I. Babilon eredete
Babilon története az egész Biblián átível. Alapelveiben, lelkületében és fejlődésének folyamatában mindvégig egy és ugyanazon Babilonról van szó. Bár a felszínen úgy tűnik, mintha kettő lenne, valójában és szigorúan véve azonban ugyanaz a jelenség ismétli önmagát: egyetlen Babilon kétféle megnyilvánulásáról van szó.
Így tehát Babilon – akár ősi, akár utóbbi állapotát nézzük – csupán végeredmény: a mögötte rejlő erők terméke, amelyek az igazi Babilont alkotják. Babilont tehát a természeti világ lelki és szellemi erőinek munkálkodása hozza létre. Ez a forrása mindannak, ami valaha is Babilon formáját öltötte: itt, ezekben az erőkben és munkájukban fedezhetjük fel az igazi Babilont.
Tanácsos mindig emlékezni arra a tényre, hogy a legfontosabb, amit az örökkévaló isteni Írás a végső Babilon legkifejezőbb jellemzőjeként említ: TITOK. Ez a meghatározás pedig teljes mértékben ráillik és végigkíséri egész útján, kialakulásától a végső képződményig: Babilont mindig is ennek a sokatmondó szónak a fényében kell tanulmányozni. Kezdjük hát Babilon eredetével:
„Mind az egész földnek pedig egy nyelve és egyféle beszéde vala. És lőn mikor kelet felől elindultak vala, Sineár földén egy síkságot találának és ott letelepedének. És mondának egymásnak: Jertek, vessünk téglát és égessük ki jól; és lőn nékik a tégla kő gyanánt, a szurok pedig ragasztó gyanánt. És mondának: Jertek, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje, és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész földnek színén.” (1Móz 11:1-4)
Az első tényező tehát a Babilont felépítő vállalkozásban a büszkeség – „szerezzünk magunknak nevet!” És van még egy jellemzője, amely egész útján végigköveti: nőnemű. [Fordítói megjegyzés: az angol nyelv személyes névmásai az eredeti héberhez/göröghöz hasonlóan megkülönböztetik a hímnemet, nőnemet és semleges nemet.] A későbbiekben valóban kiderül a nyilvánvaló igazság, hogy ő a „legkevélyebb”: „Ó, te kevély”, aki „mennyire dicsőítette magát”. (Jer 50:31,32; Jel 18:7) E büszkeség végtelenül önző és kizárólagos: „Én vagyok és nincs senki több.” (Ésa 47:8,10) Ez a büszkeség elsősorban az Úrral szemben nyilvánul meg: „Mert az Úr ellen kevélykedett.” (Jer 50:29)
Ez a tulajdonság tehát már a kezdetektől jellemezte. Az Eufrátesz folyó mentén épült ősi Babilon romjai közt, valahol mélyen találták meg a következő feliratot, amely a torony építéséről és a nyelvek összezavarásáról szól: „Babilon csalárd módon bűnbe süllyedt, és kicsiny s nagy vegyült össze a hegyen. Erőszakosan szembehelyezkedtek Vele.”
A második állandó törekvése a központosítás volt: „hogy el ne széledjünk”. Célja pedig a mások feletti uralkodás. Bár a központosításra és uralkodásra irányuló tevékenysége a nyelvek összezavarása és a szétszóratás miatt nem bontakozhatott ki maradéktalanul, továbbra is megmaradt a büszkeség lelkülete, a centralizáció- és hatalomvágy: Így Bábel volt az a hely, ahol először megalapították a királyságot: az állam, az ország és a birodalom uralmi intézményét.
„Nimród… kezde hatalmassá lenni” – azaz ő volt az első hatalmaskodó – „a földön.” „Az ő birodalmának kezdete volt Bábel, Erekh, Akkád és Kálnéh a Sineár földén.” (1Móz 10:8,10)
Mindez továbbra is ugyanazzal az „Úr ellen kevélykedő” lelkülettel történt, amely „erőszakosan szembehelyezkedik Vele”. Előtte egyetlen uralkodó sem vette fel vagy igényelte a királyi címet, illetve méltóságot. Istent tartották királynak, ők legfeljebb „kormányzói” voltak. Ez pedig világosan utal arra a korra, amikor még úgy ismerték Istent, mint Királyt és mint igazi Uralkodót. Mivel ez a kor még nem tűnt le egészen, a bálványimádók sem tértek el olyan messzire Istentől, hogy valaki arra mert volna vállalkozni, hogy magához ragadja a királyi címet és igényt formáljon erre a méltóságra.
Nimród azonban épp a célnak megfelelő ember volt: elég vakmerő ahhoz, hogy ő legyen az első a világon, aki ezt megteszi. Nimród nevének jelentése: „lázadás, gőgös megvetés”, ill. „a rendkívül istentelen lázadó”. Fennhatóságát egyebek között a vallásra is kiterjesztette, és mindenkit, aki uralma alatt állt, arra kényszerített, hogy csatlakozzon az általa diktált bálványimádó valláshoz.
Az a kifejezés, hogy „ez hatalmas vadász vala az Úr előtt”, azt sugallja, hogy emberekre vadászott: üldözte és arra kényszerítette őket, hogy vessék alá magukat uralkodói hatalmának és vallásának, amelynek ő az istene. Spurrel ennek megfelelően így fordítja ezt a szakaszt: „erőszakoskodó zsarnok volt Jehova szemében”.
Ő hozta létre elsőként a szervezett uralmat, a királyságot, azaz a központosított államhatalmat. Az özönvíz után a föld lakói között a szülői tekintélyen kívül egyetlen más uralom létezett csupán: az egyéni önuralom. És noha volt társadalom, államról nem beszélhetünk. A föld pedig – területhatárok nélkül – mindenki számára nyitva állt. De aztán bekövetkezett az Istentől való elszakadás, ami bálványimádáshoz, az önuralom elvesztéséhez, erőszakoskodáshoz és a mások feletti uralkodáshoz vezetett.
„Azzal, hogy Nimród felállította királyságát, az egész Föld egy új történelmi korszakba lépett. Uralkodása során egy olyan új rendszert vezetett be, amely a továbbiakban meghatározta az uralkodó és az alattvalók közötti kapcsolatot. A korábbi uralkodók hatalma a testvériség érzésén alapult, és a törzsfő megbízatása a szülői irányítás mintájára működött. Nimród ezzel szemben területek felett sajátította ki magának az egyeduralmat, és mindazokon uralkodni akart, akik ott laktak – függetlenül személyes kötődéseiktől. A társadalom ezidáig törzsekből – nagycsaládokból – állt, most azonban létrejött a nemzet, illetve egy politikai közösség – az állam. A világ politikai és társadalmi története tehát ettől a ponttól fogva szétválik, és egyre inkább elkülönül.”
