Nemrégiben kezembe került két cikk, amelyek néhány évvel ezelőtt íródtak: az egyik Ralph Larson: „Kinek van szüksége az eredendő bűnre?”, a másik Dennis Priebe: „Felállna, kérem, az igazi evangélium végre?” Mindkét írást nagyon gondosan áttanulmányoztam. Lényegében mindkét szerző ugyanazokat a gondolatokat fejezi ki. Az evangélium kétféle felfogását tárgyalják, az egyik megközelítés saját álláspontjukat tükrözi, a másikat pedig hevesen támadják.

Olvasás közben eszembe jutott, hogy mindkét tanulmányt láttam már pár éve a „Layworker” c. lapban. Most azonban, újraolvasva a cikkeket, meggyőződtem róla, hogy a szerzők csak nagyon felületesen foglalkoztak a témával. Nem hatoltak eléggé a probléma mélyére, így aztán cikkeikben nem tárgyalták az igazán lényeges kérdéseket.

A következő cikksorozatban megvizsgáljuk érveiket és igyekszünk bemutatni, miért korlátolt az álláspontjuk, és hogy az igazán fontos kérdésekre miért nem tudnak válaszolni. Ezután megkíséreljük a lényegi pontokat kiemelni és a bibliai megoldást felmutatni. Nagyon fontos azonban, hogy mielőtt a megfelelő válaszokat megtalálnánk, először lássuk magát a problémát!

A könnyebb olvashatóság és megértés kedvéért több önálló, rövid cikkben tárgyaltam a két szerző tanulmányára adott válaszomat.

Két hamis evangélium

Dennis Priebe és Ralph Larson hosszú éveken át az ún. „történelmi adventizmus” hangadó képviselői voltak. Ralph Larson különösen elismert és tisztelt teológus, aki az adventizmus peremcsoportjainak bajnokaként szerzett nevet magának. Amikor megismerkedtem a történelmi adventizmussal, olvastam néhány cikket tőle is, hiszen rendszeresen írt különböző független lapokba és számos rendezvényen, tábori összejövetelen megjelent. Noha soha nem találkoztam vele személyesen, világossá vált előttem, hogy az irányzat képviselői körében nagy tekintélynek számít, véleményét pedig nagyra becsülik és mérvadónak tartják. Egyik legismertebb és legolvasottabb műve „The Word was Made Flesh” (Az Ige testté lett).

Dennis Priebe-vel sem találkoztam még személyesen; valószínűleg kevésbé ismert mint Larson testvér, de írásai és előadásai érezhető nyomot hagytak a „történelmi” adventizmus képviselőinek hitbeli felfogásán.

Valamikor a 90-es évek elején megkaptam Priebe egyik előadássorozatának hanganyagát kazettán, melynek témája a bűn kérdése volt. Figyelmesen meghallgattam és akkoriban egyetértettem vele. Éveken át hevesen védelmeztem a Priebe által képviselt álláspontot, amely lényegében megegyezett Larson testvér véleményével. Priebe a 80-as években írt egy könyvet, melynek címe „Face to Face with the real Gospel” (Szemtől szemben az igazi evangéliummal), melyben megkísérelte bemutatni mindazokat a problémákat, amelyekkel meglátása szerint az adventizmus akkoriban küzdött.

A háttér

A HNA egyház az 50-es években megjelentetett egy könyvet „Seventh-day Adventists answer Questions on Doctrine” (A hetednapi adventisták válaszolnak: Kérdések a tantételekről) címmel. Ez a könyv válaszul szolgált arra a kérdéssora, melyet az evangelikálok két vezető személyisége, Donald Grey Barnhouse, az „Eternity” c. lap kiadója és Walter Martin, a neves író és szektakutató fogalmazott meg a HNA közösség vezetői felé. Ebben a könyvben a közösség közzéteszi a különböző tantételekre vonatkozó állásfoglalását, mint pl. az engesztelés, Krisztus természete, a vizsgálati ítélet stb.

Az egyik nyugalmazott prédikátor, név szerint M.L. Andreasen határozott tiltakozásának adott hangot a könyvben megjelent tanításokkal kapcsolatban, mert szerinte határozottan eltértek a korai adventisták hitétől és tanításától. Meglátása szerint a könyvben foglalt nézetek jelentős mértékben eltávolodtak a valódi adventista tanításoktól és úgy tekintett erre a műre, mint a hitbeli hanyatlás egyik jelentős bizonyítékára. Ezért írt egy cikksorozatot nyílt körlevelek formájában, amelyek a könyv által képviselt nézetek ellen tiltakoztak és a történteket dokumentálták. Később egy könyvecskét állítottak össze belőlük „Letters to the Churches” (Levelek a gyülekezetekhez) címmel.

Ettől fogva állandósult a vita e kérdések körül az adventizmuson belül, melyekkel végső soron Priebe és Larson is foglalkozik a legelőször említett két tanulmányban.

Vita a „két evangélium” körül

Dennis Priebe szerint a HNA egyházon belül kétféle evangéliumot hirdetnek, s véleménye szerint az adventizmus összes problémája leszűkíthető e két evangéliumra. Az egyik az igazi, a másik hamis evangélium. Saját szavaival:

„Az adventizmus fő áramlatán belül két evangéliummal van dolgunk, vagyis megint nehéz döntés előtt állunk. Ami eddig egyetlen ösvénynek tűnt, az röviddel ezelőtt kettévált és e két út egyre távolodott egymástól – olyannyira, hogy most már e válság csúcspontján vagyunk. Az általam képviselt és itt részletezett álláspont abból a szívbéli meggyőződésemből fakad, hogy e két ösvény teljesen összeegyeztethetetlen; vagyis logikus, hogy nemhogy harmónia, de még kompromisszum sem születhet közöttük. Az ember tehát törvényszerűen arra kényszerül, hogy e két rendszer valamelyikét válassza.”

Ralph Larson lényegében ugyanezt mondja, de más szempont szerint közelíti meg a témát: Szerinte a hamis evangélium az „eredendő bűn” tanításán alapszik, míg az igazi evangélium az ember „választási szabadságán” nyugszik. Ha azonban kettejük álláspontját megértjük, akkor tanításukat „eredendő bűntelenség” címszóval illethetjük.

Miután elolvastam mindkettejük tanítását, és megvizsgáltam azok következményeit is, arra jutottam, hogy sem az eredendő bűnben, sem pedig az általuk igazságként bemutatott „evangéliumban” nem hiszek. Egyik evangéliumot sem tudom elfogadni, sem az általuk hamisnak véltet, sem pedig a szerintük igazit. Létezik ugyanis egy harmadik variáció, amit én magam hiszek és képviselek. Amikor ezt végiggondoltam, a következőre jutottam: „Ha csak ezt a kétféle evangéliumot hirdetik az adventizmuson belül, akkor nem csoda, hogy az egyház problémákkal küzd!”

Priebe és Larson testvér szerint a kétféle evangéliumból fakadó problémák a következő témák köré csoportosíthatók:

1. Krisztus természete
2. Az ember természete
3. A bűn természete
4. A megváltás

Larson a következőket hangsúlyozza:

„A mostani vitában nem jelentéktelen kérdésekről van szó. Olyan tanításokat érint, amelyek teológiánk tulajdonképpeni alapját képezik: Krisztus természete, az ember természete és magának a megváltásnak a természete.”

Az eredendő bűn „evangéliuma”

Mindkét teológus azt a meggyőződést képviseli, hogy az adventizmus valamennyi problémája az eredendő bűn hamis tanításában gyökerezik.

Hogy felfogásukat jól értsük, ismerkedjünk meg egy kicsit közelebbről az eredendő bűn tanával. Larson megemlít néhány pontot, melyeket az eredendő bűnről szóló dogma kulcstanításaiként értelmez, ezért most röviden áttekintjük őket:

1. Ádám vétke miatt valamennyi ember bűnös Isten szemében, még akkor is, ha sikerülne nekik egyetlen bűnös cselekedet nélkül végigjárni az életet.
2. Isten kárhoztatja és elítéli az embereket Ádámtól örökölt bűnadósságuk miatt, amelyre úgy tekint, mintha ők maguk követték volna el.
3. Ezen bűnös állapot és bűnadósság gyökere a bűnös természet, amellyel az ember földre születik.

