A galatabeliekhez írt levélben Pál világosan és mélyrehatóan tárja fel az általa hirdetett evangélium lényegét. A levél elején egyértelművé teszi, hogy ez az evangélium nem tőle származik, hanem ezt magától Krisztustól tanulta (Gal 1:11,12). Ennek fényében vizsgáljuk Pál apostol tanítását a Galata levél 3. fejezetében.
„Csak azt akarom megtudni tőletek: a törvény cselekedeteiből kaptátok-é a Lelket avagy a hit hallásából? Ennyire esztelenek vagytok? Amit Lélekben kezdtetek el, most testben fejeznétek be?” (Gal 3:2-3)
A Lélek gyümölcseit és ajándékait kizárólag hit által nyerhetjük el. Saját cselekedeteink nem csupán szükségtelenek, hanem teljesen elhibázottak. Ha hit által lehet a miénk, akkor minden kizárólag kegyelemből történik, mert csakis hit által válik az ember képessé arra, hogy magától semmit ne tegyen. A hit nem önbizalom, hanem tökéletes bizalom Isten iránt. Ha azonban minden kegyelemből fakad, akkor ez bizonyítja, hogy csakis és kizárólag Istentől, nem pedig tőlünk ered.
Egyedül a hit képes Isten áldásait megragadni. Ha azonban az áldás elmarad, hajlamosak vagyunk arra, hogy Isten tetszését saját cselekedeteink által akarjuk elnyerni. Valójában azonban mindig minden az igazi hiten múlik.
„Annakokáért, aki a Lelket adja néktek, és hatalmas dolgokat művel bennetek, a törvény cselekedeteiből, vagy a hit hallásából cselekszi-é?” (Gal 3:5)
Hogyan tudna valaki halottakat támasztani és betegeket gyógyítani? Mielőtt ezeket végbevinné, kell-e, hogy először jó cselekedeteket hajtson végre, böjtöljön, alamizsnát osszon és megtartsa a parancsolatokat? Nem! Kizárólag „a hit hallásából” történik mindez. Isten biztosítja számára ezeket az ajándékokat, és imáit kizárólag a hit alapján hallgatja meg.
Tehát az áldás nem a hit gyakorlása, hanem csakis a hit hallása alapján nyerhető el. Isten jóakaratának megragadására kizárólag annak felismerése és elfogadása által juthat az ember, hogy kicsoda Isten, mit tehet és mit tett már eddig is. Az Istenbe vetett hit az egyetlen követelmény. A hívő számára Krisztusban Isten összes áldása rendelkezésére áll.
Kudarcaink tehát nem abból fakadnak, hogy nem „gyakoroljuk” hitünket (vagyis nem próbáljuk meg cselekedetekre váltani), hanem abból, hogy nem „hallgatunk” és nem hiszünk. Ha minden hit által történik és minden kegyelemből fakad, mit kell akkor tennem? Egyáltalán semmit, a halláson és a hiten kívül! E két szó összefoglalja minden kötelességemet:
„Az az Isten dolga, hogy higgyetek abban, akit ő küldött.” (Jn 6:29)
A hitetlenség az értelem irányultságával függ össze. A hit fenntartása azt jelenti, értelmünket minden körülmények között Krisztusra összpontosítjuk. Bizonyos fizikai tevékenységek segíthetnek, hogy figyelmünk ne terelődjék el róla. Jézusra koncentrálni azonban mindenek előtt azt jelenti, hogy tudatosan, lelkiismeretesen és kitartóan hozzászoktatjuk magunkat, hogy a Krisztussal való közösség és igéjének tanulmányozása érdekében, időről időre félretesszük hétköznapi tevékenységeinket. A Vele való kapcsolat erősíti leginkább a hitet. Szívünk sokszor az ellenkezőjét sugallja: „Oly sok mindent kell még elintéznem!” Az igazi ismeret és hit azonban mindig a jobb részt választja (Lk 10:42).