Bábel, Erekh, Akkád, valamint Kálnéh városa és területe volt „királyságának kezdete”; ezt azonban birodalommá terjesztette ki, mely Mezopotámia síkságának nagyobbik részét lefedte. Mert „e földről ment aztán Assiriába, és építé Ninivét, Rekhoboth városát, és Kaláht. És Reszent Ninivé között és Kaláh között”. (1Móz 10:11,12)
Tehát Nimród Bábelben megalapította az államot, a királyságot, illetve megalkotta a világuralom és a birodalom eszméjét. Mikor azonban Nimród eltávozott az élők sorából és birodalma megbukott, ezzel csak helyet adott másoknak, hogy megismételjék a királyság és a birodalom ugyanezen történetét – Úrtól, Akkádtól és Elámtól kezdve, Egyiptomon és Asszírián át sokan próbálkoztak, egészen Nabukodonozor nagy Babilonjáig, amely aztán tökélyre vitte a büszkeség, a világbirodalom, -uralom és a világi dicsőség eszméjét. (Dániel 4)
Noha a nevek változtak, lelkületében és gyakorlatában a lényeg ugyanaz maradt: mert „az egész föld pörölye” volt, mely „népeket vert dühében szüntelen való veréssel”, annyira, hogy „a nemzetek legkegyetlenebbje” lett. (Jer 50:23; Ésa 14:6; Ezék 30:11) Mindez ugyanakkor vallását is jellemezte, mely továbbra is szembehelyezkedett az Úrral. (Dániel 3)
II. A két Babilon
A bibliai Babilon – a „Titok”; a „nagy Babilon” – a természeti világ lelki és szellemi erőinek munkálkodása. A mindenki számára látható Babilon ezen hatalmak összes erejének működése következtében áll elő. Az Eufrátesz menti Babilon ezen szabadon, korlátlanul tevékenykedő erők műve volt. A Jelenések könyve 17. fejezetében szereplő Babilon pedig ugyanezen hatalmak produktuma, amelyek most másodszor is teljes erejükkel és a létező legszélesebb körben munkálkodnak. Az Eufrátesz menti Babilon példája megmutatja, mire képesek ezek az erők: minden későbbi kor számára tanulságul szolgál, különösen pedig a végső Babilon korszakában.
Az igazi Babilont képező erők ugyanis sohasem múlhatják felül az Eufrátesz menti Babilont – Nabukodonozor Babilonját. Itt tetőzött ugyanis hatalmuk, és itt mutatkoztak meg világi törekvéseik, képességeik és erőfeszítéseik határai. „A királyságok ékessége” (Ésa 13:19) és az „országok úrnője” (Ésa 47:5) ; „a szolgaság háza” (Ésa 14:4), minden idők arany királysága volt (Dán 2:38-43). A Föld ékességének számított, és néhány épülete a „világ hét csodája” között szerepelt. A világi tudomány, művészet és építészet hatalmas központjaként magába gyűjtött mindent, ami képes felépíteni a legmagasabb rendű civilizációt, és kifejezi a legmagasztosabb világi dicsőséget.
Hatalmával meghódította az egész addig ismert világot – minden királyságot és népet uralma alá hajtott. Kormányzati formája szerint világbirodalmi hatalmat és uralmat tartott fenn és gyakorolt, míg az egyes királyságok szintjén önkormányzatok működtek, amelyek irányíthatták belügyeiket, mindaddig, amíg elismerték a központi hatalom felsőbbségét (Jer 27:11).
Minden népet, amely nem volt hajlandó önként alávetni magát a babiloni birodalom uralmának, meghódítottak, lerohantak és fogságba vetettek, illetve kitelepítettek a birodalom különböző részein alapított gyarmatokra. Egyetlen nép és hatalom sem állhatott meg, csakis úgy, ha alávetette magát Babilon uralmának (2Kir 24; Ezék 1:1,3).
A leigázott országok királyai meghatározott időközönként kötelesek voltak megjelenni Babilonban, ahol az állam ülésein mind saját trónjaikon ültek, amelyek jobbról és balról körülvették Babilon királyának magas trónját (Jer 52:32).
Babilon kormányzata azonban valójában önkényuralom volt, ahol az uralkodó egyéni akarata érvényesült, nem pedig valamiféle törvény: Hatáskörét tekintve mindent magában foglalt és minden más hatalmat kizárt (Dán 3:13-15). Uralma természetét tekintve elmondható, hogy világméretű, birodalmi zsarnoki rendszer volt: „Az egész föld pőrölye”, amely „népeket vert dühében szüntelen való veréssel” (Jer 50:23; Ésa 14:6). Ő volt „a nyomorgató”, – „a nemzetek legkegyetlenebbje” (Ésa 14:4; Ezék 30:10-11).
Az „arany város” megjelölés nem csak arra a gazdagságra és pompára utal, ami a várost jellemezte. Magában foglalja Babilon arany utáni sóvárgását is, illetve a szüntelen követeléseket, amelyek révén mohóságát csillapította – ezt fejezi ki, hogy „aranyharácsoló” is volt. (Ésa 14:4, más fordításban) Soha nem érte be a rendelkezésére álló aranykészlettel; ha bármilyen lehetőséget megszimatolt, hogy még több aranyra tegyen szert, nem nyugodott, míg rá nem tette a kezét.
Mikor Ezékiás, Júda királya halálos beteg lett, az Úr meggyógyította őt. Ennek bizonyítékaként Isten úgy rendelkezett, hogy a napóra árnyéka menjen vissza tíz fokot. A babiloniak, kitűnő csillagászok lévén, felfigyeltek a Nap mozgásában erre a különös jelenségre. Kutatásuk során megtudták, hogy a jelenség oka Jeruzsálemben keresendő.
Ekkor a babiloni király követséget küldött Ezékiáshoz, hogy kifejezze örömét gyógyulása felett, továbbá érdeklődjék a szokatlan tünemény felől. Júda királya azonban megszédült Babilon ilyen mértékű figyelmességétől, s ahelyett, hogy Isten csodatételéről beszélt volna, inkább saját királyságának és városának gazdagságát, dicsőségét mutogatta a látogatóknak.
„És megmutatá nékik tárházát, az ezüstöt, az aranyat, a fűszereket, a drága kenetet, s egész fegyvertárát, és mindent, a mi kincsei közt található volt. Semmi nem volt, a mit meg nem mutatott volna nékik Ezékiás házában és egész birodalmában.” (Ésa 39:2)
Ezután eljött Ésaiás és megkérdezte Ezékiástól, kik jártak nála és mit láttak. Ezékiás erre elmondta, kik voltak ezek az emberek és honnan jöttek, majd így folytatta:
„Mindent láttak, a mi csak házamban van, semmi nincs, a mit meg nem mutattam volna nékik kincseim közül.” (Ésa 39:4)
Ésaiás azonban, jól ismerve a babiloniak szóban forgó jellemvonását, így felelt: Eljön a nap, amikor mindez „elvitetik… Bábelbe; nem marad semmi meg!” (2Kir 20:17) E gazdagságot ugyanis több mint száz éven át számon tartották a babiloniak, míg csak valóban el nem vittek mindent.
