Isten igéje szerint Jézus már eltörölte a bűnt. Ha ez igaz, akkor miért van szükség még egy végső engesztelésre is? Ha Jézus már megoldotta a bűn kérdését, ha véget vetett a törvényszegésnek, ha bepecsételte a bűnt, eltörölte a hamisságot és elhozta az örök igazságot – márpedig Dán 9:24 szerint mindez már megtörtént –, és egyetlen áldozatával örökre tökéletessé tette a megszentelteket (Zsid 10:14), akkor mi értelme van még egy, végső engesztelésnek? Nem úgy van, hogy már minden lezárult és csupán arra vár, hogy mindaz, ami valósággá lett, hit által a miénk legyen? Mit is jelent egyáltalán ez a végső engesztelés? Valóban biblikus fogalom, vagy csak az adventisták kitalációja? Vajon 1844-ben csak azért gondolták ki mindezt, hogy mentsék a menthetőt, vagy tényleg beszél a Biblia egy végső engesztelésről?

Számtalan bibliai ige bizonyítja, hogy létezik végső engesztelés Isten népe számára. E bizonyítékokat egyetlen őszinte bibliakutató sem tagadhatja. A kérdés tehát: Mit takar a végső engesztelés és miért szükséges?

Izrael ünnepei

Isten hét ünnepet adott Izrael számára, amelyeket évente megtartottak és az Úr által meghatározott időpontban megünnepeltek. Ha e rendelkezés célját kutatjuk, egyértelművé válik, hogy a megváltási terv egyes eseményeit szimbolizálták a zsidó nép számára. Ezen ünnepek tanulmányozása során nagyon sokat megérthetünk a megváltási terv legfontosabb mozzanataiból.

A tavaszi ünnepkör
Páska	1. hó 14.
Kovásztalan kenyerek	1. hó 15.
Zsenge kéve	1. hó 16.
Pünkösd	a páska utáni 50. nap
Az őszi ünnepkör
Kürtzengés	7. hó 1.
Nagy engesztelési nap	7. hó 10.
Sátoros ünnep	7. hó 15.

Az első volt a páska ünnepe, amelyet az első hónap 14. napján kellett megtartani. Eredete az egyiptomi kivonulás éjszakájára nyúlik vissza. Azon az estén a zsidóknak meg kellett ölniük családonként egy bárányt, vérével megkenni az ajtófélfát, hogy a pusztító angyal, amely végigjárta Egyiptomot, elkerülje az izraeliták házait. Ahol nem volt vér az ajtófélfán, ott meghalt az elsőszülött.

A második ünnep a kovásztalan kenyerek ünnepe, amely az első hónap 15. napján kezdődött és egy hétig tartott. A zsenge kéve volt a harmadik a sorban, az első hónap 16-án. Pünkösdöt a páska után ötven nappal ünnepelték. E négy ünnep tavasszal, az év első szakaszában zajlott. Az ötödik, a kürtzengés, késő őszre, a hetedik hónap első napjára esett. A hatodikat, a nagy engesztelési napot, a hetedik hónap 10. napján tartották. Az utolsó pedig a sátoros ünnep, amely a hetedik hónap 15. napján kezdődött, miután a termést betakarították, és összesen nyolc napig tartott.

Sok évszázadon keresztül ünnepelték Izraelben ezeket a napokat. De miért kellett újból és újból megismételni őket? A Zsidókhoz írt levél szerint azért, mert ezek a ceremóniák nem voltak képesek tökéletességre juttatni az odajárulókat (Zsid 10:1-4,7,19). Más szavakkal ezek az ünnepek a valóságnak csupán szimbólumai, a dolgok képei voltak, árnyékai az eljövendőknek. Újra és újra meg kellett ismételni őket a megszabott szigorú rend szerint, hogy a szertartások révén a nép megérthesse a valóságot. Addig kellett ismételni őket, míg az árnykép nem találkozott a valósággal.

Az első négy ünnep tehát tavasszal, az utóbbi három ősszel került sorra. Jelentőségteljes, hogy a három utolsó a hetedik hónapban zajlott. Azért lényeges, mert a hét a teljesség, a tökéletesség száma. Tehát rendkívül sokatmondó mindaz, ami a hetedik hónapban történik. Arra utal ugyanis, hogy abban az időszakban zajlik, amikor Isten műve teljességre jut, a megváltási terv befejeződik. A 3Móz 23-ban valóban azt találjuk, hogy a sátoros ünnepre csak a termés betakarítása után került sor (3Móz 23:39-42). Az embereknek el kellett hagyniuk házaikat és ideiglenesen felállított sátrakban laktak. Vagy a házuk tetején építettek lombsátrakat és azokban tartózkodtak az ünnep ideje alatt, vagy elhagyták otthonaikat és távolabb épített sátrakban éltek egy hétig. Miután betakarították a termést, pálmaágakat lengettek és egy hétig örvendeztek az Úr előtt.

