I. A jeruzsálemi templomépítés

Mennyei terv alapján hívta ki Isten az ősi Babilonból népét, s ez a terv túlmutatott a pogány birodalom területéről való kivonuláson. Ma sincs ez másként. Erre utalt a parancs is: „Jusson eszetekbe Jeruzsálem!”

De bár a múltban nagy jelentőségű dolog volt a Babilonból való kivonulás, és még nagyobb jelentősége van ma; ennél sokkal nagyobb horderejű Isten Jeruzsálemmel kapcsolatos tervének részesévé válni – még akkor is, ha a kijövetel szükséges előfeltétele a bemenetelnek.

Jeruzsálemet és Isten templomát újjá kellett építeni, és az igaz Isten tiszteletét helyre kellett állítani a maga tisztaságában, hogy az egész világ számára áldás, a nemzetek üdve legyen: mindezt pedig azért, hogy bizonyságot tehessenek az igazi, mennyei, lelki Jeruzsálemről, annak templomáról és az ott folyó istentiszteletről.

Ma sincs ez másként: annyi a különbség csupán, hogy most magát az igazit, a mennyeit és lelkit kell helyreállítani, hogy megálljon mindörökké. Így válnak a régi történet leckéi bátorítássá és tanulsággá számunkra az idők végén. A most tanulmányozásra kerülő terület az egyik legnagyszerűbb és legmélységesebb téma az egész Bibliában!

A régi idők hatalmas embertömegei nem ismerték fel az átélt események mögött húzódó mennyei tervet – még azok sem, akik visszaköltöztek Babilonból Jeruzsálembe: mégpedig azért nem, mert nem tanulmányozták a Szentírást, és nem hallgattak a közöttük élő prófétákra.

Azonban mindaz, ami velük történt – a kivonulás és a hazatérés –, a Szentírás ígéreteinek beteljesedése volt. Legalább ennyit azért mindnyájan felismerhettek és hálát adhattak érte; az erre vonatkozó mennyei tervet, illetve a Szentírás mélyebb, lelki tartalmát azonban már nem voltak készek befogadni; sőt, inkább hajlottak arra, hogy oda-vissza sodródva lemaradjanak a lényegről.

Ma sincs ez másként; ezért kell tanulmányoznunk a Szentírást e kérdésre vonatkozóan.

A hazatérés

A hetven éves babiloni fogság i. e. 536-ban ért véget, Círusz méd-perzsa király uralkodásának első évében. Azonban az Úr igéje már 176 évvel korábban így szólt „Czírushoz” Ésaiás által: te leszel, aki „foglyaimat elbocsátja, nem pénzért, sem ajándékért” (Ésa 45:1-13). És íme, Círusz felbukkant a világot uraló birodalom fejeként! Találkozott Dániellel, aki elvitte neki az Úr üzenetét, amely már a király születése előtt 114 évvel nevén szólította őt. Círusz pedig Isten neki szóló szavaként fogadta el ezt az igét, és a következő rendeletet hozta:

„Így szól Czírus, a persa király: Az Úr, a mennynek Istene e föld minden országait nékem adta, és Ő parancsolta meg nékem, hogy építsek néki házat Jeruzsálemben, mely Júdában van; valaki azért ti köztetek az ő népe közül való, legyen vele az ő Istene, és menjen fel Jeruzsálembe, mely Júdában van, és építse az Úrnak, Izráel Istenének házát, ő az Isten, ki Jeruzsálemben lakozik. És mindenkit, a ki még megmaradt, minden helyről, a hol lakik, segítsék azon helynek férfiai ezüsttel, aranynyal, jószággal és barommal, azzal együtt, a mit önkéntesen adnak az Isten házának, mely Jeruzsálemben van.” (Ezsd 1:2-4)

Rendeletének hatására közel ötvenezer ember indult el, hogy visszatérjen és újjáépítse a rommá lett Jeruzsálemet; magukkal vittek továbbá a Nabukodonozor által Babilonba hurcolt zsákmányból 5400 arany és ezüst edényt is. Zorobábel lett a kormányzó; Jósua, Jehosadák fia pedig a főpap. A hetedik hónap első napján aztán építettek egy oltárt is, és helyreállították a régi istentiszteleti rendet; hat hónappal később pedig a templom alapjait is lerakták. (Ezsdrás 3. fejezet)

Az ellentámadás

Sátánnak azonban mindez igencsak ellenére volt, ezért eltökélve magában, hogy megakadályozza az újjáépítést, rögvest ellentámadásba lendült. A tíz törzs földjét, amely 186 évvel korábban elpusztult, most azoknak a pogány népeknek a leszármazottai népesítették be, akiket Asszíria királya telepített be a megüresedett területekre.

E népek, látva a hazatérő zsidók első hullámának nagyságát, azt tervelték ki, hogy az újjáépítőkhöz csatlakozva hatalmas erődítménnyé építik Jeruzsálemet; alkalmas időben azonban hirtelen forradalmat hirdetnek és létrehozzák saját királyságukat, mely magában foglalja majd Palesztinát és az egész északi országrészt, mely az Eufrátesztől nyugatra fekszik.

„Mikor pedig meghallák Júda és Benjámin ellenségei, hogy a kik a fogságból visszatértek, templomot építenek az Úrnak, Izráel Istenének: Menének Zorobábelhez és a családfőkhöz, s mondának nékik: Hadd építsünk együtt veletek, mert miképen ti, úgy mi is a ti Isteneteket keressük s néki áldozunk Esárhaddon, Assiria királyának idejétől fogva, a ki ide hozott fel minket! És monda nékik Zorobábel és Jésua és Izráel családainak többi fői: Nem veletek együtt kell nékünk házat építeni a mi Istenünknek, hanem mi magunk fogunk építeni az Úrnak, Izráel Istenének, a miképen megparancsolta nékünk a király, Czírus, Persia királya.” (Ezsd 4:1-3)

Miután az ellenség látta, hogy a politikai cselvetés nem működik, kimutatta valódi lelkületét, ugyanis „igyekezék e tartomány népe megkötni Júda népének kezeit és elrémíteni azt az építéstől, és felbérelni ellene tanácsosokat, hogy semmivé tegyék szándékát Czírusnak, Persia királyának egész idejében, Dárius persa király uralkodásáig.” (Ezsd 4:4-5)

Ezek a bérelt tanácsosok és törzsi hivatalnokok befolyásuk révén jelentős mértékben hátráltatták a jeruzsálemi munkálatokat; a költségeket ugyanis a birodalmi kincstár állta, és a pénzre, illetve az építőanyagra vonatkozó kérelmek mind a fővárosban működő tanácsosok és hivatalnokok kezén mentek keresztül. Akadtak közöttük olyan kulcsemberek, akiket a Samária földjéből származó ellenség kenyerezett le; ők képesek voltak meggátolni, vagy sokféle úton-módon a végtelenségig halogatni bármilyen, a jeruzsálemi ügyekkel kapcsolatos kérelem vagy irat felterjesztését.

Dániel könyvének tizedik fejezete bemutatja, milyen erővel bírt ez az ellenzék a királyság főhadiszállásán és udvarában.

A védekezés

Dániel volt a birodalom legelőkelőbb lakosa. (Dán 6:2) Magas pozíciója és származása miatt szívén viselte a jeruzsálemi munkálatokat, nem tudta elnézni azt a fondorkodást és ördögi aljasságot, amit tervszerűen űztek körülötte a királyi udvarban. Ő ezzel szemben nem alkalmazhatott semmiféle megvesztegetést, csalást, ellen-cselt vagy más ördögi tervet. Azonban tehetett valami sokkal jobbat: Isten elé tárhatta kéréseit. Így is tett: „Czírusnak, Persia királyának harmadik esztendejében… én, Dániel, bánkódtam három egész hétig.” (Dán 10:1-2)

Amikor aztán „eltelék az egész három hét”, az Úrnak angyala meglátogatta őt, és ezt mondta: „Ne félj Dániel: mert az első naptól fogva, hogy szívedet adtad megértésre és sanyargatásra a te Istened előtt, meghallgattattak a te beszédid, és én a te beszédeid miatt jöttem. De Persiának fejedelme ellenem állott huszonegy napig.”

Ebből a kijelentésből megérthetjük, hogy a megvesztegetett tanácsosok hatalma és ármánykodása olyan befolyással bírt, hogy Isten nem hagyhatta magára Círuszt ellenük – még úgy sem, hogy Círusz egyébként tökéletes jóindulattal viseltetett a zsidók ügye iránt! Sőt, amikor végül az angyalnak el kellett mennie Dánielhez, hogy válaszoljon aggodalommal teljes esedezéseire, egy másik hatalmasságnak, Mihály, „a fejedelmek feje” (pontosított fordítás szerint) vette át szerepét távolléte idején. (Dán 10:2,12,13,20)

Láthatjuk tehát, milyen nehézségekkel kellett szembenézniük az építkezés során a jeruzsálemi testvéreknek, és milyen akadályokat vetettek eléjük a samáriai ellenségek pusztán azáltal, hogy tanácsosokat és hivatalnokokat béreltek fel ellenük Círusz udvarában. Mindez így ment Círusz uralkodásának teljes idejében – 6 éven át, i. e. 529-ig –, így folytatódott utódjának uralma alatt is – 7 éven át, 522-ig –, sőt, még a következő uralkodó idejében is – nyolc hónapon keresztül, 521-ig –, egészen „Dárius persa király uralkodásáig”.

Círusznak és az ő fiának napjaiban az ellenség nem tudta teljesen leállíttatni a jeruzsálemi munkálatokat. Azonban a perzsa-ellenes Artaxerxes uralkodása alatt végül elérték céljukat. A királynak címzett levelet Ezsd 4:11-16-ban olvashatjuk, a választ pedig a 17-22. versekben. Amikor az összeesküvők végül kézhez kapták a felhatalmazást, azonnal Jeruzsálembe loholtak „és megakadályozák őket erővel és hatalommal”. Így tehát a munkálatok kicsivel több, mint egy évre teljesen leálltak, egészen Dáriusz király uralkodásának második évéig – 520-ig.

Ebben az esztendőben azonban Aggeus és Zakariás próféta ismét felszólította a népet, hogy folytassák a templom építését.

A láthatatlan

Zakariás második látomásában aztán le is lepleződött ez a rejtőzködő, titokzatos hatalom, amely e széleskörű ellenállást szította: „Azután megmutatá nékem Jósuát, a főpapot, a ki az úr angyala előtt álla, és a Sátánt, a ki jobb keze felől álla, hogy vádolja őt.” (Zak 3:1)

Itt van tehát a dolgok magyarázata: Sátán volt a valódi ellenfél, az áskálódás mestere, a mindenek mögött megbúvó, alattomos bajkeverő. Nyilvánvaló tehát, hogy a hadműveletek magasabb szinten és szélesebb csatamezőn folytak; a krónika nem pusztán egyesek más emberek elleni terveiről és cselekedeteiről szól. Az igazi hadműveletek a láthatatlan világban folytak. Valójában mennyei erők és hatalmasságok vívtak csatát. A küzdelem fő résztvevője pedig Isten és Sátán volt – azaz Sátán Isten ellen; a szóban forgó érdekek és ellenérdekek mögött pedig valójában ők ketten álltak.

Amint újraindult a munka, az ellenség ismét, azonnal áskálódni kezdett. Az építők azonban már nem álltak le; mert „az ő Istenök szeme vala a zsidók vénein, hogy nem akadályozzák meg őket az építésben, míg az ügy Dárius elébe jutand”. (Ezsd 5:3-5)

Végül – ahogy Ezsd 5:7-17 leírja – maga az ellenfél terjesztette az ügyet Dáriusz elé, majd Ezsd 6:1-13-ban olvashatjuk a kedvező végkifejletet: A király kötelezte az összeesküvőket, hogy „pontosan” teljesítsék a parancsot – éppen azt a munkát kellett ezentúl teljes erejükkel támogatniuk, amit már régóta oly szorgosan, akár áldozatok árán is, minden követ megmozgatva próbáltak megakadályozni!

„És megépítették és elvégezték… Bevégezteték pedig e ház az Adár hó harmadik napjáig, mely Dárius király országlásának hatodik esztendejében vala.” (Ezsd 6:14-15)

Miután az Úr házát felszentelték, a következő hónapban tartott páska és a kovásztalan kenyerek ünnepének idején helyreállították az istentiszteleti rendet és a szentélyszolgálatot is.

Isten temploma minden Sátán által mozgósított ellenség és minden támadás ellenére elkészült, az ő istentiszteleti rendje ismét megerősítést nyert a világban – Jeruzsálemben, mégpedig az Isten által rendelt helyen és módon.

Sátán azonban képtelen volt belenyugodni a kudarcba. Bár nem sikerült megakadályoznia Isten templomának újjáépíttetését, és az Úr által elrendelt istentiszteleti rend helyreállíttatását; most mindezt egyetlen kardcsapással akarta semmissé tenni azáltal, hogy Isten népét a perzsák világbirodalmában – egy kijelölt napon – teljesen kiirtatja. Erről szól Eszter könyve, melynek történései időben Ezsdrás 6. és 7. fejezete között foglalnak helyet.

Emlékezzünk arra, hogy mindeközben Médó-Perzsia világbirodalom volt: százhuszonhét tartománya Indiától az Adriai-tengerig és a Dunától Etiópiáig terjedt; olyan gyarmatokkal rendelkezett, mint Karthágó és Cádiz.

