem érdemelt jóság. Az a készség, hogy jobban bánnak az emberrel, mint megérdemelné.

Az ihletett Ige ezt mondja Istenről: “Mert amilyen magas az ég a földtől, olyan nagy az Ő kegyelme az őt félők iránt” (Zsolt 103:11). Ez a mérce: Isten annyival bánik jobban velünk, mint megérdemelnénk, ha alázattal jövünk hozzá, mint amennyivel magasabb az ég a földnél. És milyen értelemben bánik jobban velünk? Abban az értelemben, hogy elveszi tőlünk bűneinket: “Amilyen távol van a napkelet a napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk a mi vétkeinket” (12. v.). Ezzel a kijelentéssel összhangban vannak a szeretett tanítvány szavai: “Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól” (1Ján 1:9).

Az Isten irgalmáról, és annak megnyilatkozásáról szólnak Mikeás szavai is: “Kicsoda olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt és elengedi öröksége maradékának vétkét? Nem tartja meg haragját örökké, mert gyönyörködik az irgalmasságban. Hozzánk térvén, könyörül rajtunk; eltapodja álnokságainkat. Bizony a tenger mélységébe veted minden bűnünket” (Mik 7:18-19). Olvassuk el most már azokat a kijelentéseket, ahol az Írás bemutatja, hogyan nyerjük el az igazságot.

Pál apostol, miután bebizonyította, hogy mindnyájan vétkeztek, szűkölködnek Isten dicsősége nélkül, s ezért a törvény cselekedeteiből nem igazulhatnak meg Isten előtt, azt mondja: “megigazulván ingyen az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban való váltság által, kit az Isten eleve rendelt engesztelő áldozatul, hit által, az ő vérében, hogy megmutassa az ő igazságát az előbb elkövetett bűnök elnézése miatt, az Isten hosszútűrésénél fogva, az ő igazságának megbizonyítására, a mostani időben, hogy igaz legyen ő is megigazítsa azt, aki a Jézus hitéből való” (Róm 3:24-26).

“Megigazulván ingyen” – hogy is lehetne másként? Miután a bűnös ember legjobb erőfeszítései sem viszik előre megigazulásának ügyét, nyilvánvaló, hogy az igazság csak ajándékként érkezhet hozzá. Hogy ez az igazság ajándék, azt Pál nyíltan tanítja: “Mert ha egynek bűnesete miatt uralkodott a halál az egy által: sokkal inkább az életben uralkodnak az egy Jézus Krisztus által azok, kik a kegyelemnek és az igazság ajándékának bővölködésében részesültek” (Róm 5:17). Mivel az igazság ajándék, az örök élet is – ami az igazság jutalma – ajándék Istentől, a mi Urunk Jézus Krisztus által.

Isten elénk állította Krisztust, mint Egyetlent, aki által elnyerhetjük a bűnbocsánatot, és ez a bűnbocsánat egyszerűen az ő igazságának (ami Isten igazsága) kinyilvánítását jelenti. Isten, aki “gazdag az irgalmasságban” (Eféz 2:4), és aki gyönyörködik ebben, saját igazságát helyi – saját bűnei helyébe – arra a bűnösre, aki hisz Jézusban. Ez a csere nagy nyereség a bűnösnek, de Istennek sem jelent veszteséget, hiszen Ő végtelen a szentségben, és készletei soha nem csökkennek.

Az a szakasz, amit tanulmányoztunk (Róm 3:24-26), csupán más formában történő kifejezése a 21-22. vers mondanivalójának, ami követi azt az állítást, miszerint a törvény cselekedeteiből egy test sem igazulhat meg: “Most pedig törvény nélkül jelent meg az Istennek igazsága, amelyről tanúbizonyságot tesznek a törvény és a próféták; Istennek igazsága pedig a Jézus Krisztusban való hit által mindazoknak, akik hisznek”. Isten az Ő igazságát helyezi azokra, akik hisznek. Befedezi őt azzal, azért, hogy bűne többé ne legyen látható. S akkor az, aki bűnbocsánatot nyert, elmondhatja a prófétával:

“Örvendezvén örvendezek az Úrban, örüljön lelkem az én Istenemben; mert az üdvnek ruháival öltöztetett fel engem, az igazság palástjával vett engem körül, mint vőlegény, aki pap módon ékíti fel magát, és mint menyasszony, aki felrakja ékességeit” (Ésa 61:10).