Mindaz, ami igaz volt az ősi Babilonra, napjainkban még inkább igaz. Mert azok a tényezők, amelyek Jelenések könyve 17. fejezetének Babilonját alkotják, lelkületüket és elveiket tekintve, sőt, bizonyos esetekben még formailag is, ugyanazok, mint amelyek Nabukodonozor Babilonjában működtek. Az a kormányzat, amely a Jelenések 17 végső Babilonját a fenevad és a parázna asszony társulásából felépíti, nem más, mint a népek fölötti világuralmi hatalom, amely egy világias és az egész Földre kiterjedő egyházzal szövetkezik, és amely alárendeli magát hatalmának.
Amint ez a nemzetközi szövetség létrejön, máris magában hordozza annak ígéretét és lehetőségét, hogy ez az utolsó Babilon minden tekintetben az ősi Babilon nyomdokaiba lép. Bármilyen nemzetek parlamentjét hozzanak is létre, az ajtó nyitva áll, az út elő van készítve, hogy olyan világkormány alakuljon ki, amely nem a törvényre alapoz, hanem az akaratra: Vagyis világszéles önkényuralmi rendszer jön létre, amely lehetővé teszi, hogy a nemzetközi szövetség élén egyetlen ember álljon.
A Római Katolikus Egyház pedig – pápákkal és bíborosokkal az élén – a pápai palota előkelő trónusai révén örökölte az ősi Babilon elveit és formáit, ahol a király és az alkirályok körben elhelyezett trónokon foglaltak helyet. Továbbá Róma mindig is nevezetes volt az ősi Babilon másik fő jellegzetességének megörökléséről is, arany utáni mohóságát ugyanis alig lehetett csillapítani.
A tizenharmadik században Robert, Lincoln püspöke IV. Ince pápa jelenlétében mondta ki e kemény igazságot:
„Ó! Pénz! Pénz! mi mindent el tudsz te érni, kivált Róma udvarában!”
A tizennegyedik században Usperg apátja megdorgálta XXII. János pápa pénzgyűjtő praktikáit:
„Örülj, ó, Vatikán! minden kincs a lábaidnál hever… Még magát az Istent is eladnád aranyért.”
Később, IX. Bonifác és VII. Kelemen kettős pápasága idején a párizsi egyetem tanárai ezt mondták a pápákról:
„A vallás számukra aranybányát jelent, amelyet az utolsó színig ki akarnak fejteni.”
A tizenhatodik században pedig a szász György gróf a wormsi zsinaton nyíltan megrótta Rómát bűnei és mohósága miatt:
„Minden szégyenérzet nélkül egy dolgot hajszolnak már csupán: pénzt, pénzt.”
Így van ez most is és így marad mindvégig. De van-e ma olyan „szervezett” egyház a világon, amely e babiloni aranyéhség tekintetében ne lenne olyan, mint az „anyja”, s ne találna ki újabbnál újabb koholmányokat, hogy érvényesítse követeléseit, melyek alapján ezt mondja: pénz, pénz, pénz, és még több pénz, – de mégsem elégszik meg soha?!
Ó! Most minden a végső Babilon felé siet, minden készen áll, és a világ megérett rá: Ezúttal azonban a végső Babilon jön el, és ez lesz a vége mindörökre mindannak, ami Babilon, és amiből Babilon előáll. (Jel 18:21) Hála az Úrnak, hogy hamar eljő!
III. Babilon bukása
Babilon nemcsak kormányzatilag volt az akkori világ hatalmas központja, hanem szellemileg is – tudományok, oktatás és értelmiségi tőke tekintetében. Ott működött a hatalmas világ-egyetem, melynek fő támogatója maga Nabukodonozor király volt. Az ő rendelésére testi és értelmi képességeket felmérő vizsgálatokat folytattak a leigázott királyságokban, és az így kiválasztott, legértelmesebb és legtehetségesebb fiatalembereket elvitték tanulni a Babiloni Egyetemre. (Dán 1:3-5) Mindezt persze azzal a szándékkal tették, hogy az egész világot Babilon zászlaja alatt egyesítsék.
Az így elérhető oktatás azonban maga is babiloni – azaz világi – jellegű volt. Noha kínált valamennyi értékes, gyakorlati tudást is, emellett helyet kapott a mágia és az asztrológia, a varázslás és a halottidézés, a csillagjóslás és a havi előrejelzések, a megigézés és a jövendőmondás is: mégpedig tudományos és filozófiai igénnyel. Művelőiket ráadásul különösen „bölcseknek” tartották és tisztelettel adóztak nekik.
Mindez azonban nem tett alkalmassá semmilyen jó véghezvitelére sem, mert semmi nem volt benne, ami a jellemet erősítette volna. Amit fel tudott mutatni – és ez volt munkájának csúcsa –, az kiolvasható a következő történetből:
„Belsazár király nagy lakomát szerze az ő ezer főemberének, és az ezer előtt bort ivék. Borozás közben mondá Belsazár, hogy hozzák elő az arany és ezüst edényeket, a melyeket elvive Nabukodonozor, az ő atyja a jeruzsálemi templomból, hogy igyanak azokból a király és az ő főemberei, az ő feleségei és az ő ágyasai… és ivának azokból a király és az ő főemberei, az ő feleségei és az ő ágyasai. Bort ivának, és dicsérék az arany-, ezüst-, ércz-, vas-, fa- és kőisteneket.