A király kegyenceként ezúttal egy amálekita foglalta el a birodalom legfontosabb hatalmi pozícióját – Hámán, Agág sarja. Az amálekiták örökös és erőszakos ellenségei voltak Izráelnek és Istennek (2Móz 17:16); e korszakokon át húzódó küzdelemnek most Hámán állt az élére.

Így tehát Sátán ezt az elsöprő erejű világi hatalmat akarta – Hámánnal az élen – felhasználni terve keresztülviteléhez. Agág fiának befolyása elég lett volna arra, hogy egyszerre kielégítse saját bosszúvágyát és Sátán kívánságát is – egyetlen nap alatt kiirthatták volna az összes zsidót a birodalom egész területéről. Ez természetesen azonnal értelmetlenné tette volna a templom újjáépítésére fordított munkát, és hiábavalóvá vált volna az Úrtól rendelt, helyreállított istentisztelet is: ha ugyanis az elgondolás megvalósul, nem marad Istennek népe, amely tisztelhetné Őt.

Végül az áskálódások és a mesterien kieszelt végső csapás terve is meghiúsult: Sátán kudarca és veresége még nyilvánvalóbbá vált, mint valaha. Minden kedves Olvasónak ajánlom, hogy olvassa el Eszter könyvét!

II. Mélyebb jelentés

Miközben Jósua és Zorobábel i. e. 520-ban újjáépítette a lerombolt jeruzsálemi templomot, Isten mélyebben feltárta a templommal és annak építésével kapcsolatos mennyei tervét. Jósua főpapnak ugyanis ezt az igét mondta akkor az Úr angyala: „Ímé, bizony, előhozom az én szolgámat, Csemetét!” (Zak 3:8). A továbbiakban pedig még több kijelentést kapott a próféta által erről a „Csemetéről”:

„És szólj néki, mondván: Ezt mondja a Seregeknek Ura, mondván: Ímé, egy férfiú, a neve Csemete, mert csemete támad belőle, és megépíti az Úrnak templomát! Mert Ő fogja megépíteni az Úrnak templomát, és nagy lesz az ő dicsősége, és ülni és uralkodni fog az ő székében, és pap is lesz az ő székében, és békesség tanácsa lesz kettőjük között.” (Zak 6:12-13)

Ez a „férfiú” pedig, akinek „neve Csemete”, „az én szolgám, Csemete”, nem más, mint az Úr Jézus. Jeremiás ezt mondja:

„Ímé, eljőnek a napok, azt mondja az Úr, és támasztok Dávidnak igaz magvat [Csemetét], és uralkodik mint király…, és ez lesz az ő neve, a melylyel nevezik őt: Az Úr a mi igazságunk!” (Jer 23:5-6)

Keresztelő János körülmetélése és névadása alkalmával Zakariás „beteljesedék Szent Lélekkel, és prófétála”, és a következő szavakkal áldotta Istent hálazsoltárban:

„Te pedig kis gyermek, a magasságos Isten prófétájának hivattatol; mert az Úr előtt jársz, hogy az ő útait megkészítsed; és az üdvösség ismeretére megtanítsad az ő népét, a bűnöknek bocsánatjában. A mi Istenünk nagy irgalmasságáért, a melylyel meglátogatott minket a naptámadat [Csemete] a magasságból.” (Luk 1:76-78)

A valódi templom

A próféciák „Csemetéje” tehát minden kétséget kizáróan az Úr Jézus Krisztus. És van egy olyan Templom, amelynek személyesen és hangsúlyozottan Ő az építője. Mert az ige így szól:

„És [Ő] megépíti az Úrnak templomát! Mert Ő fogja megépíteni az Úrnak templomát.” (Zak 6:12-13)

De micsoda akkor az Úrnak temploma, aminek Krisztus, a „Csemete” az építője? Míg a következőket átgondoljuk, ne felejtsük el az igét: „támasztok Dávidnak igaz magvat”! Az Apostolok cselekedeteinek 15. fejezete arról a zsinatról számol be, amelyen az első keresztények az igazi evangélium igazságát vetették össze a hamis evangéliummal (Csel 15:1,5,7-9,11,24; Gal 1:6-8; 2:1,5,14; 3:1). Péter ekkor mondta:

„Atyámfiai, férfiak, ti tudjátok, hogy az Isten régebbi idő óta kiválasztott engem mi közülünk, hogy a pogányok az én számból hallják az evangyéliomnak beszédét, és higyjenek. És a szíveket ismerő Isten bizonyságot tett mellettük, mert adta nékik a Szent Lelket, miként nékünk is; és semmi különbséget sem tett mi köztünk és azok között, a hit által tisztítván meg azoknak szívét.

Most azért mit kísértitek az Istent, hogy a tanítványok nyakába oly igát tegyetek, melyet sem a mi atyáink, sem mi el nem hordozhattunk? Sőt inkább az Úr Jézus Krisztus kegyelme által hiszszük, hogy megtartatunk, miképen azok is.”

„Elhallgatott azért az egész sokaság; és hallgatják vala Barnabást és Pált, a mint elbeszélék, mennyi jelt és csudát tett az Isten ő általok a pogányok között.”

Utánuk pedig Jakab következett, aki rámutatott, hogy próféciák teljesedtek be az evangélium általános hirdetése által:

„Atyámfiai, férfiak, hallgassatok meg engem! Simeon elbeszélé, mimódon gondoskodott először az Isten, hogy a pogányok közül vegyen népet az ő nevének, és ezzel egyeznek a próféták mondásai, mint meg van írva:

Ezek után megtérek és felépítem a Dávidnak leomlott sátorát; és annak omladékait helyreállítom, és ismét felállatom azt. Hogy megkeresse az embereknek többi része az Urat, és a pogányok mindnyájan, a kik az én nevemről neveztetnek.” (Csel 15:7-17)

Ebből a történetből megtudjuk, hogy az igaz evangélium igazságának hirdetése által, amelyet a mennyekből elküldött Szent Lélek erősített meg, kezdetét vette „Dávidnak leomlott sátorának” újjáépítése.

Mivel tehát „Dávidnak” szándékozott Isten „igaz magvat” támasztani, aki „megépíti az Úrnak templomát”, teljesen világos, hogy „az Úrnak temploma”, amit a megjövendölt „Csemetének” kell megépítenie, és „Dávidnak leomlott sátora”, amelyet ugyanez a „Csemete” kezdett el felépíteni az evangélium hirdetése által – egy és ugyanaz.

Dávid sátora

Mindez már csak azért is igaz, mert a „sátor”, a „templom”, a „szentély”, a „ház”, „a gyülekezet sátora”, „az Úrnak temploma” és „az Úrnak háza” kifejezések váltófogalmak az egész Szentírásban. Feladata a pusztában a sátortemplommal kezdődött, melynek jelentősége később a jeruzsálemi templomra tevődött át – és mikor Jósua és Zorobábel ennek a templomnak az újjáépítésén dolgoztak, akkor kapták a kinyilatkoztatást, hogy a „Csemete” lesz az, aki majd „megépíti az Úrnak templomát”.

És ha a dolgok mélyére nézünk, azt kell mondjuk, hogy az első jeruzsálemi templom sokkal inkább volt Dávid sátora, mint Salamon temploma. Dávidban fogalmazódott meg ugyanis elsőként az építés gondolata, mivel „Istennek ládája pedig a kárpitok között van”. És amikor Isten tudatta Dáviddal, hogy ő maga nem építheti fel a házat, attól a naptól fogva egész életén át nem szűnt meg gondolkodni róla: felhalmozta a szükséges nyersanyagokat és a pénzt. Isten Dávidnak mutatta meg a Lélek által az egész templom formáját – vagy ahogy ma mondanánk, tervrajzát –, illetve minden hozzá kapcsolódó edény és eszköz formáját, egészen részletekbe menően, beleértve még az egyes darabok súlyát is.

„Ímé én is az én szegénységemben szereztem az Úr házának építésére százezer tálentom aranyat és ezerszer ezer tálentom ezüstöt, és rezet, s vasat mérték nélkül, mert igen bőven van; fákat is, köveket is szerzettem; te is szerezz ezekhez.” (1Krón 22:14)

„Akkor átadá Dávid az ő fiának, Salamonnak a tornácznak, annak házacskáinak, kincstartó helyeinek, felházainak és belső kamaráinak, a kegyelem táblája helyének is formáját, és mindennek formáját, a melyeket szívében elgondolt vala, az Úr házának pitvarai felől, az Isten háza kincsének és a szent kincseknek számára köröskörül levő minden kamarák felől. A papok és Léviták csapatjainak háza, az Úr háza szolgálatának minden munkája és az Úr háza szolgálatára való minden eszköz felől.

Azután aranyat mérték szerint, a különböző szolgálatok eszközei számára; mértékkel minden ezüst eszközök és a különböző szolgálatok eszközei számára. Vagyis aranyat mértékkel az arany gyertyatartókra és azok arany szövétnekére, mértékkel mindenik gyertyatartóra és annak szövétnekire, s az ezüst gyertyatartókra mértékkel, a gyertyatartóra és annak szövétnekire, mindegyik gyertyatartó rendeltetése szerint.

És aranyat mértékkel, a szent kenyerek asztalai, minden asztal számára, azonképen ezüstöt az ezüst asztalok számára. A villákra, medenczékre és kancsókra tiszta aranyat; az arany poharakra is bizonyos mérték szerint ada aranyat, minden pohárra; és az ezüst poharakra ezüstöt bizonyos mértékkel, minden pohárra.

A füstölő oltár számára megtisztított aranyat mérték szerint; aranyat a szekérnek azaz a Kéruboknak mintázására, a kik kiterjesztett szárnyakkal az Úr szövetségének ládáját befedezik. Mindezek az Úr kezétől írattattak meg, a ki engem megtanított az egész alkotmány formájára.” (1Krón 28:11-19)

Tehát Dávid volt az, aki a templom minden tervét és nyersanyagát a legapróbb részletekig előkészítette; úgyhogy Salamonnak nem kellett mást tennie – és nem is tehetett volna –, mint követni a Dávid által megíratott utasításokat. Ha tehát leszámítjuk a nyersanyagok formába öntését, az egész ház, mindenestül fogva, inkább volt „Dávid sátora” mint Salamon temploma.

Az igazi sátor

De ezzel nem ért véget a történet, mert mindez csak előképe volt az eljövendő, örök és valódi „Dávid sátorának”. Amikor Dávid először fejezte ki vágyát, hogy szeretne házat építeni Istennek, és az Úr tudatta vele, hogy ő személy szerint – bizonyos okok miatt – nem építheti meg a házat, az ige így folytatódik:

„Megmondotta néked az Úr, hogy házat csinál néked az Úr.” (2Sám 7:11)

„Bemenvén azért Dávid király, leborula az Úr előtt, és monda: Micsoda vagyok én, Uram Isten! és micsoda az én házam népe, hogy engem ennyire elővittél? És ez még csekélynek tetszett néked, Uram Isten! hanem ímé szólasz a te szolgádnak háza felől messze időre valókat…; és mint magas rangú embert, úgy tekintettél engemet, Úr Isten!”

„Most azért Uram, a szó, a melyet szólál a te szolgád felől és az ő háza felől, erősíttessék meg mindörökké, és úgy cselekedjél, a mint szóltál. Maradjon meg és magasztaltassék fel a te neved mindörökké, hogy mondhassák: A Seregek Ura az Izráel Istene, Istene Izráelnek; és Dávidnak, a te szolgádnak háza legyen állandó előtted. Minthogy te, én Istenem, a te szolgádnak füle hallására megjelentetted, hogy néki házat csinálsz: ezokáért indula meg a te szolgád, hogy könyörgene előtted.” (2Sám 7; 1Krón 17)

Itt van tehát Dávid igazi sátora – az a ház, amelyet Isten épít Dávid emlékére; melyben Dávidot „mint magas rangú embert, úgy tekinti” – úgy, mint egy férfiút, akinek neve Csemete, aki „megépíti az Úrnak templomát: mert ő fogja megépíteni az Úrnak templomát, és nagy lesz az ő dicsősége, és ülni és uralkodni fog az ő [Atyjának] székében, és pap is lesz az ő [Atyjának] székében, és békesség tanácsa lesz kettőjük között”. (Zsolt 110:1,4; Zak 6:12-13)

Ez a láthatatlan „ház”, „templom”, „sátor” és „szentély” tehát az igazi „Dávid sátora”, amelyet Krisztus, a Csemete, aki Dávid magvából való, megépít majd; és amelyet az igazi evangélium igazságának hirdetése által ismét megépít az apostolok napjaiban. „Leomlott” ugyanis és romokban hevert, mert azok az emberek, akikhez egyszer szólt az evangélium, teljesen elfelejtették – sőt, mielőtt felfogták volna, már elfelejtették.

Jelenleg is „leomlott” állapotban, romokban hever, mert ismét feledésbe merült. Azonban az isteni Csemete, az igazi Építő örökké él; ő újra felépíti a Dávidnak leomlott sátorát – és ezúttal be is fejezi. Hála az Úrnak!

Mi is tehát a „Dávid sátora”?