Mi a helyzet Isten igazságával a törvény nélkül? Hogyan egyeztethető ez össze azzal, hogy a törvény Isten igazsága, s ezért a törvény követelményein kívül nincs igazság? Nincs itt ellentmondás. A törvény nem szorul itt háttérbe. Figyeljük meg! Ki adta a törvényt? Krisztus. Hogyan szólt, mint Törvényadó? Úgy, mint akinek hatalma van, mint Isten. A törvény tőle ered, ugyanúgy, mint az Atyától, és egyszerűen az Ő jellemének igazságát jelenti ki. Így az az igazság, amit a Jézus Krisztusba vetett hit által nyerünk el, ugyanaz az igazság, mint ami a törvényben megnyilvánult, s ezt igazolja az is, hogy erről az igazságról “tanúbizonyságot tesz” a törvény.

Próbáljuk meg elképzelni a helyzetet. Itt áll a törvény, mint aki vádolja a bűnöst. Nem lehet megváltoztatni, és nem hajlandó azt mondani, hogy a bűnös igaz ember. Az elítélt bűnös újra meg újra megkísérli, hogy igazzá váljon a törvény megtartása által, de mindig ellenállásba ütközik. A törvényt nem lehet megvesztegetni semennyi vezekléssel vagy úgynevezett jó cselekedettel. De itt áll Krisztus is, “telve kegyelemmel” és igazsággal, és magához hívja a bűnöst. Végre a bűnös, miután kimerült a hiábavaló próbálkozásokban, hogy igazságot kapjon a törvénytől, meghallja Krisztus szavát, és kitárt karjaiba veti magát. Elrejtőzködik Krisztusban, s ezáltal befedezi őt Krisztus igazsága, és íme, most elnyerte a Krisztusba vezetett hit által azt, amiért korábban hiába küzdött. Rendelkezik azzal az igazsággal, amit a törvény követel tőle, és ez igazi érték, mert attól kapta, aki az igazság forrása, onnan, ahonnan a törvény is származik. És a törvény bizonyságot tesz róla, hogy ez valódi igazság. Azt mondja, hogy mindaddig, amíg az ember megőrzi ezt az igazságot, addig ez az igazság megvédi őt a törvényszék előtt. Bizonyságot fog tenni arról, hogy ő igaz ember. Az igazsággal, ami “a Krisztusban való hit által, Istentől való igazság a hit alapján” (Fil 3:9), az apostol bizonyos lehetett abban, hogy megállhat Krisztus napján.

A műveletben nem lehet hibát találni. Isten igaz, és egyben annak az embernek megigazítója, aki hisz Jézusban. Jézusban lakozik az Istenség egész teljessége; Ő mindenben egyenlő az Atyával, ezért a megváltás képessége, ami benne van, végtelen. Az ember lázadása a Fiú ellen van, csakúgy, mint az Atya ellen, hiszen mindketten egyek. Ezért, amikor Krisztus odaadta magát a mi bűneinkért, maga a Király szenvedett lázadó alattvalóiért, a Sértett figyelmen kívül hagyta és elnézte a sértő sértegetését. Nincs szkeptikus, aki tagadhatná, hogy az embernek joga van arra, hogy megbocsássa azokat a sérelmeket, melyek érték; s akkor miért kérdőjeleznénk meg Istennek ezt a jogát? Ha akarja, igen is megbocsáthatja azokat a sérelmeket, melyek érték Őt, s egyben igazolja törvényének érvényességét azáltal, hogy Ő maga vállalja magára azt a büntetést, amit a bűnösnek el kellene szenvednie. Az igaz szenved a nem igazakért – ez igaz, de a Szenvedő önként adta magát szenvedésre, hogy uralmának jogosan adhassa meg azt, amit szeretete megkövetelt tőle, nevezetesen, hogy mint a mindenség Ura, elnézze az Őt ért sérelmeket.

Olvassuk el Isten saját kijelentését nevéről, amit olyan helyzetben mondott el, amikor a legszomorúbb tapasztalattal szembesült:

“Az Úr pedig leszálla felhőben, és ott álla ővele, és nevén kiáltá az Urat. És az Úr elvonula őelőtte és kiálta: Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezeríziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt; de nem hagyja a bűnöst büntetlenül” (2Móz 34:5-7).

Ez Isten neve; ez az a jellem, amiben kinyilatkoztatja magát az ember előtt; a világosság, melynek fényében láttatni szeretné magát az emberrel. De mit jelent az, hogy “nem hagyja a bűnöst büntetlenül”? Mindez tökéletes összhangban van hosszútűrésével, jóságával és azzal, hogy megbocsátja népe bűneit. Igaz, hogy Isten nem menti fel a bűnöst, mert ha ezt tenné, nem lehetne többé igaz. De tesz valamit, ami sokkal jobb: leveszi róla a bűnt, s így a bűnös nem felmentést kap, hanem megigazul, és úgy kezelik őt, mintha soha nem vétkezett volna.

