Egy nemrég kiadott szerkesztői cikkben egy Hetednapi Adventista azt vallotta, hogy bármikor, ha olyan irodalmat hoztak elé, ami nyitott gondolkodásra szólította fel az olvasót, akkor azt azonnal elvetette. Ezt a kérést biztos jeleként vette annak, hogy az anyag újdonság és megosztó jellegű. Amint elolvastam a cikket, arra gondoltam, hogy milyen furcsa, hogy sokunk életében olyan könnyen kettős mérce alakul ki ezen a területen. Amikor az emberekkel megpróbáljuk megosztani a Szombat igazságát, vagy a lélek halandóságát, akkor arra kérjük őket, hogy legyenek nyitott gondolkodásúak. De milyen könnyen kifejlesztjük önmagunkban azt a lelkületet, hogy “én már minden igazságot ismerek, nincs szükségem megvizsgálni semmi mást”. Ma nemhogy nyitott gondolkodásra, de őszinte gondolkodásra van szükség. Vannak, akik készek bármit meghallgatni, ami új csak van a nap alatt. De csak kevesen készek követni is a világosan eléjük tárt igazságot. Az Adventizmuson belül talán egyetlen kérdésnél sem lehet nagyobb szükség nyitott és őszinte gondolkodásra, mint annak megvizsgálásánál, hogy White Testvérnő néhány művét hogyan állították össze. Ebbe a tanulmányba annak tudatában kezdünk bele, hogy az igazság, és csakis az igazság tehet szabadokká bennünket.
“1915. április 6-án W. W. Prescott írt egy levelet W. C. Whitenak, amelyben néhány nagyon kényes kérdést és néhány nagyon figyelmes megjegyzést tett Mrs. White írásait illetően.”1 Mielőtt megvizsgálnánk Prescott levelének egy részét, meg kell említenünk, hogy Prescott a Hetednapi Adventista Egyház vezető prédikátorainak és tanítóinak egyike volt a 19. század végső és a 20. század korai szakaszában. A Review & Herald szerkesztőjeként munkálkodott, és több egyetemünknek is elnöke volt. Nagyra értékelte, és támogatta White Testvérnő munkáját. Prescott a Kellogg-válság ellen is fáradozott. Levelének egy részlete így olvasható:
Ahogy édesanyád írásait kezelték mostanság, és a téves elképzelés, ami még mindig kereng róluk az emberek között, nagy tanácstalanságot és megpróbáltatást okozott nekem. Számomra megtévesztésnek tűnik az, amit – noha bizonyára nem szándékosan – könyveinek összeállítása címén tesznek, és nem látom, hogy bármilyen erőfeszítést is tettek volna, hogy kiábrándítsák az embereket írásairól alkotott téves nézeteikről. De nincs értelme ilyenekről vitatkozni. Évekig prédikáltam neked erről, hasztalan. Úgy vélem, hogy egy nagy válság felé sodródunk, ami előbb vagy utóbb eljön, de valószínűleg előbb. Már most is határozottan érezhetőek közelgő jelei. (W. W. Prescott Willie Whitehoz, 1915. április 6.)
Mit értett Prescott a “téves nézet” alatt, amelyet több gyülekezeti tag is ápolt White Testvérnő írásaival kapcsolatban? Mire utalt azzal, hogy érzései szerint egy nagy válság felé sodródunk, ami előbb vagy utóbb eljön, de valószínűleg előbb? Először is meg kell jegyezzük, hogy Prescott nem arra célzott, hogy White Testvérnőt nem ihlette és nem használta Isten. Azonban szerette volna, ha a gyülekezeti tagokat pontosabb felvilágosításban részesítették volna azzal kapcsolatban, hogy [White Testvérnő] írásait hogyan állították össze.
Az utóbbi két évtizedben megnövekedett a White Testvérnő irodalmi kölcsönzései iránti figyelem. A kölcsönzések mennyisége bizonyos esetekben jelentős. Néhány ékes gondolatról, amiről korábban azt hitték, hogy az ő tollából eredt, kiderült, hogy másoktól másolta azokat. Noha eltérő nézetek uralkodnak a kölcsönzések okáról és magyarázatáról, manapság aligha lehet már tagadni létezésüket az elsöprő bizonyítékok fényében.2 Prescott tudta, hogy az egyházban sokan nem voltak tisztában a kölcsönzésekkel, és más területeken is félreértéseik voltak.
Egy másik ilyen terület White Testvérnő írásainak a nyomdába kerülés előtti megszerkesztése volt. Bár közismert, hogy White Testvérnőnek több kiváló irodalmi segédje is volt, akik szerkesztették műveit, sokan abban a hiszemben élnek, hogy White Testvérnő mindig le is ellenőrizte munkájukat, és jóváhagyta a végső piszkozatokat. Prescott erről többet is tudhatott, hiszen maga is White Testvérnő kéziratainak szerkesztésével foglalkozott időről időre. Például 1893 és 1897 között Prescott “két nevelésről szóló könyvet állított össze nyomtatható állapotba a Mrs. White-tól kapott kéziratokból, aki azonban egyetlen végső piszkozatot sem látott a nyomdába kerülés előtt. [Ellen White] ebben az időben ugyanis Ausztráliában volt. [Prescott] egyedül végezte a kéziratok felügyelet nélküli szerkesztését és nyomtatáshoz való előkészítését.”3
George Amadon, egy tehetséges nyomdász és később megbízható prédikátor azt mondta Dr. Kelloggnak, hogy White Testvérnő “sohasem maga írta könyveinek előszavát. Természetesen hallotta felolvasva őket, de el sosem olvasta a korrektúrát. Tudod, Doktor, White Testvérnő sosem ült le az Irodában, hogy rendesen elolvassa a korrektúrákat.” (“Egy Hiteles Beszélgetés G. W. Amadon vén, A. C. Bordeau vén, és John Harvey Kellogg között”, Battle Creek, Michigan, 1907. október 7., 36. old.)4
Prescott White Testvérnő néhány írásának előkészítésében végzett munkáját illetően Dr. Gilbert Valentine ezt írja:
Másodsorban, amikor Ausztráliában volt 1896-ban, Prescott szorosan közreműködött Marion Davis-szel a Jézus Élete kéziratainak kiadásra való előkészítésében. Erre találunk utalást Ellen White saját naplójában is, valamint Lacey 1945-ös levelében is. Harmadrészt, amint azt már említettük, Prescott 1908-ban Crisler segédje volt néhány fejezet kiszerkesztésében, az Ezsdrásról szóló néhány sorozat témájához való ötletadásban, valamint övé volt az utolsó szó néhány jelentős kérdésben is, pl. hogy mit publikáljanak bizonyos területeken. Természetesen mindezt Mrs. White felügyelete nélkül. (“Válasz W. W. Prescott 1915-ös Levelének Két Magyarázatára”, 16. old.)