Mi tehát ténylegesen és valójában Isten láthatatlan háza, Dávid sátora – ez a templom –, amit Krisztus, a Csemete fog megépíteni, amelyet igéje és az új szövetség evangéliumának munkája által az apostolok idejében el is kezdett felépíteni? Mi is tehát ez a ház? Erre a kérdésre csak Isten egyenes beszéde, világos igéje adhat választ. Így olvassuk:

„Annakokáért mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz, hogy könyörülő legyen és hív főpap az Isten előtt való dolgokban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért…

Annakokáért szent atyafiak, mennyei elhívásnak részesei, figyelmezzetek, a mi vallásunknak apostolára és főpapjára, Krisztus Jézusra, a ki hű ahhoz, a ki őt rendelte, valamint Mózes is az ő egész házában. Mert ez nagyobb dicsőségre méltattatott, mint Mózes, a mennyiben a ház építőjének nagyobb a tisztessége, mint a háznak… Mózes is hű volt ugyan az ő egész házában, mint szolga, a hirdetendőknek bizonyságára, Krisztus ellenben mint Fiú a maga háza felett, a kinek háza mi vagyunk, ha a bizodalmat és a reménységnek dicsekedését mind végig erősen megtartjuk.” (Zsid 2:17; 3:1-6)

„A kihez járulván, mint élő, az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kőhöz, ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokkal áldozzatok, a melyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által.” (1Pt 2:4-5)

„Ezeket írom néked…, hogy tudd meg, mimódon kell forgolódni az Isten házában, mely az élő Istennek egyháza.” (1Tim 3:14-15)

Mint a templom

„Azért immár nem vagytok jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek, kik fölépíttettetek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus, a kiben az egész épület szép renddel rakattatván, nevekedik szent templommá az Úrban.” (Ef 2:19-21)

„Ő pedig az ő testének templomáról szól vala.” (Jn 2:21)

„Az ő” (lelki) „teste” pedig „az egyház”. (Kol 1:24; Ef 1:23; 5:30,32; 1Kor 12:17,27)

„Isten épülete vagytok.” (1Kor 3:9)

Ez az az „épület”, ami „nevekedik szent templommá az Úrban”. Ő jelenti ki: „Ezen a kősziklán” – a szegletkövön – „építem fel az én anyaszentegyházamat”. (Mt 16:18)

Krisztus tehát, a mi vallásunknak apostola és főpapja, az Isten házának építője, „a kinek háza mi vagyunk” (Zsid 3:1,3,6). Mert az Isten háza: „az élő Istennek egyháza” (1Tim 3:15).

Már korábban megállapítottuk – és az idézett igék is ezt támasztják alá –, hogy a „ház”, a „templom”, a „szentély” és a „sátor” szavakat váltófogalmakként használja a Szentírás, és következetesen a jeruzsálemi templomra, illetve annak jelentésére irányítja a figyelmet. Ugyanis a látható mindig csupán csak árnyéka volt a láthatatlannak.

Tehát Krisztus az igazi és láthatatlan építő; az ő igéjében és az evangélium munkájában az „Istennek háza”, „az Úrnak temploma”, „az Istennek szenthelye”, „az igazi sátor”, „a Dávidnak sátora” mind szinonimák, amelyek az Úr templomára vonatkoznak, Isten házára, amelynek építője Krisztus, a Csemete. Ezen ház az egyház, amelyet Ő épít meg, és amelynek székhelye először is a „magasságos Jeruzsálem”, végeredményben pedig „az Úr, a mindenható Isten annak [a mennyei Jeruzsálemnek] temploma, és a Bárány” (Jel 21:22).

Tagadhatatlan tehát, hogy az Úrnak temploma és Dávidnak sátora – amelynek építője Krisztus, a Csemete –, nem más, mint az a valódi, láthatatlan, mennyei „nagy gyülekezet”, az „elsőszülöttek serege” – „az élő Istennek egyháza” (Zsolt 22:22; Zsid 12:25).

De szó sincs róla, hogy a Krisztus által építendő egyház kimerítené a mennyei templom fogalmát, ami a szent hely és amaz igazi sátor, „a melyet az Úr és nem ember épített” (Zsid 8:2). Hanem arról van szó, hogy megkérdőjelezhetetlen igazságnak bizonyult: bár a templom szó jelentése nem merül ki az egyház fogalmában, az egyház benne foglaltatik a templomban, és semmivel sem több annál!

III. A nagy küzdelem

Miközben a lerombolt jeruzsálemi templom újjáépítését tanulmányoztuk, láttuk, Sátán milyen kitartóan próbálkozott, hogy akadályokat gördítsen a mű elé és meghiúsítson minden erőfeszítést (Ezsd 4-6; Zak 3:1). Amikor minden igyekezete ellenére a templom elkészült, ugyanez az Ellenség a világ minden hatalmát felzendítette, hogy Isten népét egyetlen nap alatt végleg eltörölje a Föld színéről – ha ugyanis nem maradnak imádók, akkor az egész templomépítés hiábavalónak bizonyul (Eszter 3).

Azt is láttuk, hogy a templom építése közben az emberek figyelmét a próféciák felfelé irányították: „Ímé, egy férfiú, a neve Csemete, mert csemete támad belőle, és megépíti az Úrnak templomát! Mert ő fogja megépíteni az Úrnak templomát, és nagy lesz az ő dicsősége, és ülni és uralkodni fog az ő [Isten] székében, és pap is lesz az ő [Isten] székében, és békesség tanácsa lesz kettőjük között.” (Zak 6:12-13)

Mindezek hátterén tehát az is világos, hogy a templom építéséről és a Sátán által gerjesztett ellenállásról szóló összes feljegyzés prófécia is egyben, amaz igazi templom építéséről, amelyet a Csemete épít fel, aki a Krisztus (Lk 1:78). Láttuk, hogy ez a templom, Dávidnak eme sátora, amelyet az a Csemete épít fel, akit Isten Dávidnak támaszt (Jer 23:5-6), nem más, mint „az Isten háza, mely az élő Istennek egyháza” (Ef 2:19-21; Zsid 3:1-6; Csel 5:7-17).

Amikor elérkezett az időknek teljessége, Krisztus – a Csemete – eljött, hogy felépítse az Úrnak templomát, és helyreállítsa „Dávidnak leomlott sátorát”. Sátán ekkor – szokásához híven – rögtön meg is jelent a jobbján, hogy akadályozza Őt. Ezúttal azonban minden eddiginél elkeseredettebb ellentámadást indított, mert a küzdelem végéhez közeledik. Alighogy Krisztus világra jött, Sátán azonnal meg akarta őt emészteni: sőt, valójában már születése előtt készen állt, hogy elpusztítsa az újszülött Krisztust (Jel 12:4, 9; Mt 2:13-16).

Később aztán, amikor Krisztus nyíltan fellépett mint az Eljövendő, Sátán minden erejét összeszedte, hogy megakadályozza terveit, és nem nyugodott, míg meg nem ölte (Jn 1:26-34; Lk 4:1-13; Mt 27:40-50). Sátán azonban itt is vereséget szenvedett; Isten ugyanis feltámasztotta Krisztust a halálból, és tulajdon trónjára ültette, jobbkeze felől, ahol egyszer s mindenkorra Ő lehet a templom építője, egészen annak teljes elkészültéig (Zsid 2:14; Jel 12:5; Mk 16:19; Zak 6:12-13).

Amikor pünkösdkor a Csemete ismét elkezdte felépíteni „Dávidnak leomlott sátorát”, Sátán megújult erővel feszült neki, hogy akadályozza az építkezést: magát az épületet akarta lerombolni, szétszórva az építőanyagokat (Jel 12:13; Csel 4:5-6,21,25-26; 5:21,40; 6:9-13; 7:57-60; 8:1-3). De minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult, mert minél jobban szétszóródott a nyersanyag, annál gyorsabban haladt előre az építkezés, és annál inkább növekedett a templom (Csel 8:4).

Ettől aztán az Ellenség csak még elkeseredettebbé vált, és mindent megmozgatott, hogy sátáni zsenialitással összetoborzott erőivel végleg elnyelje és elsodorja a templom utolsó kövét is, minden maradékával együtt (Jel 12:5; Mt 24:21-22). Azonban hiába próbálkozott több mint ezerkétszáz évig, erőfeszítései mind kudarcba fulladtak.

Most azonban már egészen közel van számára a vég, és ezért tesz még egy utolsó erőfeszítést. Haragja nagyobb, mint valaha, tehát egész birodalmának „minden erejét” összegyűjti, hogy teljes mértékben és minden elképzelhető módon Isten egyházára zúdítsa (Jel 12:17; 2Thess 2:9-10; Mt 24:24; Mk 13:22). Érdemes azonban megfigyelni, hogy ez a gyűlölet elsősorban a templom és az építkezés, végső soron pedig az Építő – és csak közvetve a keresztények – ellen irányul!

De tervei e téren is kudarcot vallanak. Minden munkálkodása ellenére az idők során a templom építése folyamatosan haladt előre; most pedig, illetve a jövőben, még hathatósabb ármánykodása ellenére is be fog fejeződni. Hála az Úrnak! Mert az angyal hatalmas esküvel ezt nyilatkoztatta ki:

„A hetedik angyal szavának napjaiban, mikor trombitálni kezd, akkor elvégeztetik az Istennek titka, a mint megmondotta az ő szolgáinak a prófétáknak.” (Jel 10:5-7; Róm 9:28)

És hasonlóképpen, közvetlenül a befejezés előtt Sátán ismét beveti egész birodalmának minden erejét, hogy egyetlen mesteri fogással, egy kijelölt napon eltörölje Isten összes imádóját e világról (Jel 17:8-14; 13:3-4,11-17; 11:7-12). De a korábbiakhoz hasonlóan, mint egész eddigi ellenállása alatt, most is vereséget szenved majd.

A Csemete, a templom isteni Építője azonban nemcsak végleg befejezi az építés áldott munkáját, hanem dicsőségesen be is mutatja Isten és Önmaga előtt az elsőszülöttek seregében és egyházában, mint azt a dicsőségesen tökéletes isteni elgondolást, „amaz örök eleve-elvégezés szerint, a melyet megcselekedett a Krisztus Jézusban, a mi Urunkban”, „hogy ismét egybeszerkeszt magának mindeneket a Krisztusban, mind a melyek a mennyekben vannak, mind a melyek e földön vannak; Ő benne”. (Ef 3:9-11; 1:10-11)

Ezért van megírva:

„És láték úgymint üvegtengert tűzzel elegyítve; és azokat, a kik diadalmasok a fenevadon és az ő képén, és bélyegén és az ő nevének számán, látám állani az üvegtenger mellett, a kiknek kezében valának az Istennek hárfái… És hallám mintegy nagy sokaság szavát, és mintegy sok vizek zúgását, és mintegy erős mennydörgések szavát, mondván: Aleluja! mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a mindenható. Örüljünk és örvendezzünk, és adjunk dicsőséget néki, mert eljött a Bárány menyegzője, és az ő felesége elkészítette magát, és adatott annak, hogy felöltözzék tiszta és ragyogó fehér gyolcsba; mert a fehér gyolcs a szenteknek igazságos cselekedetei.” (Jel 15:2; 19:6-8)

„A Krisztus is szerette az egyházat, és Önmagát adta azért; hogy azt megszentelje, megtisztítván a víznek feredőjével az íge által, hogy majd Önmaga elébe állítsa dicsőségben az egyházat, úgy hogy azon ne legyen szeplő, vagy sömörgözés, vagy valami afféle; hanem hogy legyen szent és feddhetetlen.” (Ef 5:25-27)

Ama nagy napon, azon hatalmas esemény keretében, amikor Önmaga elébe állítja dicsőségben az egyházat, „az előtte levő öröm” beteljesedik – a maga isteni és végtelen teljességében. Ebben a teljességben tör fel a rég várt örömujjongás: „Az Egyháznak közepette dícséretet mondok néked.” (Zsid 2:12; Zsolt 22:22)

„Sőt hallám, hogy minden teremtett állat, a mely van a mennyben és a földön, és a föld alatt és a tengerben, és minden, a mi ezekben van, ezt mondja vala: A királyiszékben ülőnek és a Báránynak áldás és tisztesség és dicsőség és hatalom örökkön örökké.” (Jel 5:13)

„Az Úr, a te Istened közötted van; erős ő, megtart; örül te rajtad örömmel, hallgat az ő szerelmében, énekléssel örvendez néked.” (Sof 3:17)

Isten temploma elkészült. Dávidnak sátora immár tény. Íme az élő Istennek egyháza! A világegyetem énekel. Az időnek vége, elnyelte az örökkévalóság. Minden teljes az ÚR örömével:

„És semmi elátkozott nem lesz többé; és az Istennek és a Báránynak királyiszéke benne lesz; és az ő szolgái szolgálnak néki; és látják az ő orczáját; és az ő neve homlokukon lesz. És ott éjszaka nem lesz; és nem lesz szükségök szövétnekre és napvilágra; mert az Úr Isten világosítja meg őket, és országolnak örökkön örökké.” (Jel 22:3-5)

IV. A hamisítvány

Az Ezsdrás és Nehémiás könyvében olvasható történet Jeruzsálem újjáépítéséről egy másik, említésre méltó jövendölést is magában foglal. Az akkori helyreállítás ugyanis az Úr terve szerint nemcsak a templomra, hanem a város falainak újjáépítésére is kiterjedt. Mert Gábriel angyal azt mondta Dánielnek, hogy „megépíttetnek az utczák és a kerítések, még pedig viszontagságos időkben” (Dán 9:25).

Amint azt már áttekintettük, a templomot újjáépítették és be is fejezték – mégpedig kezdettől fogva mindvégig viszontagságos időkben. Nos, az utcák és a kerítések esetében sem volt jobb a helyzet. Ugyanis egész végig érződött az eredetileg Sátán által támasztott ellenállás – voltak esküdt ellenségek, állítólagos barátok, összeesküvések áruló „testvérek” és pogány ellenségek között, továbbá mindenféle cselvetés és gazság, amit egy ilyen társaság csak bevetni képes.