Mit jelent, ha azt mondjuk egy emberről, hogy bűnadóssága van? Ez nem egyenlő csupán a bűntudattal és a kárhozat érzésével. A bűnadósság feltételezi, hogy létezik egy hatalom, amely az embert bűnösnek nyilvánítja, elítéli, illetve negatív és megvető módon tekint rá. A bűnadósság jogi státusz. Ha a gyermekemet valami miatt bűn terheli, ez nemcsak annyit jelent, hogy elítéltnek érzi magát, hanem azt is, hogy a törvény ténylegesen vádolhatja és elítélheti őt tettéért. Megszolgálta büntetését. A „bűnadósság” fogalma maga után vonja a felelősség és a büntethetőség képzeteit. A bűnöst felelősségre lehet vonni, el lehet ítélni, meg lehet büntetni tetteiért.

Mi következne abból, ha egy embert Ádám tettéért felelősségre lehetne vonni? Azt jelentené, hogy az a személy, aki ezt a rendszert kifejlesztette, nem tisztességes. Márpedig az eredendő bűn tana szerint csak Isten lehet az, aki ezt a rendszert létrehozta és életbe léptette. Isten egy újszülöttet vádol Ádám tettéért. A csecsemőnek az egész helyzet során nincs választási lehetősége és képtelen bármit is mondani, de Isten így szól: „Bűnös vagy!” Ez nem igazságos, és ha valaki Istent így látja, akkor szükségszerűen torz képet alkot róla. Sem szeretet, sem pedig bizalom nem ébred benne Isten iránt, ha azt hiszi róla, hogy igazságossága ennyire vitatható, hogy valakit olyan dologért nyilvánít bűnösnek, amit más követett el hatezer évvel ezelőtt.

Szeretném világosan és egyértelműen leszögezni, hogy sem én, sem pedig közösségünk tagjai nem hisszük a fenti három pontot. Hisszük, hogy Ádám bűnében rajta kívül senki nem vétkes, ezért Isten senki mást nem vonhat felelősségre és ítélhet el, kizárólag Ádámot. Teljesen egyetértek Priebe és Larson álláspontjával, amennyiben ők elvetik az eredendő bűn fent vázolt definícióját.

Larson szerint az eredendő bűn ezen felfogásából fakadóan vannak bizonyos következtetések, amelyek megvetik az alapját az evangélium egyfajta hamis értelmezésének. Szeretnénk néhányat ezek közül megemlíteni:

1. Lehetetlen, hogy bárki a Földön teljes győzelmet arasson a bűn felett, mert a bűn az ember természete, és ezt a természetet addig őrzi, amíg Jézus második eljövetelekor be nem következik az elváltozás.
2. Az embert újjászületése után továbbra is bűnteher nyomja, mert még mindig bűnös természetének hordozója, amely bűnadósságának forrása.
3. Bűnnek minősül a gyengeség, a tökéletlenség és a hajlamok is.
4. Amíg e Földön élünk, lehetetlen – még Krisztus ereje által is – kiszabadulni ebből az állapotból.
5. Krisztus sem lehetett volna Megváltó, ha az eredendő bűnt Márián keresztül örökölte volna. Ezért találták ki a szeplőtelen fogantatás dogmáját, amely Máriát állítólag megóvta az eredendő bűntől (s így általa Krisztus sem örökölte).
6. Krisztus Ádám bűneset előtti természetét vette fel, mert ha bűnös természetünket örökölte volna, akkor éppolyan bűnadósság terhelte volna őt is, mint minket.

A fenti pontokból kiviláglik, milyen veszélyes az eredendő bűn tanítása, amely tulajdonképpen lehetetlenné teszi, hogy a keresztények ebben az életben megszabaduljanak bűneiktől, és ahogy említettem, teljes szívemből egyetértek azzal, hogy ez egy hamis és veszélyes tanítás.

A kérdés mégis a következő: Mit tekint Larson és Priebe igazságnak? Vajon az ő evangéliumuk mennyivel jobb, mint az eredendő bűnből fakadó „örömüzenet”? Azt hiszem, az általuk kínált megoldás valójában nem megoldás, hanem olyan evangélium-felfogás, amely épp annyira reménytelen és erőtelen, mint a fent ismertetett és általuk elvetett nézetek.

Az eredendő bűntelenség „evangéliuma”

Melyek a Krisztus és Sátán között folyó nagy küzdelem legfontosabb kérdései? Úgy tűnik, mintha ez a kérdés nem tartozna ide, valójában azonban nagyon is lényeges, mert az erről vallott felfogásunk meghatározza, hogyan gondolkozunk az összes többi igazság felől. Az egész bűn-kérdés ugyanis jóval nagyobb horderejű, mint az, hogyan lehet az embert megmenteni. Messze túlmutat ezen a problémán. Arról van szó, hogyan igazolódik be végül Isten igazsága, és hogyan lesz bizonyossá Sátán és az egész univerzum előtt, hogy Istennek kezdettől fogva igaza volt, Sátán pedig „nem állott meg az igazságban”.

Úgy tűnik, Larson és Priebe felismerték és megpróbálják elmagyarázni, mit takar és mit jelent mindez. De minél inkább magyarázzák, annál félrevezetőbb az egész. Számukra a döntési szabadság jelenti az evangélium első alapelvét. Úgy gondolják, az egész küzdelem a szabad akarat körül folyik, és addig senkit nem lehet vétkesnek találni, elítélni és kárhoztatni, amíg nem volt lehetősége, hogy tudatosan válassza az Istennel szembeni engedetlenséget.

Dennis Priebe szerint:

„Ezen evangélium előfeltételezi, hogy az Isten és Sátán közötti kozmikus összeütközés magja a döntési szabadság kérdése. Isten félelmetesen nagy kockázatot vállalt az univerzumban a döntési szabadság megőrzése érdekében… Azt kell tehát tisztázni, hogyan – Isten vagy Sátán mellett – döntenek majd ebben a nagy küzdelemben az el nem bukott lények, az angyalok és az elbukottak… Az evangélium sziklaszilárdan a döntési szabadságon alapul, mely a világegyetem története és jövője számára a legfontosabb fogalom.”

Kicsivel később még hozzáfűzi:

„Nem az a bűn, amilyen az ember, hanem az, hogyan dönt. Az a bűn, amikor az értelmünk kívánatosnak látszó dolgok mellett dönt, s ezáltal az Istennel való kapcsolat megszakad. Ha csak az öröklött természet keretei között beszélünk a bűnadósságról, elsiklunk a felelősség és elszámoltathatóság fontos szerepe felett. Addig ugyanis nincs bűnadósság, amíg akaratunk nem egyesül az Isten ellen lázadó emberiség akaratával és aktívan nem száll szembe Istenével. Bűnről akkor beszélhetünk, ha számításba kerül az ember egész élete, Isten elleni lázadása, tudatos engedetlensége és az ebből fakadó megromlott, Istenhez való viszonyulása. A bűn az ember akaratához kötődik, nem pedig a természetéhez. A bűn számon kérhetősége nem fér össze azzal a gondolattal, miszerint a megromlott emberi természet elkerülhetetlenül bűnadóssággal terheli meg az embert. Elkerülhetetlenség és számon kérhetőség az erkölcs szintjén egymást kölcsönösen kizáró fogalmak. Ennek alapján a bűn meghatározása nem lehet más, mint a tudatos Isten elleni lázadás gondolatban, szóban és tettben. Ezen evangélium szerint a bűn tudatos döntés a részünkről, hogy Isten akaratával szemben saját bukott természetünkre támaszkodunk.”

Igazság és tévedés keveredik e felfogásban. A probléma egyszerűen abból fakad, hogy néhány félreértésre és téves elgondolásra építik fel egész eszmerendszerüket. Melyek ezek? Figyelmen kívül hagynak egy fontos kérdést: Mi az emberi természet? Larson és Priebe a következőt tanítja:

1. Az embernek csak akkor lesz problémája, ha már elég idős hozzá, hogy dönteni tudjon.
2. Mielőtt az ember döntésképes lenne, nincs problémája. Az ember eredetileg bűntelennek születik.