Abban az órában emberi kéznek ujjai tünének fel, és írának a gyertyatartóval szemben a király palotájának meszelt falán, és a király nézé azt a kézfejet, a mely ír vala. Ekkor a király ábrázatja megváltozék, és az ő gondolatai megháboríták őt, és derekának inai megoldódának és az ő térdei egymáshoz verődének. Erősen kiáltozék a király, hogy hozzák elő a varázslókat, a Káldeusokat és jövendölőket… és a király bölcseit mind…” (Dán 5:1-8)
Közülük azonban senki sem tudott magyarázattal szolgálni: ez a kérdés ugyanúgy megnémította őket, mint magát a királyt. Végül megtalálták Dánielt és elővezették. Ő pedig így szólt:
„Az írást elolvasom a királynak, és jelentését megmondom néki.” (17. v)
Mielőtt azonban egy szót is szólt volna a felolvasandó írásról, felidézett néhány dolgot a király számára, amelyek ismeretesek voltak előtte:
„A felséges Isten birodalmat és méltóságot, dicsőséget és tisztességet ada Nabukodonozornak, a te atyádnak; … de mikor a szíve felfuvalkodott, és a lelke megkeményedett megátalkodottan: levetteték az ő birodalmának királyi székéből, … és az emberek fiai közül kivetteték; … míg megismeré, hogy a felséges Isten uralkodik az emberek országán.” (18,20,21)
„És te, Belsazár, az ő fia, nem aláztad meg a szívedet, noha mindezt tudtad. Sőt felemelkedtél az egek Ura ellen, és az ő házának edényeit elődbe hozták, és te és a te főembereid, a te feleségeid és a te ágyasaid bort ittak azokból; … az Istent pedig, a kinek kezében van a te lelked, és előtte minden te útad, nem dicsőítetted. Azért küldetett ő általa ez a kéz, és jegyeztetett fel ez az írás.” (22-24)
Míg tehát Nabukodonozor király és az ő fia, és az ő fiának fia mind az éppen virágzó babiloni oktatási rendszert szorgalmazta és magasztalta – mindeközben számukra, s egyben minden babiloni ember és a mindenkori Babilon számára egy jobb oktatás lett felkínálva – az igazi oktatás. Ez az igazi és egyben jobb oktatás pedig az Isten ismeretének tanítása volt.
Amikor Dánielt három barátjával együtt Babilonba hurcolták és elküldték az ottani egyetemre, ők hűek maradtak Isten ismeretéhez. (Dán 1:8-16) A hároméves egyetemi tanfolyam végén, a vizsgán pedig a király „tízszerte okosabbaknak találá őket mindazoknál az írástudóknál és varázslóknál, a kik az egész országában valának”. (Dán 1:18-20) Jóllehet a bölcsek ugyanazok a varázslók, halottidézők és asztrológusok stb. voltak, akik a négy fiatalembert is tanították, a szigorú megmérettetés során a négy fiatalember mégis „tízszerte” jobbnak bizonyult, mint azok együttvéve. Ez azt jelenti, hogy ők tízszerte nagyobb tudással bírtak, mint babiloni tanáraik. E tény bizonyíték arra nézve, hogy az Isten igéje és az Ő ismerete által nyert tudás tízszerte jobb volt, mint amit Babilon valaha is kínálhatott.
Ez a történet örök tanulságul íratott le, hogy bizonyítsa: az Isten ismeretéből származó, Isten igéje és Lelke által ihletett tudomány tízszerte többet ér, mint a világ bármely tudománya. És ezt a hatalmas igazságot kell a mai Babilonban is elfogadni, megfogadni, hirdetni és felmagasztalni, csakúgy, mint ahogy Dániel és Nabukodonozor napjaiban megtörtént.
Ma a világi oktatás legalább annyira babiloni jellegű, mint akkoriban volt; noha még nem forrotta ki magát annyira. Ma nem tulajdonítanak nevelő erőt Isten ismeretének, még annyira sem, mint a világi oktatásnak. Ha be is engedik Isten ismeretét az oktatásba, ezt kizárólag a világi oktatás mellett, sőt, annak alárendelve engedélyezik. Isten igéjét – a Bibliát – nem tartják oktatási célokat szolgáló könyvnek. Csak a világi tankönyvek mellett kaphat helyet, és azokhoz képest is alárendelt szerepet szánnak neki.
Mindez persze természetes és valószínű is abban az oktatási rendszerben, amelyet maga a világ állít fel. De ugyanez igaz az egyházi oktatásra is – és olyan egyházakról van szó, amelyek közben fennen hangoztatják: „Isten igéje; Isten teljes igéje; és semmi más, csakis Isten igéje!” A pogány és hitetlen emberek által írt irodalom Isten igéje elé kerül – ráadásul anyanyelven!
Nincs a világon olyan felekezet, amely a Bibliát valóban oktatásra alkalmas könyvként kezelné: olyan meg mégúgy sincs, amely a legelőkelőbb helyet biztosítaná számára, mint az egyetlen olyan forrás számára, amely valóban minden más könyvnél alkalmasabb oktatási célokra és az emberek vezetésére. Pedig a Biblia az egyetlen ilyen könyv, kijárna tehát neki az őt megillető hely az oktatásban.
Ez a könyv nevelte a testben megjelent ember Krisztus Jézust. Ez nevelte azt a három szilárd jellemet – Ananiást, Misáelt és Azariást –, akik napjaik válságos időszakában kiálltak, „a király parancsolatát megszegték”, és örökre megerősítették az igazságot. (Dán 3:14-18,28) Ez nevelte Dánielt, aki korának sokféle válsághelyzetében végig szilárdan állt, és az örökkévalóságig terjedő világosságot árasztott a világban. És akárhol kapja meg a Biblia ezt a helyet, ugyanilyen eredménnyel fog járni, bármely korról legyen is szó.
Amikor tehát a babiloni oktatásban részesült ifjú Belsazár király udvartartásával együtt ezt az oktatást tudatosan elvetette, még azon az éjszakán elveszítette Babilont, és birodalmával együtt saját életét is. Dániel viszont, az igaz oktatást megszívlelő férfiú eközben mindvégig szilárdan állhatott, és teljes biztonságban volt a félelmetes bukás harci zajában is.
És ugyanez fog történni a mai Babilonban is. Ott lesznek majd azok, akik biztosítják Isten Igéje és Lelke számára az oktatásban őket megillető helyet és hatalmat, – és ők rendelkezni is fognak Isten ismeretével és a belőle táplálkozó jellemmel. Míg a nagy babiloni lakomán egyesek az arany poharakból fognak iszogatni, ők Isten igéjét hirdetik majd, mely így szól: „Leomlott, leomlott a nagy Babilon!” Amikor ez az utolsó nagy város, Babilon „sebességgel vettetik el”, úgy, hogy „többé meg nem találtatik”, ők szilárdan fognak állni, és tökéletes biztonságban lesznek a félelmetes bukás harci zaja közepette, végül pedig felkelnek majd és uralkodnak mindörökké.
IV. Babilon királya
A fenti fejezetekben megmutattuk, hogy a Biblia valódi Babilonja mindig titok: A természeti világ láthatatlan – lelki és szellemi – erőinek munkálkodása révén áll elő. Továbbá szóltunk arról is, hogy a látható Babilon – mind az Eufrátesz menti, mind a Jelenések könyvének 17. és 18. fejezetében szereplő – minden alkalommal ezen erők tevékenységének tetőpontját jelenti.
Jelen szakasz egyértelműen megvilágítja e nézőpontot, mindenki számára láthatóvá téve az igazságot. Címe tehát: Babilon királya.
