Leggyakrabban csak azt említjük 1Jn 5. fejezetével kapcsolatban, hogy a 7. vers betoldás. Azt azonban már sokkal kevesebben értik, hogy a többi igevers mit is mond valójában. Bárcsak értenénk igazán e szavakat! Hány bűnterhes lélek lelhetne boldog bizonyosságra abban a kegyelemben, ami a mi Urunk Jézus Krisztusban van! Szeretnél még nagyobb bizalommal lenni iránta? Akkor halljuk, mit mond nekünk az Úr az Ő Igéjében. Az érthetőség kedvéért a betoldott igeverset most kihagyom, arról már esett elég szó másutt.
„Ez az, a ki víz és vér által jő vala, Jézus a Krisztus; nemcsak a vízzel, hanem a vízzel és a vérrel. És a Lélek az, a mely bizonyságot tesz, mert a Lélek az igazság… És hárman vannak, a kik bizonyságot tesznek (a földön), a Lélek, a víz és a vér: és ez a három (is) egy.” (1Jn 5:6,8).
Itt van tehát egy bizonyság-hármas: a Lélek, a víz és a vér. Mindhárom ugyanarról tesz bizonyságot, hiszen „ez a három egy”. De felmerül a kérdés, vajon mi a bizonyságtételük tárgya, és hogy mit is bizonyítanak. Figyeljük meg, hogy a 6. vers arról beszél, kicsoda Krisztus: „Ez az,… Jézus a Krisztus.” Akármi is legyen e bizonyságok tárgya, az Krisztus kilétével kapcsolatos. János így folytatja:
„Ha elfogadjuk az emberek bizonyságtételét, az Isten bizonyságtétele nagyobb: mert az Isten bizonyságtétele az, a melylyel bizonyságot tett az ő Fiáról.” (1Jn 5:9)
Ebből a versből nyilvánvaló, hogy az a bizonyságtétel, amiről itt szó van, az Isten bizonyságtétele, amely minden emberi tekintélyt felülmúl. Fogadtál-e már el valaha bizonyságtételt embertársaidtól? Még ha erre nem is lett volna példa, ebben tökéletesen megbízhatsz, mert olyannyira biztos, mint Isten maga. De miről is szól ez a bizonyságtétel? Az Ige azt mondja, hogy ez a bizonyságtétel az, amellyel Isten „bizonyságot tett az ő Fiáról”.
Álljunk itt meg egy pillanatra! Miről is beszél János? Lélekről, vízről és vérről – és Isten bizonyságtételéről? Nos, a Szentírás nem hagy bennünket sötétségben ezek értelme felől. Félreérthetetlen feljegyzések állnak rendelkezésünkre, Isten hol és mikor tett bizonyságot „az Ő Fiáról”. Ezeket fogjuk megvizsgálni.
A lélek
A bizonyságok között a Lélek az első. És valóban, azt látjuk, hogy Isten Lelkének jelenléte Jézus életében kezdettől fogva az isteni származás pecsétje volt. Az angyal ezt mondta Máriának:
„A Szent Lélek száll te reád, és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg téged, azért a mi születik is szentnek hivatik, Isten Fiának.” (Lk 1:35)
Persze lehet, hogy valaki ezt mondja: „Rendben, lehet, hogy mindez igaz, de milyen értelemben minősül bizonyságtételnek?” Keresztelő János adja meg erre a választ:
„A ki felülről jött, feljebb való mindenkinél… A ki a földről való, földi az és földieket szól; a ki a mennyből jött, feljebb való mindenkinél. A ki az ő bizonyságtételét befogadja, az megpecsételte, hogy az Isten igaz. Mert a kit az Isten küldött, az Isten beszédeit szólja; mivelhogy az Isten nem mérték szerint adja a Lelket.” (Jn 3:31,33,34)
Itt azt látjuk, hogy Isten nem mérték szerint adja a Lelket az Ő Fiának! És Isten ezáltal arról tesz bizonyságot, hogy Jézus felülről való – hogy Ő Isten Fia!