Az ünnepek jelentősége

Ez az aratás egyértelműen Isten népének végső egybegyűjtését jelképezi, amelyből világosan kitűnik, hogy a sátoros ünnep olyan eseményre utal, amely csak azután következik be, hogy Jézus magával vitte népét a mennybe. Az emberek elhagyják otthonaikat, pálmaágakat lengetnek és örvendeznek az Úr előtt – mire utal mindez? Természetesen arra a mennyben töltött időszakra, amikor elhagyjuk otthonunkat (a Földet) egy bizonyos időre. Jel 7:10-ben olvassuk, hogy Isten népe az Úr előtt állva pálmaágakat tart a kezében. A megváltottak a mennyben megtartandó, igazi sátoros ünnep alkalmával pálmaággal kezükben állnak a trón előtt.

Nem különösebben nehéz a többi ünnep jelentésének megfejtése sem. A páska ünnepe szimbolizálja Krisztus halálát. A pünkösd a Szent Lélek kitöltetésekor teljesedett be, ötven nappal Krisztus halála után. Mi volt a zsenge kéve ünnepének jelentősége, két nappal a páska után? Krisztus feltámadásakor teljesedett, amikor vele együtt sok halott feltámadt és Jézus kíséretében a mennybe ment, mint a földi aratás első zsengéje. A kovásztalan kenyerek ünnepe során nem tarthattak kovászos ételt a házban, mert a kovász a bűn jelképe volt. Ez arra utal, hogy Krisztus halálának időpontjától kezdve oly korban élünk, amelyben a bűn eltöröltetett. Teljesen elvétetett tőlünk, tehát a bűn nem tartozik többé Isten népének tapasztalatához. Ezt szimbolizálta, hogy Isten népe egy héten keresztül csak kovásztalan kenyeret tarthatott odahaza. Ez az egy hét bizonytalan hosszúságú időszakot jelöl, ugyanúgy mint például a sátoros ünnep, amely szintén egy hétig tartott és nyilvánvalóan egy sokkal hosszabb időtartamot jelöl, valószínűleg ezer évet.

Ami bizonyos, hogy az első négy ünnep teljesedése már a hátunk mögött van. A páska, a kovásztalan kenyerek ünnepe, a zsenge kéve bemutatása és a pünkösd a keresztény korszak első hónapjaiban, Jézus halálának és feltámadásának évében beteljesedett. De mi van a többi három ünneppel – a kürtzengés, a nagy engesztelés és a sátoros ünnep alkalmaival? Nos, ami biztos, hogy a legutolsó, a sátoros ünnep még előttünk van. Ez az utolsó az éves ünnepkörön belül, ami már a földi aratás betakarítására vonatkozik, illetve Krisztus visszajövetelére. A kérdés tehát a következő: hová tegyük időben a kürtzengést és a nagy engesztelési napot? Keressünk néhány támpontot:

Először is tudjuk, hogy pünkösd után került rájuk sor. Az Isten által megszabott és minden évben a zsidók által megismételt sorrendnek megfelelően a pünkösd mindig megelőzte a kürtzengést és a nagy engesztelési napot. Tehát ezt a két ünnepet időben valahol pünkösd után kell keresnünk.

Másodszor ez a két ünnep a hetedik hónapban került sorra, a tavaszi ünnepeket követő, viszonylag hosszabb szünet után. Tehát ugyanabban a hónapban tartották meg őket, amikor a sátoros ünnepet, amely – mint láttuk – az idők legvégén, mint utolsó ünnep szerepel. Egyértelmű tehát, hogy e két ünnep, a kürtzengés és a nagy engesztelési nap a végidő eseményeit mutatja be, amelyek a történelem „utolsó perceiben” zajlanak, röviddel Jézus visszatérése és Isten népének egybegyűjtése előtt.

Mikor kerül sor a nagy engesztelési napra?

Miután megállapítottuk, hogy a kürtzengés és a nagy engesztelés az utolsó napokban játszódó eseményeket szimbolizálják, nézzük meg, mi volt a nagy engesztelési nap tulajdonképpeni célja. Figyeljünk azonban mindeközben arra is, hogy az utolsó időkben zajló engesztelési nap tartalma nem mond-e ellent a hit általi megigazulásnak.

A 3Móz 16:29-30-ban leírást találunk arról, mi zajlott a nagy engesztelési napon:

„Örökkévaló rendtartás legyen ez nálatok: a hetedik hónapban, a hónap tizedikén sanyargassátok meg magatokat és semmi munkát ne végezzetek, se a benszülött, se a közöttetek tartózkodó jövevény. Mert ezen a napon engesztelés lesz értetek, hogy megtisztítson titeket; minden bűnötöktől megtisztultok az Úr előtt.” (3Móz 16:29-30)

Itt rejlik a lényeg: azt olvassuk, a főpap ezen a napon engesztelést végez, hogy a népet minden bűnétől megtisztítsa. Ahogy egy korábbi tanulmányban („Hogy bepecsételtessék a bűn”) már láttuk, Jézus a bűn problémáját egyszer és mindenkorra megoldotta, amikor az emberiség minden bűnét a keresztfára szögezte és az emberi fajt Istennel megbékítette. A Biblia szerint eltörölte a bűnt és elhozta az örök igazságosságot. A 3Móz 16:29-30 azonban látszólag arról szól, hogy Isten népe csak a nagy engesztelési napon, az idők végén szabadul meg vétkeitől.

