A HNA úttörők álláspontja a Szentháromság-tanról
R. F. Cottrell
[Ez az 1869. június 1-jei Review-ban megjelent cikk, melyet R. F. Cottrell írt, híven tükrözi az úttörők és a hívők álláspontját a Szentháromság kérdésével kapcsolatban. – A. L. White]
Ez az ortodoxnak tartott tan nagy népszerűségnek örvend, amióta csak Róma püspöke felemeltetett pápai rangjára e tan segítségével. Bár elvetését veszélyes eretnekségnek tartják; mégis mindenki saját szájíze szerint magyarázhatja e tant. Láthatóan mindenki úgy véli, hogy ragaszkodnia kell hozzá, mégis mindenkinek teljes szabadsága van, hogy saját maga küzdjön meg ellentmondásos következményeinek összehangolásával; így az ezzel barátkozók körében számtalan nézet terjed, és mind ortodoxnak hívhatja magát, ha csak névlegesen is, de rábólint e tanra.
Ami engem illet, én soha nem éreztem kényszert arra, hogy megmagyarázzam, sem arra, hogy elfogadjam és megvédjem, de nem prédikáltam ellene sem. De valószínűleg legalább olyan nagyra értékelem az Úr Jézus Krisztust, mint azok, akik Szentháromság-hívőnek vallják magukat. Most első ízben ragadtam tollat, hogy ezen tanról írjak.
Az érveim, hogy miért nem fogadom el és védem meg, ezek: 1. Már a neve is bibliátlan, a Szentháromság, avagy a három-egy Isten, ismeretlen a Biblia számára; én azt a szabályt fogalmaztam meg magamnak, hogy azok a tanok, amelyeket csak az emberi elmében kifundált szavakkal lehet kifejezésre juttatni, azok kifundált tanok. 2. Soha nem éreztem késztetést arra, hogy olyasvalamit fogadjak el és magyarázgassak, amely ellentétben áll minden értelemmel és ésszel, amit Istentől kaptam. Megmagyarázására irányuló próbálkozásaim mind kudarcot vallanának, és barátaim semmivel sem látnák világosabban a kérdést.
De ha azt kérdezik tőlem, hogy mit hiszek Jézus Krisztusról, azt válaszolom, hogy mindent elhiszek, amit a Szentírás állít róla. Ha a bizonyságtétel úgy mutatja be őt, mint aki már a világ létrejötte előtt Atyjával együtt volt dicsőségében, elhiszem. Ha a Szentírás azt mondja róla, hogy ő az Isten Fia, elhiszem. Ha kijelenti, hogy az Atya elküldte az ő Fiát a világra, akkor elhiszem, hogy volt neki egy Fia, akit el tudott küldeni. Ha a bizonyságtétel azt mondja, hogy ő az Isten teremtésének kezdete, elhiszem. Ha azt mondja, hogy ő az Atya dicsőségének visszatükröződése és valóságának képmása, elhiszem. És amikor Jézus azt mondja, hogy én és az én Atyám egy vagyunk, elhiszem; és amikor azt mondja, hogy az én Atyám nagyobb nálamnál, akkor azt is elhiszem; mivel mindez Isten Fiának beszéde, és mellesleg tökéletesen értelemszerű és magától értetődő.
Ha azt kérdezik tőlem, hogy hitem szerint milyen módon egy az Atya és a Fiú, akkor azt válaszolom, hogy ők olyan értelemben egyek, ami nem mond ellent az értelemnek. Ha az ‘és’ jelent egyáltalán valamit ebben a mondatban, akkor az Atya és a Fiú két lény. Ők ugyanolyan értelemben egyek, mint amilyen értelemben Jézus imádkozott, hogy a tanítványai egyek legyenek. Arra kérte Atyját, hogy tanítványai egyek legyenek. Úgy kérte, hogy egyek legyenek, “mint mi.”
Felmerülhet az az ellenvetés, hogy ha az Atya és a Fiú két különálló lény, akkor nem szegjük-e meg a Tízparancsolat első parancsolatát azzal, hogy a Fiút imádjuk és Istennek nevezzük?
Nem; mivel éppen az Atya akarata, “Hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, miként tisztelik az Atyát.” Nem szeghetjük és gyalázhatjuk meg Isten parancsolatát azáltal, ha engedelmeskedünk neki. Az Atya ezt mondja a Fiúról: “Imádják őt az Istennek minden angyalai.” Ha az angyalok elutasítanák a Fiú imádatát, ezzel az Atya ellen lázadnának. A gyermekek öröklik atyjuk nevét. Isten Fia származásánál fogva különb nevet örökölt az angyaloknál. Ez a név az Ő Atyjának neve. Az Atya így szól a Fiúhoz: “A te királyi széked, óh, Isten örökkön örökké.” (Zsid 1:8). A Fiú “erős Istennek” neveztetik. (Ézs 9:6). És amikor visszatér e földre, az őt váró emberek így kiáltanak fel: “Ímé Istenünk.” (Ézs 25:9). Az Atya akarata, hogy ilyen tiszteletet adjunk a Fiúnak. Ezáltal kimagaslóan megbecsüljük az Atyát is. Mert ha nem tiszteljük a Fiút, akkor nem tiszteljük az Atyát sem; ugyanis ő azt kéri tőlünk, hogy tiszteljük az ő Fiát.
És bár a Fiú is Istennek neveztetik, mégis a mi Urunk Jézus Krisztusunknak is van “Istene és Atyja.” (1Pt 1:3). Bár az Atya azt mondja a Fiúnak: “A te királyi széked, óh, Isten örökkön örökké,” mégis, ezt a királyi széket az ő Atyja adta neki; és mivel szerette az igazságot és gyűlölte a hamisságot, ezt is mondja, neki, hogy “Annakokáért felkent téged az Isten, a te Istened, örömnek olajával.” (Zsid 1:9). “Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten, azt a Jézust, a kit ti megfeszítettetek.” (ApCsel 2:36). A Fiú az örökkévalóság Atyja, nem a magáé, nem is Atyjáé, hanem gyermekeié. Ő így fogalmazott: “Én és a gyermekek, a kiket az Isten nékem adott.” (Zsid 2:13).
[Más úttörők is kifejezték az Istenségről alkotott gondolataikat, és a Szentháromság-tan veszélyeit.]
J. N. Loughborough:
Továbbá ő [Krisztus] Isten teremtésének kezdete. … Ez a nyelvezet nem szükségszerűen jelenti azt, hogy ő teremtetett; mivel a szavak … jelenthetik egyszerűen azt is szűkebb értelemben, hogy a teremtés műve általa kezdődött el. Ugyanis nála nélkül semmi sem lett. Mások azonban – véleményünk szerint helyesebben – úgy értelmezik a (görög kezdete) szót, mint ami egy cselekvőt, vagy cselekvést elindító okot jelöl, … úgy értve, hogy Krisztus az a hatalmasság, aki által Isten mindeneket teremtett, ő maga azonban másféleképpen kezdte meg létezését, mivel ő az Atya egyszülöttjének neveztetik.1
Lábjegyzetek
1. A-1-es betét, Mielőtt elfelejtenénk, 4. kötet, 2. szám, 2. negyedév, 1994