A víz
De térjünk rá a második bizonyságra, a vízre, ami szintén elég könnyen megfejthető:
„És Jézus megkeresztelkedvén, azonnal kijöve a vízből; és ímé az egek megnyilatkozának néki, és ő látá az Istennek Lelkét alájőni mintegy galambot és ő reá szállani. És ímé egy égi hang ezt mondja vala: Ez amaz én szerelmes fiam, a kiben én gyönyörködöm.” (Mt 3:16-17).
Ez az ige egyértelműen és félreérthetetlenül azonosítja Jézus keresztségét, mint olyan eseményt, amikor isteni bizonyságtétel hangzott el arról, hogy Jézus az Isten Fia. De ez még nem minden: Isten azt mondta Jézusról, hogy ez az én „szerelmes fiam”! Nem akármilyen fiúról van itt tehát szó, hanem egy szeretett Fiúról. Olyasvalakiről, akiben gyönyörködik az Isten. Aki a közelébe mehet, és beléphet a „kettejük között” fennálló „békesség tanácsába”. Nincs senki, sem a mennyben, sem a Földön, aki közelebb lehetne Istenhez az Ő szerelmes Fiánál.
A vér
Amint hamarosan látni fogjuk, ez egy életbevágóan fontos igazság. De most még ne szaladjunk annyira előre. A harmadik bizonyságról, a vérről ezt olvassuk:
„A százados pedig és a kik ő vele őrizték vala Jézust, látván a földindulást és a mik történtek vala, igen megrémülének, mondván: Bizony, Istennek Fia vala ez!” (Mt 27:54)
Jézus halála nem közönséges halál volt. Mindenki, aki odafigyelt, beleértve pogány kivégzőit is, láthatta, hogy valami nagyon szokatlan történik körülötte. És amikor látták a jeleket: a sötétséget, a földrengést, a megrepedező sziklákat, és az Istennek teljes haragját ránehezedni arra a valakire, aki „kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg”: akkor ők is felismerték, hogy a kereszten függő Jézus nem egy hétköznapi ember volt: „Bizony, Istennek Fia vala ez!” De a vér bizonyságtételének koránt sincs még itt vége:
„Az ő Fia felől, a ki Dávid magvából lett test szerint, A ki megbizonyíttatott hatalmasan Isten Fiának a szentség Lelke szerint, a halálból való feltámadás által, a mi Urunk Jézus Krisztus felől.” (Róm 1:3-4)
Isten a halálból való feltámasztása által is azt bizonyította Krisztusról, hogy az Ő Fia volt. Ha nem isteni természettel bíró Fiú lett volna, nem vehette volna vissza az életét, mert azt beszennyezte volna a bűn. De a bűn nem illette Őt: hanem Ő kárhoztatta a bűnt a testben azáltal az isteni élet által, amely Őbenne volt – Isten pedig bizonyságot tett mellette azáltal, hogy Jézust visszahozta az életbe. De még itt sem ér véget ez a bizonyságtétel:
„És nem bakok és tulkok vére által, hanem az ő tulajdon vére által ment be egyszer mindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve.” (Zsid 9:12)
Ez a bizonyságtétel egészen Isten szentélyébe vezet minket! Krisztus tulajdon vére által mennyei főpapunk lett Isten előtt. Vajon helyezhette-e volna Őt Isten ettől közelebb Önmagához?
Összegezve
Megvizsgáltuk, mi az a bizonyságtétel, amivel Isten bizonyságot tett az Ő Fiáról. Testtélételétől fogva Jézus teljes volt Isten Lelkével, és jellemében Isten Fiának bizonyult. A Lélek bizonyságtétele pedig végigkísérte egész életén és földi szolgálatán át.
Amikor Jézus megkeresztelkedett a vízben, Isten bizonyságot tett, hogy Jézus az Ő Fia, akit Ő szeret és elfogad. És amikor Krisztus odaáldozta magát a kereszten, Isten ismét bizonyságot tett amellett, hogy Krisztusban isteni élet lakozik, és a bűn megítéltetett az istenivel egyesült emberi természetben.
Azt is láttuk, hogy ez a hármas bizonyság ugyanarról tanúskodik: az Emberfia Jézus Isten Fia is egyben, és méltóképpen bírja Isten elismerését. De jogosan merül fel itt a kérdés: hogyan segít mindez nekünk?