Tanításaik alapján ezekre a végkövetkeztetésekre juthatunk. Milyen kort kell elérnünk, hogy önálló döntést hozhassunk? Ez mindig az egyén fejlettségétől függ, de talán három, hat vagy kilencéves korban (a gyermek intelligenciájától függően) már lehetséges. Mindenesetre valamikor eléri azt a kort, amelytől fogva már számon kérhető, úgymond „nagykorú”. Azért nevezzük így, mert az ember ettől fogva képes erkölcsi síkon gondolkodni, a jót és rosszat megkülönböztetni, tudatosan Isten vagy Sátán mellett dönteni. E teológusok tanítása szerint az embernek nagykorúsága előtt nincs problémája. Ez azonban nyilvánvalóan téves elgondolás.

Ha elfogadnánk e tanítást, akkor arra a következtetésre jutnánk, hogy amíg az ember el nem éri azt a kort, hogy dönteni tudjon, nincs szüksége a megváltásra, illetve Krisztusra. Ha valaki rosszul dönt, bűnössé lesz, s e pillanatban már szüksége van Krisztusra is. De mi van addig, amíg nem éri el a nagykorúságot, amikor már képes választani jó és rossz között? Van olyan problémája, amely miatt szüksége van Krisztusra? Jézus a bűnösök megváltásáért jött. Priebe azonban azt mondja, hogy addig nincs bűn, amíg az ember gondolattal, szóval vagy tettel tudatosan nem dönt az Isten elleni lázadás mellett. Kézenfekvő, hogy ilyen embernek még nincs szüksége megváltásra.

Az eddigiekre adandó válasz azért rendkívül fontos, mert ha létezne olyan ember ezen a bolygón, akinek ne volna szüksége Krisztusra, akkor a megváltási tervről alkotott egész eddigi elképzelésünket újra át kellene gondolnunk. Jézus mondja: „Ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja meg az Istennek országát.” Ha „valaki”-ről beszél, akkor némelyeket kihagy a számításból? Nem, mert általánosít, és férfiakat, nőket, gyermekeket ért alatta, beleértve a csecsemőket is. Az egész emberiséget érti alatta. Senki nem üdvözülhet, csak ha újjászületik!

Az ember igazi problémája

Életem során többek között megtanultam, hogy először helyes kérdéseket kell feltennünk annak érdekében, hogy helyes válaszokat kaphassunk. Ez a nevelés egyik alapelve. Ha rossz a kérdés, rossz lesz a válasz is, és lehetséges, hogy azt gondoljuk, jó nyomon járunk, noha közben már rég eltévedtünk. Vegyük szemügyre a két teológus által feltett kérdéseket! Priebe ezt írja:

„A döntő kérdés így hangzik: Mit mondhatunk a bűn természetéről, amely miatt az ember vétkesnek minősül? Mi az a bűnadósság, ami miatt az embernek a pokol tüzében kell meghalnia, ha Isten kegyelme meg nem menti…? Mitől szeretne tulajdonképpen az evangélium megmenteni minket, mi az, amit meg kell bocsájtani nekünk? Meg kell látnunk, miben áll vétkességünk, hogy az evangéliumot helyesen alkalmazhassuk.”

Testvérünk feltételezi, hogy a bűnadósság, a vétkesség jelenti az igazi problémát az ember számára! Amennyiben igaza van, mikor lenne először problémánk? Csak akkor, amikor már elég idősek vagyunk az első, tudatos döntéshez. Korábban nem. Ebből logikusan következik, hogy a gyermekeknek nincs gondja, Megváltóra sincs szükségük, mert még képtelenek önálló döntést hozni.

Priebe rossz kérdést tesz fel, amely így hangzik: „Mi az a bűn, amitől bűnadósságunk keletkezik?” Feltevése szerint a bűnadósság jelenti a problémát. A kérdést azonban így kellett volna feltennie: „Mi az ember igazi problémája?” De sem ő, sem pedig Larson nem fogalmazza meg ezt a kérdést. Helyette azt feltételezik, hogy a bűnadósság jelenti a problémát, s ezzel már csak egyetlen logikai pálya maradt nyitva előttük, amely gondolataikat szükségszerűen továbbvezeti. Ebből fakadóan kénytelenek azt gondolni, hogy az evangélium lényege a bűnadósság rendezése – és valóban, erre a végkövetkeztetésre is jutnak.

Valóban a bűnadósság jelenti az igazi problémát?

Még soha nem sikerült megértenem, hogyan lehetséges, hogy amikor a fiam valami rosszat tesz, én könnyedén kimondom: „Megbocsátok neked!”, Isten azonban így szól: „Nem bocsáthatok meg neked, vért akarok!” Nos, feltételezhetjük, hogy ezt az igazságosság követeli meg, de mit is jelent az igazságosság? Isten igazságossága az ő természetének leképeződése. Ha tehát azt mondjuk, az igazságosság megköveteli, akkor valójában azt állítjuk, Isten követeli meg! Ez azt jelentené, hogy Isten kizárólag vér árán képes megbocsátani! Ha tehát a bűnadósságot tekintjük a fő problémának, akkor ez több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol.

Félreértjük Isten jellemét?

Ha a bűnteher lenne az oka a bűnös halálának, akkor maga Isten lenne érte a felelős, mert ő követel halálbüntetést a bűnre. S ha mindezt az eredendő bűn szemszögéből nézzük, akkor a helyzet természetesen még rosszabb. Az eredendő bűn tana szerint – ahogy korábban láttuk – Isten olyan rendszert léptetett életbe, amely téged egy másik ember bűne miatt nyílvánít bűnösnek! Ez az elképzelés Istent jelöli meg a probléma igazi forrásaként.

Tudod, mihez kezdtek azok, akik e felfogás hívei lettek? Meg akarták változtatni Isten hozzáállását, mert véleményük szerint Isten volt az, aki a kárhoztató ítéletet kimondta felettük. Mit kellett tehát megváltoztatni? Istennek az emberhez való viszonyulását. Így alakultak ki az evangélium különböző megközelítései, melyek értelmében az emberek megtettek bizonyos dolgokat Isten haragjának kiengesztelése céljából. Azt hiszik, ha áldozatot mutatnak be Istennek, boldoggá teszik Őt. Azt hiszik, imádatuk kizárólag azt a célt szolgálja, hogy Istent meggyőzzék, változtassa meg róluk alkotott véleményét! Tehát Isten megváltoztatása, nem pedig önmaguk megváltoztatása áll a középpontban.

Ezen elképzelés alapján sokan zsarnoknak tekintik Istent, akit folyton le kell csillapítani, és meg kell békíteni. Valamennyi pogány vallás arra a hitre épít, hogy Istennek kifogása van ellenünk, ezért mindenképpen tennünk kell valamit, hogy véleménye megváltoztatására bírjuk. No de mit lehet akkor tenni? A keresztények nagy tömegeinek véleménye szerint Isten ezt mondja: „Bűnadósságod van, bűnöd azonban oly rettenetes, igazságom pedig változtathatatlan, hogy nem bocsáthatok meg neked, amíg vért nem látok! Ha ez nem a te véred, akkor valaki más vérére van szükségem. Tudod, ezért mit teszek? Meg fogom ölni a fiamat, és ha majd látom az ő vérét, akkor megváltoztatom a rólad alkotott véleményemet!”

De nem a bűnadósság jelenti az ember igazi problémáját. A bűnteher következmény. Tetteim, amelyek bűnnel terhelnek engem, fakadnak valamiből, és ez a valami a valóságos probléma. Ha Isten egy embernek naponta ezerszer is megbocsátana, de természete ugyanolyan maradna, akkor a következő napon ugyanennyiszer szorulna bocsánatra, hiszen problémája soha nem oldódna meg, ha Isten a bűnteher kérdésénél megállna!

Emlékszem arra a történetre, amit édesapám mesélt egy asszonyról, aki az imakörben minden héten ugyanazt az imát mondta el: „Uram, kérlek, távolítsd el ezt a pókhálót az életemből!” Hétről hétre, hónapról hónapra mindig ugyanazt mondta, míg végül az egyik bölcs testvér így imádkozott: „Uram, kérlek, öld meg azt a pókot, amelyik drága testvérünk szívében folyton új hálókat sző!” Egyáltalán nem a pókhálók jelentik a problémát. A pók a probléma. El kell távolítani, különben a gond soha nem szűnik meg.

Jak 2:10-ben ezt olvassuk:

„Mert ha valaki az egész törvényt megtartja is, de vét egy ellen, az egésznek megrontásában bűnös.”