Senki ne rágódjon azon a kifejezésen, hogy “felöltözteti igazságába”, mintha ez képmutatás lenne. Egyesek, az igazság ajándékának értékét figyelmen kívül hagyva, azt mondogatják, hogy ők nem akarnak olyan igazságot, amit “felvehetnek”, hanem olyan igazságot akarnak, ami az életből fakad. Ezek lebecsülik Isten igazságát, amit Isten a Jézus Krisztusba vetett hit által helyez mindazokra, akik hisznek. Egyetértünk velük abban a törekvésben, hogy tiltakoznak a képmutatás és az erőtlen kegyesség ellen, de szeretnénk, ha a Kedves Olvasó szem előtt tartaná, hogy az az ember, aki felölti az igazságot, megváltozik. Ha mi szeretnénk ezt a ruhát magunkra venni, akkor az nem volna egyéb, mint szennyes ruha, bármilyen szépnek tűnne is, de ha Krisztus akar felöltöztetni bennünket, akkor nem vethetjük el azt az adományt. Figyeljük meg Ésaiás szavait: “az igazság ruháival öltöztetett fel engem”. Az az igazság, amibe Krisztus felöltöztet bennünket, élvezi Isten elismerését, és ha Isten elégedett vele, akkor az ember sem próbálhatja meg, hogy jobbat találjon helyette.

De a képet még tovább vihetjük, s ez segít nekünk a nehézség megoldásában. Zakariás könyve ezt a megoldást adja nékünk:

“Azután megmutatá nékem Józsuát, a főpapot, aki az Úr angyala előtt álla, és a Sátánt, aki jobb keze felől álla, hogy vádolja őt. És mondá az Úr a Sátánnak: Dorgáljon meg téged az Úr, te Sátán; dorgáljon meg téged az Úr, aki magáévá fogadja Jeruzsálemet. Avagy nem tűzből kikapott üszög-é az? Józsua pedig szennyes ruhába vala öltöztetve, és áll vala az angyal előtt. És szóla és monda az előtte állóknak, mondván: Vegyétek le róla a szennyes ruhákat! És monda néki: Lásd! Levettem rólad a te álnokságodat, és ünnepi ruhákba öltöztetlek téged! Azután mondám: Tegyenek fejére tiszta süveget! Feltevék azért fejére a tiszta süveget, és ruhákba öltözteték őt, az Úrnak angyala pedig ott áll vala” (Zak 3:1-5).

Figyeljük meg az előbbi elbeszélésben, hogy a szennyes ruha levétele a személy bűneinek az eltávolításával azonos. Így amikor Krisztus befedez bennünket saját igazságának ruhájával, akkor nem leplet helyez a bűnre, hanem eltávolítja a bűnt. Ez azt mutatja, hogy a bűnbocsánat több, mint formaság, több, mint a mennyei könyvek egyszerű átírása; azt eredményezi, hogy a bűn eltöröltetik. A bűnbocsánat valóság; valami tapintható, valami olyan, ami életbevágóan hat az egyénre. Valóságosan megtisztítja őt a vétkességtől és a bűntudattól, és ha megszabadult a bűntehertől és megigazult, akkor át is ment egy jelentős változáson. Valóban más emberré lett, mert elnyerte a bűnbocsánatot, és a megigazulást Krisztusban. Mindezt úgy kapta meg, hogy felöltözte Krisztust, de “ha valaki Krisztusban van, új teremtés az” (2Kor 5:17). Így a teljes és ingyenes bűnbocsánat magával viszi azt a csodálatos és csodás változást, amit újjászületésnek nevezünk, mert az ember nem lehet új ember, ha nem született újjá. Ez ugyanaz, mint új és tiszta szívet kapni.

Az új szív szereti az igazságot és gyűlöli a bűnt, ezért kész engedni magát vezettetni az igazság ösvényén. Olyan szív ez, amilyet Isten szeretett volna látni Izraelben: “Vajha így maradna az ő szívök, hogy félnének engem, és megtartanák minden parancsolatomat minden időben, hogy jól legyen dolguk nékik és az ő gyermekeiknek mindörökké” (5Móz 5:29). Röviden szólva, olyan ez a szív, mely mentes a bűn szeretetétől és a bűntudattól. De mi kell ahhoz, hogy az ember őszintén vágyakozzon a bűnbocsánatra? Egyszerűen gyűlölnie kell a bűnt, és sóvárognia kell az igazság után, s ezt a gyűlöletet és sóvárgást a Szentlélek gerjeszti benne.