A bizonyságtétel
„A ki hisz az Isten Fiában, bizonyságtétele van önmagában. A ki nem hisz az Istennek, hazuggá tette őt; mert nem hitt abban a bizonyságtételben, a melylyel bizonyságot tett Isten az ő Fiáról.” (1Jn 5:10)
Nos, itt már kezd személyessé válni a dolog. Azt mondja, ha hiszel az Isten Fiában, akkor bizonyságtételed van önmagadban. De mi van akkor, ha nincs? Akkor hazuggá teszed Istent! Ez elképesztően hangzik: „Nem elég, hogy nem érzem Isten jóváhagyását, még el is ítél engem ezért?! És mi köze mindennek ahhoz a bizonyságtételhez, amellyel Isten bizonyságot tett az Ő Fiáról? Hiszen itt rólam van szó, és arról, hogy önmagamban nem érzem a bizonyságtételt! Azt nyilván tudom, hogy Jézus harmonikus kapcsolatban állt Istennel, de ennek semmi köze az én ügyemhez. Én túl bűnös vagyok, görbék az útjaim, és mindig elesem. Kizárt, hogy Isten bármiféle bizonyosságot is adjon nekem.”
Nagyon sok ember gondolkodik így a szívében, és sokszor magam is így okoskodtam. De engedtessék itt meg egy pontosítás az Ige első felében: „Aki hisz az Isten Fiában, önmagában bírja a bizonyságtételt.” Vajon miféle bizonyságtételről van itt szó? Lehet bármilyen? Hát persze, hogy nem! Ha így lenne, akkor az előbbi verseket csak értelem és tartalom nélküli szócséplésként lehetne kezelni. De szó sincs ilyesmiről! Napnál is világosabb, hogy az „a bizonyságtétel”, amiről itt János beszél, nem más, mint az a bizonyságtétel, „a melylyel bizonyságot tett Isten az ő Fiáról”, azaz a Lélek, a víz és a vér hármas bizonyságtétele. De hogy lehet ez bennünk?
Élet az Isten Fiában
„És ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nékünk az Isten és ez az élet az ő Fiában van. A kié a Fiú, azé az élet: a kiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” (1Jn 5:11-12)
Amint már láttuk is, Isten bizonyságot tett az Ő Fiáról, és ebben a bizonyságtételben félreérthetetlenül kifejezte, hogy elfogadja Krisztus isten-emberi életét, és hogy Ő nem csak a sírig méltó az életre, hanem azon túl is. Olyannyira életre való, hogy a sír sem tarthatta fogva Krisztus életét, szükség volt visszatérnie az életbe (lásd: Csel 2:24). Isten tehát egyértelműen tanúsította e bizonyságok által, hogy Krisztus élete örök élet, melyet Ő elfogad, mérték nélkül adja neki a Lelket, és mindenkor méltó, hogy közvetlen jelenlétében lakozzék. Ez az az élet, ami Isten Fiában van.
De az Írás azt mondja, hogy Isten ezt az életet adta nekünk is! Gondoljuk csak meg ezt egy pillanatra! Lehet-e nekünk is ugyanolyan bizonyosságunk, mint Krisztusnak? Lehetséges, hogy Isten elfogadja életünket, mérték nélkül adja nekünk a Lelket, és örökké méltók lehetünk az Ő közvetlen jelenlétében lakozni?! Igen is, meg nem is. Egyrészt szükséges, hogy ez igaz legyen, mert az előzőleg olvasott igevers azt mondja, hogy aki hisz, annak bizonyságtétele van „önmagában”. Másrészt viszont vakmerőség lenne azt állítani, hogy ugyanolyan bizonyosságunk lehet, mint Krisztusnak, hiszen Ő Isten tulajdon Fia volt, mi pedig nem.
Hogy is van ez akkor? Úgy, hogy nekünk nem ugyanolyan bizonyosságra van szükségünk, mint amilyen Krisztusnak volt, hanem pontosan arra a bizonyosságra, ami már az Övé. Nem a rendkívüli tapasztalatokban van tehát a megoldás. Mindaz, amire szükségünk van, már most megvan Benne, az ő tapasztalatában. Nekünk csak el kell fogadnunk azt a bizonyságtételt, „a melylyel bizonyságot tett Isten az ő Fiáról” –, ami viszont már csaknem két évezrede olvasható a Bibliában.