A Valentine által említett 1945-ös Lacey-levelet H. Camden Lacey (W. C. White sógora) írta LeRoy Froomhoz. Levelében Lacey ezt írta:
Prescott Professzor határozottan érdekelt volt abban, hogy úgy mutassa be Krisztust, mint a nagy “ÉN VAGYOK”-ot; és hogy kihangsúlyozza létezésének Örökkévalóságát, gyakran használta “Az Örök Fiú” kifejezést. Továbbá összekapcsolta a 2Móz 3:14-ben szereplő “Vagyok”-ot – amely természetesen Krisztus volt, mint az Istenség Második Személye – Jézus Jn 8:58-ban tett kijelentésével, amivel mindnyájan egyet is értettünk. Azonban ezt összefűzte még az Evangéliumok 7 másik “Én vagyok”-jával, úgymint: “Én vagyok az Életnek Kenyere”, “Én vagyok a Világ Világossága”, “Én vagyok a Juhok Ajtaja”, stb. melyek mind gazdag lelki tanítással bírnak – de melyek, főleg számomra, kissé erőltetettnek tűnnek, mivel az “Én vagyok” az utóbbi esetekben egyszerűen egy kapcsolószó, úgy a görögben, mint az angolban. De ő ragaszkodott értelmezéséhez. Marion Davis Tn [= Testvérnő – a ford.], úgy tűnik, bedőlt neki, és íme, láss csodát, amikor a “Jézus Élete” megjelent, ott volt ugyanez a tanítás a 24-25. oldalon, amelyet, úgy gondolom, hiába is keresnénk White Tn. korábban kiadott műveiben!
Ebben a vonatkozásban bizonyára tudod, hogy Marion Davis Tn volt megbízva a “Jézus Élete” előkészítésével, és hogy ő minden fellelhető forrásból gyűjtögette az anyagokat – White Tn már kiadott könyveiből, kiadatlan kézirataiból, magánleveleiből, gyorsírással lejegyzett beszédeiből, stb. – de azt talán még te sem tudod, hogy ő (Davis Tn) bizony nagyon aggódott, hogy honnan fog megfelelő anyagot találni az első fejezethez. Tőlem is, többször is személyesen kért segítséget, miközben azt a fejezetet rendszerezte (és persze közben más fejezeteket is), és én mindent megtettem, hogy segíthessem; de jó okom van azt hinni, hogy Prescott Professzort is gyakran felkereste hasonló segélykérés ügyében, és őtőle bizonyára sokkal gazdagabban és bőségesebb mértékben megkapta azt, mint ahogy én megadhattam volna neki. (H. Camden Lacey levele LeRoy Froomhoz, 1945. augusztus 30. – a kiemelés eredeti)
A szerkesztői és egyéb, kisebb hozzátoldások mellett Prescott másik aggodalma az lehetett, hogy a segédek olykor egész fejezeteket írtak meg, melyeket White Testvérnőnek elvileg később láttamoznia kellett volna. 1887-ben Willie White Svájcban munkálkodott, hogy B. L. Whitneyvel, a bázeli gyülekezeti nyomda vezetőjével közösen elkészítsék az 1884-es Nagy Küzdelem francia és német fordítását. A Pacific Pressnél dolgozó C. H. Joneshoz írt levelében White megemlítette, hogy az angol kiadásban néhány helyen javításokat lehetne eszközölni. Levele így szólt:
Már a 4. fejezet után is jókora hozzátoldásokra volt szükség, és amíg mind együtt voltunk, helyénvalónak tűnt, hogy figyelmünket a könyv többi részében esedékes későbbi javításokra és hozzátoldásokra fordítsuk; és hogy hagyjuk meg az 5, 6 és 7. fejezet kéziratainak előkészítését Davis Tn. számára, miután Anya már elment Bázelből. Ezeknek előkészítése már majdnem teljesen befejeződött, és hamarosan elküldjük neki Angliába áttekintésre. (Willie C. White levele C. H. Joneshoz, 1887. július 21. – idézet a Bibliatanulmányozó Segédletből – Adventista Laikus Alapítvány)
Ezen a ponton felmerül a kérdés: “Hogy érezhették úgy a testvérek, hogy ilyen nagy szabadságuk van White Testvérnő írásait illetően?” A válasz részben 1883-ig nyúlik vissza. Ebben az évben fogytak ki ugyanis a Bizonyságtételek kiadott másolatai. Még abban az évben intézkedéseket hozott a Generálkonferencia, amely nem csak a Bizonyságtételek újranyomtatását biztosította, hanem a szerkesztői munkára is talált okot. A Konferencia intézkedése nyomtatásban is megjelent, és a Review & Herald oldalain a következőképp olvashatjuk:
32. MINTHOGY, A “Bizonyságtételek a Gyülekezeteknek” több zárt kötete is elfogyott a nyomdából, így egész gyűjteményeket már nem lehet beszerezni az Irodában; és-
MINTHOGY, Azonnali és sürgős igény van e kötetek újranyomására; ezért-
Határozat, miszerint javasoljuk újrakiadásukat olyan formában, hogy négy kötet kerüljön ki belőlük, darabonként 7-800 oldalasok.
33. MINTHOGY, Sok bizonyságtétel a lehető legkedvezőtlenebb körülmények között lett lejegyezve, és az író az aggodalomtól és munkától túlterhelve nem sok kritikai meggondolással élt, és nem törekedett írásainak nyelvtani tökélyére, és ezek olyan sietségben lettek kinyomtatva, hogy tökéletlenségei kijavítatlanok maradtak; és-
MINTHOGY, Hisszük, hogy Isten az Ő szolgáinak az elme megvilágosítása által adja a világosságot, a gondolatok, és (kivételes esetektől eltekintve) nem a gondolatokat kifejező szavak átadásával; ezért-
Határozat, miszerint ezen kötetek újrakiadásában olyan írásbeli változtatásokra van szükség, hogy azok eltüntessék a fent nevezett tökéletlenségeket, amennyire csak lehetséges, anélkül, hogy bármiképpen is megtörnék a gondolatmenetet, valamint továbbá-
34. Határozat, miszerint jelen szervezet kinevez egy öttagú bizottságot, amely felügyeli ezen kötetek újrakiadását, a fenti bevezetések és határozatok figyelembe vételével. (Review & Herald, 1883. november 27.)
George Butler vén W. C. White-ot, Uriah Smith-t, J. H. Waggonert, S. N. Haskellt és önmagát nevezte ki a bizottság tagjának.5 Noha a szándék jó volt, ez a tett ajtót nyitott a szerkesztői munka olyan távlatainak, ami messzire eltért a bevezetésekben és a határozatokban megszabott mértéktől. Erre a szerkesztői munkára azért kerülhetett sor, mert a White Testvérnőnek adott ihletést gondolatihletésnek mondták ki. Noha az Adventisták régóta hiszik, hogy Isten prófétái az Ő írnokai, nem pedig íróeszközei voltak, hol találunk a Bibliában példát arra, hogy ilyen módon szerkesztgették volna egy próféta üzenetét?
W. C. White és Anyja Írásai
Egy másik szempont, amit figyelembe kell venni White Testvérnő írásainak vizsgálatakor, különösen a későbbiek esetében, az Willie White befolyása. Miután James White vén meghalt, Willie lett anyjának legközelebbi támasza. Az, hogy valaki a próféta fia, még nem képesíti őt arra, hogy a próféta segédje is legyen. A szent történelem megmutatja, hogy a megfelelő származás semmit sem biztosít.6 Még akkor sem biztos, hogy valaki halála végéig hűséges marad Istenhez, ha egyszer Isten már ráhelyezte az Ő Lelkét arra az emberre. Saul Király példája világos. Bár Isten ráhelyezte Saulra az Ő Lelkét, miután felkenetett Izráel Királyául, Saul később hatalmas gonoszságba süllyedt.