Ezért mondják némely keresztények, hogy a nagy engesztelési napnak Jézus kereszthalálakor kellett beteljesednie: „Mivel Isten népe a nagy engesztelési napon minden bűnétől megtisztíttatik, Jézus pedig halála és feltámadása által eltörölte a bűnt, ezért a nagy engesztelési nap biztosan a kereszthalál napja volt.” Ha azonban ezt jóváhagynánk, akkor megtörnénk az ünnepek Isten által elrendelt sorrendjét. Azt mondanánk, egyáltalán nem számít Isten parancsa, mely szerint Izraelnek pontosan ebben a sorrendben és ezen minta szerint kellett az éves ünnepkört megtartania. Ennek megfelelően tetszés szerint felcserélhetnénk az ünnepeket. Isten azonban azt parancsolta Izraelnek, hogy az ünnepeket minden évben ugyanolyan sorrendben, pontosan ugyanazokon a napokon ünnepeljék. Van tehát jelentősége a sorrendnek, vagy ez hangsúlytalan kérdés?

Ha megnézzük a tavaszi ünnepkört, azt látjuk, hogy az események ugyanolyan sorrendben teljesedtek, ahogyan ünnepelték őket. Jézus pontosan azon a napon halt meg, amikor a páska bárányt meg kellett ölni, és pontosan ugyanazon a napon támadt fel, amikor a zsenge kévét bemutatták. Amikor a feltámadás reggelén Máriával találkozott, aki a lábai elé borult, így szólt hozzá: „Ne érints engem, mert még nem mentem fel az én Atyámhoz.” El kellett mennie, hogy önmagát, mint a földi aratás zsengéjét bemutassa. Pünkösd teljesedése ismét sokatmondó, hiszen a Szent Lélek nem az ötvenedik napot megelőzően vagy pedig az után jött el, hanem – ahogy a Biblia mondja – „amikor a pünkösd napja eljött”, akkor töltetett ki a Szent Lélek. Tehát minden az előre meghatározott rend szerint történt. Vagyis ha a sátoros ünnep a földi aratás utáni utolsó eseményt mutatja be, akkor logikusan gondolkodva nem ragadhatjuk ki a kürtzengést és a nagy engesztelési napot sem ebből a rendtartásból, különben megfosztanánk értelmétől.

A bűn és a keresztény ember

Tisztázzunk néhány kérdést! Továbbra is terhelik-e bűnei azt az embert, aki elfogadta Krisztust? Természetesen nem. Mennyit vesz el bűnterhünkből Krisztus? Az egészet. A Biblia ezt írja: „Amilyen távol van a napkelet a napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk a mi vétkeinket.” (Zsolt 103:12) Milyen messzire? Végtelenül messze. Ha tehát Krisztusban vagyunk, nincs többé bűnünk, mert Krisztus eltávolította mindet. Mennyi időt vesz igénybe, hogy Krisztus elvegye bűneinket, miután megtértünk hozzá? Egyetlen pillanatot, mert Ő azonnal elveszi őket. Nem tart 90 évig a bűntől való megtisztítás folyamata.

Hány lázadó tett marad még az életünkben, ha valóban Krisztusban vagyunk? Amennyiben igazi keresztények vagyunk és felszabadultunk a bűnadósság alól, úrrá lehetnek még rajtunk a bűnös cselekedetek? A Biblia ezt mondja:

„Senki sem cselekszik bűnt, aki az Istentől született, mert benne marad annak magva; és nem cselekedhetik bűnt, mivelhogy Istentől született.” (1Jn 3:19)

„Mert a bűn ti rajtatok nem uralkodik; mert nem vagytok törvény alatt, hanem kegyelem alatt!” (Róm 6:14)

A Biblia egyértelműen megválaszolja ezt a kérdést. Ha tehát még mindig vétkezünk, akkor be kell vallanunk, hogy nem vagyunk Krisztusban és még nem fogadtuk el az ő életét. Ha azonban Krisztusban vagyunk, akkor a Biblia szerint: „Aki Őbenne marad, egy sem esik bűnbe.” (1Jn 3:6) Bár lehetséges, hogy kiesünk Krisztusból és újból vétkezünk, de amíg benne maradunk, addig nem tudunk vétkezni. Aki tehát Krisztusban van, az nemcsak a múlt bűnterhétől, hanem a bűnös cselekedetektől is megszabadult.

Természetesen nem olyan tettekről van szó, amelyekről még nem tudjuk, hogy rosszak. Azok addig maradnak meg, amíg Isten rá nem mutat helytelen mivoltukra, de addig vajon bűnnek tekinti őket? Amíg valóban tudatlanságban vagyunk afelől, hogy tetteink helytelenek, addig Isten nem rója fel nekünk. Hiszen nem képeznek korlátot Isten és ember között, ezért nem is nevezzük azokat bűnöknek. Az a bűn, ami szakadékot támaszt Isten és ember között, az a lázadás: a tudatos, szándékos, szabadon választott döntés a rossz mellett.