Talán nem erre számítottál? Való igaz, Isten igazán belesuttoghatná a füledbe halk és szelíd hangon, hogy: „Gyermekem vagy, szeretlek téged.” Ezt feltehetőleg elfogadnád, mint bizonyítékot, nem? És mi van, ha azután vétkezel, miután ezt elfogadtad? Akkor megint arra várnál, mikor kapsz újabb bizonyságtételt, hogy el tudd hinni: Isten még mindig gyermekeként tekint rád? Mennyivel lenne ez magasabb értelemben Isten Igéje, mint az az Ige, ami már most fel van jegyezve a Bibliában? Nyilvánvalóan semennyivel. Ugyanúgy maradna hely a kételynek. De Isten nem ilyen ingoványos talajra alapozta a mi elfogadásunkat. Biztos helyre állította lábainkat, elfogadva „minket ama Szerelmesben” (Ef 1:5-6).
A hármas bizonyság bennünk
Honnan tudhatod tehát, hogy Isten Fia vagy, és Ábrahám magva az ígéret szerint? Van-e bizonyságtételed önmagadban? Vagy inkább kérdezzem így: „Bírod-e a bizonyságtételt önmagadban?” Figyeljük meg, Pál hogyan biztatja a szenteket:
„Avagy nem tudjátok-é, hogy a kik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az ő halálába keresztelkedtünk meg? … Hogyha pedig meghaltunk Krisztussal, hiszszük, hogy élünk is ő vele. Tudván, hogy Krisztus, a ki feltámadott a halálból, többé meg nem hal; a halál többé rajta nem uralkodik… Ezenképen gondoljátok ti is, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban.” (Róm 6:3,8,9,11).
Vajon azt kérte Pál a rómabeliektől, hogy olyasvalamiben higgyenek, ami csak a képzeletükben létezik, vagy egyáltalán nem is igaz? Lehet, hogy a pszichológusok elvárnak az emberektől ilyesmit, de Isten mindig valóságról beszél. Az a felhívás számunkra, hogy ne csak higgyünk valamit, hanem hogy tudjuk és gondoljuk is úgy! Van ezekben az igazságokban valami annyira magától értetődő, hogy saját emlékeinkként gondolhatunk rájuk.
Emlékszünk még a bizonyságtételekre? Az egyik a víz volt, ami a keresztség jelképe, a másik pedig a vér, ami a kereszthalálé. Azt látjuk tehát, hogy mi, akik Jézus Krisztusba keresztelkedtünk meg, meghaltunk és fel is támadtunk Ővele. Így nyer értelmet Jézus keresztsége is: nem azért keresztelkedett meg, mintha neki lett volna szüksége a bűnök bocsánatára, hanem azért, hogy a mi keresztségünk elfogadható legyen Isten előtt! Ha Ő nem keresztelkedett volna meg értünk, akkor a mi keresztségünk teljesen érvénytelen és értéktelen lenne a szent Isten szemében.
Apropó, értéktelenség: megfordult már valaha is a fejedben az a gondolat – miután sokadjára vétkeztél Isten ellen –, hogy a megtérésed esetleg színjáték volt csupán? Kételkedtél-e már önátadásodban és ígéreteidben – amelyeket újra és újra meg kellett újítanod? Én igen. Még az a félelem is felütötte bennem a fejét, hogy most már lehet, hogy Isten örökre visszavonja az Ő Lelkét tőlem. De aztán felemelte a fejemet, és akkor megláttam, milyen ostoba is voltam. Nem lett volna szabad ismét a magam erőfeszítéseire és a magam elhatározásaira támaszkodnom – nem, nem, egy fikarcnyit sem! Isten ugyanis soha nem fogadott el sem engem, sem mást ezen a világon semmilyen szín alatt, csakis az Ő tulajdon Fiában, ama Szerelmesben!