A hitehagyás

A templom felépítése után az emberekben jelentős mértékben alábbhagyott a buzgalom és az odaszánás, s ez végül határozott hitehagyásba torkollott. A jelenség annyira makacsnak bizonyult, hogy nem túlzás azt mondani: ha nem érkezett volna Babilonból újabb és újabb erősítés, az egész vállalkozás gyakorlatilag kudarcba fullad.

Az időtől fogva, hogy Zorobábel és Jósua, Jehosadák fia vezetésével az első fogolycsapat hazatért Babilonból, húsz év telt el a templom felépítéséig. A templom felépítésétől a második, ezsdrási kivonulásig ötvenkilenc esztendő, majd Ezsdrás érkezésétől Nehémiás Jeruzsálembe való jöveteléig újabb tizenkét év pergett le.

Amikor Ezsdrás megérkezett, az emberek már olyan súlyos hitehagyásba süllyedtek, hogy keveredni kezdtek a környező, bálványimádó népekkel; még azokkal is, akik kezdettől fogva ellenségei voltak a zsidók által képviselt elveknek.

„Mert ezek leányai közül vettek vala feleséget magoknak és fiaiknak, és megelegyedett a szent mag e tartományok népeivel; és pedig a fejedelmek és főemberek valának elsők e bűnben.” (Ezsd 9:2)

Még Jósua főpap, Jehosadák fiának fiai is vétkesek voltak. Ezsdrás ekkor szigorú reformintézkedéseket hozott, és elérte, hogy a nép szakítson e bűnnel. Azonban a Nehémiás érkezéséig eltelt tizenkét év alatt a paráznaság ismét felütötte fejét.

Az ellenállás

Alighogy Nehémiás Jeruzsálembe érkezett, a pogányok fejedelmei, akik Samária tartománya felett uralkodtak, azonnal készen álltak, hogy a korábbiakhoz hasonló ellenállást támasszanak:

„Mikor pedig a Horonból való Szanballat és az Ammonita Tóbiás, a szolga, meghallották ezt, nagy bosszúságot okozott nékik, hogy jött valaki, a ki Izráel fiainak javokat keresi.” (Neh 2:10)

Nehémiás már a jövetele utáni negyedik napon összehívta a zsidók papjait, elöljáróit és fejedelmeit, és elkezdődött a falépítés. Sátán azonban ezúttal sem késlekedett, hogy ellenállást szítson; a korábbiakhoz hasonlóan most is készen tartotta eszközeit, hogy bármikor bevethesse őket:

„Mikor meghallák ezt a Horonból való Szanballat és az Ammonita Tóbiás, a szolga, és az arab Gesem, gúnyoltak és lenéztek minket, mondván: Micsoda ez, a mit míveltek? Talán bizony a király ellen akartok pártot ütni? Kiknek felelék, és mondék: A mennynek Istene, ő ad jó szerencsét nékünk, és mi mint az ő szolgái kelünk föl és építünk, néktek pedig részetek és jogotok és emlékezetetek nincsen Jeruzsálemben!” (Neh 2:19-20)

Nehémiás úgy helyezte el a munkásokat, hogy köröskörül az egész falat ellenőrzésük alatt tarthatták, és az építkezést különböző helyeken, párhuzamosan folytatták. A munkálatok így gyorsan haladtak előre.

„Lőn pedig, mikor meghallotta Szanballat, hogy mi építjük a kőfalat, haragra gerjede és felette igen bosszankodék, és gúnyolá a zsidókat; és szóla az ő atyjafiai és a samáriai sereg előtt, és ezt mondá: Mit művelnek e nyomorult zsidók? Vajjon megengedik-é ezt nékik? Talán áldozni fognak? Hát bevégezik ma? Avagy megelevenítik a köveket a porhalmazból, holott azok elégtek?! Az Ammonita Tóbiás pedig mellette állván, mondá: Bármit építsenek, ha egy róka lép fel reá, összezúzza köveiknek falát.” (Neh 4:1-3)

De az építkezők szorgalmasan dolgoztak, és a fal hamarosan már félmagasságban állt.

„Mikor pedig meghallotta Szanballat és Tóbiás, továbbá az Arábiabeliek, az Ammoniták és az Asdódeusok, hogy javítgattatnak Jeruzsálem kőfalai, és hogy a törések betömése megkezdődött, felette nagy haragra gerjedének; és összeesküvének mindnyájan egyenlő akarattal, hogy eljőnek Jeruzsálemet megostromolni és népét megrémíteni. De mi imádkozánk a mi Istenünkhöz, és állítánk ellenök őrséget nappal és éjjel, mivelhogy féltünk tőlök.” (Neh 4:7-9)

„A mi ellenségeink pedig ezt mondották: Ingyen se tudják meg, se ne lássák, míg közikbe bemegyünk és őket leöljük, és megszüntetjük a munkát. És lőn, hogy eljöttek hozzánk mindenfelől a zsidók, a kik ő mellettök laknak vala és nékünk tízszer is mondották: Térjetek haza!” (Neh 4:11-12)

Ettől fogva a veszély oly méreteket öltött, hogy minden ember állandóan fegyverben állt és éberen őrködött:

„A kőfalon munkálkodók közül a tehernek hordói egyik kezökkel, a mely a munkát végezé, rakodának, másik kezök pedig a fegyvert tartja vala, a kik pedig építének, azoknak fegyverök derekokra vala felkötve és így építének; a trombitás pedig mellettem állt.” (Neh 4:17-18)

Sőt, még Nehémiás testőrsége is kivette a részét az építkezésből, mert „egyik része munkálkodik vala, a másik része pedig tart vala dárdákat”. „Ekképen munkálkodunk vala; és legényeimnek fele dárdákat tart vala hajnalhasadtától fogva mind a csillagoknak feltámadásáig… És sem én, sem az én atyámfiai, sem legényeim, sem az őrizők, a kik én utánam valának, nem vetjük vala le ruháinkat; kiki csak mosódáskor teszi vala le fegyverét”, ötvenkét napon át, egészen addig, amíg a fal kész nem lett (Neh 4:16, 21-23).

Egy még veszedelmesebb ellenség

Miközben állandósult a pogány ellenállás és fenyegetettség, a zsidók között is sokan azon voltak, hogy – a pogányokkal szövetkezve – a Nehémiás és az általa képviselt mű iránti ellenszenvüket kifejezésre juttassák. Közülük némelyek titokban az ellenséggel leveleztek; mások hamis tanácsosokként próbálták félrevezetni Nehémiást, megint mások pedig álprófétákként igyekeztek Nehémiás előtt megbízóik, Szanballat és Tóbiás érdekében „prófétálni”.

„E napokban is sok levelet küldének némely zsidó előljárók Tóbiásnak, és viszont Tóbiástól sok jöve hozzájok. Mert sokan Júdában ő hozzá esküdtek, mivelhogy ő veje vala Sekániának, az Arah fiának, és Jóhanán, az ő fia, Mesullámnak, a Berékia fiának leányát vette volt el. Sőt még jó szándékait is emlegetik vala előttem, és az én beszédeimet megvivék néki. Leveleket pedig Tóbiás folyton küldött, hogy engem elrettentene.” (Neh 6:17-19)

Még Eliásib, a főpap is olyan közeli rokonságba került az Ammonita Tóbiással, hogy a templom egyik kamráját berendezte neki lakhelyül, és a legnagyobb kényelmet biztosította számára. Eliásib főpap egyik unokája pedig „veje vala a Horonitbeli Szanballatnak” (Neh 13:4-5, 28).

Így az angyal Dánielhez intézett beszéde kétség nélkül beteljesedett: „megépíttetnek az utczák és a kerítések, még pedig viszontagságos időkben”. A mű azonban minden ellenállás dacára sikeresen befejeződött:

„És lőn, hogy midőn meghallák minden mi ellenségeink, megfélemlének minden pogányok, a kik körültünk valának, és igen összeestek a saját szemeikben, és megismerék, hogy a mi Istenünktől vitetett végbe e munka.” (Neh 6:16)

A hamis templom

Amint elkészült a fal, Nehémiás azonnal hozzáfogott, hogy gyakorlati reformokat foganatosítson a papok, az elöljárók és a nép életében. Az erkölcsi és ceremoniális törvényeket sok tekintetben teljesen figyelmen kívül hagyták. A zsidók ugyanúgy megszentségtelenítették a szombatot, mint a pogányok; és volt még egy másik súlyos törvényszegés: szövetségkötések és házasságok Izráel esküdt ellenségeivel.

Ezsdráshoz hasonlóan Nehémiás is felvállalta, hogy rendet tesz a vegyes házasságok kérdésében – mi legyen általában a pogányokkal között házasságokkal, különösképpen pedig a pogány ellenségekkel való szövetségekkel: a Horonból való Szanballat, és az Ammonita Tóbiás esetében.

„És visszatérék Jeruzsálembe, és megértém e gonoszt, melyet Eliásib cselekedett vala Tóbiásért, hogy átengedett néki egy kamarát az Isten házának pitvaraiban. Igen gonosznak tetszék pedig ez nékem s kivettetém Tóbiás házának minden edényeit abból a kamarából; és parancsolatomra megtisztíták a kamarákat, és visszahordatám azokba Isten házának edényeit, az ételáldozatot és a tömjént… Ugyanazon napokban meglátogatám azokat a zsidókat, kik asdódi, Ammonita és Moábita asszonyokat vettek feleségül. És fiaik felerésze asdódi nyelven beszél vala, és nem tudnak vala beszélni zsidóul, hanem egyik vagy másik nép nyelvén.” (Neh 13:7-9, 23-24)

Eliásib főpap unokája azonban, aki a Horonból való Szanballat veje volt, nem akart megválni pogány feleségétől és szövetségeseitől; ezért kellett Nehémiásnak így szólnia:

„Elűzém azért őt tőlem. Emlékezzél meg ő rólok én Istenem, a papságnak és a papság szövetségének és a Lévitáknak ilyen megfertőztetéséért! És megtisztítám őket minden idegenektől.” (Neh 13:28-30)

A Horonból való Szanballat így most magáénak tudhatott egy papi rendből származó, hitehagyó zsidót és egész családját; ezen felbuzdulva pedig azt eszelte ki magában, hogy ő is épít Samáriában egy templomot és új vallást alapít Jeruzsálem vetélytársaként. El is ment személyesen Perzsia királyához, akitől engedélyt kapott, hogy megépítse saját templomát, és létrehozzon egy hamis kultuszt, melyről azt állította, hogy jogfolytonosságát tekintve ez az igaz vallás.

A samáriai templom és vallás eredete: „Ti azt imádjátok, a mit nem ismertek,” – ellentétben az igazsággal – „mi azt imádjuk, amit ismerünk: mert az idvesség a zsidók közül támadt.” (Jn 4:22) Jézus itt végérvényesen lesöpörte a két templom vetekedését azzal a kijelentésével, amely egy végtelenül magasabb igazságról beszélt:

„Asszony, hidd el nékem, hogy eljő az óra, a mikor sem nem ezen a hegyen, sem nem Jeruzsálemben imádjátok az Atyát… De eljő az óra, és az most vagyon, amikor az igazi imádók lélekben, és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres, az ő imádóiul. Az Isten lélek: és a kik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják.” (Jn 4:21, 23-24)

A kereszténység korszakában

Amikor tehát eljött a „Csemete”, az Úr templomának igazi és végső megépítője, akkor Sátán újra feltüzelte a felé irányuló, örök ellenállást – és mivel a templom fogalma ezúttal sokkal többet jelentett, még elszántabban és elkeseredettebben támadott. Láttuk az előző fejezetben, hogy ez az ádáz küzdelem egészen a világ végéig folyik majd. Sátán most is egy hamis evangélium, egy hamis templom és egy hamis vallás mögé bújva dolgozik, mert ez bizonyult a leghatékonyabb eszköznek ördögi ellenségeskedésének kifejezésére.

E tanulmánysorozat II. fejezetében már rávilágítottunk, hogy a Szentírás világos tanítása szerint „az Úrnak temploma”, „Dávidnak sátora”, „Isten háza”, amelynek Krisztus, a „Csemete” az Építője, nem más, mint az élő Istennek egyháza; amelyet Ő épít fel az igazi evangélium szolgálata és „az egekből küldött Szent Lélek által” (1Pt 1:12).

Pünkösdkor, a Szent Lélek odaajándékozásával a „Csemete”, az igazi, Istentől rendelt Építő nyíltan megkezdte a templom építését. Amilyen fenségesen kezdődött, ugyanilyen fenségesen folytatódott – egy ideig. Akkor azonban megjelent a „törvényszegés titka” a hamis evangélium, a hamis ellen-templom és a hamis vallás képében, és elkezdte aláásni az Istennek titkát, amely az igaz evangéliumban foglaltatik benne. Így próbálta hátráltatni annak a templomnak és falnak az építését, amely a magasságban van: a dicsőséges Jeruzsálemben, amely szabad és mindnyájunknak anyja.

A lélekkel teljes keresztények – az apostolok kivételével – mind szétszóródtak Jeruzsálemből, és „széjjeljártak, hirdetve az ígét” – az igaz evangéliumot. Azok viszont, akik elfoglalták helyüket Jeruzsálemben, az újonnan megtértek közül kerültek ki, és inkább a formalizmust, a hagyományokat részesítették előnyben: a farizeusokat, akik a kereszténységet alárendelték az írástudók hagyományainak. Ezek az emberek kapóra jöttek Sátánnak, hogy eszközként használja őket az Építővel szembeni ellenállásában, és gátolja az ő új, igazi templomának épülését: a hamis evangélium segítségével ugyanis sikerült sok lelket megtéveszteni.