Ésaiás könyvének 13-14. fejezetében „Babilon terhéről” olvasunk – itt az ó- és újkori Babilon bukásáról van szó. A végső bukásról szóló részben jelentős szerepet kap „Babilon királya”. Az a tény pedig, hogy még egyáltalán helye van a végső Babilon kibontakozásánál és bukásánál, azt mutatja, hogy Babilon királya mindvégig megmarad, a bibliai Babilon teljes idejében, egészen a végső bukásig. Az alábbi érzékletes leírás így mutatja be őt uralma tetőpontján:
Ő „a nyomorgató”, „ki népeket vert dühében szüntelen való veréssel, leigázott népségeket haraggal”. Ő „a föld ama háborgatója, a ki királyságokat rendített meg, a ki a föld kerekségét pusztasággá tette, városait lerontá, és foglyait nem bocsátá haza”. És e fennkölt szóáradat végén Ésaiás a „Babilon királyáról” szóló leírásban így fakad ki:
„Miként estél alá az égről fényes csillag [Már fordításban: Lucifer], hajnal fia!? Levágattál a földre, a ki népeken tapostál! Holott te ezt mondád szívedben: ‘Az égbe megyek fel, az Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet, és lakom a gyülekezet hegyén messze északon. Felibök hágok a magas felhőknek, és hasonló leszek a Magasságoshoz.’ Pedig a sírba szállsz alá, sírgödör mélységébe!” (Ésa 14:4-17)
Íme, itt van tehát Babilon királya a Biblia szerint! Ezt azonban más összefüggések is megerősítik. Az Eufrátesz menti Babilon kiteljesedése volt mindannak, amit a világi kormányzatok, királyságok és birodalmak jelentenek – azaz betetőzése „a királyságok ékességét” jelentő hatalomnak; de egyben mindannak is, ami az oktatás, a művészetek és a divat segítségével létrehozta az „országok úrnőjét”. Volt azonban egy másik város is, amely Babilon ereje előtt tört meg és egy bizonyos vonatkozásban elvitte a pálmát – és ezzel bemutatott egy hatalmas igazságot. Ez a város pedig Tírus volt – a maga idejében a világkereskedelem királynője és a világgazdaság úrnője.
Tírus „tökéletes szépségben” volt, mint a „koronás”, „a népek vására”; „ki a népek között kereskedik sok sziget felé”, „melynek kereskedői fejedelmek, és kalmárai a földnek tiszteletesei”. „A tenger minden hajója és hajósa volt benned, hogy kicseréljék árúidat”, és „sok sziget kereskedése van hatalmad alatt”. Tírus kereskedelme felért egy megállás nélküli nemzetközi vásárral. Erről Ezékiel 27-ben és Ésaiás 23-ban olvashatunk.
„A királyról” pedig, aki ezt az egész világméretű kereskedelmet az üzleti büszkeség szellemében bonyolította, egy „Így szól az Úr Isten” kezdetű kijelentés ad jellemzést:
„Te valál az arányosság pecsétgyűrűje, teljes bölcseséggel, tökéletes szépségben. Édenben, Isten kertjében voltál; rakva valál mindenféle drágakövekkel: karniollal, topázzal és jáspissal, társiskővel és onixxal, berillussal, zafirral, gránáttal és smaragddal; és karikáid mesterkézzel és mélyedéseid aranyból készültek ama napon, melyen teremtetél. Valál felkent oltalmazó Kérub; és úgy állattalak téged, hogy Isten szent hegyén valál, tüzes kövek közt jártál. Feddhetetlen valál útaidban attól a naptól fogva, melyen teremtetél, míg gonoszság nem találtaték benned.” (Ezék 28:12-15)
Mindannak tehát, ami a világ kereskedelmét, a világ büszkeségét, a világ pompáját, a világ dicsőségét és hatalmát magában foglalja, azaz mindannak, aminek kiteljesedését és jelképét Babilon jelenti – Sátán a királya. Ő a bibliai Babilon királya!
Ezt az igazságot csak megerősíti a végső Babilon története, amelyet Jelenések könyve 17. és 18. fejezetében olvashatunk. Ez a végső Babilon abból a vad társulásból áll, amelyet a vadállat és vad asszony képez, a fenevadon ülő asszony formájában. Ez a fenevad királyiszékét, erejét és nagy hatalmát „a sárkánytól” kapta. Tehát a királyiszék, az erő és hatalom magáé „a sárkányé”. (Jel 13:2) A sárkány pedig „ama régi kígyó, a ki neveztetik ördögnek és a Sátánnak”. (Jel 12:9; 20:2)
A vad állat és a vad asszony társulásában „az asszony” a késztető erő forrása – ő irányít, vezet és uralkodik: mivel ő lovagolja meg a fenevadat. Ezért bizonyára az ő homlokán áll az a felirat, amely az egész társulást jellemzi: „Titok; a nagy Babilon”. De mivel Sátán az, akitől a fenevadon ülő asszony királyiszéke, ereje és hatalma származik, és mivel ők képezik a végső Babilont, ez ismét elégséges bizonyíték arra nézve, hogy a bibliai Babilon királya maga Sátán.
Ha tehát Babilon mindig is „titok”, sőt, a törvényszegés titka, akkor Babilon királya nyilván ezen „titoknak” is királya. Ez pedig nem lehet más, csak Sátán.
A bibliai Babilon a természeti világ lelki és szellemi erői munkálkodásának kiteljesedése: azaz mindazt magában foglalja, amit a Szentírás olyan kifejezésekkel illet, mint „a világ”, „e világ”, „e jelenvaló gonosz világ”, s amelynek „fejedelme” és „istene” „ama lélek […], mely most az engedetlenség fiaiban munkálkodik”. (Jak 4:4; 1Jn 2:15-17; Jn 14:30; 2Kor 4:3-4; Ef 2:2; Csel 26:17-18) Mivel ezek sátáni erők, ebből bizonyosan következik az az igazság, miszerint a bibliai Babilon királya maga Sátán.
V. Babilonon kívül
A „Titok, a nagy Babilon” mindig a természeti világ láthatatlan és értelmes erőiből áll. „Babilon királya” pedig ezen erők királya: „a sötétség világának ura”, „a levegő birodalmának fejedelme, […] [az] a lélek, amely most az engedetlenség fiaiban működik”. (Ef 6:21; 2:2) (ÚPF) Ő „e világ fejedelme” – Sátán. (Jn 12:31)
Babilon teljes kibontakozása mindig ezen erők végterméke, melyek teljes odaadással munkálkodnak, hogy akaratukat véghez vigyék – saját elgondolásuk szerint. Babilon mindig szembehelyezkedik Istennel, ahogy a természetes gondolkodás is szüntelen csak ellenségeskedés Isten ellen, és „az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti”.