Ha Isten műve tényleg Isten műve, akkor kivétel nélkül minden esetben Ő a megvalósító. Ha az áldás kizárólag kegyelemből, a hitre adott válaszként megy végbe, akkor hol marad hely az emberi cselekedeteknek vagy fáradozásnak? Ezerszer jobban megéri pár pillanatot a hit megerősítésére fordítani, mint egész nap saját erőből „jó” cselekedetek végrehajtásán fáradozni.
Az ember egyetlen dolga a hit. Ha az ember hisz, akkor Isten megteszi a magáét, képes gyorsan és hatalmasan cselekedni. Ezért az embernek csupán egy feladata van: hinnie kell! Harcolnia kell a hit megszerzéséért és fenntartásáért. Ez az ember harca. Semmi értelme önerőből igyekezni a „jó” cselekedetekre, mert ezek teljesen értéktelenek (kivéve, ha hitre segítenek). Sőt, még kárt is okozhatnak, mint a zsidók esetében:
„Izrael ellenben, amely az igazság törvényét követte, nem jutott el az igazság törvényére. Miért? Azért, mert nem hitből keresték, hanem mintha a törvény cselekedeteiből volna.” (Róm 9:31-32)
A cselekedetek azt sugallhatják, hogy általuk igazzá válhatunk, és nincs szükségünk semmi másra. Ráadásul időt és energiát rabolnak el, amelyet Krisztust keresésére és a Vele való kapcsolat ápolására kellene fordítanunk.
„Miképpen hitt Ábrahám az Istennek és tulajdoníttatott néki igazságul.” (Gal 3:6)
Ha a hit igazságul tulajdoníttatik, akkor hiten kívül semmi másra nincs szükségünk. Ha Isten egyedül igazságosságot kíván tőlünk áldásai fejében, akkor minden áldásra jogosultak vagyunk, mert Isten a hitet számítja be nekünk igazságul.
Milyen az a hit, amelyet Isten megáldhat? Nem más, mint a Magba vetett hit, mert Isten valamennyi ígérete tőle függ és benne teljesült:
„Mert Istennek valamennyi ígérete Őbenne lett igenné és ő benne lett Ámenné az Isten dicsőségére mi általunk.” (1Kor 1:20)
„Mert akik a törvény cselekedeteiből vannak, átok alatt vannak: minthogy meg van írva: Átkozott minden, aki meg nem marad mindazokban, amik megírattak a törvény könyvében, hogy azokat cselekedje.” (Gal 3:10)
Mit jelent, hogy „akik a törvény cselekedeteiből vannak, átok alatt vannak”? Aki ebben az állapotban van, átok alatt van. Természetesen nem a törvény kívánalmainak betöltése átkozott. Mert még Pál is körülmetéltette Timóteust a törvény előírásai szerint. Maga a tett nem volt rossz, és egyikükre sem hozott átkot.
„A törvény cselekedeteiből való élet” elve a belső indítékokra vonatkozik, melyekből kifolyólag valaki a törvényt meg akarja tartani. A levél összefüggéseiből kitűnik, hogy a galatabeliek Isten jóakaratát a törvény kívánalmainak megtartása árán kívánták megszerezni, vagyis bizonyos tettek végrehajtásával akarták Őt kielégíteni. „A törvény cselekedeteiből való élet” tehát azt jelenti, hogy az ember a törvény megtartása révén próbálja Isten tetszését kivívni, és magát elfogadtatni. Akik így élnek, átok alatt vannak.
Az Istentől való elfogadás érdekében tökéletes cselekedetekre van szükség, mert maga Isten is tökéletes, ezért csakis a tökéletes igazságosságot fogadhatja el. Aki azonban kudarcot vall, átok alá kerül – a legnagyobb átok alá, ami nem más, mint az Istentől való elszakítottság. Mindez azért történik, mert a saját cselekedetek általi (ön)megváltás önigazultsághoz vezet, amely Isten szemében a legvisszataszítóbb állapot. Még a nyílt bűnben élő is jobb helyzetben van, mert legalább tisztában van elveszett állapotával, s ez Isten keresésére indíthatja. Annál azonban, aki cselekedetek által akar igazzá válni, nem ez a helyzet.