Willie White befolyásának egyik jelentős területe az volt, hogy hajlamos volt semmibe venni anyja kéréseit a bizonyságtételeket illetően. Anyja felülbírálására való hajlamosságáról tanúskodik az, ami az 1904-es Berrien Springs-i találkozón történt. E konferencia jelentősége, hogy éppen Dr. Kellogg Az Élő Templom című könyve körüli vita csúcspontjának idejében volt. Az egyház megoszlott a vitában, és nagy szükség lett volna arra, hogy a Dr. Kellogg pártján állókat összebékítsék az Élő Templom tanításait ellenzőkkel. Dr. Valentine leírja ennek történetét doktori disszertációjában:
A Lake Uniós Konferencia Berrien Springs-i ülését május 17-26-ra írták ki. Mivel Mrs. White és fia, valamint a felekezet elöljárói mind tervezték a megjelenést, a találkozó jó alkalomnak ígérkezett a különböző egyházi érdekcsoportok közötti nézeteltérések elsimítására. Sajnos azonban a találkozóból nem lett megbékülési alkalom. Sőt, még inkább elszigetelte egymástól a csoportokat, olyannyira, hogy a megbékülés reményét végül szinte teljesen feladták. Prescott számára, aki, bár nem tervezte előre, mégis jelentős szerepet játszott a találkozó alakulásában, ez kimondhatatlanul nehéz időszak volt.
Prescott csatlakozott Daniellshez, aki Mrs. White társaságával együtt éppen Michigan felé utazott. Május 15-én Washingtonban szálltak vonatra. Nem sokkal Mrs. White Berrien Springs-i megérkezése, és az egyetemváros megtekintése után felkérték őt egy reggeli prédikációsorozat megtartására. Az első május 18-án, szerdán hangzott el, ő pedig kihasználva a lehetőséget, feltárta az Élő Templom panteizmusának problémáját.
Prescott volt megbízva a péntek esti fő beszéd megtartásával, ezért előre kikérte Mrs. White véleményét a témával kapcsolatban. Tervezte továbbá, hogy beszélni fog Kellogg könyvének panteista elhajlásairól. Mrs. White bátorította őt ebben. Később, még aznap péntek reggel azonban Mrs. White meggondolta magát. Rájött, hogy némelyeket, akik eljöttek a találkozóra, negatívan érintene egy támadás, és úgy éreznék, hogy védelmükbe kell venniük a doktort. Ezért írt egy rövid levelet, amiben kérte, hogy semmi se hangozzék el, ami alkalmat adna nekik arra, hogy Kellogg mellé álljanak. Odaadta a levelet W. C. White-nak, hogy vigye el Prescottnak, White azonban valamilyen egyéni meggondolásból kifolyólag úgy döntött, hogy nem adja oda Prescottnak a levelet, csak a beszéde után. (William Warren Prescott: Hetednapi Adventista Nevelés, 325-326. old.)
Valentine ehhez az idézethez tartozó lábjegyzete így szól: “Ez nyilvánvalóan nem egyszerűen feledékenység volt. Kellogg állítása szerint W. C. White később nyilvánosan is kijelentette, hogy Prescott habozott, hogy érintse-e a kérdést, de aztán mégis megtette, mert maga W. C. White is erre sürgette őt.” (u.o.) A következtetések aggasztóak. Willie vagy úgy gondolta, hogy jobban meg tudja oldani a problémát, mint az anyja, vagy azért tartotta vissza szándékosan a bizonyságtételt, hogy a testvérek közötti viszály tovább mélyüljön. Egyik magyarázat sem elfogadható! Csoda vajon, hogy Dr. Kellogg cselszövőnek nevezte W. C. White-ot? Mi lett az eredménye annak, hogy Willie nem adta át a Bizonyságtételt? Kellogg és szimpatizánsai nagyon megsértődtek, és a felek közötti szakadék még jobban tágult. Tragikus!
Úgy tűnik, hogy Willie olykor megbízhatóbbnak tartotta saját ítélőképességét anyja látomásainál. Ezt jól mutatják a következő bekezdések is, amelyek White Testvérnő J. S. Washburnhöz és I. H. Evanshoz írt leveléből származnak. Itt is megfigyelhetjük Willie anyjára gyakorolt befolyását.
Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy a százezer dolláros alapot előteremtették végre, és hogy abban a kiváltságban részesülhettem, hogy láthattam a Takoma Parkban felépített lényeges és szükséges iskolai épületeket.
A Generálkonferencia végéhez közeledve, az éjszaka folyamán több ügy is elém tárult a Washingtoni és a Nashville-i munka kapcsán. Úgy tűnt, hogy egy tanácskozáson vagyunk. Haskell vén, Butler vén, és sokan mások beszélgettek együtt. Haskell vén arról beszélt, hogy lehetőség nyílt számukra Nashvilleben egy kitűnő fekvésű, megfelelő gyülekezeti házat venni. Azt mondta, hogy ötezer dollárt kértek ezért a gyülekezeti házért, de a Nashvilleben és környékén élők nem tudtak ekkora összeget kiállítani.
Elhangzott a Kérdés: “Betelt-e a Washingtoni Alap?” A válasz erre: “Igen, sőt, több ezer dollárnyi felesleg is bejött.” Akkor imádkoztunk és dicsértük az Istent. A találkozó után egy papírdarabot nyomtak Haskell vén kezébe. Mikor kinyitotta, ez állt rajta: “Legyen ez annak jele, hogy bölcs és keresztény dolognak ítéljük Nashville-i testvéreink rendelkezésére bocsátani a Washingtonban összegyűlt többletből az első ötezer dollárt, hogy az Isten hű szolgáinak kezében alkalmas legyen a Nashville-i imaház megvételére, amire pedig nagy szükség van. Úgy ítéljük, hogy egyszerű alkalmazása ez csupán annak a parancsnak, hogy szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat, ti. hogy ezt az adományt olyan helyre küldjük, és olyan időben, ahol és amikor arra a legnagyobb szükség van.”
Miután láttam e jelenetet, felébredtem, és teljesen abban a hiszemben voltam, hogy az ügy ugyanúgy fog lezajlódni, amint azt előre láttam. Amikor Haskell vén beszélt nekem a Délen folyó munka végzésében felmerült gondjaikról, azt mondtam: “Bízzál Istenben. A találkozón megkapod azt az ötezer dollárt, amire szükséged van a gyülekezeti ház megvásárlásához.”
Írtam néhány sort Daniells vénnek, és javasoltam, hogy ennek fényében cselekedjenek. De Willie-nek úgy tűnt, hogy ezt az ügyet így nem lehet megoldani, mivel abban az időben Daniells vén és mások is nagyon lehangoltak voltak a Battle Creek-i helyzet miatt. Úgyhogy helybenhagytam, hogy mégsem kell elvinnie az üzenetet. (Spalding-Magan Gyűjtemény, 377-378. old.)