Ha viszont tudjuk, hogy miből áll Babilon, és azt is tudjuk, milyen elemek és erők működésének hatására áll elő, akkor ez elégséges figyelmeztetésül kell szolgáljon mindenkinek, aki élni szeretne, hogy Babilont kibontakozásának minden fázisában kerülni kell.
Természetesen ezek az elemek és erők mindenkor munkálkodnak, és ilyen értelemben Babilon mindig is jelen van a Földön az emberek és a világ ügyeiben. De az a Babilon, melynek jellemzésére a Biblia különösen nagy gondot fordít, az a csúcson lévő Babilon, amint teljes dicsőségében uralkodik a világon, és a világ mind vallási, mind polgári értelemben az ő hatalma alá szerveződik és az ő kezében összpontosul. Ez mindenki számára teljesen világossá válik, ha figyelmesen elolvassa Dániel könyve 2-5. fejezetét; Ésaiás 13-14-et; Jeremiás 50-51-et; és Jelenések könyve 17-18. fejezetét.
A világ történelmében Babilon kétszer éri el ezt a pozíciót és hatalmat; és mindkét alkalommal igaz, hogy hatalmának és dicsőségének zenitje egyúttal bukásának és teljes romba dőlésének előjele is. Amikor ugyanis eléri hatalmának és dicsőségének tetőpontját – amikor büszkélkedik és magabiztosan kérkedik vele –, akkor hangzik el a bukásáról szóló figyelmeztetés, és akkor szólítják fel az embereket, hogy siessenek és fussanak ki Babilonból, hogy ne legyenek részesei az ő bűneiben, és el ne vesszenek az ő pusztulása során, mert az Úrnak bosszúállása van ő rajta.
Olvassuk el a következő igéket: Jeremiás 50:8; 41:6 vö. Jelenések 14:8; 15:2-3; Dániel 5:2-5 vö. Jelenések 17:3; 18:7-8; Ésaiás 47:7-11; Jeremiás 51:63-64 vö. Jelenések 18:21. Nos, ezek alapján mit jelent tehát Babilonon kívül lenni?
1. Ha Babilon magában foglalja az egész világot, minden elemével és minden erejével együtt, akkor teljesen egyértelmű, hogy Babilonon kívül lenni nem kevesebb, mint kint lenni a világból.
2. Ha Babilon azon erők munkájának terméke, amelyek a természetes gondolkodásból és a természeti világ lelki és szellemi erőiből állnak, akkor ugyanilyen világos az is, hogy Babilonon kívül lenni nem jelent mást, mint kint lenni „a természetesen kívül”: kint lenni a természeti világ birodalmából. Az ember teljesen szabad és elkülönült a természetes gondolkodástól és a hamis lelkiségből táplálkozó elemektől és erőktől, amelyek nem engedelmeskednek az Isten törvényének, mert nem is tehetik.
3. Ha pedig Babilon királysága és birodalma az, aminek láttuk, és ha „Babilon királya”, Sátán valóban az igazi és elismert uralkodója ennek a birodalomnak, akkor ebből egyenesen következik, hogy kint lenni Babilonból egész egyszerűen azt jelenti, hogy kikerülni Sátán birodalmából – felszabadulni uralma és hatalma alól.
Ezen alapvető igazságokból egészen nyilvánvalóan kitűnik, hogy Babilonban vagy Babilonon kívül lenni – helytől független dolog. Ellenkezőleg: teljes mértékben az állapottól függ – a lélek, a gondolkodásmód és a szív állapotától.
Dániel és három barátja helyileg Babilonban volt. Azonban állapotukat tekintve – lelkükben, elméjükben és szívükben: gondolataik, vágyaik és céljaik szintjén – olyan messze voltak Babilontól, mint a menny a földtől. Helyileg tehát Dániel testileg és fizikailag éppen ott volt Babilonban félelmetes bukása idején. Állapotát tekintve azonban olyannyira Babilonon kívül volt, hogy bukása harci zajának kellős közepette is távol állt Babilontól és annyira kívüle és felette volt az egésznek, hogy tökéletes biztonságban lehetett. Ez tehát – és egyedül ez – a mindenkori biztosíték arra nézve, hogy valaki Babilonon kívül legyen!
Noha egyértelmű igazságról van szó, mégis, napjaink igehirdetői, akik szívügyüknek tekintik, hogy „kihívják az embereket Babilonból”, ezt a kérdést lokálisan, nem pedig állapotként értelmezik: és ez a valóságban odáig fajul, hogy pusztán testi kérdéssé alacsonyítják a lelki problémát. Azt tanítják – mellesleg helyesen –, hogy a Római Katolikus Egyház Babilon; és ezért kihívják onnan az embereket, hogy egy másik egyházba jöjjenek, amely viszont pontosan ugyanazon az elven alapul és ugyanolyan minta szerint működik, mint Róma egyháza; és ezek után azt merik mondani az embereknek, hogy most már „kijöttek Babilonból”!
Annyira képtelen ez az eljárás, hogy már szinte a nevetségesség határát súrolná, ha nem éppen a lélek és az örökkévalóság szempontjából lenne olyan szánalmasan vak és elhibázott: Az emberek Róma „egyházának” pontos mintájára alakítanak egyházat – mind elvek, mind eszmék, mind gyakorlat szempontjából –, és aztán harciasan kiáltják: „Gyertek ki belőle, gyertek ki belőle!” – majd a következő lélegzettel hízelkedően súgják a fülekbe: „Ide gyertek be, ide gyertek be!”
Ez nem más, mint dörzsölt, egyházias mesterkedés, ti. hogy először felépítenek egy „egyházi” szervezetet, amely épp olyan, mint a többi „egyház”; és azután arra tanítják az embereket, hogy a Szentírásban az „egyház” jelképe az „asszony”, és hogy Babilon nem más, mint anya és lányai – azaz Róma és a többi „egyház”. Végül pedig felszólítják az embereket, hogy jöjjenek ki az összes többi „egyházból” és jöjjenek be ebbe az „egyházba” – bíztatva őket, hogy ha ezt megteszik, azzal „kijöttek Babilonból”!
Kihívni az embereket a többi, úgymond „megfertőztetett” (Jel 14:4) „egyházból”, aztán invitálni őket egy másikba, amely éppen ugyanolyan vagy netán még rosszabb mint a többi; majd elhitetni velük azt a megtévesztő mesét, hogy saját „egyházuk” tagjai „asszonyokkal nem fertőztették meg magukat” – mintha az ő „egyházuk” nem lenne „asszony” – nos ez semmivel sem különb, mint az a cselszövés és zűrzavar, ami Babilon sajátja!