Nem csoda, hogy Laodícea olyan reménytelen állapotban leledzik! Laodícea átok alatt van, mert megszállottan a törvény cselekvése által akar megigazulni! Nem érti és nem találja a keresztény helyes viszonyát a hithez és a törvényhez.
Valójában a keresztény nem a cselekedetek viszonylatában éli életét. A keresztény tapasztalatában nincs a cselekedeteket „megillető hely”. Egyedül a hit az, amivel valódi kapcsolata van. A hit az egyetlen gondja. Tudja, hogy valamennyi „fáradozás”, „tett”, „cselekedet” csakis a hit erősítése érdekében jöhet szóba. A hit az egyetlen dolga, célja: csak ez lebeg szemei előtt.
Ha azután életében megjelennek a tettek mint a hit következményei, ez már nem az ő dolga, hanem kizárólag azé, aki egyedül képes tökéletes cselekedetekre, ez pedig Krisztus.
„Hogy pedig a törvény által senki sem igazul meg Isten előtt, nyilvánvaló, mert az igaz ember hitből él.” (Gal 3:11)
Az ember nem cselekedetek által igazul meg, mert „az igaz ember hitből él”. A törvény cselekvése azonban nem hitből van. A törvény követelményei egészen mások, mint a hitéi. A törvény ezt mondja: „aki cselekszi, él általa”. Láthatjuk a „hit” és a „cselekedet” szembeállítását. Egymás ellentétei, mert két különböző, egymást kizáró utat tárnak elénk.
„Krisztus váltott meg minket a törvény átkától, átokká lévén érettünk; mert meg van írva: Átkozott minden, aki fán függ.” (Gal 3:13)
Krisztus váltott meg minket a törvény átkától (az Istentől való elszakítottságtól), hiszen Ő lett értünk átokká (Ő szakíttatott el Istentől).
„Hogy az Ábrahám áldása Krisztus Jézusban legyen a pogányokon, hogy a Lélek ígéretét elnyerjük hit által.” (Gal 3:14)
A Lélek áldásait hit által nyerhetjük el! Ezt meg kell értenünk, ha a késői esőért könyörgünk.
„Lám az embernek megerősített testamentumát senki erőtlenné nem teszi, sem ahhoz hozzá nem ád.” (Gal 3:15)
Még az emberi végrendeletek esetében is igaz, hogy sem hozzátenni, sem elvenni nem lehet belőle, ha egyszer megerősítést nyert – sokkal inkább megáll akkor az a végrendelet (szövetség), amely Istentől Krisztusban nyert megerősítést (3:17). A törvény nem hatálytalanította a szövetséget, sem pedig hozzá nem tett semmit, mert csak a szövetség megkötése után adatott. A törvény tehát nem a szövetség kiegészítése, mert ha az egyszer megerősítést nyert, már semmit nem lehet hozzátenni. A törvény csakis korlátozott érvényű szükségmegoldás volt.