Újra meg kell tehát térnem? Igényeljem-e újra a keresztséget, mivel megcsaltam Őt? Annak alapján, amit ma olvastunk a Bibliából, azt mondanám, nem. Nekünk nem egyszerűen csak egy bizonyságtételre van szükségünk önmagunkban, hanem pontosan arra a bizonyságtételre, amellyel bizonyságot tett az Isten az Ő Fiáról 2000 évvel ezelőtt. És ez a bizonyságtétel azonnal elérhető mindnyájunk számára, amint elismerjük, hogy Isten Igéje igazság, és Ő nem hazudik! Hiszen bőségesen megmutatta már, hogy elfogadta Jézust, és nekünk semmi más bizonyosságra nincs szükségünk, csak arra, ami Őbenne van.
Emlékezzünk vissza: amikor Jézus Krisztusba keresztelkedtünk, az Ő halálába keresztelkedtünk meg – és ugyanez áll a feltámadásunkra is. Semmilyen más bizonyítékot nem kell keresnünk ezen kívül. Ez olyannyira bizonyos, hogy Pál azt mondja, ezt igazán tudhattuk volna, és tényként emlékezhettünk volna rá! És mindez a Lélek bizonyságtételére is igaz:
„A ki pedig minket ti veletek egybe Krisztusban megerősít és megken minket, az Isten az; a ki el is pecsételt minket, és a léleknek zálogát adta a mi szíveinkbe.” (2Kor 1:21-22)
„A ki pedig az Úrral egyesül, egy lélek Ő vele.” (1Kor 6:17)
Nos, mikor is egyesültél az Úrral? Ha megkeresztelkedtél a Krisztusba, akkor ettől jobban nem egyesülhetsz vele. Akkor Isten Igéje azt mondja, hogy a Léleknek záloga ott van a szívedben!
Isten legyen igaz
Egyesek talán még mindig kételkednek és hitetlenkednek. Esetleg így érvelnek: „Ó, de én úgyis megint el fogok bukni! Nem akarom vakmerő módon azt állítani, hogy megvan bennem az Istennek Lelke, főleg, ha nem is érzem. Nem akarok szégyent hozni rá.” Ha ilyen gondolataid vannak, mint ahogy nekem is voltak, akkor elmondom neked, hogy ezek olyan agyafúrtan ördögi és álszent gondolatok, hogy alig felismerhető, mennyire tévesek. De gondold csak végig: Mi tűnik ésszerűbbnek – kockáztatni az emberek előtt a hiteledet, vagy nyilvánosan hazugnak mondani Istent? Mert az Ige azt mondja, hogy ha nem hiszed, hogy Isten már mindent megtett érted az ő Fiában, akkor ezzel Őt teszed hazuggá! Nem fogadod el ugyanis azt a világos bizonyságtételt, amellyel bizonyságot tett az Isten az ő Fiáról!
Kedves keresztény Barátaim, kérlelni szeretnélek benneteket! Nincs olyan mélység, amelyből Isten ne húzhatna fel. Ő soha senkit – sem téged, sem engem – nem fogadott el a saját odaszánása vagy komolysága miatt, hanem csakis Krisztus tökéletes élete alapján. Isten kezdetben is ezen az alapon fogadott el téged, és mindig is csak ezen az alapon fog elfogadni, még a mennyei dicsőségben is.
Kételkedsz önmagadban? Akkor még nem csinálod elég jól. Ess kétségbe! Amíg egészen feladod… Utána pedig tagadd meg a hitetlenségedet, és szóld a hit beszédét: „Nem az számít, én mit tettem. Ami számít: hogy megkeresztelkedtem a Krisztusba, és Isten elfogadott engem ama Szerelmesben. Meghaltam Őbenne, és Isten feltámasztott Őbenne egy igazsággal teljes életre. Kitöltötte a szívembe a Fiúságnak Lelkét, amely által szabad bejárásom van az ő közvetlen jelenlétébe. Mindez azért igaz, mert Isten hármas bizonyságot tett az ő Fia mellett, és én abban a bizonyságtételben bízom, amellyel bizonyságot tett az Isten az ő Fiáról. Nem teszem többé hazuggá az Istent. Isten legyen igaz.”
Sánta János