Az igazság az, hogy a Biblia szerint bármely – és tulajdonképpen az összes – emberek által alkotott és szervezett „egyház” „asszonynak” minősül; Babilonhoz – „az anyához és leányaihoz” – tartozik, ezért fertőző. Mindebből pedig az következik, hogy hiába megy át az ember egyikből a másikba, ezzel még egyáltalán nem kerül ki Babilonból. Sőt, hadd hangozzék el újra, és hadd vésődjék be örökre tudatunkba: Babilonon kívül vagy belül lenni – ez egyáltalán nem a helytől függ, hanem csak és kizárólag az állapottól – a lélek, a gondolkodásmód és a szív állapotától: az akarat, a vágyak, a gondolatok és a célok minőségétől!
a.) Babilon magában foglalja „a világot”, annak lelkületét és elemeit; illetve lényegileg azonos velük. A Szentírás így szól ezekről:
„Ne szeressétek a világot, se azokat, a mik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Mert mindaz, a mi a világban van, a test kívánsága, és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése nem az Atyától van, hanem a világból.” (1Jn 2:15-16)
„Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-é, hogy a világ barátsága ellenségeskedés az Istennel? A ki azért e világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz.” (Jak 4:4)
Tehát kint lenni Babilonból azt jelenti, hogy valaki kint van a világból. És ez nem más, mint az a színtiszta kereszténység, amelyről Krisztus is beszélt:
„Nem vagytok e világból, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból.” (Jn 15:19)
„Nem e világból valók, a mint hogy én sem e világból vagyok.” (Jn 17:14,16)
„A mint Ő van, úgy vagyunk mi is e világban.” (1Jn 4:17)
b.) Babilon a természetes gondolkodásmód „világának” birodalma: ezen erők, illetve ezek tevékenységei alkotják. Tehát kint lenni Babilonból azt jelenti, hogy valaki kívül van mindezeken, és a lelki gondolkodásmód birodalmán és hatáskörén belül van – azaz abban a gondolkodásmódban van, amely Krisztus Jézusban volt, amelyet Ő hozott el számunkra Isten ajándékaként és amellyel kapcsolatban így hangzik a felhívás:
„Annakokáért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is.” (1Jn 5:20; Fil 2:5-7)
c.) „Babilon királya” maga Sátán, ezért Babilon az ő birodalmát és uralmát képezi. (Ésa 14:1-15) Tehát kint lenni Babilonból azt jelenti, hogy valaki kívül kerül Sátán birodalmán, uralmán és hatalmán. Ez pedig nem más, mint az az ősi és örökkévaló evangéliumi igazság, amelynek hirdetésével Krisztus bízta meg Pált:
„Megszabadítván téged e néptől és a pogányoktól, kik közé most küldelek, hogy megnyissad szemeiket, hogy setétségből világosságra és a Sátánnak hatalmából az Istenhez térjenek, hogy bűneiknek bocsánatát és a megszenteltettek között osztályrészt nyerjenek az én bennem való hit által.” (Csel 26:17-18)
Kizárólag ez jelenti a Babilonból való kijövetelt.
És végül egy pillanatra sem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt, hogy egyedül a „szózat a mennyből” képes valaha is kihívni az embereket Babilonból. (Jel 18:4) Való igaz, hogy ez a szózat emberek szolgálatán keresztül hangzik majd, de ha az emberek szolgálatán keresztül nem ez a szózat hangzik, akkor ott nem beszélhetünk Babilonból való kihívásról.
De ha valaki meghallja ezt a szózatot és válaszol rá, akkor valóban ki lett híva Babilonból, mégpedig egy olyan magaslatra, amely meghalad minden mást, amelyre bármilyen földi hang valaha is hívhatja. Meghívása mennyei magaslatokra, mennyei társaságba, a mennyei Egyházba szól:
„Sion hegyéhez, és az élő Istennek városához, a mennyei Jeruzsálemhez, és az angyalok ezreihez, az elsőszülöttek seregéhez és egyházához, a kik be vannak írva a mennyekben, és mindenek bírájához, Istenhez, és a tökéletes igazak lelkeihez, és az újszövetség közbenjárójához, Jézushoz, és a meghintésnek véréhez, mely jobbat beszél, mint az Ábel vére.” (Zsid 12:22-24)
Kint lenni Babilonból – ezt jelenti tehát. Figyelmezz oda, hallgasd és hűségesen kövesd a „szózatot a mennyből”: „Fussatok ki belőle én népem!”
VI. Az új Jeruzsálem
Az eddigiekben a bibliai Babilont tanulmányoztuk. Megállapítottuk, mit jelent Babilonon kívül lenni, és hogy a mennyei szózat az egyetlen, amely valóban képes embereket kihívni onnan. Amikor azonban ez a szózat kihív valakit Babilonból, akkor kizárólagosan mennyei helyekre hívja, mennyei dolgokhoz és mennyei társaságba. Ezáltal pedig a földi és világi Babilon városából a mennyei és isteni Jeruzsálem városába kapnak meghívást. A Bibliában csak ez a két szülőváros szerepel:
1. „Babilon, a paráznáknak és a föld útálatosságainak anyja.” (Jel 17:5)
2. „A magasságos Jeruzsálem szabad, ez mindnyájunknak anyja.” (Gal 4:26)
Amikor Isten az ősi időkben kihívta népét Babilonból, így szólt:
„Jőjjetek ki belőle, oh én népem, […] emlékezzetek meg a távolból az Úrról, és jusson eszetekbe Jeruzsálem!” (Jer 51:45-50)
És amikor Isten ma, a modern és végső Babilonból hívja ki népét, most is azért teszi, hogy „jusson eszetekbe Jeruzsálem”.
Mert „járultatok Sion hegyéhez, és az élő Istennek városához, a mennyei Jeruzsálemhez”. (Zsid 12:24)
A palesztinai Jeruzsálem mindig csak árnyéka volt a „mennyei Jeruzsálemnek”. A Sion hegye, királyával és dicsőséges trónusával, templomával és papságával, szolgálataival és szertartásaival mind csak „képmásai” és árnyékai voltak a mennyei Jeruzsálemnek, ahol az igazi Sion-hegy áll – királyával és dicsőséges trónusával; templomával és papságával, szolgálataival és szertartásaival.
A régi idők Babilonja nem nyughatott, amíg mindenen túl Jeruzsálemet is le nem győzte, és el nem homályosította jelentőségét a világban. Ennek véghezvitelében az ősi Jeruzsálem lakosainak vaksága és törvényszegése nagy mértékben támogatta. Hasonlóképpen a lelki Babilon sem nyugodott, míg le nem győzte és teljesen el nem homályosította a lelki és mennyei Jeruzsálem jelentőségét, és amíg ő maga meg nem állhatott „az örök városként”. E gonosz terv véghezvitelében ismét az új Jeruzsálem és az igazi, örökkévaló város hitvalló népének vaksága segítette.