A hamis evangélium hirdetői

A jeruzsálemi gyülekezet farizeusi elveket valló tagjai közül egyesek elmentek Antiókhiába, és a következőket tanították az ottani keresztényeknek: „Ha körül nem metélkedtek Mózes rendtartása szerint, nem idvezülhettek.” És ezt olyan embereknek mondták, akik már a megváltottak közé számláltattak, mert a Krisztusban, az Üdvözítőben való hit által megmenekültek.

Ekkor azonban Pál és Barnabás is éppen Antiókhiában hirdette az evangéliumot. Késlekedés nélkül megütköztek a hamis evangéliummal, amely szerint az üdvösséget elnyerteknek körülmetélkedésre és a törvény megtartására van szükségük – tehát tenniük kell még valamit az üdvösség érdekében!

Páléknak – érthető módon – „nagy háborúsága és vetekedése lőn azok ellen”. Amikor azonban a hamis evangélium védelmezői nem állhattak meg az igazi evangéliummal szemben, amelyet Pál és Barnabás hirdetett, akkor a tekintélyre hivatkoztak. Azt állították ugyanis, hogy ők is az apostolok és a jeruzsálemi gyülekezet által képviselt igazságot hirdetik; éppen az ottani tanítványok és gyülekezet jóváhagyásával – sőt, az ő megbízásukból jöttek.

Amikor tehát az általuk hirdetett üzenet ereje helyett az egyház tekintélyére hivatkozva igyekeztek hitelességüket bizonyítani, tulajdonképpen a jeruzsálemi apostolokat és magát az egyházat kérdőjelezték meg. Ezért az ottani testvérek „azt végezék, hogy Pál és Barnabás és némely mások ő közülök [Titus] menjenek fel az apostolokhoz és a vénekhez Jeruzsálembe e kérdés ügyében” (Csel 15:1-2).

A jeruzsálemi tanácskozások

„Mikor pedig megérkeztek Jeruzsálembe, a gyülekezet és az apostolok és a vének fogadák őket, és ők elbeszélék, mily nagy dolgokat cselekedék az Isten ő velök. Előállának azonban némely hivők a farizeusok szerzetéből valók közül, mondván, hogy körül kell metélni őket, és megparancsolni, hogy a Mózes törvényét megtartsák.” (Csel 15:4-5)

Ezt követte aztán egy újabb tanácskozás:

„Egybegyülének azért az apostolok és a vének, hogy e dolog felől végezzenek. És mikor nagy vetekedés támadt, felkelvén Péter, monda nékik: Atyámfiai, férfiak, ti tudjátok, hogy az Isten régebbi idő óta kiválasztott engem mi közülünk, hogy a pogányok az én számból hallják az evangyéliomnak beszédét, és higyjenek. És a szíveket ismerő Isten bizonyságot tett mellettük, mert adta nékik a Szent Lelket, miként nékünk is; és semmi különbséget sem tett mi köztünk és azok között, a hit által tisztítván meg azoknak szívét. Most azért mit kísértitek az Istent, hogy a tanítványok nyakába oly igát tegyetek, melyet sem a mi atyáink, sem mi el nem hordozhattunk? Sőt inkább az Úr Jézus Krisztus kegyelme által hiszszük, hogy megtartatunk, miképen azok is.” (Csel 15:6-11)

„Elhallgatott azért az egész sokaság; és hallgatják vala Barnabást és Pált, a mint elbeszélék, mennyi jelt és csudát tett az Isten ő általok a pogányok között. Miután pedig ők elhallgattak, felele Jakab, mondván: Atyámfiai, férfiak, hallgassatok meg engem! Simeon elbeszélé, mimódon gondoskodott először az Isten, hogy a pogányok közül vegyen népet az ő nevének, és ezzel egyeznek a próféták mondásai, mint meg van írva: Ezek után megtérek és felépítem a Dávidnak leomlott sátorát; és annak omladékait helyreállítom, és ismét felállatom azt: Hogy megkeresse az embereknek többi része az Urat, és a pogányok mindnyájan, a kik az én nevemről neveztetnek. Ezt mondja az Úr, ki mindezeket megcselekszi. Tudja az Isten öröktől fogva minden ő cselekedeteit. Azokáért én azt mondom, hogy nem kell háborgatni azokat, kik a pogányok közül térnek meg az Istenhez.” (Csel 15:12-19)

„Akkor tetszék az apostoloknak és a véneknek az egész gyülekezettel egybe, hogy férfiakat válaszszanak ki magok közül és elküldjék Antiókhiába Pállal és Barnabással… megírván azok keze által ezeket: Az apostolok, a vének, és az atyafiak az Antiókhiában, Siriában és Czilicziában levő, a pogányok közül való atyafiaknak üdvözletüket! Mivelhogy meghallottuk, hogy némelyek mi közülünk kimenvén, megháborítottak titeket beszédeikkel, feldúlva a ti lelketeket, azt mondván, hogy körülmetélkedjetek és a törvényt megtartsátok; kiknek mi parancsot nem adtunk.” (Csel 15:22-24)

Az ellenállás kiújul

Akkor és ott elhallgattatták ugyan a hamis evangélium hirdetőit, de csak egy időre. Hamarosan ismét összeszedték letört önbizalmukat és beteges bátorságukat, és még határozottabban folytatták ellenhadjáratukat. Mindenhol ott loholtak Pál nyomában, és mindent lehetséges erőt mozgósítottak ellene. A legkülönfélébb rágalmakat terjesztették róla: nem is volt apostol; nem látta Krisztust; csak egy sátorkészítő, aki a munkájából akart meggazdagodni; emberektől vette az evangéliumot, és csak emberek küldték szolgálatba; ő is csak azért prédikál, hogy tetszésre találjon.

Ezzel a hadüzenettel mentek Galáciába, ahol olyan mesterien hintették el az ellenállás magvait, hogy olyan szinten sikerült megtéveszteniük – megigézniük – a galáciabeli keresztényeket, hogy csaknem egészen áttérítették őket Krisztustól az ő hamis evangéliumukhoz. Ez volt a háttere Pál Galatákhoz írt levelének, amely minden más szentírási dokumentumnál világosabban tárja fel az egész vita titkait és elveit.

„Pál, apostol (nem emberektől, sem nem ember által, hanem Jézus Krisztus által és az Atya Isten által, a ki feltámasztotta őt a halálból)… Galátzia gyülekezeteinek… Csodálkozom, hogy Attól, a ki titeket Krisztus kegyelme által elhívott, ily hamar más evangyéliomra hajlotok. Holott nincs más; de némelyek zavarnak titeket, és el akarják ferdíteni a Krisztus evangyéliomát. De ha szinte mi, avagy mennyből való angyal hirdetne is néktek valamit azon kívül, a mit néktek hirdettünk, legyen átok. A mint előbb mondottuk, most is ismét mondom: Ha valaki néktek hirdet valamit azon kívül, a mit elfogadtatok, átok legyen. Mert most embereknek engedek-é, avagy az Istennek? Vagy embereknek igyekezem-é tetszeni? Bizonyára, ha még embereknek igyekezném tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék. Tudtotokra adom pedig atyámfiai, hogy az az evangyéliom, melyet én hirdettem, nem ember szerint való; mert én sem embertől vettem azt, sem nem tanítottak arra, hanem a Jézus Krisztus kijelentése által.” (Gal 1:1-2,6-12)

Annak idején ő maga is felülmúlta kortársait a hagyománytisztelet terén:

„Mert hallottátok, mint forgolódtam én egykor a zsidóságban, hogy én felette igen háborgattam az Isten anyaszentegyházát, és pusztítottam azt. És felülmultam a zsidóságban nemzetembeli sok kortársamat, szerfelett rajongván atyai hagyományaimért. De mikor az Istennek tetszett… hogy kijelentse az ő Fiát én bennem, hogy hirdessem őt a pogányok között: azonnal nem tanácskoztam testtel és vérrel, sem nem mentem Jeruzsálembe az előttem való apostolokhoz, hanem elmentem Arábiába, és ismét visszatértem Damaskusba. Azután három esztendő mulva fölmentem Jeruzsálembe, hogy Pétert meglátogassam, és nála maradtam tizenöt napig. Az apostolok közül pedig mást nem láttam, hanem csak Jakabot, az Úr atyjafiát…” (Gal 1:13-19)

„Azután tizennégy esztendő mulva ismét fölmentem Jeruzsálembe Barnabással együtt, elvivén Titust is. Fölmentem pedig kijelentés következtében [vö. Csel 15] és eléjök adtam az evangyéliomot, melyet hirdetek a pogányok között… De még a velem levő Titus sem kényszeríttetett a körülmetélkedésre, noha görög vala, tudniillik a belopózkodott hamis atyafiakért, a kik alattomban közénk jöttek, hogy kikémleljék a mi szabadságunkat, melylyel bírunk a Krisztus Jézusban, hogy minket szolgákká tegyenek: Kiknek egy pillanatra sem adtuk meg magunkat, hogy az evangyéliom igazsága megmaradjon számotokra.” (Gal 2:1-5)

Az igazi evangélium

A valódi kérdés tehát az volt – tulajdonképpen az egyetlen kérdés –, miben áll „az evangélium igazsága”, vajon fennmarad-e továbbra is vagy megszűnik. Vajon az igazi evangélium fog hirdettetni, vagy egy hamis evangélium veszi át a helyét? Vajon a tökéletes és örökre megalapozott üdvösség lesz a lelkek része, vagy az álnok eltévelyítés? Vajon az ember reménysége horgony lesz-e, mely biztosan megtart; vagy csak gyönge „pókfonálba” kapaszkodunk? Mert pontosan ez az az evangélium, amelyet a Szentírás az igazi Jeruzsálem „falának” tekint, „amely mindnyájunknak anyja”. Mert így van megírva:

„Tégy jól a te kegyelmedből a Sionnal; és építsd meg Jeruzsálem kőfalait.” (Zsolt 51:18)

„A szabadulást hívod kőfalaidnak, és kapuidnak a dicsőséget.” (Ésa 60:18)

Ez azt jelenti, hogy Isten Krisztusban teljes, erős, biztos és maradandó üdvösséget szerzett, amely isteni tökéletességgel bíró védelme lett minden léleknek. Isten akarata, hogy ez az üdvösség – ezen üdvösség evangéliuma – hirdettessék úgy, hogy a befogadó lelkek tudják: mindenkor ott lakozhatnak az Istennek minden értelmet felülhaladó békességének tökéletes biztonságában, amely megtartja a szívet és a gondolatokat a Krisztus Jézusban (Fil 4:7).

„Ama napon ez éneket énekelik Júda földén: Erős városunk van nékünk, szabadítását adta kőfal és bástya gyanánt! Nyissátok fel a kapukat, hogy bevonuljon az igaz nép, a hűség megőrzője. Kinek szíve reád támaszkodik [horgonyzik], megőrzöd azt teljes békében, mivel Te benned bízik; bízzatok az Úrban örökké, mert az Úrban, Jehovában, örök kőszálunk van.” (Ésa 26:1-4)

Ez az az evangélium, amit Isten Krisztus által a bűn világába küldött. Ez az evangélium, amely a bőséges korai eső, a pünkösdi felüdülés által újra felpezsdítette a világot. Ez az evangélium, amelyet István a keményszívű és lázadó Szanhedrin előtt prédikált, és amiért halálra kövezték. Ez az evangélium, amelyet Pál a megdicsőült Krisztustól vett át, és amelyet mindenhol prédikált. Ez az Istennek evangéliuma – az örökkévaló evangélium. Ez az „örök üdvösség” evangéliuma – egy olyan üdvösségé, amely örökké megáll minden lélek számára, amely befogadja. Ez az Evangélium.

A válság

Sátán azonban soha nem akarta, hogy egyetlen lélek is felvérteződjék ezzel a védelemmel, amely az üdvösség hatalmas fala és bástyája. Ezért még elszántabban látott neki, hogy a tőle telhető legnagyobb mértékben akadályozza e fal megépülését – mégpedig „viszontagságos időkben”.

Bár a „a gyülekezet és az apostolok és a vének” a Cselekedetek 15. fejezetében feljegyzett jeruzsálemi tanácskozások eredményeképp világosan, egyértelműen kijelentették és megírták határozatukat, a hamis evangélium hirdetői újult erővel lendültek ismét támadásba, és ezúttal sikerült ügyüknek megnyerniük Jakab apostolt is, az Úr testvérét. E név befolyásának erején igencsak felbuzdulva, tovább folytatták hódító hadjáratukat. Célpontul stílusosan Antiókhiát választották, itt kezdődött ugyanis a vita – és itt nőtte ki magát válsággá.

Pál és Barnabás most is Antiókhiában hirdette az evangéliumot, később csatlakozott hozzájuk Péter is. Így építgették közösen az üdvösség falait, amíg meg nem érkezett egy csapat hamis evangélista. Ezek „oda jöttek Jakabtól”, és e nevet oly ravaszul forgatták, hogy befolyásukkal Pétert is sikerült maguk mellé állítani. E rendkívüli fondorlat hatására aztán a többi zsidó-keresztény is beadta a derekát, olyannyira, hogy „Barnabás szintén elcsábíttatott az ő tettetésök által” (Gal 2:11-13).