Isten sokkal inkább azon munkálkodik, hogy szívünk száz százalékig az övé legyen. Ha ez az eset áll fenn, akkor nem nehéz akaratát nekünk személyesen kinyilatkoztatnia a szombat, az egészségügyi reform, az öltözködés, a zene és más területek kapcsán. Akinek szíve teljesen Istené, az mindig így válaszol: „Uram, nem tudtam, hogy rosszat teszek, de mindenem a tiéd. A tiéd vagyok mindabban, amit mondasz és amit akarsz tőlem. Mutasd meg és tudod, hogy örömmel átadom neked!” A szívünk az övé, és ez minden, amit elvár tőlünk. Akkor lépésről lépésre kinyilatkoztatja ránk vonatkozó tökéletes akaratát. De a bűn – mint a lázadás és az önzés megnyilvánulása – abban a pillanatban, amikor Krisztushoz megyünk, eltűnik – tökéletesen eltűnik. Nem marad lázadás egy igazi keresztény szívében.

Van még a bűnnek olyan vonatkozása, amelytől megszabadulunk, amikor Krisztushoz megyünk? Amint láttuk, a kárhoztatás és a bűnös cselekedetekeltűnnek, de mi történik az ember bűnös természetével? Mielőtt megválaszolnánk ezt a kérdést, tisztáznunk kell, mit értünk „bűnös természet” alatt. Az ember test és lélek egysége, fizikai és lelki valóságból áll. Ha bűnös természetről beszélünk, különbséget kell tennünk az ember e két összetevője között.

Megmarad-e a bűnös test, ha az ember Krisztusban van? Természetesen a testünk ugyanaz marad halálunkig, illetve Jézus visszatéréséig. Ez egy olyan dolog, ami itt a Földön Jézus visszatéréséig nem változik. De vajon a gyarló test teszi az embert bűnössé? Ha a mulandó test egyenlő a bűnnel, akkor Krisztus is bűnös volt, hiszen Ő maga is gyarló testet örökölt, amely a bűn következményeitől szenvedett, pontosan úgy, mint a miénk! Tény azonban, hogy a test nem egyenlő a bűnnel. Bár gyenge és elkorcsosult a hatezer éve folyamatosan romló gének által közvetített örökség miatt, s ezért meglehetősen sebezhető szerkezet, de a gyengeség nem egyenlő a bűnnel, hanem csupán a következmények egyike, amelyeket testünk ebben a bűnös környezetben évezredek óta kénytelen elszenvedni.

De mi a helyzet a bűnös vagy testi gondolkodással? A keresztény ember továbbra is testi gondolkodásmóddal rendelkezik? Semmi esetre sem, ez lehetetlen! A Róm 8:7-9 szerint:

„Mert a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti. Akik pedig testben vannak, nem lehetnek kedvesek Isten előtt. De ti nem vagytok testben, hanem lélekben, ha ugyan az Isten Lelke lakik bennetek. Akiben pedig nincs a Krisztus lelke, az nem az övé.” (Róm 8:7-9)

Ezek a versek egyértelműek. A testi gondolkodás ellenségeskedés Istennel szemben, és világos, hogy a Krisztusban lévő ember nem lehet Isten ellensége. Ezért a kereszténynek nem lehet többé testi gondolkodása! Az ige egyértelmű: „Ti nem vagytok testben, … ha ugyan az Isten Lelke lakik bennetek.” Aki Krisztusban van, arra nem jellemző többé a testi gondolkodásmód. Vajon a testi gondolkodás teljesen megsemmisül, vagy lehetséges, hogy ismét feléled? Igen, ismét életre kelhet. Pál így szól: „Mert, ha amiket elrontottam, azokat ismét fölépítem, önmagamat teszem bűnössé.” (Gal 2:18) Noha Pál mondja, hogy eltemettettünk Krisztussal és meghaltunk vele együtt, vagyis testi gondolkodásunk eltűnt, de azt is mondja egyértelműen, hogy a halálnak ez az állapota csak hit által lehet tartósan a miénk, akkor, ha Krisztusban maradunk. Mi történik, amikor úgy döntünk, hogy levesszük a tekintetünket Krisztusról? A testi gondolkodásmód azonnal feléled. Ezért kell megértenünk, hogy a testi természet csak feltételesen halott. Noha tökéletes vereséget szenvedett, ismét újjáéledhet, mihelyt meggyengülünk a hitben.

Mi a testi gondolkodásmód?

Vegyük szemügyre közelebbről a testi gondolkodásmódot! Három szempontot kell megvizsgálnunk, hogy megválaszolhassuk a kérdést, pontosan mi marad még meg a keresztényekben, amit Isten igéje alapján a nagy engesztelési napon el kell távolítani.

Az első, ami a testi természetet jellemzi, az egocentrikus, önmaga körül forgó gondolkodásmód. Megőrzi ezt az ember, amikor kereszténnyé lesz? Semmi esetre sem! Ha az ember Krisztushoz megy, akkor nem én-, hanem Isten-középpontú lesz. Tökéletesen Istenre és a felebarátaira koncentrál önmaga helyett. Így teljesedik az Írás: „A szeretet nem keresi a maga hasznát.” (1Kor 13:5) Krisztus teljesen megváltoztatja az ember önző álláspontját. Tehát az önzés, az én-középpontúság nem jellemzi többé azt, aki Krisztusban van.