Ésszerűen hangzik ez? Valaki hazudik, erre Isten bálványimádással, gyilkossággal, házasságtöréssel, illetve valamennyi létező bűnnel megvádolja. Pedig csak egy aprócska hazugságról van szó, semmi többről! Semmi értelme nincs, ha csak a bűn felszínét érintjük. Ennek hatására így gondolkodunk: „Miféle Isten vagy, miért csinálsz ilyet?! Ha hazudtam, akkor vádolj hazugsággal! De miért vádolsz az összes létező bűnnel?!”

De nem erről van itt szó. A lényeg, hogy ha egy ember hazudik, ezzel azt bizonyítja, egész élete diszharmóniában van Istennel. Semmit nem jelent egyébként törvénytisztelő magatartása, mert ez az egyetlen hazugság fényesen igazolja, hogy nincs összhangban Istennel, tehát az egész ember úgy romlott, ahogy van. Nem az a konkrét cselekedet ítéli őt minden más vonatkozásban is bűnösnek, hanem az a tény, hogy a bűn még mindig benne gyökerezik. És mi a bűn gyökere? Bűnös természete, bűnös gondolkodásmódja, Istentől elszakadt elméje, lelke.

A testi gondolkodásmód

Nem csoda, hogy oly sokáig hiába küzdöttünk és harcoltunk! Azt gondoltuk, az evangélium olyan eszköz, melynek feladata Isten velünk szembeni viszonyának megváltoztatása, saját életünk megváltoztatása helyett! De az igazság az, hogy már akkor problémánk volt, amikor még semmilyen bűntudat nem terhelt minket. Már első vétkünk elkövetése előtt is segítségre szorultunk, mert testi gondolkodásmóddal születtünk. Olyan természettel jövünk világra, amely ellenségeskedik Istennel szemben, és ha ez nem változik meg, akkor Isten ellenségeivé válunk, függetlenül attól, vétkesek vagyunk-e egy dologban vagy nem, s ebben az állapotban nincs számunkra menekvés. Ezzel a valósággal kell az evangéliumnak megbirkóznia. E pontot a két teológus egyáltalán nem érinti tanulmányában. Az egész kérdést kizárólag a bűnadósság síkjáról közelítik, s ebből a téves nézőpontból rossz következtetésekre jutnak.

De akkor mi az igazság? Nos, azt, hogy mindnyájan romlandó, halandó testtel születünk, nem kell bizonyítanunk. Mindenki tudja és tapasztalja, hogy teste folyton öregszik és egyszer meghal. A rossz utáni vágyakozás testünkben rejlik, s ebből fakad test és lélek konfliktusa, amikor a test bizonyos irányba kényszerít minket. De a problémánk még ennél is súlyosabb: Istentől elszakadt állapotban születünk, melynek következménye, hogy gondolkodásunk természeténél fogva romlott és bűnös, s így teljességgel képtelen a jóra.

Aki újonnan nem születik, nem láthatja meg az Isten országát – ez alól nincs kivétel. Még mielőtt képesek lennénk jól dönteni, már problémánk van, amely szükségessé teszi az újjászületést. Ez a legfontosabb kérdés.

Larson testvér azonban ellentmond ennek. Először Edward Heppenstallt idézi:

„Isten tiszteletben tartotta Ádám és Éva akarat- és döntési szabadságát, és visszahúzódott az emberi faj közeléből. Ádám valamennyi leszármazottja Istentől elszakadt állapotban jön világra. Minden gyermek reménytelenül önző állapotban jön világra. Minden ember Isten nélkül születik világra, kivéve Krisztust.” (Edward Heppenstall: The Man Who is God [Az ember, aki Isten], 107.o.)

A következőket fűzi hozzá:

„Ez kétségtelenül a szülői szerepről és a gyermekségről kialakított, lesújtó képről tanúskodik…”

„Ugyancsak félre kell tennünk azt az elképzelést, hogy Isten visszavonult az emberiség közeléből, s ezáltal minden gyermek Istentől elszakadt állapotban születik világra. Nem állja ki a vizsgálat próbáját.”

Leegyszerűsítve azt állítja, hogy a gyermekek nem Istentől elszakadt állapotban jönnek világra. Nos, ha ez így van, akkor a gyermekeknek nincs szükségük újjászületésre.

Amikor Ádám vétkezett, önként szakadt el Istentől. Isten élete, amely benne lakozott, eltávozott tőle. Ezzel Ádám olyan örökséget hagyott az emberiségre, melynek következménye, hogy minden ember Istentől elszakadt állapotban születik. Ezért kell mindenkinek újjászületnie. Mi történik, ha újjászületünk? Isten Lelke visszatér, hogy ismét testünkben vegyen lakozást, nemde? Újjászületésünk szükségességét kizárólag az indokolja, hogy az első, természetes születésünk nem volt elég tökéletes. Istentől elszakadt állapotban jöttünk világra, és így menthetetlenek voltunk!

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Isten a gyermekek életében ne munkálkodna. Mégis újjászületésre van szükségük, hogy Isten Lelke szívükben lakhasson, és átvehesse életük felett az irányítást. Amíg ezt meg nem tapasztaljuk, addig Istentől elszakadt állapotban vagyunk. Ezért van szüksége kivétel nélkül mindenkinek az újjászületésre.

Biztosan sokakban felmerül a kérdés: Mi történik, ha egy újszülött meghal, akkor menthetetlen? Arra az esetre, amikor a gyermek még képtelen tudatosan dönteni arról, szeretné-e Krisztust befogadni, az evangélium már megtette a szükséges óvintézkedéseket: magában foglalja a gyermek természetének megváltoztatását. Ha azonban életben marad, és képessé válik önállóan Krisztus mellett dönteni, de mégsem teszi, akkor menthetetlen. Újjá kell születnie. Olyasmire van szüksége, amit az első születése során nem kapott meg és képtelen megszerezni.

Priebe és Larson testvér azt hiszik, hogy a gyermekek nem Istentől elszakadt állapotban jönnek világra. Ha a gyermek döntésképes korba kerül, mindössze annyit kell tennie, hogy a jó cselekedetek mellett dönt. Valahányszor a gyermek döntés előtt áll, mindig a jót kell választania, s ha ezt teszi, hozzászokik majd, hogy később teljes természetességgel tegye a jót, s ezáltal tökéletes emberré válik. Azt mondják, Jézus pontosan ezt tette, és ha Ő képes volt rá, akkor mi is megtehetjük.

Őszintén szólva rémisztőnek találom Priebe és Larson elgondolását! Rendkívül széles táboruk van a hívők körében, nagy befolyásra tettek szert; és az igazat megvallva csalódtam, amikor beláttam, mennyire kiegyensúlyozatlan és hiányos az evangéliumról alkotott elképzelésük. Még nagyobb csalódás azonban, hogy némelyek azok közül, akik elfogadták az Isten személyével kapcsolatos igazságot, e két teológus által képviselt hamis evangélium csapdájába estek.

Krisztus természete

A korábban tárgyalt témákkal kapcsolatos elgondolásaink természetesen meghatározzák, hogyan vélekedünk Krisztus természetéről, és fordítva, Krisztus természetére vonatkozó nézeteink befolyásolják a többi kérdéshez való viszonyunkat. Priebe és Larson azt mondja, hogy Jézusnak bűnös természete volt, ez azonban mégsem tudta Őt bűnre csábítani. Éppen ezért, bűnös természetünk számunkra sem jelenthet problémát.

Priebe testvér meg van győződve arról, hogy Krisztus hajszálpontosan ugyanolyan természetet örökölt, mint mi, a legcsekélyebb különbség nélkül. Ezt írja:

„Ezen az alapon szeretnénk Krisztus természetével foglalkozni. Ha tehát a bűn nem természet, hanem döntés kérdése, akkor Krisztus örökölhette a mi bűnös természetünket anélkül, hogy bűnössé lett volna. Makulátlan maradt, mert tudatos döntéseit mindig Istennek való engedelmessége fényében hozta meg. Soha nem engedte meg bűnös természetének, hogy befolyásolja döntéseit. Pontosan ugyanazt örökölte, mint mi. Istennek sem kellett valamiféle különleges beavatkozás révén Jézust megvédenie a Máriától örökölt, megromlott emberi természettől.” (7.o.)