Dr. Kellogg azzal vádolta Willie White-ot és White Testvérnő segédjeit, hogy úgy írnak bizonyságtételeket és küldik ki őket [White Testvérnő] aláírás-pecsétjével, mintha azok Ellen White-tól származnának.7 Arthur White azonban megfigyelte, hogy Ellen White-nak nem is volt ilyen aláírás-pecsétje.8
Ráadásul Willie White az Elmshavenbe bejövő és az onnan kimenő postát is uralta. Jó példa erre egy, a következő címmel elküldött levél: “Azok számára, akik aggódnak az orvosi missziós munkával kapcsolatban írt bizonyságtételek miatt”.
Az utóbbi időben, éjszakai látásokban sok ember között voltam. Ott voltak Dr. Kellogg, Jones, Tenny és Taylor vének, Dr. Paulson, Sadler vén, Arthur bíró, és más társaik. Az Úr arra utasított, hogy kérjem meg őket és másokat is, hogy fejtsék ki ellenvetéseiket és kritikájukat a bizonyságtételekkel kapcsolatban, amelyek miatt gyötrődnek és neheztelnek. Az Úr majd segít megválaszolnom ezeket az ellenvetéseket, és megvilágosítanom a zavarosnak tűnő dolgokat.
Akik problémákkal küszködnek, vessék papírra az elméjüket gyötrő kérdéseket, és lássuk meg, nem gyújthatunk-e némi világosságot az ügyet illetően, hátha így enyhülne tanácstalanságuk. (A Későbbi Évek Elmshavenben, 90. old.)
A nevezett testvérek közül némelyek, sőt mások is, válaszoltak White Testvérnő kérésére, és leírták aggodalmaikat. Arthur White szerint “Ezt a levelet nem csak a nevezett testvéreknek küldték el, hanem számos más személynek is.” (A Későbbi Évek Elmshavenben, 90. old.) Ellenben A. T. Jones egy dátum nélküli levelében azt írta White Testvérnőnek, hogy ő nem kapott egyetlen másolatot sem:
1. A közleményed másolataiból nem kaptam sem tőled, sem a te utasításodat teljesítő más személytől.
2. Hosszú időnek kellett eltelnie, mire végre beszereztem egy másolatot. És akkor is egy olyan testvértől, aki szintén nem kapott tőled semmit, bár nevezve volt rajta; ő pedig egy olyan testvértől szerezte be a másolatot, akinek viszont elküldted, pedig nem volt nevezve rajta.
E világon egy lélek sem tudja, hogy ezt én írom neked, leszámítva a gyorsírót, aki lejegyezte és aztán kiírta ezt. Egy lélek sem tudja, hogy elküldtem neked ezt a másolatot; és rajtam és a gyorsírón kívül senki sem tudja, hogy létezik.
De vajon elér-e hozzád valaha is ez a másolat? Lesz-e vajon lehetőséged, hogy valaha is elolvasd? Vagy az én levelem is Dr. Stewartéhoz hasonló sorsa jut, és legközelebb már azt hallom róla, hogy Daniells Testvér kezében van, vagy máséban, akik nagyközönség elé tárva olvassák fel, mint sok más “Bizonyságtételek elleni kifogást”?
Elér-e vajon hozzád ez a levél, hogy magad olvashasd el, vagy Willie ül majd le melléd, hogy felolvassa neked a “legkifogásolhatóbb sorokat”? (A. T. Jones levele Ellen G. White-hoz, dátum nélkül)
Jones vén, ahogy mások is, felismerték, hogy White Testvérnő levelezésének egy részét, mind bejövőt, mind kimenőt, Willie White “lefülelte”. Willie olyan mértékben próbálta kezébe venni az ügyek irányítását, hogy még a testvérének, James Edson White-nak sem engedte meg, hogy személyesen beszélgessen anyjával, amikor Kaliforniába jött meglátogatni őt!9
Hogyan Viszonyuljunk Ehhez?
Hogyan viszonyuljunk az eddig bemutatott dokumentumokhoz? Ha megpróbáljuk figyelmen kívül hagyni ezeket, annak reményében, hogy majd eltűnik, akkor nagyot tévedünk. Még csak most kezdenek az információk igazán kiszivárogni, és némelyek nagyon kellemetlenek. Hitetlenkedve fordítsuk el fejünket és tagadjuk meg a tényeket? Ez sohasem segít, mert egyedül az igazság szentelhet meg. Ellen White műveinek őszinte kiértékelése minden kétségen felül meggyőzött engem arról, hogy Isten használta őt! Azonban a bizonyítékok azt mutatják, hogy egyes emberek olykor manipuláltak írásaival. Hogyan viszonyuljunk akkor ehhez? A válasz az, hogy ne öntsük ki a gyereket a piszkos fürdővízzel együtt!
Isten azért adta a Szentírást, hogy az legyen népe számára “minden tanítás mércéje”, és ez alól az Istenről szóló tanítást sem kivétel. (Nagy Küzdelem, 595. old.) Azt jelentse ez, hogy ki kellene zárnunk White Testvérnő írásait a tanulmányainkból? Semmiképp; ez egyszerűen azt jelenti, hogy az ajándékot kell a Biblia alapján megpróbálni, és nem a Bibliát az ajándék alapján. James White vén úgy látta, hogy bármi más “rendkívül veszélyes álláspont” lenne.10
A Bizonyítékok Mérlege
White Testvérnő azt tanácsolta, hogy a bizonyítékok súlya szerint ítéljünk tanok felől. Bár White Testvérnő néhány kijelentése Szentháromsághívőnek tűnhet, a bizonyítékok mérlege egyértelműen a Szentháromság-tagadó irányba billen. Mi úgy hisszük, hogy legtöbb Szentháromsághívőnek tűnő kijelentése összhangba hozható írásainak többségével, ha mélyebben tanulmányozzuk azokat.
Igyekezetünk nem arra irányul, hogy hiteltelenné tegyük White Testvérnőt, vagy hogy meggyengítsük a szolgálatába vetett bizalmat. Ennek a tanulmánynak semmi köze a “Bizonyságteltekben” való bizalomvesztéshez. Ellenben őszintének kell lennünk, és észre kell vennünk, hogy meggyőző bizonyítékok állnak rendelkezésre azt illetően, hogy egyes emberek belebabráltak abba az ajándékba, amelyet Isten az Ő népének adott. Továbbá szükséges, hogy ezt a bizonyítékot őszinte és bölcs módon kezeljük. Bár egyesek talán el sem tudják képzelni annak lehetőségét, hogy Isten megengedhette, hogy bárki is meghamisítsa a Prófétaság Lelkének munkáját, maga White Testvérnő mondja, hogy kis mértékben még a Szentírásba is belebabráltak!
Láttam, hogy Isten különös mértékben védelmezte a Bibliát, mégis, néhány tanult ember, kihasználva a másolatok ritkaságát, néhány helyen megváltoztatta a szavakat, azt gondolván, hogy ezzel világosabbá teszik értelmét, holott ezzel csak elmisztifikálták azt, ami eddig világos volt, hogy az így jobban alkalmazkodjék hagyománytól vezérelt, megkövesedett nézeteikhez. De azt is láttam, hogy Isten szavának egésze tökéletes láncolatot alkot, és egyik ige magyarázza a másikat. Az igazság hű keresőinek nem kell tévedniük, mert nemcsak Isten szava egyszerű és világos az élethez vezető út kijelentésében, hanem a Szent Lelket is elnyertük, hogy bölcsességre vezessen bennünket az ő Szavában kinyilatkoztatott élet útjának megismerésében. (Lelki Ajándékok, 1. kötet, 117. old. – lásd még: Korai Írások, 220-221. old.)