A második dolog, ami a testi természet jellemzője, az öntudat. Első hallásra nem úgy tűnik, mintha az öntudat feltétlenül „testi” volna, de én azt a tudást értem alatta, hogy ki voltam egykor és ki vagyok most. Tegyük fel magunknak a kérdést: Ki vagyok én valójában? Mit tudok magamról? Nekem személy szerint vannak olyan emlékeim magamról, amelyek egészen öt éves koromig visszanyúlnak. Tudok magamról számtalan dolgot és vannak emlékeim a múltból. Ez az én elképzelésem arról, kicsoda David Clayton. Emlékszem néhány szégyenletes dologra, rossz dolgokra és olyan eseményekre, amelyeket legszívesebben elfelejtenék. De ez David Clayton?

A Biblia szerint aki Krisztusban van, új teremtés az. Úgy tekintek magamra, mint régi, vagy mint új teremtésre? Mit tudok egyáltalán? Nagyon egyszerű kimondani: „Tudom, hogy új teremtés vagyok.” De ha valaki megsért a szavaival, ki nyilatkozik meg bennem: az óember vagy az új teremtmény? Kinek tartom magam? Pontosan ezt értem „öntudat” alatt. Mindez része a testi természetnek és az énközpontúságnak.

A harmadik említésre érdemes dolog, hogy mi tartja tulajdonképpen életben ezt az öntudatot. A testi természet egyik fontos vonatkozását értem alatta, az emlékezetet. Mert figyeljük meg, hogy az emlékek nem tűnnek el, amikor megtérünk Krisztushoz. Még ha egy ember 90 éve keresztény is, képes visszaemlékezni arra a rosszra, amit ötéves korában elkövetett. Belegondoltunk már valaha is, hogy Sátán legnagyobb fegyvere a keresztények ellen valójában a korábban elkövetett bűnök emléke? Vegyünk pl. egy férfit, aki korábban nőcsábász volt, majd keresztény lett. Ha legközelebb az utcán sétál és meglát egy miniszoknyás nőt, vagy a TV-re pillantva éppen egy félmeztelen nőt, hajlamos arra, hogy visszaemlékezzen bizonyos múltbeli eseményekre, amelyek félmeztelen nőkkel kapcsolatosak. Az emlékek a kísértés forrásává lesznek, amelyeket Sátán vet be ellene. Egy másik keresztény esetében, aki korábban tolvaj volt és most pénzt talált, a korábban elkövetett lopások emlékeit fogja Sátán felhasználni annak érdekében, hogy a régi életébe visszarántsa. Az emlékek tehát a keresztény életében is megmaradnak és Sátán felhasználja őket mint a provokáció és a kísértés eszközeit.

A bűn megmarad?

Volt a reformátoroknak egy mondása, amely részben igaz, de nem teljesen állja meg a helyét: „A bűn megmarad, de többé nem uralkodik.” Igaz ez? Ha valaki elkövet egy bűnt, az akkor is létezik még, miután már elkövette? Tegyük fel, ellopok valamit, ami nem az enyém, és eldugom a táskámba. Ha ezt tegnap tettem, akkor ma még mindig lopok? Még ma is folyamatosan lopok, akkor is, ha valójában tegnap követtem el a lopást? Nos, az a helyzet, hogy amit egyszer megtettünk, az le van zárva, véget ért. Akár házasságtörést követtem el, akár hazudtam, a cselekvés lezárult, a bűnös tett véget ért. Milyen értelemben van még mindig jelen bennem? Csak az emléke marad meg, miután befejeztem, de maga a tett nem. A tegnap elmúlt, és amit ötévesen elkövettem, halott és nem létezik többé. Kizárólag az emlékeimben él tovább.

Van tehát egy eszköz, amelyet Sátán módszeresen felhasznál, még pedig a múltban elkövetett bűnök emléke. Felmerül a kérdés: Miért engedi meg Isten, hogy az emlék megmaradjon? Elvette vétkemet, a bűnös cselekedeteimet és a testi gondolkodásomat, miért nem oltja ki akkor a bűnös tettek emlékét is? Ha nem volnának többé bűnnel fertőzött emlékeink, hanem Szent Lélekkel eltelve élhetnénk, nem volna sokkal egyszerűbb bűn nélkül élni? Miért engedi meg Isten, hogy Sátán felhasználja az emlékezet fegyverét a keresztények ellen? Hitünket akarja próbára tenni? Talán ez is egy indok a sok közül. Tény és való azonban, hogy bűneink emlékét megőrizzük akkor is, amikor már átadtuk életünket Krisztusnak, és valójában ez az egyetlen, ami a bűnből a keresztényben még megmarad. Maga a bűn nem, hanem a seb, amit maga után hagyott. Emlékek formájában őrződnek meg bűneink az agyunkban.