Amikor néhány éve tanulmányozni kezdtem ezt a témát, a következő kérdés foglalkoztatott: Miért nem vétkezett Jézus, amikor minden más ember rajta kívül vétkezik? Sokakat megkérdeztem erről, de senki nem tudott igazán kielégítő választ adni. Ezt mondtam: „Valamiben különböznie kellett tőlünk!” Ezt válaszolták: „Nem, pontosan olyan volt, mint mi.” „Ez azt jelenti, hogy akár én is lehettem volna Krisztus?” Mivel erre nem volt kész válaszuk, kénytelenek voltak megállni és elgondolkodni.

Tény, hogy valóban volt különbség Krisztus és az emberek között. Testét Ádám egyik elkorcsosult utódjától örökölte, de lelke Isten Fiának Lelke volt. A.T. Jones az 1895-ös generálkonferencián tartott prédikációjában a következőket mondta:

„Nos, ami Krisztust illeti, nem jellemezték „ugyanazok a szenvedélyek”, mint minket. Az egész Írás szerint testileg olyan volt „mint mi”, „hozzánk hasonló” lett. Test szerint Dávid magvából való volt. A bűn testének hasonlatosságában született. De ne menjünk ennél tovább! A bűn testének hasonlatosságában, de nem a bűnös gondolkodásmód hasonlatosságában! A gondolkodásmódját ne keverjük bele! Teste a mi testünk, de gondolkodásmódja „Jézus Krisztus gondolkodásmódja” volt. Ezért van megírva: „Ugyanaz a gondolkodásmód legyen bennetek, mint ami volt a Jézus Krisztusban.” Mi értelme ennek a felszólításnak, ha ugyanolyan „indulat”uralkodott volna benne is, mint bennünk? Akkor pontosan ez volna a helyzet. De milyen gondolkodásmód jellemez minket? Ó, hát a bűn által megrontott indulatok!” (A.T. Jones – 1895-i Generálkonferenciai Közlöny, 17. prédikáció)

Ez volt Jézus természete. A bűntől megromlott emberi testtel született, de tiszta, isteni lélekkel. Soha egyetlen ember sem született meg így. Mi bűnös testtel és bűnös lélekkel születünk világra. Mindkét rész romlott. Amikor kapcsolatba kerültem a mozgalommal, amely az Istenről szóló igazságot hirdeti, mélyrehatóan foglalkoztam e témával és megértettem valamit. Az univerzum minden értelmes lénye, természetéből fakadóan két részből áll: egy testi és egy lelki természetből! Nem olyan egyszerű a dolog, mint ahogy Priebe, Larson és követőik beállítják. A Biblia világosan tanítja, hogy az embernek van teste és lelke. Még ha a Szentháromság-hívők ezt nem is értik, az igazság képviselőinek nem kell csatlakozniuk…

Ha valaki azt állítja, hogy Jézus magára vette az én elesett fizikai természetemet (a testemet), és ugyanolyan gyarló teste volt, mint nekem, egyetértek vele. Ha azonban valaki azt próbálja elhitetni, hogy Krisztus az én bűnös, testies gondolkodásmódomat vette fel, amely ellenségeskedésben áll Istennel, akkor az illető tévtanító! A Biblia ugyanis világosan kimondja, hogy a testi gondolkodásmód ellenséges viszonyban áll Istennel, és nem engedelmeskedik a törvénynek, mert nem is teheti (Róm 8:7)!

Ne mondja tehát nekem senki, hogy Krisztus az én testi gondolkodásmódomat is magára vette. Aki ilyesmit állít, az elárulja, milyen csekély ismerettel rendelkezik Krisztus megváltói munkáját illetően. Ellen White a következőt írja róla: „Isteni lélek lakott az emberi test templomában.” (YI, 1990. december 20.) Ezt az idézetet azonban csak nagyon ritkán hallani. Sokkal többször találkozunk az alábbi mondattal: „Krisztus eljött és magára vette bűnös természetünket.” Természetesen Ellen White itt arról a testről beszélt, amelyben Krisztus itt e Földön élt. Ki volt Ő, már ami a testét illeti? A Gal 4:4-ben ezt olvassuk:

„Amikor eljött az időknek teljessége, kibocsátotta Isten az ő Fiát, aki asszonytól lett, aki törvény alatt lett.” (Gal 4:4)

Jézus Krisztus „asszonytól született”. Testét Máriától örökölte. Milyen genetikai örökséget kapott? Lapozzuk fel Lk 3:23-28-at, és tekintsük végig anyai ágon a családfát; azt látjuk, hogy bűnösök leszármazottja. Ez volt az ő öröksége, már ami a test és vér oldalát jelenti. Ő volt az Emberfia, Ábrahám magva test szerint, magára vette elesett, bűnös testi örökségünket. De soha ne mondjuk azt, hogy felvette a mi bűnös gondolkodásmódunkat is!

Egy isten-emberi lény

A mennyben egykor létezett egy Mikáél nevű lény. Egy napon – nem tudom, hogyan – csoda történt, és Ő elveszítve isteni alakját, isteni erejét és emlékezetét, egy asszony méhébe transzplantálódott hús-vér testet öltve. A hús és vér nem maga Mikáél, hanem csupán a test, amit alkotott neki az Isten. Melyik az a része, amely egykor a mennyben volt és Isten Fiának neveztetett? Természetesen az, amit a mennyből az emberi testbe ültettek át. Ezt „léleknek” nevezzük, és ez volt az Isten Fia. A Biblia tudósítása szerint:

„És az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1:14)

Milyen dicsőségről beszél az apostol? „Az Atya egyszülött Fiának dicsőségéről!” Vagyis ez a dicsőség sem angyalokból, sem Ádám fiaiból nem áradhatott soha. Ellen White írja:

„…nem tudjuk megmagyarázni, hogyan öltötte magára az isteni az emberit. Egy angyal nem tudta volna, hogyan érezhetne együtt a bukott emberrel.” (RH, 1989.október 1., 9.f.)

„Istent elismerni annyit jelent, mint szeretni Őt. Ezért ki kellett nyilatkozni Sátánéval ellentétes jellemét. Csupán az univerzum egyetlen lénye tehette ezt meg; csak az, aki ismerte Isten szeretetének magasságát és mélységét, nyilatkoztathatta ki a világ előtt. A földi sötétség felett felragyogott az igazság Napja, és ’gyógyulás van az ő szárnyai alatt’. (Mal 3:20)” (Jézus élete, 11.o.)

A Krisztusban megnyilvánuló dicsőség csakis az „Atya Egyszülöttjének” dicsősége lehetett. Isten Fia egyesült Ádám bukott magával. Ezzel még az angyaloknál is magasabbra emelte az emberi fajt, hiszen istenségét az emberbe plántálta. Ez a testtélétel csodája.

Ha tehát azon töprengünk, vajon Krisztus a „bűnös vagy bűntelen természetet vette magára”, akkor még meg sem közelítettük e kérdéskör mélységeit. E két teológus mindezt teljesen figyelmen kívül hagyja, és még érintőlegesen sem jelenik meg érvelésükben. Nem tudom, vajon Larson és Priebe másutt beszélnek-e erről a témáról, de az általam olvasott cikkek a legkevésbé sem szólnak erről. Nem veszik tudomásul, hogy az ember két részből álló lény, ezért egészen felületes az érvelésük.

Vagy nem értették meg, vagy elkerülte figyelmüket az a tény, hogy van lelki természet is, amit e témánál feltétlenül szem előtt kell tartani. Azt mondják, mivel Jézus bűn nélkül tudott élni, ezért ez számodra is lehetséges. Krisztus önfegyelem és helyes döntések révén győzött, és te ugyanígy meghozhatod a helyes döntéseket. Ugyanolyan lehetsz mi ő, aki mindig helyes döntéseket hozott.

Egy döbbenetes kijelentés

Megdöbbentő volt számomra Larson következő kijelentése:

„Krisztusban lenni azt jelenti, hogy követjük és utánozzuk Őt. Ádámban lenni azt jelenti, hogy követjük és utánozzuk őt. … azért vagyunk Krisztusban, mert szabadon döntöttünk afelől, hogy követjük Őt, és életünk vezetőjévé, példaképévé, iránymutatójává tesszük.”

Nos, ez már önmagában is szörnyű, de jön még rosszabb is:

„…ez az egyetlen dolog, amit a „Krisztusban lenni” kifejezés jelent.” (Vagyis, hogy Ő a mi életünk vezetője, példaképe, iránymutatója!)