White Testvérnő állítása szerint “látta”, hogy noha “Isten különös mértékben védelmezte a Bibliát”, történt néhány változtatás. Azonban még e változtatásokkal együtt is azt látta, hogy “Isten szavának egésze tökéletes láncolatot alkot, egyik ige magyarázza a másikat”. A legtöbb Biblia-kutató egyet ért abban, hogy a meghamisított igerészekre jó példa 1Jn 5:7, 8. Ezekben a versekben olyan betoldás szerepel, amit nem az apostol írt. Az idézetben dőlt betűvel szedjük a betoldott részt:
Mert hárman vannak, a kik bizonyságot tesznek a mennyben, az Atya, az Íge és a Szent Lélek: és ez a három egy. És hárman vannak, a kik bizonyságot tesznek a földön, a Lélek, a víz és a vér; és ez a három is egy. (1Jn 5:7, 8)
A betoldás nélkül így olvasható a szöveg: “Mert hárman vannak, a kik bizonyságot tesznek, a Lélek, a víz és a vér; és ez a három egy.” Ezekhez a versekhez a HNA Bibliakommentár az alábbi megjegyzést fűzi:
A KJV [és Károli – a ford.] fordításban található igeszakasz a görög kéziratokban a 15-16. század előtt nem szerepelt. A vitatott szavak Erasmus görög szövegén keresztül kerültek bele a Bibliánkba (lásd V. kötet, 141. old.). Állítólag Erasmus felajánlotta, hogy beleveszi a vitás szavakat görög Újszövetségébe, ha akár egyetlen görög kéziratot is fel tudnak mutatni, ami tartalmazza azokat. Egy Dublini könyvtárnak sikerült is ez (34. kézirat), és Erasmus így már belevehette a szakaszt a szövegbe. Manapság sokan úgy gondolják, hogy a Vulgata későbbi kiadásaiba úgy kerülhetett bele ez a szakasz, hogy egy másoló tévedésből a széljegyzetbe írt magyarázatot is belevette a Biblia szövegébe másolás közben. A vitatott szavakat széles körben felhasználták a Szentháromság tanának alátámasztására, de a hitelességük elleni meggyőző bizonyítékok figyelembe vételével azt kell mondanunk, hogy bizonyító erejük értéktelen, és ezért nem lenne szabad használni ezeket. (Hetednapi Adventista Bibliakommentár, 7. köt., 675. old.)11
Isten megőrizte a Szentírás egészét, és különösen vigyázott azokra a részekre, amelyek életbevágóan fontosak megmentésünk érdekében. White Testvérnő írásaira ugyanez vonatkozik. Bár az írásai igazabbnak tűnnek, mint amilyen tiszta az elefántcsont szappan, semmi biztosíték nincs a meghamisított anyagokat illetően. M. L. Andreasen vén, White Testvérnő buzgó támogatója az elsők között volt, hogy megpróbálja figyelmeztetni az egyházat a napjaiban zajló eseményekre. Andreasen Levelek a Gyülekezeteknek című, hatrészes levélsorozatának második tagja a “Megkísérelt Meghamisításról” szólt, amire azután figyelt fel, hogy megszerzett a White Hagyaték néhány üléséről szóló feljegyzést. Andreasen a következő meghamisítási területeket különböztette meg: jegyzetek beszúrása, magyarázatok, és függelékek, melyeket bizonyos testvérek hozzá szerettek volna tenni. (Lásd: Levelek a Gyülekezeteknek, 2. sz.)
Bár azóta elvetették azokat a meghamisításokat, amelyeket Andreasen kifejezetten ellenzett, a testvérek már régóta White Testvérnő írásaiból összeválogatott gyűjteményeket használnak az egyház teológiájának elcsúsztatására. Ezt kétféle úton tették idáig: először is, az írásait kiemelték szövegkörnyezetükből, amint ez egyes gyűjteményekben láthatjuk is. Másodszor fejezetcímek és alcímek hozzáadásával az olvasó elméjét olyan területekre tudták terelni, amely nem feltétlenül olvasható ki a szövegből. Mindkét módszerre láthatunk nyilvánvaló példákat a Kérdések a Tantételekről könyvben. Ha mégis inkább csendben szeretnénk ücsörögni, remélve, hogy Isten majd megoldja ezeket a problémákat, akkor inkább emlékezzünk az ősi mondásra: “Istennek mi vagyunk kezei”. Kötelességünk határozottan megfújni a trombitát, ha Isten ihletett üzeneteit meghamisítják!12
Szerkesztői Változtatások
Egyfajta szerkesztői változtatásként figyelhető meg a nagybetűsítés, melynek célja, hogy ezzel az istenség fogalmát hangsúlyozzák. Az első ilyen példát a Jézus Élete könyvből hozzuk:
Csak az Istenség Harmadik Személyének [megj.: ez a rész a magyar fordításokban éppenséggel kisbetűs maradt – a ford.] erejével tudunk ellenállni a bűnnek, aki nem korlátozott erővel jön hozzánk, hanem isteni hatalmának teljességével. [megj.: ez viszont pontatlan fordítás, lásd lejjebb helyesen – a ford.] (Jézus Élete, 671. old., 1940-es kiadás)
Az eredeti, jogvédett, 1898-as kiadás így olvasható:
Csak az Istenség harmadik személyének erejével tudunk ellenállni a bűnnek, aki nem korlátozott erővel jön hozzánk, hanem az isteni hatalomnak teljességével. (Jézus Élete, 671. old., 1898-as kiadás)13
A nagybetűs kiadás úgy tünteti fel Ellen White-ot, mint aki Szentháromságpárti álláspontot képviselt. Egy másik ilyen példa látható a következő összehasonlításnál:
A gonoszság évszázadok óta sokasodik, visszatartani vagy ellene állni pedig nem lehet másképp, csak a Szentlélek, az Istenség Harmadik Személyének hatalmas erejével, aki nem korlátozott erővel jön hozzánk, hanem isteni hatalmának teljességével. (Bizonyságtételek a Prédikátoroknak, 392. old.)
A gonoszság évszázadok óta sokasodik, visszatartani vagy ellene állni pedig nem lehet másképp, csak a Szentlélek, az Istenség harmadik személyének hatalmas erejével, aki nem korlátozott erővel jön hozzánk, hanem az isteni hatalomnak teljességével. (Különleges Bizonyságtételek Prédikátoroknak és Munkásoknak, A sorozat, #10, 25. old.)