Van még valahol, egy másik helyen valamiféle feljegyzés róluk? Az adventisták hiszik, hogy az engesztelés során a mennyben megtörténik a „bűnök eltörlése”. Sok ember ezt tagadja, mert számukra már önmagában is visszataszító az a gondolat, hogy a mennyben bűnök lehetnek. Azt mondják, már maga az elképzelés is, hogy a mennyben létezne bűn, istenkáromló. Ez alapján egyértelmű, hogy a viták és véleménykülönbségek nagyon gyakran csupán abból fakadnak, hogy némely szónak különböző jelentést tulajdonítunk, s ebből kifolyóan különféle jelentésárnyalatban alkalmazzuk őket. A keresztényekkel kapcsolatban azt láttuk, hogy a bűn néhány aspektusa eltűnik, de valami megmarad, ez pedig a múltbeli bűnök emléke. Egyenlőségjelet tehetünk az emlékek és a bűnök közé? Semmiképpen, hiszen akkor a keresztény még mindig a bűn rabszolgája volna, és éppen Isten volna az, aki őt ebben az állapotban hagyja. A bűn emléke és a bűnről szóló feljegyzés nem maga a bűn. Csupán a korábban elkövetett bűn bizonyítéka, de nem maga a bűn. Amíg tehát emlékezünk a régen elkövetett gonosz cselekedeteinkre, addig magunkban hordjuk bűneink bizonyítékait.

Korántsem ellentmondás tehát, hogy bár Krisztus halála által bűneink teljesen eltöröltettek, mégis marad egy vonatkozásuk, amelyet a nagy engesztelési napon kell majd megszüntetni. Ha tehát valóban befogadjuk Krisztust, a bűn eltöröltetik, a bűnös cselekedetek eltűnnek, a testi gondolkodásmód meghal, a bűn távozik, de megmarad az emlék – a bűnről szóló feljegyzés a keresztény elméjében. Eltűnik valaha ez a feljegyzés vagy örökké cipelni fogja korábbi gonosz élete borzalmas emlékeit? A 3Móz 16:30-ban ezt olvassuk: a nagy engesztelési napon „minden bűnötöktől megtisztultok”.

Ellen White a „Prófétaság Lelke” 1. kötetének 123. oldalán ír egy érdekes dolgot. Hasonló megfogalmazást találunk „A nagy küzdelem” 620. oldalán (a magyar ford. 39. fejezetében, „A nyomorúság ideje”):

„Ha a nyomorúság idején Isten népének – aggódásuk és gyötrődésük közben – be nem vallott bűnök jutnának eszükbe, összeroskadnának. Kétségbeesésükben elveszítenék hitüket, és nem tudnának bizalommal szabadulásért könyörögni Istenhez. Nagyon is tudatában vannak méltatlanságuknak. Nincsenek elrejtett hibáik. Bűneik előttük mentek ítéletre. Isten eltörölte e bűnöket, és ők már nem is emlékeznek rájuk.”

Ezek az emberek nem sok jót fedeznek fel életükben és ezért nyugtalanok. Nem mintha valamilyen különleges bűnt fel tudnának mutatni, hiszen nem emlékeznek rájuk. Közben ugyanis e bűnök töröltettek, teljesen megszűntek; nemcsak a mennyei könyvekből, ahová felírattak, de e keresztények emlékei közül is hiányoznak. Ez a végső engesztelés célja. A végső engesztelés során Isten a bűn utolsó nyomait is véglegesen törli a keresztényekből. Sátán utolsó eszköze, amellyel újra és újra terhel és kísért, végleg megsemmisül. Ez tehát a végső engesztelés célja. Nem maga a bűn, hanem a róla szóló feljegyzéstöröltetik el, amely mindig újra felhasználható ellenünk.

De miért engedi meg Isten, hogy Sátán még mindig alkalmazza ellenünk ezt az eszközt? A válasz egyszerű. Mert ha ez az egy dolog is eltűnik, akkor semmi nincs többé, amivel Sátán befolyásolhatná a keresztényeket. Ha nincs többé feljegyzés, illetve emlék a bűnre vonatkozóan, akkor Sátán legnagyobb, keresztények ellen bevethető fegyvere semmisül meg. Adhat Isten efféle tapasztalatot bárkinek is, aki nem igazi keresztény? Természetfölötti beavatkozásról van szó, amelynek során Isten természetfölötti módon és eszközökkel töröl valamit az emberi emlékezetből. Elvégezhet Isten ilyen dolgot egy olyan emberben, aki nem igazi keresztény? Nem, először valóban kereszténnyé kell válnia, mert nem mindenki keresztény, aki azt mondogatja: „Uram, Uram!” Isten tehát megengedi, hogy emlékeink megmaradjanak egy ideig, hogy világossá váljon, melyik oldalon állunk. Meg kell tehát engednie Sátánnak, hogy használja ezt a fegyvert annak érdekében, hogy kiderüljön, kihez tartozunk. Miután megpróbáltattunk, Isten eltörli a bűnök emlékét, és ezt mondja Sátánnak: „Most már elég legyen! Nem érintheted többé őket, mert bizonyították, hogy melyik oldalon állnak.” Ebből kifolyólag van szükség ítéletre, mert el kell dőlnie, kihez tartozunk. Ezért maradnak meg a feljegyezések az emlékezetünkben és a mennyei könyvekben mindaddig, míg a végső engesztelés során eltöröltetnek, s ezáltal a bűn utolsó nyomai is eltűnnek a világegyetemből.

A szív és az oltár

A Jer 17:1-ben olvashatunk valami érdekeset:

„A Júda vétke vas tollal, gyémánt heggyel van felírva: fel van vésve szívök táblájára és oltáraik szarvaira.”