„De mikor láttam, hogy nem egyenesen járnak az evangyéliom igazságához képest, mondék Péternek mindnyájok előtt: Ha te zsidó létedre pogány módra élsz és nem zsidó módra, miként kényszeríted a pogányokat, hogy zsidó módra éljenek? Mi, természet szerint zsidók és nem pogányok közül való bűnösök, tudván azt, hogy az ember nem igazul meg a törvény cselekedeteiből, hanem a Jézus Krisztusban való hit által, mi is Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hitből és nem a törvény cselekedeteiből; mivel a törvény cselekedeteiből nem igazul meg egy test sem.” (Gal 2:14-16)

„Ha pedig a Krisztusban keresvén a megigazulást, mimagunk is bűnösnek találtatunk, avagy Krisztus bűnnek szolgája-é? Távol legyen. Mert, ha a miket elrontottam, azokat ismét fölépítem, önmagamat teszem bűnössé. Mert én a törvény által meghaltam a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; a mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem. Nem törlöm el az Isten kegyelmét; mert ha a törvény által van az igazság, tehát Krisztus ok nélkül halt meg.” (Gal 2:17-21)

A titok

Csak úgy érthetjük meg a történteket, ha felismerjük, hogy Sátán megigéző erejű jelenléte hatotta át az egész hamis evangéliumot, annak hirdetőivel együtt. Péter és Jakab egyaránt síkra szálltak az evangélium igazságáért a jeruzsálemi tanácskozáson, ahol a kérdést közösen vitatták meg. Álláspontjukat pedig nyílt levélben adták közre. Az ellenséges befolyás azonban oly erősnek bizonyult, hogy Jakab is megtévelyedett, és megfeledkezve korábbi, nyilvánosan kimondott szavairól, semmibe vette azt a határozatot, amelyet egyhangúlag elfogadtak.

Sőt, a jeruzsálemi tanácskozás előtt Péter Kornélius kapcsán egyszer már találkozott a problémával, és akkor tökéletes biztonsággal eldöntötte a kérdést – úgy, hogy amikor meg kellett ütköznie a hamis evangélium hirdetőinek vádjaival, sikerült teljesen elnémítania őket az evangélium igazságának felmutatásával (Csel 10-11). Azon a bizonyos jeruzsálemi tanácskozáson Péter erre az esetre hivatkozott, és beszédével megerősítette annak tanulságait. Így a végső határozatot tartalmazó levél az ő egyetértésével íródott.

Péter azonban – minden személyes tapasztalat és az evangélium igazságának ismerete ellenére –, a hamis evangélium hirdetőinek gonosz befolyására „félrevonult és elkülönítette magát” igaz keresztény testvéreitől. Az a Péter, aki a keresztény bátorság tökéletes nyugalmával többször is kiállt a gyilkos indulatoktól fűtött Szanhedrin elé, most félrevonult és elkülönítette magát igaz testvéreitől, „félvén a körülmetélkedésből valóktól”! (Gal 2:12)

De még Barnabás is, aki tizennyolc éve szilárdan hirdette az evangélium igazságát – Pállal összhangban –, most még ő is „elcsábíttatott” a tettetés, azaz a hamis evangélium hirdetőinek kétarcú, képmutató magatartása által! (Gal 2:13)

Mindez nem magyarázható mással, mint a sátáni befolyás hatalmával és azzal a csalással, hogy a hagyománytisztelet és a formalizmus jelenti az üdvösség útját! De még így is titok marad, hogyan lehet ezt – akár ördögi erők segítségével is – véghez vinni. Igen, ez egy olyan titok, amely felette áll felfogóképességünknek. Mert ez volt a kezdete a törvényszegés ama titkának, amely végül a bűn emberében jelent meg a világon, aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, és maga ül be mint Isten a templomba – a hamis ellen-templomba, amiről azt állítja, hogy Isten temploma –, Isten gyanánt mutogatván magát! (2Thess 2:4-7)

Abban az időben Pál beszéde megmentette az evangélium igazságát, apostoltársait és mindazokat, akik az Úrnak templomában és Dávidnak sátorában – az élő Istennek egyházában – lakoztak, melynek építője a Csemete.

Az újabb hamis templom

A hamis evangélium hirdetői azonban továbbra is a maguk választotta utakat járták, sok „viszontagságot” okozva mindazoknak, akik szigorúan ragaszkodtak az evangélium igazságához, mely szerint Isten az örök üdvösséget egyedül a Krisztusban való hit által adja.

További problémát jelentett, hogy a pogányok közül megtért keresztények is kezdték elveszíteni „az első szeretetet”, mert nem engedték érvényesülni a Szent Lélek mindenre kiterjedő teljhatalmát sem egyéni, sem gyülekezeti életükben. Mivel a Szent Lélek nem tölthette be jogos helyét, a gyülekezetekben emberek ragadták magukhoz az irányítást, amelyek így teljesen emberi szervezetté váltak. Emberi törekvéseket helyeztek előtérbe, és annak a szüntelenül éber ellenségnek a befolyása alá kerültek, aki mindig is akadályozni próbálta az Építőt, illetve az Úr templomának megépülését.

Olyan emberek törtek uralomra, mint Diotrefesz, akik elsőséget kívántak, fonák dolgokat beszéltek, hogy a tanítványokat maguk után vonják, és olyan hatalmat igényeltek, amivel az egyházból kivethették mindazokat, akik nem rendelték alá magukat az ő parancsuralmuknak (Jel 2:4; Csel 20:17,29-30; 3Jn 9-10). Ebben az időben jelent meg a mózesi rend állítólagos „jogutódja” is, amikor felállították annak „képmását”.

A Szentírásban a „vén” és a „püspök” kifejezés ugyanazt a tisztséget jelöli – a „vén” szó jelentése: „idősebb személy”; a „püspök” pedig „felvigyázó”, illetve „őrálló”. Nagyon határozott a nekik szóló utasítás, miszerint a felvigyázónak semmi esetre sem szabad azt gondolnia, hogy uralkodó is lenne a lelkek felett (Csel 20:28; 1Pt 5:1-3). „Egy a ti Mesteretek, a Krisztus; ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.” (Mt 23:6-11)

Az emberi ambíciók és hajlamok dédelgetése azonban oda vezetett, hogy egyesek, a tisztségek alapján, kezdtek különbséget tenni a gyülekezeti tagok között, ugyanakkor önmagukat a többiek felett valónak tartották. Azt állították, hogy egyedül azt az embert illeti meg a püspöki cím, aki a vének között a fő helyet foglalja el, a többieknek csak a „vén” vagy „presbiter” név jár – és mint püspöknek magasabb méltósága van a többinél, ezért őt kell „a püspöknek” tartaniuk és szólítaniuk, a többieket pedig csak „vénnek”, illetve „presbiternek”. Hasonlóképpen alakult ki a vének, ill. presbiterek diakónusokkal szembeni fölénye is.

Így jött létre az „ egyházi méltóságok” három „rendje”: püspökök, presbiterek és diakónusok. E három rend együttesen olyan hatalmat ragadott magához, amely soha nem illette volna meg őket: az emberek feletti uralmat. Ez a három „rend” együttesen tartott igényt „a klérus” névvel történő megkülönböztetésre, míg a gyülekezetek tagjai „a laikusok” csoportjának számítottak.

Ezután a klérus lefektetett egy tant, amely szerint a „Keresztény Egyházban” ők a mózesi rend főpapjának, papjainak és lévitáinak jogutódai. Ezzel összhangban pedig az öltözékben, a megjelenésben és a szerepkörben is a mózesi törvényben foglalt szentélyszolgálathoz hasonlatos pompára törekedtek; ugyanakkor az általuk kinyilvánított felsőbbrendűség és tekintélyuralom mindig is a római hivatalnoki magatartást tükrözte, sosem a krisztusi elhívásból fakadó szolgálatot.

Mivel „szükséges, hogy legyen valamije ennek [a papnak] is, a mit áldozatul vigyen” (Zsid 8:3), a színjáték odáig ment, hogy az Úrvacsorát a „pap” által felajánlott „áldozattá” tették, végül a ceremónia a „naponkénti miseáldozatban” teljesedett ki, amit ez a „papság” mutatott be saját „oltárán”, saját „sátrában” és saját „szentélyében”.

Ezek a lépések kikövezték az utat ahhoz a gőgös önteltséghez, amely azt követelte, hogy „úgy kell a püspökre tekintenünk, mint Magára az Úrra”; illetve, mivel „az egyház alapját a püspökök képezik, ezért az egyház minden döntésében ők az irányítók”, továbbá hogy „ebből azt kell megértsük, hogy a püspök az egyház, és az egyház a püspök, és hogy aki nincs a püspökkel, az nincs az egyházban”.

A „püspökök” alkotta „klérus” által épült fel tehát az a hierarchikus rendszer, amit aztán „az egyháznak” neveztek – ami viszont köszönőviszonyban sem volt a Szentírás, Krisztus és Isten Egyházának eredeti tervével! Ennek az „egyháznak” az uralkodói basáskodó zsarnokságukban olyan parancsokat adtak ki és olyan követeléseket támasztottak, amelyek nem csupán keresztényietlenek, hanem egyenesen antikrisztusiak voltak. Így lett minden ellenvetés „eretnekség”, és minden engedetlenség „szakadás” – azokat a keresztényeket pedig, akiknek ellenvetéseik voltak és nem engedelmeskedtek, kizárták ebből az „egyházból”.

Továbbá azt is érdemes megjegyezni, hogy a klérus hatalomvágyó tagjai kénytelenek voltak elismerni, hogy ezeket a keresztényeket nem azért zárják ki, mert Krisztus vagy az Ő igéje iránt tiszteletlenek vagy engedetlenek lettek volna; az ok kezdettől fogva a rendszer sajátosságaiból fakadt: „Mert eretnekség sem támadt soha, sem szakadások nem keletkeztek, hanem csak egyetlen forrásból – ha Isten papjának nem engedelmeskedtek… akinek… ha az egész gyülekezet engedelmeskedik… senki nem szakítja szét az egyházat a Krisztus egységének megosztása által.”

Így ezen emberalkotta, pogány rendszer – az ún. „egyház” – „egysége” minden igazságnál és kegyességnél, sőt, még a keresztény jellemnél is fontosabbá vált. „Amíg valakinek a tanítása nem az egység biztos várát erősítette”, addig egyáltalán teret sem adtak olyan kérdéseknek, hogy mit tanít az illető, vagy milyen a keresztény jelleme. Így lett Krisztus tulajdon igazságából „eretnekség”, a legigazabb keresztényekből „eretnek” és „szakadár”, akiket ki kell űzni és el kell törölni e világból.

Végül ez a teljesen hamis, emberi, sőt, sátáni építmény még az Egyház isteni elgondolásnak megfelelő címére is jogot formált: ezért nevezte magát Katolikus Egyháznak, a Krisztus Testének. Egy idő után ez a szövetség – ez az összeesküvésen alapuló rendszer – fejlődésében annyira előrehaladt, hogy az egész római világban elterjedt; végül már e „testet” elismert és állítólagos „feje”, tevékenységének középpontja, egyetlen püspök személye képviselte. Ez az ember lett ugyanis a Katolikus Egyház, azaz Krisztus Testének feje – és mint ilyen, „Krisztus helyettese”, „Isten Fiának helytartója”, a hit és minden igazság forrása, aki következésképp tévedhetetlen.

Aki ily nagyra tör és ilyen roppant igényekkel lép fel, nem lehet más, csak „a bűn embere”, aki „maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát”. (2Thess 2:3-4)

Az evangélium igazságának hirdetése és az egekből küldött Szent Lélek által ama Férfiú, a Csemete megépíti az Úrnak templomát és „az erős várost” – amelynek falai szabadulás és kapui dicsőség –, az élő Isten dicsőséges Egyházát.

Ezzel egy időben e templom iránt táplált féktelen gyűlöletében és vetekedő ellenállásában Sátán egy teljesen hamis evangélium által – mely pusztán külsőségekre, formalizmusra és hagyománytiszteletre épít – egy hamis templomot emelt, egy hamis egyházat, amelyben „a bűn embere” ül, és őt imádják. Mindez pedig olyannyira hamis, hogy Jézus kétszer is „a Sátán zsinagógájának” nevezi, és kétszer mondja róla, hogy ez az, „a mit gyűlölök” (Jel 2:9; 3:9; Jel 2:6,15).

V. A mennyei templomépítés

A pusztában az Úr ezt a parancsot adta Izráelnek: „És készítsenek nékem szent hajlékot, hogy ő közöttök lakozzam.” (2Móz 25:8) De nem önmagában a szent hajlék által akart közöttük lakozni; a papság szolgálatai révén is: a népért bemutatott hálaáldozatok, az égő és bűnért való áldozatok egyaránt a megváltást jelképezték. Ez a szolgálat volt az ő idejükben az Evangélium hirdetése – mert ez az evangélium az embereket bűnvallás és bűnbocsánat által kiengesztelte Istennel – a hívő békességre jutott Istennel: ő Istenben, és Isten őbenne.

Így akart Isten közöttük és bennük lakozni. Ők azonban inkább a külsőségekben bíztak inkább, és azt gondolták, hogy Isten pusztán a szentély által van jelen közöttük. Elég tehát, ha a szentély egyszerűen csak ott van a táboruk közepén, illetve a templom ott áll országuk közepén, Jeruzsálemben – az Úr is ott lakik közöttük. Ez a gondolkodásmód pecsételte meg a sátor és a későbbi jeruzsálemi templom sorsát is. Ez a formalizmus tartotta távol Istent a tényleges bennük lakozástól, ebből fakadóan bűneik tönkretették az egész nemzetet és azt a templomot is, amelyben az Úr lakozott – már amennyire engedték neki.