A Bizonyságtételek a Prédikátoroknak 392. oldalának alján, a lábjegyzetben ez olvasható: “Az ebben a részben szereplő cikkek a Különleges Bizonyságtételek Prédikátoroknak és Munkásoknak könyvből származnak (A sorozat, 9-11. szám, 1897-1898). Ez a cikk a 10. szám 25-33. oldalán olvasható.” Az ő tollából származó, az “Istenség harmadik személye” kifejezést akárhányszor publikálták Ellen G. White életében, a “harmadik személye” kifejezést mindig kisbetűvel írták! A halála óta viszont legalább hatszor nyomtatták újra nagybetűvel.14
A HNA Bibliakommentárban található egy olyan utalás, ahol a “harmadik személy” kifejezést helyesen, kisbetűvel nyomtatták (6. köt., 1052-1053). Ez a kijelentés az isteni Lelket “ama megtérítő, megvilágosító, megszentelő hatalomnak” nevezi.
Krisztus elhatározta, hogy ha majd felvitetett a mennybe e földről, megajándékozza mindazokat, akik hittek benne, és akik valaha is hinni fognak benne. Miféle ajándékot adhatott, ami elég pompás közbenjárói trónja elfoglalásának jelzésére és kihangsúlyozására? Méltónak kellett lennie nagyságához és királyi származásához. Elhatározta, hogy elküldi képviselőjét, az Istenség harmadik személyét. Ezt az ajándékot nem lehetett felülmúlni. Mindent odaadott egyben, és ezért az isteni Lélek, ama megtérítő, megvilágosító, megszentelő hatalom lett az ő ajándéka. (Eredeti forrás: Déli Őrszem, 1905. november 28.)
A Reformáció Hangja az 1994. augusztusi számában közre adta egy állítólag eredeti, kézírással írt, Ellen G. White kijelentés másolatát: “A mennyei trió három élő személye”. (Különleges Bizonyságtételek, B sorozat, 7. szám, 63. old.)15 Az érdeklődés fő tárgya egy állítólagos változtatás volt; az eredeti “személyiségből” “személy” lett. A Reformáció Hangja által bemutatott bizonyítékon látható, hogy White Testvérnő először “személyeket” írt, aztán kihúzta a többes ragot, és hozzátette az “iséget”, melynek eredményeképp a “személyiség” szót kapta. Nem mintha kételkedtem volna a kiadó őszinteségében, mégis le akartam ellenőrizni a bizonyíték hitelességét. Ezért felhívtam egy White Hagyatéknál dolgozó, általam őszintének és megbízhatónak tartott hivatalnokot, és megkérdeztem, hogy vajon a kiadott kézirat valóban hiteles EGW kézirat másolata-e. A hivatalnok számára elég valószínűnek tűnt. Kérésemre ez a testvér elküldött nekem egy másolatot, amit egyenesen az eredeti kéziratból készített, így magam is összehasonlíthattam a kettőt. Bár a White Hagyatéktól kapott másolat jóval áttekinthetőbb volt, mint az, amit a Reformáció Hangja adott ki, a kettő megegyezett. A White Testvérnő javításaival bíró, eredeti [kézirat] másolata így olvasható:
“Ez a mennyei trió három élő személyeisége, melybe belemeríttetik minden lélek, amely megvallva bűneit, élő hittel elhiszi befogadja Krisztust.
Az eredeti Ellen G. White kézirat fénymásolata
Az Adventisták manapság többek között ezt az idézetet használják fő “bizonyító szövegként” a Szentháromság bizonyítására. Azonban White Testvérnő írásainak tanulmányozása megmutatja, hogy ő a “lény” és “személy” szavakat nem egymással felcserélhető módon használta, amint azt ma némelyek teszik. Azt állította, hogy Krisztus volt “az egyetlen olyan lény, aki tanácskozni tudott Istennel, és osztozni szándékában”. (Pátriárkák és Próféták, 34. old.) Itt csak két “lényt” említ. Ha a Szentlélek ugyanolyan értelemben vett “lény”, mint Krisztus, akkor a Szentlélek miért nem volt bevonva “Isten minden tanácsába és tervébe”? Továbbá különbséget lehet tenni a “személy” és a “személyiség” között is, mégpedig a “személyiség” fogalmának meghatározása alapján. H. W. Carr vén W. C. Whitehoz írt, 1935. január 24-én kelt levelében azt kérte Willie-től, hogy írja le, értelme szerint mi “anya álláspontja a Szentlélek személyiségét illetően.” White vén válaszának egy részlete így olvasható:
Ezt nem tehetem, mivel sohasem értettem tökéletesen, hogy mit is tanít erről a kérdésről. Az elmémben mindig zavar támadt kijelentéseinek értelmezésével kapcsolatban, mivel azok az én felületes gondolkodásom számára némileg zavarba ejtőnek tűntek. …
A zavarodottságomat csökkentette azonban, amikor a szótárból megtudtam, hogy a személyiség egyik jelentése: jellemtulajdonság. És ez úgy van megfogalmazva, hogy mindebből arra a következtetésre jutottam, hogy lehetséges egy olyan alaktalan, test nélküli személyiség létezése, amelyet az Atya és a Fiú közösen birtokol. (W. C. White levele H. W. Carrhoz, 1935. árpilis 30.)
Az Ellen G. White Kiadott Írásai, v2.0 (CD-ROM) tíz különböző kijelentést talál tizenkilenc különböző helyen publikálva, amelyben szerepel a “személyiség” szó. Ezek közül három utal az Istenségre. És mind a három kijelentés csak Istent és Krisztust foglalja magába. Ezek:
“De nemcsak ő érettök könyörgök, hanem azokért is, a kik az ő beszédökre hisznek majd én bennem, hogy mindnyájan egyek legyenek; a mint te én bennem, Atyám, és én te benned.” Ezek a szavak Istent és Krisztust két különálló személyiségként mutatják be. (Jegyzetek, 124. old.)
Árpilis 27-én, szombaton, a szanatóriumi családdal és több környező gyülekezetből érkező testvérrel együtt gyűltünk össze a társalgóban. Én szóltam hozzájuk, és a Zsidókhoz írott levél első fejezetét olvastam fel a beszédem tárgyaként. Ez a fejezet világosan jelzi az Atya és a Fiú egyedi személyiségét. (R&H, 1907. aug. 1.)
Ebben az Igeszakaszban [Jn 1:1-4, 14-16; 3:34-36] Isten és Krisztus két különálló személyiségként jelenik meg, saját egyéniségük szerint cselekedve. (Kéziratok 760, 18. old.)
A Különleges Bizonyságtételek kötetben White Testvérnő a “személyiség” fogalmát olyan módon alkalmazza, hogy az nem felcserélhető a “személy” szóval. Istenről és Krisztusról így ír:
A Fiú az Istenség teljességének megtestesülése. Isten Szava kijelenti róla, hogy Ő “valóságának képmása”. “Úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ebben mutatkozik meg az Atya személyisége. (Különleges Bizonyságtételek, B sorozat, 7. szám, 63. old.)
Gondolkodásunkat tovább tágítja a Jézus Élete könyvben található következő kijelentés:
A Szentlélek Krisztus képviselője, jóllehet teljesen független az emberi természettől. Az emberi test kötöttsége miatt Krisztus személyesen nem lehetett egyszerre mindenütt jelen. Követői érdeke volt, hogy Jézus elmenjen az Atyához, és utódjaként elküldje a Lelket a földre. Ezután senki sem lehetett előnyben tartózkodási helyéből vagy Krisztussal való személyes kapcsolatából eredően. Ettől kezdve a Megváltó minden ember számára elérhetővé lett a Lélek által. Ebben az értelemben Krisztus közelebb lehetett követőihez, mintha nem ment volna fel a mennybe. (Jézus Élete, 669. old.)