Ki a vezető? Akit követünk. Ki a példakép? Akit utánozunk. Ki az iránymutató? Aki bölcsességre tanít.

De akkor mit jelent, hogy Krisztus az életem? Mit jelent az a tény, hogy valóságos életet nyerek Krisztustól? Ugyanis ez a kereszténység lényege! Larson szerint azonban a „Krisztusban lét” csupán ennyit foglal magában: Ő a példaképem, a vezetőm, az iránymutatóm. Más szavakkal: Krisztus életem fogytáig kívül marad, nevel, irányít és oktat engem, én pedig végső soron magamra vagyok utalva.

Képtelenségnek tartom Larson állításait. Mindenesetre következetességét el kell ismernünk, hiszen azt hiszi, hogy születésünktől fogva képesek vagyunk helyes döntéseket hozni és jó cselekedeteket végrehajtani. Ebből következtet arra, hogy egyetlen problémánk az, hogy rossz döntéseket hozunk.

Ebből fakad, hogy egyetlen egyszer sem beszél az újjászületésről, vagy arról, hogy szükségünk van a Szent Lélekre. És valóban, ha elfogadom az általa kínált evangéliumot, nincs is rájuk szükségem. Hiszen születésem óta képes volnék arra, hogy egyedül is boldoguljak! Ez azonban nem az az evangélium, amit Jézus és az apostolok hirdettek. Ez sokkal inkább az emberi jóság és az emberi képességek evangéliuma. Az igazi evangélium kizárólag arról szól, mit tett Isten az ő Fiában az emberért. Az igazi evangélium kinyilatkoztatja számomra, hogy egyetlen pillanatig sem tudok Jézus Krisztus nélkül élni. Ezzel szemben ez a hamis evangélium azt hirdeti, hogy csupán egy vezetőre, egy példaképre, egy iránymutatóra van szükségem. Mindazoknak, akik a bűn feletti teljes győzelemre vágyakoznak, óvakodniuk kell az olyan tanításoktól, amelyek e két teológus által hirdetett elveken alapulnak.

Az általuk „evangéliumnak” nevezett elmélet teljes egészében az utánzásra épít. A farkasból azonban utánzás útján soha nem lesz bárány. Alapvető különbség van a farkas és a bárány között, de ez nem merül ki testüket borító bundában. Alapvető különbség van a természetükben, és bármennyire is erőlködik a farkas, hogy utánozza a bárányt, soha nem lesz belőle valóságos bárány. Bármennyire erőlködik is a bűnös ember, hogy utánozza Krisztust, attól még messze nem lesz keresztény!

A kereszténnyé válás csoda eredménye, amit kizárólag Isten képes véghez vinni. A Biblia ezt a csodát újjászületésnek nevezi. Kizárólag Isten műve, nem pedig az emberé (Ef 2:8-10). Ezért kellett Krisztusnak meghalnia és feltámadnia: az emberi természet halálát követően olyan új életet ad, amelyben a bűnnek nincs hatalma többé. Az egyetlen, amit az ember megtehet, hogy teljesen átadja magát Krisztusnak és elfogadja tőle ezt az ajándékot.

Valódi döntési szabadság

Részben igaza van Priebe és Larson testvéreknek abban, hogy hangsúlyozzák a döntési szabadságot a bűn feletti győzelem kapcsán. Abban is igazuk van, hogy ez a nagy küzdelemben is hangsúlyos szerepet játszik. De nemcsak ők, keresztények milliói is teljesen félreértik a „döntési szabadság” lényegét. Teljesen félreértik, mit és hogyan kell választanunk, s ebből fakadóan olyasmit akarnak végrehajtani, amire teljesen képtelenek vagyunk.

Őszintén meg kell mondanom, hogy akik Priebe és Larson útját követve akarnak győzni, azoknak soha nem fog sikerülni! Saját erőfeszítéseik mocsarában süllyednek majd el, mire Krisztus visszajön és semmivel sem jutnak közelebb a győzelmes élethez, mint kezdeti lépéseik során. Emellett az sem számít, hiszünk-e a Tízparancsolat kötelező érvényében, vagy nem, sőt, az sem, hogy trinitáriusok vagyunk-e, vagy tökéletesen el tudjuk magyarázni Isten természetét és jellemét. Az út, amelyet Priebe és Larson felvázoltak: zsákutca. Imádkozom Istenhez, hogy mindazok, akik eddig ezt követték, mihamarabb letérjenek róla, mert nem vezet sehová!

Van azonban valaki, aki nálam is jobban is kifejtette mindezt. Olvassunk el egy idézetet a „Krisztushoz vezető lépések” c. műből, amely az egyik kedvencem lett, noha évekig nem értettem. Egy alkalommal még félre is dobtam a könyvet, mondván: „White testvérnő nem tudja, mit beszél!” De hála Istennek, attól fogva, hogy végre megértettem ezt a részletet, egyike lett életem legnagyobb áldásainak. Figyeljük meg, mit írt:

„Sokan megkérdezték tőlem: Hogyan adhatom át magam egészen Istennek? Vágyakozol a teljes önátadás után, de erkölcsi erőd kevés; mert kétségeid és bűnös életed szokásainak foglya vagy. Ígéreteid és elhatározásaid, mint a homokból font szíjak; nem vagy képes gondolataidat, indulataidat, érzéseidet kordában tartani. Megszegett ígéreteid és be nem tartott fogadalmaid aláásták saját őszinteségedbe vetett bizalmadat; és úgy véled, Isten nem fogadhat el téged, …” (KVL, 47.o.)

Amikor ezt elolvastam, felüdítette szívemet, és ezt mondtam magamban: „Ez az asszony pontosan tudja, min megyek most keresztül. Biztosan választ fog adni problémámra.” Oly sok ígéretet és fogadalmat tettem, oly sok mindent elhatároztam annak érdekében, hogy jobbá legyek, de mindig minden meghiúsult – szétesett, mint a homokból font szíj. Ellen White pontosan az én tapasztalatomat írta le! Izgatottan vártam a megoldást, de figyeld csak meg, mit kaptam:

„…de ne ess kétségbe! Először is meg kell értened az akarat valódi erejét. Ez ugyanis a vezető hatalom az ember lényében: a döntés ill. a választás hatalma. Minden az akarat helyes tevékenységétől függ. Isten adta az embernek a választás képességét; rajtad áll, hogy gyakorold.” (KVL, 47.o.)

Mit mond? Az akaraterő lenne a megoldás? Szerinte a döntés és a választás kulcsfontosságú, s mindezt összeköti „az akarat helyes tevékenységével”. Amikor ezt olvastam, tudod, mire jutottam? „Ha az akaraterő a megoldás, akkor most úgy fogom összpontosítani, ahogy eddig még soha!” Elkezdtem tehát az akaraterőmet edzeni, és tudod, mi történt? Ugyanazokba a korlátokba és akadályokba ütköztem, mint korábban! Az erkölcsi erőm éppoly kevés volt, mint korábban, még mindig bűnös életem szokásainak rabja voltam, ígéreteim és fogadalmaim, mint a homokból font szíjak, és az akaraterőm semmivel sem tudta elhatározásaimat szilárdabbá tenni. Ráadásul ugyanebben a könyvben találtam egy másik kijelentést, ami látszólag ellentmondott az előbbieknek:

„Lehetetlen, hogy saját erőnkből kiszabaduljunk a bűn szakadékából, ahová lezuhantunk. Szívünk gonosz, és ezen nem tudunk változtatni. ’Kicsoda adhat tisztát a tisztátalanból? Senki.’ (Jób 14:4.) ’Mert a test gondolata ellenségeskedés az Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti.’ (Róm 8:7) Megvan a maga szerepe a nevelésnek, a képzésnek, az akaraterőnek és az emberi erőfeszítéseknek, ebben az esetben azonban hatástalanok. Elérhetik a szokások külsődleges javulását, de a szívet nem tudják megváltoztatni; képtelenek az élet forrását megtisztítani. …” (KVL, 18,19.o.)

Felismerhetjük tehát a valódi problémát: „Szívünk gonosz, és ezen nem tudunk változtatni.” Így születünk, és ebben az állapotban nem lehetünk kedvesek Isten előtt. Az evangéliumnak tehát pontosan erre a bajra kell gyógyírt nyújtania. Az azonban egyértelműen kiderült, hogy az emberi akaraterő és erőfeszítés mind hatástalan.