„Az ígéretek pedig Ábrahámnak adattak és az ő magvának. Nem mondja És magvaknak, mint sokról; hanem mint egyről: És a te magodnak, aki a Krisztus. Ezt mondom pedig, hogy a kötést, melyet Isten először megerősített Krisztusra nézve, a négyszázharminc esztendő múltán keletkezett törvény nem teszi erőtelenné, hogy megsemmisítse az ígéretet. Mert ha törvényből van az örökség, akkor többé nem ígéretből: Ábrahámnak pedig ígéret által ajándékozta azt az Isten. Micsoda tehát a törvény? A bűnök okáért adatott, amíg eljő a Mag, akinek tétetett az ígéret; rendeltetvén angyalok által, közbenjáró kezében. A közbenjáró pedig nem egyé, Isten ellenben egy. A törvény tehát az Isten ígéretei ellen van-é? Távol legyen! Mert ha olyan adatott volna, amely képes megeleveníteni, valóban a törvényből volna az igazság.” (Gal 3:16-21)
Az örökséget ígéret által nyerjük el, vagyis Isten kötelezte magát, hogy az eskü által megígért örökséget nekünk adja. Az ígéretnek csakis egyetlen kikötése van: csakis Ábrahám Magva jogosult rá. Isten ígérete Ábrahám korábbi hitére lett alapozva, és Ábrahám Magvában be is teljesedett. Ezen az ígéreten én már semmit nem változtathatok – sem jó cselekedeteimmel, sem bűneimmel. Az ígéret Krisztusban van, nem bennem. Akármit teszek, az ígéret változhatatlanul, visszavonhatatlanul áll, és mindenki, aki hit által Krisztusban van, örökségként kapja, függetlenül a törvényhez való viszonyulástól. Sőt, azok, akik a törvény által akarják megszerezni az örökséget, valójában jogtalanul akarnak hozzájutni, hiszen azt már másvalakinek ígérték oda. Így azok, akik cselekedeteik alapján akarják elnyerni az ígéretet, valójában egy másik ember javainak eltulajdonítására törnek.
A törvény ugyanis – mint kormányzati rendszer – csak addig „jött be”, amíg eljön a Mag. Mandátuma csak meghatározott időre szólt, kizárólag az emberek oktatása céljából. Sosem volt célja, hogy megmentse az embereket!
A törvény pusztán egy szükségmegoldás volt, amely addig volt fontos, amíg eljön a Mag, és választ ad az emberiség minden problémájára. Amikor viszont a Mag eljött, a törvény mandátuma lejárt. A törvény célja a bűnök megfékezése volt (nem pedig meggyógyításuk), illetve, hogy az emberek – a törvény tanítása által – megismerjék a bűnt.
A galatabeliek kérdése ez volt: Hogyan juthatunk az örökséghez? Az egyik út a törvény útja, a másik pedig a Mag. A törvény útja szerint az ember a törvény megtartása révén, mint jutalmat nyeri el az örökséget. A Mag útja azt jelenti, hogy az ember egyszerűen hisz az isteni ígéretnek, s így elnyeri az örökséget.
„Mert ha törvényből van az örökség, akkor többé nem ígéretből: Ábrahámnak pedig ígéret által ajándékozta azt az Isten.” (Gal 3:18)
A törvény és az ígéret egymás ellentétei. Vagy az egyik, vagy a másik érvényes. A törvény tetteket, az ígéret hitet követel.
Az ígéret azonban kizárólag a Magnak szól (3:16) – nem magoknak (többes számban), hanem a Magnak (egyes számban): egyetlen személynek szól. Ezt szeretné Pál minden eszközzel megvilágítani, amikor nyomatékosan rámutat az egyes számra. Az ígéret tehát csakis és kizárólag Krisztusnak szól! Az örökség (az áldás, amely a Szent Lelket is magában foglalja – Gal 3:14) egyedül Krisztusnak szóló ígéret. A törvény utólag képtelen az ígéretet megváltoztatni, felfüggeszteni vagy hozzáfűzni valamit annak érdekében, hogy az áldást esetleg más úton is elnyerhessük.
„Minekelőtte pedig eljött a hit, törvény alatt őriztettünk, egybezárva az eljövendő hit kinyilatkoztatásáig.” (Gal 3:23)
Mielőtt eljött a hit, a törvény alatt őriztettünk a hitre jutásig. Ez azonban nem vonatkozik kivétel nélkül minden emberre. Izrael mint nemzet a törvény alá helyeztetett és a törvény alatt „őriztetett”, vagyis Isten megóvta őket az önpusztítástól, míg a megígért Magra vártak. A törvény a törvényszegések miatt adatott. Feladata az volt, hogy megakadályozza a bűn elhatalmasodását, s egyben az emberben tudatosítsa a bűn létét.