Miért olyan érdekes ez a vers? Mit jelképez a szív a Bibliában? A szív az emberi emlékezet szimbóluma. Isten azt mondja, hogy bűneink gyémántheggyel vannak belekarcolva az emlékezetbe. Milyen szerepet játszik itt a gyémánt? A létező legkeményebb anyagok egyike. Ha gyémánttal vannak belekarcolva, akkor ezzel Isten azt mondja, hogy nem lehet őket kitörölni. Azt jelenti, hogy olyan dologgal állunk szemben, amit hagyományos eszközökkel nem lehet eltávolítani. A bűnösök kialakítanak bizonyos szokásokat és testük meghatározott reakciókkal válaszol. Kifejlődnek bizonyos reflexek és a test ösztönösen reagál rájuk. Bár a testet le lehet szoktatni, de lehetetlen az agyból a barázdákat és lenyomatokat törölni. Az emlékeket nem lehet emberi törekvések és képességek segítségével megváltoztatni. Egyedül Isten képes beavatkozni és ellene tenni. De a bűnök nemcsak szívünk tábláira, hanem oltáraink szarvaira is fel vannak írva. Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen értem ennek a jelentőségét, de van egy kicsiny utalás erre nézve. Nagyon sokszor hallom keresztényektől, hogy a szentélyszolgálatnak nincs olyan részlete, amely az ítéletre utalna, de mégis van valami meggondolásra méltó a 3Móz 16:33-ban:

„És végezzen engesztelést a szentek szentjéért, és a gyülekezet sátoráért, és az oltárért is végezzen engesztelést, sőt a papokért és az egész összegyülekezett népért is engesztelést végezzen.”(3Móz 16:33)

Nos, tudjuk, miért kellett a papokért is engesztelést végezni: ők maguk is bűnösök voltak. Azt is tudjuk, miért kellett a gyülekezetért engesztelést végezni, hiszen a gyülekezet volt a fő oka az évenkénti nagy engesztelési napnak. Milyen jelentősége van azonban a sátorért és az oltárért végzett engesztelésnek? A Biblia szerint a papnak meg kellett hintenie az áldozati állat vérével az oltár szarvait is, hogy magáért az oltárért is engesztelés legyen. De mit is jelent tulajdonképpen az „engesztelés” szó? Az engesztelés vagy békéltetés azt jelenti, hogy két fél között, akik egymással ellenséges viszonyban vannak, ismét harmóniát teremtünk, hogy ismét egyek legyenek.

Ahogy olvashattuk, a Biblia szerint Júda vétke bele van vésve az oltárba. Jelenések 5.fejezetében aztán ismét találunk egy érdekes utalást: azt olvassuk, hogy könyvek nyittatnak meg – és meggyőződésem, hogy itt az ítélet könyveiről van szó. Nos, mit látott János, amikor az ötödik pecsétet feltörték? Látta az oltár alatt azok lelkeit, akik megölettek a kapott bizonyságtételért, és fehér ruha adatott nékik (Jel 6:9-11). Noha nincs kész válaszom, mégis felteszem a kérdést, miért ábrázolja a holtakat az oltár alatt? Az oltár jelképezi azt a helyet, ahol az Isten és a Föld közötti közösség létrejön. A Biblia úgy mutatja be az oltárt, mint ami által az ember Istenhez közeledhet. A jóillattétel oltáráról vettek tüzet, beletették a füstölő edénybe és onnan szállt fel Istenhez az illatáldozat a szentek könyörgésével együtt. Az oltár tehát az Isten és az ember közötti kapcsolattartás csatornája.

Imáink azért találnak meghallgatásra, mert Krisztus igazságával elegyülnek, mire Isten elé érnek. De mitől válnak imáink tisztátalanokká? Nem a gondolkodásmódunk állapota eredményezi ezt? Az emlékek tisztátalanná teszik az Istennel való kapcsolattartás csatornáját, és a Biblia ezt úgy mutatja be, hogy maga a szentély, ahol Isten és ember találkozik, tisztátalanná lett, és ezért az oltárért engesztelést kell végezni. Ez nem azt jelenti, hogy a mennyben bűn van, hanem ott az emberi emlékekről feljegyzés készült, amely a végső engesztelésben töröltetik el. De ez a menyben csak azért történhet meg, mert a Földön egyúttal az emberi emlékek is törlődnek. A két oldalnak összhangban kell lennie. Értelmetlen volna, ha a mennyben kiradíroznák a feljegyzéseket, ugyanakkor az emberi emlékezetet továbbra is terhelnék. Ha egyszer a mennyei feljegyzések töröltettek, akkor az embernek olyan állapotba kell jutnia, hogy soha többé nem vétkezik. Mert ha a menny egyszer megtisztul a feljegyzésektől, akkor örökre megtisztul. A bűnöknek a keresztények emlékezetéből való eltávolítása olyan állapotot jelent számukra, amelyben Sátán nem tudja többé tőrbe ejteni őket.

Semmi munkát ne végezzetek!