A Lélek hadakozik minden emberrel. Úgy jelentkezik, mint feddő, s amikor feddő szavát komolyan veszik, úgy jelenik meg, mint Vigasztaló. Ugyanaz a készség, ami arra ösztönzi az embert, hogy elfogadja a Lélek feddését, arra is ösztönzi őt, hogy elfogadja a Lélek vezetését. Pál apostol pedig azt mondja, hogy “akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai” (Róm 8:14).

Továbbá, mi hozza a megigazulást, illetve a bűnbocsánatot? A hit. Pál azt mondja: “Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által” (Róm 5:1). Isten igazságát megkapja és felöltheti mindenki, aki hisz (Róm 3:22). És a hitnek ugyanez a gyakorlása teszi az embert Isten gyermekévé, mert Pál azt mondja: “mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által” (Gal 3:26).

Azt a tényt, hogy mindenki, akinek bűnei megbocsáttattak, egyben Isten fiává lett, látható a Tituszhoz írt levélben is. Pál először bemutatja azt a bűnös állapotot, amiben voltunk, majd ezt mondja:

“De mikor a mi megtartó Istenünknek jóvolta és az emberekhez való szeretete megjelent, nem az igazságnak cselekedetiből, amelyeket mi cselekedtünk, hanem az ő irgalmasságából tartott meg minket az újjászületésnek fürdője és a Szentlélek megújítása által, melyet kitöltött reánk bőséggel a mi megtartó Jézus Krisztusunk által; hogy az ő kegyelméből megigazulván, örökösök legyünk az örök élt reménysége szerint” (Tit 3:4-7).

Figyeljük meg, hogy azáltal leszünk örökösök, hogy Ő megigazít bennünket kegyelme által. Már láttuk a Róm 3:24-25-ből, hogy ez a kegyelem általi megigazulás a Krisztusba vetett hit által nyerhető el, de Gal 3:26. azt mondja nekünk, hogy ez a Krisztusba vetett hit Isten gyermekeivé tesz bennünket. Ezért tudhatjuk, hogy mindenki, aki megigazult Isten kegyelme által – bűnbocsánatot nyert -, az Isten gyermeke és örökös lett.

Ez azt mutatja, hogy nincs alapja annak az elméletnek, hogy az embernek különböző próbákat kell kiállnia, vagy bizonyos mértékű szentségre kell eljutnia, mielőtt Isten gyermekévé lehetne. Úgy kapja meg ő ezt, ahogy van. Isten nem jóságunkért szeret bennünket, hanem azért, mert szükségünk van szeretetére. Nem azért fogad el bennünket, amit lát bennünk, hanem önmagáért, és azért, mert látja, hogy isteni ereje mivé tud tenni bennünket. Csak akkor, amikor felismerjük Isten magasztosságát és szentségét, és azt, hogy bűnös helyzetünkben Ő közeledik felénk, hogy befogadjon bennünket családjába, akkor értjük meg az apostol szavait: “Lássátok milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk” (1Ján 3:1). S mindenki, akire kiáradt ez a tisztelet, megtisztítja magát, amiképpen Ő is tiszta.

Isten nem azért fogad gyermekeivé bennünket, mert jók vagyunk, hanem azért, mert jókká akar tenni bennünket. Pál azt írja: “De az Isten gazdag lévén irgalmasságában, az Ő nagy szerelméből, mellyel minket szeretett, minket, akik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített (élőkké tett) együtt a Krisztussal (kegyelemből tartattatok meg), és együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban: hogy megmutassa a következendő időkben az ő kegyelmének felséges gazdagságát hozzánk való jóságából a Krisztus Jézusban” (Eféz 2:4-7). Majd hozzáteszi: “Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez. Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék. Mert az ő alkotása vagyunk, teremtetvén általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, amelyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk” (8-10. v.). Ez a szakasz megmutatja nékünk, hogy Isten szeret bennünket, már akkor is, amikor még halottak vagyunk a bűnben; Lelkét adja nékünk, hogy megelevenítsen bennünket Krisztusban, és ugyanez a Lélek biztosítja belépésünket Isten családjába, s így új teremtményekké tesz bennünket Krisztusban, hogy képesek legyünk megtenni a jót, amit Isten készített nékünk.