Meg kell azonban értenünk, hogy a törvény rendszere mindig csak az ember tetteit és fáradozásait szabályozza. Az ember viselkedését helyezi a középpontba, ezért ellentétben áll a hittel. A két rendszer nem érvényesülhet egyidejűleg, harmóniában egymás mellett (ld. Izsák és Izmael esetét). Ha az egyik jön, a másiknak mennie kell:
„Elszakadtatok Krisztustól, akik a törvény által akartok megigazulni, a kegyelemből kiestetek.” (Gal 5:4)
„Ekként a törvény Krisztusra vezérlő mesterünkké lett, hogy hitből igazuljunk meg. De minekutána eljött a hit, nem vagyunk többé a vezérlő mester alatt.” (Gal 3: 24-25)
A törvény nem hitből van. (Gal 3:12) Ebből logikusan következik, hogy a hit bejövetelekor a törvény rendszere érvényét veszíti:
„Most pedig megszabadultunk a törvénytől, minekutána meghaltunk arra nézve, amely által lekötve tartattunk; hogy szolgáljunk a léleknek újságában és nem a betű óságában.” (Róm 7:6)
„Mert a bűn ti rajtatok nem uralkodik; mert nem vagytok törvény alatt, hanem kegyelem alatt!” (Róm 6:14)
„Ha azonban a Lélektől vezéreltettetek, nem vagytok a törvény alatt.” (Gal 5:18)
„Ekként a törvény Krisztusra vezérlő mesterünkké lett, hogy hitből igazuljunk meg.” (Gal 3:24)
A törvény nevelőnkké lett, hogy Krisztushoz vezessen minket. Ez volt a cél és az ok, amiért Isten a törvényt adta. Ez azt jelenti, a törvénynek nem az a célja, hogy igazságosságot eredményezzen az ember életében, hanem hogy őt Krisztushoz vezesse.
A törvénynek tehát nincs más célja, csak hogy az embert Krisztushoz juttassa. De ha már Krisztushoz vezetett és Őbenne vagyunk, mi szükség akkor még nevelőre? Teljesítette kötelességét, idejét múlttá és meghaladottá vált, mert az igazságosság mint cél Krisztusban valósulhat meg. Miután eljött a hit, nem vagyunk többé a vezérlő mester alatt (3:25).
Figyeljük meg azonban, hogy nem maga a tanító mester lett felfüggesztve! Sokkal inkább a hozzá való viszonyunk, amit maga Isten zár le. Krisztusban találtuk meg a célt, Akihez a tanító vezetni akart minket, s így számunkra lényegtelenné vált:
„Mert a törvény célja Krisztus minden hívőnek igazságára.” (Róm 10:4)
„Tudván azt, hogy a törvény nem az igazért van, hanem a törvénytaposókért és engedetlenekért, az istentelenekért és bűnösökért, a latrokért és fertelmesekért, az atya- és anyagyilkosokért, emberölőkért…” (1Tim 1:9)
Mit használ, ha a törvény folyton az igazságosságra int, miközben Krisztusban már igazakká váltunk?
A törvényt mégsem lehet érvényteleníteni. Noha nem képes senkit megigazítani, az örökké érvényes igazságosság leírására szolgál. A törvényt addig nem lehet hatálytalanítani, amíg a Földön egyetlen bűnös él; mert amíg egyetlen bűnös is van, addig a törvény kötelessége őt tanító mesterként Krisztushoz vezetni. Ezenkívül a törvény által az ember Krisztushoz való viszonyát is le lehet mérni.