Az utolsó tanulmányozandó gondolatot a 3Móz 23:27-31-ben találjuk:

„Ugyanennek a hetedik hónapnak tizedikén az engesztelés napja van; szent gyülekezéstek legyen néktek, és sanyargassátok meg magatokat, és tűzáldozattal áldozzatok az Úrnak. Semmi dolgot ne végezzetek azon a napon, mert engesztelésnek napja az, hogy engesztelés legyen értetek az Úr előtt, a ti Istenetek előtt. Mert ha valaki nem sanyargatja meg magát ezen a napon, irtassék ki az ő népe közül. És ha valaki valami dolgot végez ezen a napon, elvesztem az ilyet az ő nép közül. Örök rendtartás legyen ez nemzetségről nemzetségre minden lakhelyeteken.” (3Móz 23:27-31)

Nos, Isten így szól: „Semmi munkát ne végezzetek!” Érvényes volt ez a parancs valamennyi izraelitára? Egyetlen személy dolgozhatott ezen a napon, a főpap. De mi volt a nép kötelessége, mit kellett tenniük? Böjtölni és hitben követni a főpapot a szentélybe. Ki végezte az engesztelést? A főpap, a vér segítségével. A nép ellenben semmit sem tehetett, hanem gondolatban követniük kellett a főpapot a szentek szentjébe.

A Biblia szerint a megváltás nem cselekedetek, hanem kegyelem és hit által valósul meg. Nem mi végezzük el az engesztelést, hanem Krisztus. Honnan származnak a cselekedetek egy keresztény életében? Krisztustól erednek, az ő művei, amelyet egyedül ő cselekszik meg.

„Mert az ő alkotása vagyunk, teremtetvén általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, amelyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk.”(Ef 2:10)

„Mert Isten az, aki munkálja benneteket mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből.”(Fil 2:13)

Mit mond a Biblia arról az emberről, aki saját maga cselekszik? Mi történt vele a nagy engesztelési napon? „És ha valaki valami dolgot végez ezen a napon, elvesztem az ilyet az ő népe közül.” Érted, hogy a nagy engesztelési napon kizárólag Krisztusnak szabad dolgoznia, az embernek pedig nem? Az a keresztény, aki a nagy engesztelési napon saját cselekedetei által akar üdvözülni, olyan ember, aki saját útját járja és nem engedi Krisztusnak, hogy benne éljen. Több más bizonyíték is van arra nézve, hogy a megváltás kizárólag Krisztus munkája és mi semmit nem tudunk hozzátenni. Egyetlen dolgunk, hogy higgyünk Krisztusban.

A zsidók odamentek Jézushoz és megkérdezték: „Mit csináljunk, hogy az Isten dolgait cselekedjük?”Mit felelt Jézus? „Az pedig az Isten dolga, hogy higgyetek abban, akit ő küldött.” (Jn 6:28-29) Ez Isten műve! Egyetlen dolgunk hinni, és ha hiszel Jézusban, akkor Krisztus munkája a te életedben is láthatóvá válik. Kimunkálja benned az akarást és a véghezvitelt az ő jókedvéből. Mert amire te képtelen vagy, azt Ő megteszi benned, ha elfogadod, amit Isten tett érted Fia által.

Tehát egyetlen dolgunk van, hogy higgyünk. Nem azt mondom, hogy ez a világ legkönnyebb dolga, mert az értelmünk tele van szeméttel, hiszen szédülésig néztük a tévét, és butaságokról fecsegtünk, ezért sokszor képtelenek vagyunk a helyes dolgokra koncentrálni. Nagyon gyakran, amikor imádkozni akarunk, gondolatban a szupermarketben vagy a legutolsó futballmeccsen járunk, vagyis nem vagyunk igazán a helyünkön. Hinni néha a világ legnehezebb dolga. Van tehát küzdelem, de ez a hit harca, nem a cselekedeteké. A legtöbb keresztény ugyan gyakran a padlón találja magát, de tudod, mit tesz ilyen esetben? Elhatározza, hogy legközelebb erősebb lesz, összeszorítja a fogát, összeszedi minden erejét, és újból szembeszáll a kísértéssel. Természetesen ismét elbukik, mert az emberi természet képtelen győzni a bűn felett. Ahelyett, hogy Krisztushoz menne, a bűnök ellen küzd. Olyan harcba bocsátkozik bele, ami nem az ő harca. A mi harcunk a hitért folyik, és ha bűnbe esünk, akkor csakis azért, mert Krisztust szem elől veszítettük. Menjünk Krisztushoz, keressük a Krisztusban elrejtett életet, és akkor az ő cselekedetei természetes módon megjelennek!

Isten olyan komolyan veszi mindezt, hogy azt mondja: Aki a nagy engesztelési napon a saját munkáját végzi, irtassék ki a nép közül! Ez tehát egy halálosan komoly dolog. Nagyon örülök, hogy a hit általi megigazulás tanulmányozása során a Biblia kijelentései hirtelen összeállnak és harmonikus egységet alkotnak. Minden próféciát és tanítást ismét meg kell vizsgálnunk a hit általi megigazulás fényében. Akkor minden nagyobb dicsőségben tündököl majd szemünk előtt, és világosság ragyog fel nekünk: „Krisztus, a mi igazságunk”.

David Clayton