Itt a Szent Lelket úgy mutatja be, mint akinek nincs “emberi természete”, mint Krisztusnak, de White Testvérnő ezt is írta: “A Szentléleknek van személyisége, különben nem tehetne tanúbizonyságot lelkünkben és lelkünkkel együtt arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. Továbbá isteni személynek is kell lennie, különben nem kutathatná ki a titkokat, melyek Isten elméjében rejlenek.” (20. Kézirat, 1906 – Evangelizálás, 617. old.)
Ezen állítások mellett továbbá azt is láthatjuk, hogy White Testvérnő “az”-ként [semleges nemben – a ford.] is utalt a Szent Lélekre, Istenre és Krisztusra azonban soha.
A Szent Lélek a Vigasztaló, Krisztus nevében. Krisztust személyesíti meg, mégis egy különálló személyiség. Megnyerhetjük a Szent Lelket, ha kérjük azt, és megszokjuk, hogy inkább Istenben bízzunk, mint véges emberi közvetítőkben, akik hibázhatnak. (Kéziratok, 20. kötet, 324. old.)
Egy Megmásított Idézet
A következő kivonat egy S. N. Haskell vénhez írt, 1896. május 30.-ai levélből származik. Ezt az 1888-as Anyagokból származó utalást közvetlenül megváltoztatták úgy, hogy a Lélekre vonatkozó “az” kifejezést mindenütt az “Ő” kifejezéssel helyettesítették. Hasonlítsuk most össze a módosított változatot az eredetivel:
Isten ingyen adja nekünk Lelkét, ha megbecsüljük és elfogadjuk Őt. És micsoda Ő? – Jézus Krisztus helyettese. Őneki kell állandó segítőnknek lenni. Krisztus a Lelken keresztül teljesíti ígéretét: “Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled”. “Bizony, bizony mondom néktek: A ki én bennem hisz, örök élete van annak.” (Jn 6:47). (Már hív a harang a reggeli áhítatra. Abba kell most hagynom.) – 38. sz. levél, 1896, 1-4. old. (Kéziratok, 11. köt., 35. old. – Levél S. N. Haskellhez, 1896. május 30.)
Isten ingyen adja nekünk Lelkét, ha megbecsüljük és elfogadjuk azt. És micsoda az? – Jézus Krisztus helyettese. Annak kell állandó segítőnknek lenni. Krisztus a Lelken keresztül teljesíti ígéretét: “Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled”. “Bizony, bizony mondom néktek: A ki én bennem hisz, örök élete van annak.” (Jn 6:47). (Már hív a harang a reggeli áhítatra. Abba kell most hagynom.) (Az 1888-as Anyagok, 1538. old.)
A Haskellhez írott eredeti levelében legalább tizennégy helyen utal a Lélekre, mint ami “az”. Itt van még néhány:
A gyülekezeti tagoknak tapasztalatból kell ismerniük a Szent Lélek értük végzett munkáját. Az megáldja befogadóját, őt magát is áldássá téve. Szomorú, hogy nem minden emberi lélek imádkozik a Lélek életadó leheletéért, holott jobb meghalni, ha az nem lehel ránk.
Könyörögnünk kell a Lélekből való részesülésért, hogy gyógyír legyen az a bűnbeteg lelkek számára. Az egyháznak meg kell térnie, és miért is ne borulnánk le a kegyelem királyiszéke előtt az egyház képviselőiként, hogy megtört szívvel és bűnbánó lélekkel, őszintén esedezzünk, hogy a Szent Lélek töltessék ki ránk a mennyekből? Imádkozzunk, hogy amikor az kegyelmesen kitöltetik, fagyos szíveink megelevenedjenek, hogy megláthassuk és megérthessük, hogy az az Istentől van, és hogy örömmel fogadhassuk el azt. Némelyek a Lelket nem szívesen látott vendégként kezelték, visszautasították e gazdag ajándék elfogadását, visszautasították, hogy elismerjék azt, elfordultak attól, és fanatizmusként elítélték azt. Amikor a Szent Lélek az embereken keresztül munkálkodik, akkor [az] nem kérdez meg minket arról, hogy hogyan működjön [az]. Sokszor váratlan utakra késztet [az]. Krisztus nem úgy jött el, ahogy azt a zsidók várták. Nem azért jött, hogy felmagasztalja őket, mint nemzetet. Az ő hírnöke előtte ment, hogy elkészítse előtte az utat, bűneik megbánására, megtérésre és alámerítkezésre szólítván az embereket. Krisztus üzenete ez volt: “Elközelített a mennyeknek országa; térjetek meg és higgyetek az evangéliumban.” A zsidók elutasították Krisztust, mert eljövetele nem volt összhangban elvárásaikkal. (u.o., 1540. old.)
Nem lehet kifogást találni arra, sem indokoltan megmagyarázni azt, hogy miért változtatták meg ily módon White Testvérnő munkáját. Ha kiadunk egy magyarázott idézetet, akkor ismerjük el, hogy az nem több annál. A Szentírásban nincs példa ilyenfajta szándékos változtatásra. Bár a szerkesztői pozícióban dolgozó emberek, lehet, hogy őszinte szívvel próbálják az anyagokat a lehető legvilágosabban feltárni, mindez bizonyára minden gondolkodó embernek okot ad feltételezni, hogy itt egy olyan összeesküvésről van szó, melynek célja, hogy megváltoztassa Isten népének teológiáját.
Megoldási Javaslat
George Butler vén “A Látomás” című cikkjében kiegyensúlyozott megközelítést javasolt a Biblia, a Prófétaság Lelkének írásai, és az igazság viszonyának meghatározásában. Ezt írta:
Népünk többsége hisz e látomások hitelességében, mint amelyek a lelki ajándékok megnyilvánulásai, és amelyek ehhez méltó tiszteletet érdemelnek. Nem tartjuk ezeket a Bibliától magasabb rendűnek, sőt, még csak vele egyenrangúnak sem. Az Írásokban leljük fel egyetlen mércénket, amellyel mindent megpróbálunk, úgy a látomásokat, mint egyebeket. Annakokáért ez a mérce a legfelsőbb bíró; a mértékadónak pedig magasabb rendűnek kell lenni, mint az általa megmért dolognak. Ha a Bibliából azt látnánk meg, hogy a látomások nincsenek összhangban vele, akkor a Biblia állna meg, és a látomásokat vetnénk el. (Review & Herald, 1883. augusztus 14.)