A törvényt és feladatát tehát lehetetlen egy meghatározott időtartamra korlátozni. Mert amíg bűn létezik, addig a törvénynek is léteznie kell, és be kell töltenie feladatát. Bár a törvény és a kegyelem megtapasztalása általános értelemben igaz Istennek az egész emberiséggel való bánásmódjára is, de sokkal inkább érvényes az egyes ember tapasztalata vonatkozásában. Ebben az értelemben az „ó” és az „új” szövetség a világ alapjainak lefektetése óta egymás mellett létezett.
„Mert akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöztétek fel.” (Gal 3:27)
Akik Krisztusba keresztelkedtek, azok Krisztust öltözték fel. Krisztus testébe keresztelkedtek bele:
„Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg.” (1Kor 12:13)
Ezáltal váltunk Krisztus részévé. Ezért az áldások, amelyek kizárólag Krisztuséi, az ígéret által azokéi lesznek, akik Krisztus részévé váltak. Ez az egyetlen út, amelyen az áldások, a Lélek ígérete megszerezhető, ha valaki hit által Krisztus részévé válik, mert Krisztusban van valamennyi áldás elrejtve:
„Mert Ő benne lakozik az istenségnek egész teljessége testileg, És ti Ő benne vagytok beteljesedve, aki feje minden fejedelemségnek és hatalmasságnak” (Kol 2:9-10).
„Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát az Ábrahám magva vagytok, és ígéret szerint örökösök.” (Gal 3:29)
Ha azonban Krisztushoz tartozol (része vagy Őneki, belekeresztelkedtél), akkor Ábrahám magva vagy. (Nem magok, hanem mag – egyes számban.) Ne feledjük, hogy a Mag senki más, csakis Krisztus (3:16). Így tehát az ígéretnek megfelelően örökös vagy. De hogyan lehetsz örökös, ha az örökség csupán egyetlen személyt illet? Úgy, hogy annak az Egyetlennek a részévé leszel. Te vagy a megígért örökös Őbenne, amennyiben az Ő részévé válsz. Te vagy Ábrahám magva – az a Mag, akinek az ígéretek adattak. Ha ez nem így van, nem is kapsz semmit, mert az ígéretek kizárólag a Magnak adattak, senki másnak. Hit által leszel Krisztussá, azaz Krisztus részévé. Így minden, ami Őbenne van és az övé, az egyben a tiéd is:
„Mert minden a tiétek. Ti pedig Krisztusé, Krisztus pedig Istené.” (1Kor 3:21-23)
Cselekedeteink alapján nem tarthatunk igényt semmilyen áldásra. Nem csoda, hogy minden fáradozásunk hiábavaló volt és kétségbeesésbe torkollott! Mert ezen az úton soha nem nyerhetjük el a késői esőt vagy Isten bármely áldását. Soha nem érezhetjük magunkat méltónak, alkalmasnak, vagy jogosultnak. Mindig méltatlanok és alkalmatlanok voltunk az áldás befogadására! A lehetetlent kíséreltük meg véghezvinni: tetteink révén akartunk méltókká válni az áldásokra. De minden cselekedetünk, legjobb igyekezetünk ellenére sem éreztük magunkat késznek, és hogyan is hihettük volna ilyen állapotban, hogy kaphatunk valamit Istentől?! Még ha tetteink alapján hittük is volna, akkor sem nyertünk volna semmit Istentől.
Mivel azonban minden áldás az ígéret szerint már Krisztusban van, elnyerésük egyetlen feltétele Krisztusban lenni. Ez az egyetlen, amit Isten megkövetel, semmi más. Ha Krisztusban vagyunk, akkor többé semmit nem kell kérnünk. Mi értelme volna olyasmit kérni, ami már a miénk? A Szent Lélek Krisztus élete, a Lélek ajándékai pedig Krisztus életének természetes megnyilvánulásai. Ha Őbenne vagyunk, mindez jogosan a miénk, és annak az életnek a természetes következménye, amelynek részeseivé váltunk. Minden, amire szükségünk van, Krisztus, Őt pedig csakis hit által nyerhetjük el.
David Clayton