Ezért az Úr kénytelen volt először megrontani a szent helyet, aztán szétszórni a népet saját földjéről idegen országokba, s végül teljesen elpusztítani a templomot, hogy a gondolataikat és a szíveiket a formalizmustól és a külsőségek bálványozásától magához vonja (Jer 7:3-14). Azonban ez is csak részben járt sikerrel; mert a zsidók még Krisztus idejében is azt tartották, hogy a tökéletesség a lévitai papság és a törvény által van; Jézust és Istvánt is azért ölték meg, mert ők úgy ítélték meg, hogy mindketten a templom és a hagyományok ellen szóltak (Zsid 7:11; 10:1; Mt 26:61; Mk 14:58; Csel 7:48-50; 6:13-14).

Az igazi istentisztelet

Az Úr Jézus minden formalizmust és külsődleges istentiszteletet rég lesöpört azzal az igazsággal, hogy eljött az óra, amikor nem a samáriai hegyen és templomban, de nem is Jeruzsálemben lesz az a hely, ahol az emberek imádni fogják Istent; hanem „az igazi imádók” lélekben és igazságban tisztelik Őt.

A formalizmus lelkülete szerint a templom és az istentisztelet tesz valakit imádóvá. Isten Lelke és igazsága szerint viszont az imádó teszi mind a templomot, mind az istentiszteletet szent hellyé.

„Avagy nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek temploma, a melyet Istentől nyertetek; és nem a magatokéi vagytok?” (1Kor 6:19)

„Nem tudjátok-é, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke lakozik bennetek?” (1Kor 3:16)

„Avagy nem tudjátok-é, hogy a ki a paráznával egyesül, egy test vele? Mert ketten lesznek, úgymond, egy testté.” (1Kor 6:16)

„A kihez járulván, mint élő…, Istennél választott, becses kőhöz, ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá.” (1Pt 2:4-5)

„A kiben az egész épület szép renddel rakattatván, nevekedik szent templommá az Úrban; a kiben ti is együtt építtettek Isten hajlékává a Lélek által.” (Ef 2:21-22)

Ez a „szent templom”, Istennek ez a „hajléka” Lélekkel teljes keresztényekből áll, akiket az Úr Krisztus maga épít eggyé – ez az „élő Istennek egyháza”.

Ez a templom – az elsőszülöttek serege és egyháza – nem egy dobzódó banda, egy emberek által összeverbuvált társaság, hanem azok gyülekezete, akiket kifejezetten „kihívtak”, és akiket Isten Lelke és igéje felkészített, hogy egyenként élő kövek legyenek, visszatükrözve az Építő képmását. Mert így tükrözi vissza az egész épület is Isten tökéletes valóját, sugározva az ő sokszínű dicsőségének teljességét.

No de ki lehet egyedül ennek a templomnak, ennek az egyháznak az Építője? Bizonyos, hogy senki más, csak az, Akire a Szentírás az egész világegyetem figyelmét irányítja: „Ímé, egy férfiú, a neve Csemete… és megépíti az Úrnak templomát! Mert Ő fogja megépíteni az Úrnak templomát, és nagy lesz az Ő dicsősége.” (Zak 6:12-13) És erre az isteni kinevezésre és kijelentésre Ő maga így válaszol: Én építem fel az én egyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat. (Mt 16:18)

A szentély

Lássuk, milyen teljes és kizárólagos az erre vonatkozó meghatározás:

1. A pusztában épített szentély csupán „példázat” volt „a jelenkori időre”. Mert amikor az Úr így szólt: „Készítsenek nékem szent hajlékot”, akkor nem hagyta őket magukra, hogy Mózes vagy a nép elképzelései szerint készítsék el a szentélyt. Mind Mózes, mind a zsidók határozott parancsot kaptak:

„Mindenestől úgy csináljátok, a mint én megmutatom néked a hajléknak formáját, és annak minden edényeinek formáját… Vigyázz, hogy arra a formára csináld, a mely a hegyen mutattatott néked… A hajlékot pedig azon a módon állítsd fel a mint néked a hegyen mutattatott… Üresre csináld azt, deszkákból; a mint néked a hegyen mutattatott, úgy csinálják.” (2Móz 25:9,40; 26:30; 27:8)

Mózesnek tehát az egész szentély „formája” meg lett mutatva, és „mindenestől” úgy kellett csinálni, ahogy ott látta. De ez még nem volt minden: sem Mózes, sem a nép nem kapott engedélyt arra, hogy aszerint valósítsák meg, ahogyan Mózes emlékezett rá, és ahogy el tudta mondani a látottakat. Isten Lelke arra utasította, hogy a legapróbb részletekig írja le a szentély minden egyes elemét és felszerelését (Lásd: 2Móz 25:9-30:38).

De az előkészületek még ebben sem merültek ki: minden ember – férfiak és nők egyaránt –, aki kezének munkájával valamennyire is hozzájárult a szentély bármely részének vagy felszerelésének elkészítéséhez, előbb különleges elhívásban részesült, és isteni bölcsességet kapott az adott munka elvégzésére.

„Ímé, név szerint meghívtam Bésaléelt, a Húr fiának Urinak fiát a Júda nemzetségéből. És betöltöttem őt Istennek lelkével, bölcsességgel, értelemmel és tudománynyal minden mesterséghez… És ímé Aholiábot is, Akhiszamáknak fiát a Dán nemzetségéből, mellé adtam; és adtam minden értelmesnek szivébe bölcseséget, hogy elkészítsék mind azt, a mit néked megparancsoltam.” (2Móz 31:2, 3, 6)

„Ímé az Úr név szerint hívta el Bésaléelt… Azontúl alkalmatossá tette arra is, hogy tanítson, mind ő, mind Aholiáb.” (2Móz 35:30, 34)

„Azért Bésaléel és Aholiáb, és mindazok a bölcs férfiak, kiknek az Úr bölcseséget és értelmet adott, hogy meg tudják csinálni a szent hajlék szolgálatához való minden eszközöket: csinálják meg egészen úgy, a mint az Úr parancsolta.” (2Móz 36:1)

Isten Lelke által mutattatott meg a forma, majd a részletes leírás is a Lélek által készült el. Aztán a Lélek a munkásoknak is „bölcseséget és értelmet adott, hogy meg tudják csinálni… egészen úgy” mindazt, amit a kinyilatkoztatott és lejegyzett minta utasításai szigorúan előírtak. Csakis így épülhetett fel a szentély, amely még mindig csak „példázat” volt az akkori „jelenkori időre”.

A templom

2. Amikor Jeruzsálemben templomot akartak építeni a szentély és a sátor helyett, minden ugyanígy történt. Maga az Úr választotta ki Salamont a templom felépítésére. Azt azonban már nem engedte meg neki, hogy saját elképzelései szerint járjon el. Sőt, még annyi szabadságot sem kapott e kérdésben, hogy a szentély leírásából gyűjtse össze az ötleteket a templom terveihez, és természetes következtetései alapján építse fel Isten házát.

Ez olyan mértékű előrelépést jelentett, hogy a templom érdekében magát a templomot is meg kellett mutatnia Istennek: „a Lélek által” megmutatta Dávidnak a templom „formáját”, és mindent, ami ezzel kapcsolatos volt. Dávid pedig ezt mondta: „Mindezek az Úr kezétől írattattak meg, a ki engem megtanított az egész alkotmány formájára.”

Ez az írás pedig – a szentélyéhez hasonlóan – a legapróbb részletekig bemutatta a templom minden részét. Az 1Krón 28:11-19 nyilatkozik erről az írásról, ebből talán kaphatunk némi képet arról, mit adott át Isten Dávidnak írásban. Salamonnak ezt a tervrajzot kellett követnie minden apró részletében.

Amikor megmutattatott a forma, és az Úr Lelke írásba is foglalta a teljes tervet, akkor végre elkezdődhetett az építkezés – olyan emberek részvételével, akiket Isten ruházott fel bölcsességgel, hogy a munkálatokat véghez vigyék. Ott volt Salamon, akinek bölcsessége minden emberét meghaladta (1Kir 4:29-34); ott voltak azok a mesterek, akiket „Dávid szerzett” (2Krón 2:7); és végül a tírusi király fő mesterembere, aki egy Dán nemzetségéből való özvegyasszony fia volt (2Krón 2:12-14).

Így épült fel tehát az a templom, ami még mindig csak „formája” az igazinak, és „példázat” az akkori „jelenkori időre”.

Az igazi templom megépítése

Most azért, ha az igazinak a mintája kétszer is így épült fel, akkor hogyan lehetne mindez másként magának az igazi templomnak az építésénél? Ki más építhetné fel az igazit, mint ama „férfiú, a neve Csemete” – hiszen Ő név szerinti meghívást kapott erre?!

Emlékezzünk vissza, hogy a szentély építőit az Úr „név szerint hívta el”. Senki más nem végezhette el az ő munkájukat. Isten Salamont szintén név szerint választotta el a templom felépítésére. Senki más nem vihette volna véghez. Ha mindez igaz a valódi mintáira nézve is, mennyivel inkább igaz a valóságos templomra?! Ha csak és kizárólag ama „férfiú, a neve Csemete” van megnevezve, mint az igazi templom Építője, akkor csak és kizárólag Ő képes megépíteni azt. Senki más nem lenne alkalmas erre a feladatra.

„És megépíti az Úrnak templomát! Mert Ő fogja megépíteni az Úrnak templomát, és nagy lesz az Ő dicsősége.” (Zak 6:12)

Az igazi templom megépítésére soha senki más nem kapott megbízást, csak és kizárólag Ő. Rajta kívül soha senkit nem hívott el Isten ebben az ügyben.

No de hol van az igazi templom formája, ami alapján a Csemetének dolgoznia kell? Mert a korábbi két minta esetében egyaránt készült tervrajz. Hol találunk akár csak egyetlen írásos feljegyzést is az igazi templom formájáról, ami a legapróbb részletekig bemutatná, hogyan kell az igazi templomot a Csemetének felépítenie? Sehol! A Szentírás még csak halvány utalást sem tesz ennek létezésére.

Felmerül tehát a kérdés: Hogyan építheti meg akkor a Csemete az igazi templomot, ha nincsen semmiféle tervrajza vagy leírása? Ő tökéletesen elboldogul mindezek nélkül. Ő ugyanis öröktől fogva egy volt Istennel és Istentől származott, ezért gondolatai Isten gondolatainak valódi és tökéletes tükörképei. Továbbá Isten Őbenne tervezte el „örök eleve-elvégezése” szerinti nagy tervét, amely abban tárul fel előttünk, hogy a Csemete megépíti az Isten templomát.

Mert öröktől fogva így volt Ő – Istentől való és egy Istennel –, akiben az Atya örök eleve-elvégezés szerint megtervezte az igazi templomot. Az ő gondolatai Isten gondolatai, ezért amikor végbe viszi az építkezést, akkor csupán kifejezi azt az isteni gondolatot, amelyet már öröktől fogva ismert; és amely örök elvégezés szerint már el volt tervezve Őbenne. Mint ahogy minden más tekintetben is, Ő „az Íge” – Isten gondolatainak kifejeződése. Az igazi templom megépítéséhez sincs nagyobb szüksége tervrajzhoz, mint a teremtéshez.

Ez is csak azt bizonyítja, mekkora képtelenség, hogy Krisztuson kívül bárki más is alkalmas legyen „az Úr templomának”, az igazi templomnak a megépítésére. Mivel ez a templom, Istennek ama háza az élő Istennek egyháza, még nyilvánvalóbb, hogy senki más, csakis Isten, Krisztusban, a Szent Lélek által lehet az egyház építője.

Az építkezés kezdete

A keresztények „épülők”, nem pedig építők: kivéve mint Istennel „együttmunkálkodók” – vagyis az evangélium hirdetése által „köveket” visznek Őhozzá, amelyekből aztán Ő építi meg a házat (1Pt 2:4; 1Kor 12:18). A keresztények így építtetnek eggyé, mint „Isten épülete” (1Kor 3:9; Ef 2:22).

Így történt, hogy pünkösdkor ama „férfiú, a neve Csemete” végre bejelentette: „Felépítem a Dávidnak leomlott sátorát; és annak omladékait helyreállítom, és ismét felállatom azt.”

Figyeljük meg, hogy az a tizenegy apostol, akiket az Úr az új rend szerinti evangélium hirdetésével bízott meg, kivétel nélkül személyesen az Úr választott ki és hívott el az ő követésére. Mindnyájan szoros kapcsolatban voltak Vele, és az Úr több mint három évig személyesen tanította őket. Ő rendelte el őket az evangélium szolgálatára is, hogy legyenek „Isten munkatársai”, míg Ő megépíti „az Úrnak templomát”.

De még mindezek mellett sem szólhattak vagy tehettek semmit abban a szolgálatban, amelyre az Úr választotta ki, hívta el, tanította meg, rendelte el és küldte ki őket; Jeruzsálemben kellett „maradniuk”, egészen addig, amíg „felruháztatnak mennyei erővel”, és elnyerik „az Atyának ígéretét”: a Szent Lélek keresztségét. Így „vesznek erőt” – mennyei erőt –, amelyet be kell várniuk. Ezután mondta Jézus, hogy akkor „lesztek nékem tanúim”. Addig nem lehettek sem igazi tanúk, sem igazi szolgák, sem igazi munkatársak.

Így van ez most is, és így lesz mindörökké. Még ha valakit maga az Úr választ is ki, hív el, tanít meg, rendel el és küld ki személyesen, mindez még senkit nem tesz alkalmassá az evangélium szolgálatára, és arra, hogy „Isten munkatársa” legyen. Ezek nagyon jó dolgok, sőt, szükségesek. Ezek azonban még együttesen sem elégségesek az alkalmassághoz. Az egyetlen, ami alkalmassá tehet, az a mennyei erő az Atya ígéretében a Szent Lélek keresztsége által. Semmi más nem tehet alkalmassá a szolgálatra!