Butler vén az igazi történelmi Adventista, azaz az úttörő álláspontot képviselte [e téren]. William Grotheer vén éleslátással kommentálta Butler kijelentését:
Butler ezt állítja – “Az Írásokban leljük fel egyetlen mércénket, amellyel mindent megpróbálunk, úgy a látomásokat, mint egyebeket.” Ezt az irányelvet elfogadva – és más valójában nem is lenne elfogadható -, mindenkinek kötelessége a Biblia alapján leellenőrizni, hogy milyen utalásokat kíván felhasználni [Ellen White] Írásaiból. Ha ez összhangban van [a Bibliával], még ha más forrásból lett is kölcsönözve, vagy ha irodalmi segédjei fogalmazták is meg, igazságot szól. Használd bátran! Vannak azonban olyan idézetek is, amelyekre nincsen Bibliai bizonyíték, azonban az abban szereplő gondolatok nem ellenkeznek a Bibliából rendelkezésre álló tudással sem. Ha valaki az ilyen háttéren megfogalmazott tanácsokat is követni kívánja, szabadsága van rá, de az ilyen [személy] – Pál tanácsával összhangban – mutasson keresztény türelmet azok iránt, akik emiatt késztetést éreznek. Azok, akik nem kívánnak követni semmilyen tanácsot, amely nem igazolható kizárólag a Bibliából, hanem csak [Ellen White] Írásaiban van lejegyezve, azok pedig győződjenek meg arról, hogy az általuk megengedett dolgok nem fogják-e őket később kárhoztatni. (Bibliatanulmányozó Segédlet, 78, 79. old.)
Noha van néhány problémás kérdés, az összes írásának áttanulmányozása, és a “bizonyítékok mérlege” elv helyes alkalmazása eljuttathatja az őszinte kutatót az igazságra, ahogyan a Szentírás “egészének” tanulmányozása által is felismerhető az igazságok “tökéletes láncolata”. A tanulmányozás folytatása segít majd megoldani jónéhány látszólagos ellentmondást, melyek olyan kijelentések között mutatkoznak, amelyek látszólag különböző elméleteket tanítanak. Először is vegyük szemügyre az Isten és ember közötti kommunikációs csatornát.
Isten Fiának engesztelése nélkül nem valósulhatott volna meg sem az áldások kiárasztása, sem az ember Istentől jövő megmentése. Isten féltette törvényének becsületét. A törvény áthágása félelmetes szakadékot eredményezett Isten és ember között. Ádám, még ártatlanságában, közvetlen, szabad és boldog közösségben élhetett Alkotójával. Az ember törvényszegése után azonban Isten már csak Krisztuson és angyalain keresztül lépett kapcsolatba vele. (Az Idők Jelei, 1879. január 30.)
A Szent Lélek itt teljesen ki van hagyva. Csak Krisztust és az angyalokat tünteti fel a kapcsolattartás csatornáiként. Kicsoda akkor a Szent Lélek?
Krisztus kijelentette, hogy mennybemenetele után elküldi egyházának királyi ajándékát, a Vigasztalót, aki az ő helyét volt hivatott elfoglalni. Ez a Vigasztaló a Szent Lélek [angolul: Spirit], – életének lényege [angolul: soul], egyházának hatóereje, a világ világossága és élete. Krisztus Lelkének elküldése által egy megbékítő befolyást áraszt ki, és egy olyan erőt, amely elveszi a bűnt. (Review & Herald, 1904. május 19.)
Ez a gondolatmenet párhuzamba állítható ApCsel 20:28-cal, amely a Szent Szellemet úgy tünteti fel, mint ami “tulajdon vérével” vásárolta meg az Isten egyházát. Ezek az elgondolások új tanulmányozásra adnak okot, és a Szentíráshoz vezetnek bennünket, ami eredetileg a “kisebb világosság” rendeltetése volt. A következő fejezetben a Biblia nézőpontjából fogjuk folytatni e tanulmányt. Azonban továbbra is fogunk idézni a Prófétaság Lelkétől, hogy az így bevezetett gondolatok tovább vezessenek a megvilágosodás és újabb meggondolások felé.
Lábjegyzetek
1. “Válasz W. W. Prescott 1915-ös Levelének Két Magyarázatára”, – Gilbert M. Valentine Esszéje, 1981. június, Andrews Egyetem..
2. Olyan példákat lehet itt megemlíteni, mint például a szoros párhuzam a Vázlatok Pál Életéről és a Conybeare-Howson: Szent Pál Élete és Levelei között; a Jézus Élete és William Hanna: Krisztus Élete, valamint John Harris: A Nagy Tanító között; továbbá White Testvérnő egészségügyi bizonyságtételei és Larkin B. Coles: Az Egészség Filozófiája között.
3. Valentine, idézve. Ezekhez a könyvekhez tartozik: a Keresztény Nevelés, 1893 (későbbi címén Gyermeknevelés), és a Különleges Bizonyságtételek a Nevelésről, 1897 (amely később a Tanácsok Szülőknek, Tanároknak és Diákoknak alapjául szolgált). Lásd még Valenine kéziratának 167. és 168. oldalát.
4. A Vázlatok Pál Életéről miatt felmerült plágium vádjával kapcsolatban ezt írta Amadon: “Jelen író véleménye szerint Mrs. White nem tudott róla, hogy egy másik író nyelvezetét a megszokott idézőjelek nélkül használták fel könyvében, továbbá azzal a ténnyel is, hogy nem lett megemlítve a másik mű a könyv előszavában, inkább a kiadónál kellene kopogtatni. Mrs. White nem ír előszavakat a könyveihez és nem olvassa át a nyomdakész szövegeket, és a terjedelmes kötetein végzett legtöbb munka irodalmi segédekre hárul.” – Battle Creek-i Napló, 1907. május 27.
5. Review & Herald, 1883. november 27.
6. Például Áron fiai (3Móz 10:1,2); Sámuel fiai (1Sám 8:1-5); Dávid fiai (2Sám 13-15, 1Kir 1); stb.
7. Lásd: A Későbbi Évek Elmshavenben, 1905-1915, 61. old.
8. Lásd: A Későbbi Évek Elmshavenben, 46. old.
9. Lásd: W. S. Sadler levele Ellen G. White-hoz, 1906. április 26.
10. “Minden kereszténynek kötelessége, hogy a Bibliát tekintse a hit és a cselekedetek tökéletes mércéjének. Buzgón kell imádkoznia, hogy a Szent Lélek segítse meg a teljes igazság utáni szomjúsággal folytatott Biblia-kutatásában, és egész szolgálatában. Nincs meg az a szabadsága, hogy ezektől elfordulva, feladatait a neki adott ajándékokból próbálja meg kitalálni. Szerintünk abban a pillanatban, amikor valaki ezt teszi, az ajándékokat rossz helyre helyezi, maga pedig rendkívül veszélyes álláspontra helyezkedik. Az Igének kell elöl állni, és az egyház tekintetének erre kell szegeződnie, mint amely életvitelünk szabályzata, a bölcsesség kútforrása, s amelyből felkészülhetünk ‘minden jócselekedetre’.” (Az Evangélium Egyházának Ajándékai, James White, Review & Herald, 1851. árpilis 21.)
11. Lásd még George Reid cikkjét az Adventist Review-ban, 1983. augusztus 25., 12. old.
12. Lásd: Ésaiás 58:1 és Ezékiel 9:4
13. Lásd a Függelékben szereplő eredeti másolatát
14. Lásd: Jézus Élete, 671. old., 1940-es kiadás; Isten Csodálatos Kegyelme, 194. old.; Őt Emeljétek Fel, 191. old.; Bizonyságtételek a Prédikátoroknak, 392. old; Kéziratok, 2. kötet, 34. old; Kéziratok, 4. kötet, 329. old.
15. Ezt az Evangelizálás 615. oldalán is kinyomtatták