Ezen a ponton feladtam; félretettem a könyvet és akár eldobni is kész lettem volna. Eltelt néhány év úgy, hogy alig vettem a kezembe. Nemrégiben azonban ismét kinyitottam és elolvastam ugyanazokat a részleteket; s tudod, mit találtam? Kicsivel később a következő mondatokra bukkantam:

„Noha nem tudod a szíved megváltoztatni, és képtelen vagy Istent saját erődből szeretni; azonban dönthetsz úgy, hogy Őt szolgálod. Átadhatod neki akaratodat, s akkor Ő mind az akarást, mind a véghezvitelt kimunkálja benned jókedvéből.” (KVL, 47.o.)

Szabadságodban áll választani, kinek szolgálj

Érted, mit mond? Képtelen vagy bármi jót is megtenni. Soha nem fog sikerülni a jó dolgokat választani. Nem tudod megváltoztatni a szívedet. Indulataid mindig rosszra hajlanak. Akaratod nem képesít arra, hogy jó cselekedeteket vigyél végbe. Akaraterőd, ez a homokból font szíj soha nem fog megacélosodni. De választhatod Isten szolgálatát! Átadhatod neki akaratodat! Isten egyetlen okból adott neked akaratot: hogy átadhasd Krisztusnak! Ez az egyetlen, amit megtehetsz! Ekkor tudja saját akaratát megvalósítani benned. Te magad képtelen vagy a jót választani, legalábbis a tettek szintjén. De dönthetsz amellett, hogy átadod magad neki! Ez az igazi akarat igazi ereje, amit meg kell értenünk. Azzal, hogy átadod magad neki, a te akaratod elvégezte munkáját, s a küzdelem számodra véget ért. Most kezdődik benned Isten munkája. Ő az, aki mind az akarást, mind a véghezvitelt munkálja innentől fogva benned az ő jókedvéből.

Ez az igazi döntési szabadság! Isten az embernek szabad döntési lehetőséget biztosított, rajtad áll, hogyan gyakorlod. A szívedet nem tudod megváltoztatni (az akaraterő erre képtelen), Istent képtelen vagy saját erődből szeretni (az akaraterő ehhez kevés), szabadon dönthetsz azonban amellett, hogy szolgálod Őt. Átadhatod neki akaratodat!

Ezután nem lehetetlen többé jót tenni, de még csak nem is jelent nehézséget, mert Krisztus már győzött a bűn felett. Ha benned él, ha valóban mellette döntöttél, akkor attól fogva Ő dönt az érdekedben és saját akaratát érvényesíti. A te feladatod ezzel véget ért. Ezentúl megjelennek a jótettek az életedben. A kudarc és a vereség már a múlté.

Most már biztosan érted, miért vettem ismét kézbe a könyvet, és miért szorítottam a szívemre. Felismertem, hogy Isten nem azt akarja mondani, hogy minden pillanatban, kísértések közepette is a jó cselekedetek mellett döntsek. Nem! Inkább ezt próbálja velem megértetni: „Add nekem akaratodat, a többit pedig én megoldom. Én fogom benned mind az akarást, mind a véghezvitelt kimunkálni az én jókedvemből, ha átadod akaratodat.” Ez az akarat helyes gyakorlása.

Igen, a küzdelem az akaratunk körül folyik, de nem arról van szó, hogy nekünk a helyes cselekedetek mellett kell döntenünk. Isten nem azt mondja, hogy minden egyes kísértés esetében neked kell meghoznod a helyes döntést. Nem arról van szó tehát, hogy életünkben egyik vagy másik jó cselekedet mellett döntsünk, míg az ember eljut odáig a fejlődésben, hogy mindig a jót választja, s így tökéletessé válhat. Sajnos nagyon sok keresztény tragikus módon ebben a tévhitben él. Ez azonban olyan módszer, amelynek során a tökéletességet cselekedetek által próbáljuk elérni. Ez nem Isten útja! A helyes módszer, ha meghozzuk a döntést: teljesen átadom magam az Úrnak, egyszer és mindenkorra elfordulok önző énemtől, és helyette befogadom Krisztust. Tehát nem cselekedeteket, hanem egy személyt kell választanunk! Ez az akaraterő helyes gyakorlása, ez az igazi döntési szabadság.

A nagy küzdelem tétje

Nemcsak az eredendő bűn, de a Priebe és Larson által képviselt eredendő bűntelenség evangéliuma is zűrzavarhoz, tévtanításokhoz vezet.

E két teológus eszméje azon a hiten alapszik, hogy Isten célja a nagy küzdelem során bizonyítani: az ember képes bűntelen életet élni. Mivel meggyőződésük, hogy egyetlen problémánkat a rossz döntések jelentik, egész figyelmük az emberi cselekedetekre irányul; arra, amit mi tehetünk, illetve meg is kell tennünk annak érdekében, hogy a bűnt elkerüljük. Tanításuk alapja az a feltevés, hogy az embernek megvan a jóra való képessége, és csak jól kell döntenie, hogy igazságos, szent és tökéletes lehessen.

Így aztán alapvetően minden teher az ember vállát nyomja. E tanítás az emberi képességek hangsúlyozásán alapul. Azt állítják, hogy az embernek csupán egy kis segítségre van szüksége (gyenge természete miatt), s utána már képes olyan tökéletes életet élni, mint Ádám a bűnbeesés előtt. Ebben a megközelítésben a helyes életmód és a jó cselekedetek a hangsúlyosak. A középpontban az ember „jó cselekedetei” állnak.

Valójában azonban nincs az emberben semmi jó. Egyetlen teremtmény sincs az univerzumban, aki képes volna önmagától jót tenni. Egyedül Isten jó, és ez változhatatlan tény. Ádám csak azért volt jó és azért volt képes jót tenni, mert Isten benne élt. Amikor azonban elszakadt Teremtőjétől, egyúttal a jóság is elhagyta. Isten nem azt akarja bizonyítani, hogy az ember egy kis segítséggel képes a jóra. Azt szeretné megláttatni, hogy az ember teljességgel képtelen arra, hogy önmagából bármi jót is kicsiholjon. Ha azonban az ember megengedi Istennek, hogy lakozást vegyen benne, akkor Ő képes az emberen belül a tökéletes jó véghezvitelére.

Az igazi evangélium nem a jó érdekében kifejtett emberi fáradozásokról szól, hanem az ember égbekiáltó szükségéről: arról, hogy teljesen át kell adnia magát Krisztusnak, hogy Ő éljen benne, ne pedig saját, önző énje. Nem tettekről, hanem Jézus Krisztus személyéről van szó. A hangsúly azon van, hogy egyedül Krisztus a mi igazságunk.

Láthatjuk, hogy ez az igazság semmiképpen nem hagyja figyelmen kívül, illetve nem alacsonyítja le az ember döntési szabadságát. Választanunk kell, a szabad akarat nem csorbul. De a hangsúly radikálisan eltolódik a Larson és Priebe által képviselt elmélethez képest. Nem abban áll a választásunk, hogy engedelmeskedem a törvénynek, és jó cselekedeteket akarok végrehajtani. Az őszinte ember felismeri, hogy ez teljesen lehetetlen, és nem pazarolja energiáit lehetetlen dolgokra. Ehelyett Krisztust kell választanunk. Attól a pillanattól fogva, hogy Krisztus mellett döntöttem, nem pedig saját javamra, Krisztus él bennem és helyettem. Ő az, aki a továbbiakban döntéseket hoz. Közös igában vagyok vele, így már nem én hozom a döntéseket. Megnyugodhatok nála, megtapasztalhatom könnyű igáját és terhe gyönyörűségét, ha mostantól fogva Ő az, aki az akarást és a véghezvitelt munkálja bennem tetszése szerint. A teher eltűnik, a nehéz munka véget ér.

Vegyünk nagyító alá egy alapvető igazságot, melyről sokan túlságosan gyorsan megfeledkeznek. A nagy küzdelem középpontja nem az ember, s e küzdelem elsősorban nem az ember és Sátán között zajlik. Sokkal inkább az Atya és Fia jelentik a célpontot, a csata pedig köztük és Lucifer között folyik. Nem arról van szó, mit tehet az ember. Ez a küzdelem nem azt akarja bemutatni, micsoda pompás teremtményt alkotott Isten, vagy hogy micsoda erőtartalékok rejlenek az emberben.