A régi időkben azonban volt egy hűséges maradék, akik – a Babilon által szított minden pusztítás, fogság és üldözés, illetve Isten hitvalló népének minden feledékenysége ellenére – sosem felejtkeztek el Jeruzsálemről.
Dániel babiloni fogsága idején is „beméne az ő házába; és az ő felső termének ablakai nyitva valának Jeruzsálem felé; és háromszor napjában térdeire esék, könyörge és dícséretet tőn az ő Istene előtt”. (Dán 6:10)
„Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk. A fűzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat, mert énekszóra nógattak ott elfogóink, kínzóink pedig víg dalra, mondván: Énekeljetek nékünk a Sion énekei közül! Hogyan énekelnők az Úrnak énekét idegen földön?! Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem, felejtkezzék el rólam az én jobbkezem! Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!” (Zsolt 137:1-6)
Hasonlóképpen történik az utolsó és végső Babilon idejében is. Mindig volt egy hűséges maradék, akik megemlékeztek Jeruzsálemről, és azt tekintették vígasságuk fejének, és akik Babilon mocsarának minden sejtelmes köde és ártalmas gőzei ellenére sem veszítették el szem elől a mennyei Jeruzsálemet, amely mindnyájunknak anyja. Ha Isten és Jeruzsálem népe mind a régi, mind az utolsó időkben olyan hűséges és állhatatos lett volna saját földjében, mint ez a maradék volt az idegen földön, soha nem is kerültek volna Babilonba; és Jeruzsálem mindvégig megmaradt volna a maga pozíciójában és jelentőségében, mint Isten dicsősége és a világ vígassága.
Most azonban, amikor eljött az ideje, hogy mindnyájan felkészüljenek a végső Babilon egyszer s mindenkorra történő elhagyására, végre betelt az idő, hogy mindenkinek, aki valóban ki akar futni Babilonból, eszébe jusson Jeruzsálem: mégpedig igazán és teljesen, hogy a legmélyebb őszinteséggel mondhassa:
„Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem, felejtkezzék el rólam az én jobb kezem! Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!”
A mennyei Jeruzsálem, amely szabad és amely Isten minden igaz gyermekének anyja – ez a Jeruzsálem a mindenkori és igazi Jeruzsálem. Ez az igazi örökkévaló város – „az élő Istennek városa”. (Zsid 12:22) Ábrahám városa, aki „Isten barátja” volt, „atyja mindazoknak, akik hisznek”, mert várta „az alapokkal bíró várost, melynek építője és alkotója az Isten”. (Zsid 11:10)
Íme, itt van az igazi Sion-hegy, ahol Isten felkente az Ő királyát, az Ő szent hegyén. (Zsolt 2:6)
„Nagy az Úr és igen dicséretes a mi Istenünknek városában, az ő szentséges hegyén. Szépen emelkedik az egész föld öröme, a Sion hegye, a szélső észak felé, a nagy királynak városa. Isten van az ő palotáiban, ismeretes ott, mint menedék.” (Zsolt 48:2-4)
„Dicsőséges dolgokat beszélnek felőled, te Istennek városa!” (Zsolt 87:3)
Fala, mely „nagy és magas”, „kristálytiszta” jáspisból van. Alapjai „ékesítve vannak mindenféle drágakövekkel”. Minden egyes kapuja egy-egy gyöngy. Maga a város, utcáival együtt „tiszta arany, olyan mint az átlátszó üveg”. Ott van „az Istennek és a Báránynak királyiszéke”, és onnan, a királyiszékből jön ki az élet folyója, mely „ragyogó, mint a kristály”, és amely „forrásainak árja megörvendezteti Isten városát”. (Jel 21; Zsolt 46:5)
„Az Isten dicsősége megvilágosította azt, és annak szövétneke a Bárány.” (Jel 21:11, 23) „És a pogányok, a kik megtartatnak, annak világosságában járnak; és a föld királyai az ő dicsőségöket és tisztességöket abba viszik. […] És látják az ő orczáját; és az ő neve homlokukon lesz.” (Jel 21:24; 22:4; 2Móz 33:19; 34:5-7) „És ott éjszaka nem lesz; és nem lesz szükségök szövétnekre és napvilágra; mert az Úr Isten világosítja meg őket, és országolnak örökkön örökké.” (Jel 22:5)
Ott van még „ráadásként” a megszámlálhatatlan angyalsereg. Ott van a világegyetem szent lényeinek serege és az elsőszülöttek egyháza, akik be vannak írva a mennyekben. Ott van Isten, aki legirgalmasabb Bírája mindeneknek. Ott vannak a tökéletes igazak lelkei. Ott van Jézus, az új szövetség Közbenjárója, és „a meghintésnek vére, amely jobbat beszél, mint az Ábel vére”. (Zsid 12:22-24) Ezek azok a mennyei társak és társas kapcsolatok, amelyek elérhetők a mennyei Jeruzsálemben – és mindazok számára készen állnak, akiket a mennyei szózat elhív, hogy jöjjenek ki Babilonból, mely a föld paráznáinak és útálatosságainak anyja.
Ez csupán csak ízelítő azokból a dicsőséges dolgokból, amelyek Isten városát, a mennyei Jeruzsálemet jellemzik. Erre a Jeruzsálemre kell gondolnia mindazoknak, akik ki akarnak jönni Babilon sűrűjéből, és meg akarják menteni lelküket az Úrnak felgerjedt haragja elől, mely mostantól fogva mindörökké körbefogja ezt a mindenekfelett gonosz várost.
„Fussatok ki Babilonból, […] emlékezzetek meg a távolból az Úrról, és jusson eszetekbe Jeruzsálem!” (Jer 51:6,50)
VII. Összegzés
Babilon krónikája jelentős helyet foglal el a Biblia történetei között. Ebben az írásban, a Babilontól az új Jeruzsálemig c. tanulmánysorozatban feltárult a bibliai Babilon: Mely erők alkotják, mit jelent Isten népének babiloni fogsága és kiszabadulása az új Jeruzsálembe?
A fent leírtak bevezetőül szolgálnak A mennyei terv c. tanulmánysorozathoz, amely napjaink aktív ökumenikus tevékenységei közepette megfontolásra érdemes gondolatokat taglal. Olvasása azért is ajánlott, mert a tanulmány – idézett szentírási szakaszaival együtt – egy kevéssé ismert „történelmi” időszakot ölel fel. Tartsuk hát emlékezetünkben a Babilontól az új Jeruzsálemig c. tanulmányban megismert tényeket; ugyanis szükségünk lesz rájuk, és mélyebb értelmet fognak nyerni a következő írásban, melynek címe: A mennyei terv.
Istenünk beszéde mindörökre megmarad!