A kritikus kérdés

A nagy küzdelem igazán fontos kérdése a következő: Valóban szükségünk van-e Istenre ahhoz, hogy tökéletes életet élhessünk? Lucifer kezdettől fogva azt hangoztatta, hogy Isten nélkül is meg tudunk élni és magunktól is képesek vagyunk a jóra. Alapvetően ugyanezt mondta Ádámnak és Évának az Édenben, és erről győzte meg angyalok millióit is. Nem arról volt ugyanis szó, hogy megdöntse Isten hatalmát és uralmát, hogy magához ragadhassa a kormányzást, hanem arról, hogy Istentől független életet éljen. Ezért alapított egy más elveken nyugvó birodalmat.

Isten kormányzása a következő alapelven nyugszik: Krisztus tibennetek (Lk 17:21; Kol 1:27). Isten azt mondja, egyetlen teremtmény sem képes önmagától a jóra. Sátán azt állította, ez hazugság, és megpróbálta bebizonyítani vélt igazát. Isten azt mondja: „Egyedül én vagyok jó, és nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. Nélkülem teljesen romlottak vagytok, nincs élet bennetek.”

A nagy küzdelem célja tehát e két uralkodási elv bemutatása az egész világegyetem előtt. Az egyik azt állítja, hogy a teremtmény önmagától is képes a jóra, míg a másik elv szerint az igazi jóság kizárólag a Krisztussal való kapcsolat révén érhető el. Ha az ember önmagától képes jót tenni még újjászületése előtt, akkor nincs szüksége Istenre ahhoz, hogy jó legyen. Mindössze megfelelő információkra és helyes nevelésre van szüksége. Tulajdonképpen csak a jó és a gonosz tudásának fájáról kell ennie, ahogyan azt Sátán az Édenben állította! Mert ha az ember „olyan lesz mint az Isten, jónak és gonosznak tudója”, akkor képes lesz a jót választani, a gonoszt kerülni és nincs szüksége Istenre.

Isten ezzel szemben határozottan állítja, hogy Sátán hazudik és őrültséget képvisel. Isten az egyetlen az univerzumban, aki önmagától jó. Isten nélkül csak a sötétség és halál uralkodik. Minden teremtmény egyetlen reménye tehát, ha Krisztus élete betölti. Minden teremtménynek tökéletesen át kell adnia magát Istennek, hogy Krisztus élete valóság legyen benne és betölthesse őt igazságával. Ezért mondja Krisztus: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” Sok keresztény nem érti, hogy a nagy küzdelemben Isten győzelmének lényege az , hogy bebizonyítsa: az ember önmagában teljesen képtelen a jóra; ha azonban Krisztus benne él, tökéletes lesz az igazságban és mindenre képessé válik. Priebe és Larson tanítása, melyet sajnos néhányan közülünk is átvettek, a valóságban nem más, mint annak bizonyítása, hogy Isten hazudik!

Gondoljunk vissza arra, mi történt kezdetben. Lucifer ezt mondta a mennyben: „Nem hagyom, hogy Isten uralkodjék felettem! Én magam leszek ’isten’. Ő csak ne uralkodjon rajtam!” Isten pedig így szólt hozzá: „Megengedem, hogy saját kis világodban te légy a magad istene.” Így jött Sátán e világra és megkísértette Ádámot és Évát a gyümölccsel. De vajon maga a gyümölcs volt a lényeg? Ha csak tárgyi lett volna a probléma jellege, Ádámnak elég lett volna ezt mondania: „Sajnálom”, Isten pedig nevelhetett volna másik gyümölcsöt. Itt azonban nem erről volt szó, hanem arról, hogy Ádám így szólt az ő szívében: „Nem akarom, hogy uralkodj az életem felett! Én akarom az életemet irányítani, én akarok isten lenni!” S abban a pillanatban, amikor Ádám uralkodni kezdett saját élete felett, tettei megromlottak és gonoszak lettek. Egyedül hozta meg döntéseit, és csak az ő akarata érvényesült. De mindaddig, amíg egy teremtmény maga hozza meg döntéseit, „jó cselekedetei” valójában gonoszak.

Isten az egyetlen lény a világegyetemben, aki képes és méltó az életre és az uralkodásra. Tisztában vagy azzal, hogy amíg te hozol döntéseket, addig te uralkodsz? Amíg te döntesz, addig te vagy saját istened. Isten csak akkor tud valóságosan uralkodni az életedben, ha feladod a választás jogát, és minden döntésedet átadod neki. Nem tarthatod meg magadnak a döntés jogát, ha azt akarod, hogy Isten legyen az uralkodó! Mert ha még mindig te hozol döntéseket, akkor te vagy a király életed felett. A valóságos kereszténység azt jelenti, hogy feladod a magadhoz való jogodat, és akaratodat teljes egészében átadod Krisztusnak. Csak így viheti végbe az új teremtést. Csak így tudja mind az akarást, mind a véghezvitelt kimunkálni benned az ő jókedvéből. A győzelmes élet nem abból áll, hogy az ember jó cselekedetek mellett dönt, hanem abban, hogy meghozza a végső döntést: mindenestül átadja magát Krisztusnak.

Egyetlen Úr

Jézus mondta: „Senki nem szolgálhat két Úrnak.” Azaz: „ha megpróbálsz két urat szolgálni, az egyiket gyűlölöd, a másikat szereted”. Régebben azt gondoltam, hogy e „két úr” Krisztust és Sátánt ábrázolja, de rájöttem, hogy tévedtem. A „két úr” valójában Krisztus és Én. Sátán nem uralkodhat az emberben. Kívülről próbál rávenni minket arra, hogy elfogadjuk elveit, s ezáltal magunkévá tesszük nézeteit, de ő nem az emberi szívben él. Csak két úr élhet az emberben: az egyik Krisztus, a másik pedig az Én. De nem uralkodhatnak egyidejűleg!

Mi van, ha egyik nap az egyiknek, másik nap a másiknak szolgálok? Lefedi ezt a lehetőséget is Krisztus kijelentése? Ha ma Krisztusnak, holnap pedig önmagadnak szolgálsz, akkor a valóságban nem két úrnak szolgálsz? Jézus szerint ez lehetetlen. Ha azt mondja, hogy csak egy úrnak szolgálhatsz, arra gondol, hogy senki nem lehet az életedben, aki alkalmanként feltűnik, majd ismét elmegy; sem holnap, sem pedig valamikor később. Egyetlen úrnak, egyetlen személynek kell egész idő alatt uralkodnia.

Nem szolgálhatunk egyszerre két úrnak, ez legvilágosabban a Róm 7:1-6-ból tűnik ki, ahol szó van egy asszonyról és két férjről. Az egyik az Én, a test, a másik Krisztus. Az asszony szeretne férjhez menni Krisztushoz, de valami akadályozza ebben. Mi is? Az a tény, hogy már a test felesége. Ameddig ez a viszony fennáll, addig nem lehet Krisztusé. Amíg az Én él, addig az ember nem lehet Krisztusé – ez a Biblia egyértelmű, változhatatlan tanítása. Az Énnek meg kell halnia, mielőtt Krisztus élhetne. Még ha a férj beteg vagy hosszú utazásra megy is, az asszony egyik esetben sem jogosult újból férjhez menni. Csak akkor házasodhat meg ismét, ha az első férje meghal.

Mivel olvastad ezt a cikket, reménykedem és imádkozom, hogy imádságos lélekkel, gondosan fogod tanulmányozni tartalmát! E témák helyes megértése a győzelmes élet kulcsa. Szomorú, hogy az emberi elismerés utáni vágyakozás sokakat a saját tettek mezejére és az emberi erőfeszítések útjára terelt. Az általuk elfogadott evangélium nem több a pogány vallásoknál. Noha külsőségeiben más, a lényege ugyanaz: elve, hogy a megváltás az emberi erőfeszítések eredménye.

Bárcsak felismernéd, drága Testvérem, hogy mennyei Atyánk az egész megváltást végbevitte már Fiában. Ha ezt felismerted, akkor ragadd meg azon az egyetlen úton, amelyen elérhető: teljesen engedd el az emberi dolgokat, és kizárólag Krisztusban bízz!

David Clayton