Az új rendben így épül fel az Úrnak temploma, az élő Istennek egyháza, amelynek igazi, Istentől rendelt építője ama „férfiú, a neve Csemete”. Így kezdődött el, és így is fog befejeződni – csak és kizárólag így.

A hitehagyás

Ez volt tehát az építkezés dicsőséges kezdete, de bekövetkezett a hittől való elszakadás. Nem fogadták be a Szent Lelket, nem tartották meg, és nem is vágytak rá mindenek felett. Elhagyták az „első szeretetet”. Embereket – emberek gondolatait, terveit és módszereit – helyezték előtérbe. Emberek, a bűn emberei törtek fel, „kik fonák dolgokat beszélnek, hogy a tanítványokat magok után vonják”.

Ezek az emberek önmagukat szolgálták, nem Krisztust. Tanítványaik is őket követték Krisztus helyett. Emberek, nem pedig Isten munkatársaivá szegődtek. Krisztus helyébe léptek, mint „az egyház” építői: így „az egyház” építését ők végezték és nem Isten. Az elgondolás, a terv és a cél mind az övék volt, egyáltalán nem az Úré.

Nincs olyan, Krisztus indulataival telített ember, aki akár csak gondolatban is ilyen ösvényre merne lépni. Ők látják a láthatatlant – a Láthatatlant –; és mivel az ő gondolkodása van bennük, egészen megüresítik magukat az éntől, hogy Isten jelenhessen meg bennük. Így könnyedén és folyamatosan Isten céljai lebegnek szemeik előtt, és valóban „Isten munkatársaiként” élhetnek.

De azok, akikből hiányzott a Lélek és a lelki gondolkodás, csak a természetes, testi gondolkodásra támaszkodhattak, ami „ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti”. Ez Sátán gondolkodása, amely képtelen lelki síkon gondolkodni, csak úgy, hogy saját, sátáni elképzeléseit és céljait plántálja beléjük. Így váltak ezek az emberek Sátán hatékony eszközeivé, és általuk kifejthette elkeseredett ellenállását az Úr templomának építése és Építője ellen.

A hamis templom

Mivel sem mintával, sem az igazi templom leírásával nem rendelkeztek, ezért szükségképpen csakis saját, Istennel ellenségeskedő, testi gondolkodásuk okoskodásaira és hiábavaló képzelgéseire szorítkozhattak. Mivel jobbat nem tudtak kitalálni, a mózesi rend „templomát”, „papságát”, „áldozatát”, „oltárát”, „sátorát” és „szentélyét” lopták el minta gyanánt, hogy alátámasszák saját torz elképzeléseiket.

Ez a Mózeshez való visszafordulás már önmagában egyenértékű Krisztus elhagyásával: amikor ugyanis a megdicsőülés hegyén Mózes személyesen és dicsőségben megjelent, a fényes felhőből a „felséges dicsőség” szózata egyszer s mindenkorra kijelentette Krisztusról: „Ez az én szerelmes Fiam, a kiben én gyönyörködöm: őt hallgassátok.” (Mt 17:5; 2Pt 1:17)

Sőt, ebben a kérdésben Isten szava teljesen világosan kijelenti, hogy mivel Krisztus a ház – a maga házának – Építője, ezért „nagyobb dicsőségre méltattatott, mint Mózes”. (Zsid 3:3)

Tehát még ha valóban Mózest és a mózesi rendszert teszik magukévá, ez akkor is felér Krisztus elvetésével: szembeszegülés azzal az isteni paranccsal, hogy „Őt hallgassátok”. Magát a felséges dicsőséget vetették volna el a visszatükröződő dicsőség javára.

De valójában soha nem is tehették volna magukévá sem Mózest, sem az eredeti mózesi rendet, hiszen az „eltöröltetett” és „elmúlt” (2Kor 3:7-15). Amikor Krisztust elhagyták Mózesért, Mózest viszont nem kapták meg, akkor lényegileg nem maradt semmijük – csak néhány Lélek nélküli ember ferde nézete, amelyek mind az Istennel ellenségeskedő gondolkodásból fakadtak.

Mivel a mózesi szervezet a pusztai egyháznak adatott, amely egymástól jól megkülönböztethető törzsekből állt, akik mind egy adott területen, egymáshoz közel laktak, ezért még e ferde elmék számára is szó szerinti lehetetlenség volt, hogy ezt a szervezetet egyénekre, két-három fős kis közösségekre alkalmazzák, akik az egész világon szétszórva éltek különböző országokban, különféle nyelveket beszélve. Ezért természetes gondolkodásuk saját egyházuk megszervezéséhez magától értetődő módon beérte azzal a politikai szervezeti formával és renddel, amelyet a földi, világi és pogány görög-római államszervezettől kölcsönöztek: először Görögországtól, majd – természetes és világi ambícióik növekedése folytán – nem sokkal később Rómától.

Ez magában hordozta a sátáni elvek azonnali befogadását, mert Róma az a hely, „a hol a Sátán lakik”, és „a hol a Sátán királyiszéke van”. (Jel 2:13) A római állam volt Sátán legerősebb fegyvere az Isten ellen vívott elkeseredett küzdelmében. Ezért ezt a hamis templomot, az ő „egyházukat”, amelyet a fent leírt úton eszeltek ki és építettek fel, az Úr Jézus kétszer is „Sátán zsinagógájának” nevezi – hiszen nem is lehet más. Továbbá a Szentírás azt is leírja róla, hogy ez az a „templom”, ahol Isten helyére ül be „a bűn embere, a veszedelemnek fia”, aki „ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, a mi Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik,… Isten gyanánt mutogatván magát” (Jel 2:9; 2Thess 2:3-4; vö. Jel 12-13).

Amikor ez a sátáni módon kitervelt birodalmi „egyház” a sátáni ihletésű és irányítású Római Birodalommal egyesülve létrehozza azt a bizonyos törvénytelen egységet, amelyet a parázna által vezetett és általa meglovagolt „fenevad” jelképez, akkor a Szentírás ismét kijelenti azt a nyilvánvaló tényt és tökéletes igazságot, hogy ennek a fenevadnak „a sárkány – ama régi kígyó, a ki neveztetik ördögnek és a Sátánnak – adá az ő erejét” és „az ő királyiszékét” (Jel 12:9; 13:2; 17:3).

Ennek a római birodalmi „egyháznak” pedig több mint 1600 éve volt, hogy megmutassa az egész világnak, jelleme és uralma mennyire sátáni. Azt is tökéletesen példázta az egész világegyetem színe előtt, hogy mit eredményez, ha az Úrnak templomát, az élő Istennek egyházát emberek akarják megépíteni.

A hamis építők

Péter még a kezdet kezdetén olyan megsemmisítő csapást mért az ilyesfajta ténykedésekre, hogy az örökre elég lett volna mindenki számára – kivéve Sátánt. Amikor az „egyház” zsidó vezetői magukhoz akarták ragadni a hatalmat, hogy az Úr igazi templomának építése fölött rendelkezzenek, Péter, „Szent Lélekkel megtelve” azt mondta nekik, hogy mindaz, ami történt, és aminek ők ellenálltak, az a „Jézus Krisztusnak neve által” történt. Ezután pedig hozzátette:

„Ez ama kő, melyet ti építők megvetettetek, mely lett a szegeletnek fejévé.” (Csel 4:11)

„Ti építők!” „Ti építők!” Ti azt képzelitek magatokról, hogy építők vagytok, noha annyira nem értetek az építkezéshez, hogy az első adandó alkalommal elvetitek és megvetitek – semmibe veszitek – azt az egyetlen követ, amely az egész épület legfontosabb eleme!

De minden kijelentés ellenére, amelyet az Úr a Szentírásban felsorakoztatott, és minden sátáni megnyilatkozás ellenére, amely az apostolok kora óta napjainkig megnyilvánult, támadtak emberek – nem ihletett, testi gondolkodású emberek –, akik újra meg újra magukhoz ragadták a címet, mint Isten végtelen házának „építői”. Az Úrnak temploma! Az élő Istennek egyháza!

De minden effajta próbálkozás csak vak és kontár baklövés volt, hiszen ez a folyamat mindig olyan tákolmányt eredményezett, amelyről az idő újra és újra bebizonyította, hogy arrogáns, basáskodó és zsarnoki; olyan keresztényietlen és sátáni, hogy a végletekig képes elnyomni minden keresztény lelket, amely kapcsolatba kerül vele.

Még a hitvalló protestánsok is, akik látták az „anyaegyház” ördögi jellemét és rútságát, és kendőzetlenül hányták rá a különböző sátáni jelzőket – ők is ugyanúgy nekiláttak, hogy megépítsék maguknak „az egyházat”! És végül ők is minden dologban – elvi, formai és gyakorlati kérdésekben egyaránt – ugyanennek az „anyaegyháznak” a formáját követték.

Amikor ők kerültek hatalomra, akkor a náluk őszintébben gondolkodó embereket lázadóknak bélyegezték és kivetették. De amikor a kivetettek kerültek helyzetbe, ők is ugyanúgy kizárták a gondolkodókat, és megismételték az ősrégi, szomorú történetet: nekiláttak, hogy megépítsék „az egyházat”.

Mindez újra és újra megismétlődött, úgyhogy a világ már képtelen befogadni azt a szégyenteljes kereszténységet, amely több ágra szakadt, mint ahány nap van egy évben – és mindegyik azt állítja magáról, hogy ő „az egyház” és „az egyetlen igaz egyház”.

Az igazság és a tényállás azonban oly meggyőzőnek bizonyult, hogy kénytelenek voltak elismerni tévedésüket. Most egy másik hamis állítást terjesztettek elő: ők – a sok részre szakadt kereszténység különböző ágai – együttesen alkotják „az egyházat”. Így a megalkuvások, a kölcsönös elismerések, a szövetségek, összeesküvések és egymás közötti kapcsolatok útját járva mindnyájan egyetlen egységgé, egy Egyesült Világegyházzá olvadtak össze. Céljuk pedig, hogy ez az „egy test” – beleértve az első, sátáni anyaegyházat is – egyesüljön és közös nevezőre jusson az Egyesült Nemzetekkel, és létrehozza az „Isten Országa” címszó alatt futó, világméretű szélhámos egyesülést, amely minden embert arra fog kényszeríteni, hogy hajtson fejet „Isten Országa”, azaz a végső, utolsó, „igaz egyház” előtt, és úgy tisztelje Istent, amint a második sátáni hatalom megkívánja és megköveteli. A végcél tehát másodszor is ugyanaz, mint először volt: a totális világuralom (Jel 17:7-8).

E szervezetek azonban sem önmagukban, sem „egységben”, együttesen nem azonosak az Egyházzal. Önmagukban is mind hamis „egyházak”, ezért közösen megalkotott egyházuk csak még hamisabb. Egy sincs közöttük, amely elmulasztotta volna a lehetőséget, és ne lenne kész újra, hogy többé-kevésbé Isten helyébe álljon, az ő hatalmával éljen és visszaéljen. Mindezt pedig annak az első, hamis „egyháznak” a mintájára teszik – úgy, ahogy azt Isten sohasem tenné.

Egy sincs közöttük, amely ne szegült volna szembe Isten igazságával, ne ítélte volna el, ne vetette volna ki és ne üldözte volna az igazi keresztényeket. Minderre újra készségesek. Egy sincs közöttük, amelytől ne kellene minden embert megmenteni, hogy keresztény lehessen!

Vegyük észre azt a totális bábeli zűrzavart, ami az állítólagos „egyház” állítólagos építői és épületei között mindenre kiterjed, kezdve az elsővel, amelyet Isten igéje határozottan így nevez: „a nagy Babilon, a paráznáknak és a föld útálatosságainak anyja”! Nem elég bizonyíték ez még arra, hogy nincs más, csak az az Egy, aki néven neveztetett, ama „férfiú, a neve Csemete”, aki valaha is megépítheti az egyházat?! Mikor fogják ezt az emberek valaha is megérteni, és mikor bízzák Őrá a munkát?!

A keresztények

Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy jelenleg egyetlen keresztény sincs ezen „egyházak” soraiban. Mindegyikükben van néhány keresztény. De ez egyáltalán nem a szervezetek érdeme; a hamisságok tükrében inkább meglepőnek mondható.

Emlékezzünk vissza: a samáriabeliek egy pogányokkal keveredett népet alkottak. A samáriai templom egy zsidó ember hitehagyásának eredménye volt, aki csatlakozott ehhez a gyülevész pogánysághoz, amely a sátáni ellenállás zászlaja alatt az igazi, jeruzsálemi templommal akart versengeni. Így ez a templom kezdettől fogva a hamis vallás jelképe volt. Az Úr Jézus azonban, hogy szemléltesse a zsidók és a későbbi korok előtt, mit ért Isten törvénye felebarát alatt, mégis egy samaritánust vett például.

Ez a samaritánus azonban egyáltalán nem a temploma vagy a vallása miatt volt irgalmas, hanem az a meglepő, hogy mindezek ellenére volt olyan, amilyen. Így van ez minden hamis templommal: tagjaik – a samaritánushoz hasonlóan – nem azért keresztények, mert „egyházuk” jósága azzá tette őket – sokkal inkább egyházuk dacára keresztények.

Gondoljuk csak meg: Jézus legsúlyosabb kijelentéseit éppen „az egyház” legmagasabb rangú vezetői és hivatalnokai ellen tette – az akkori „egyházszervezet” ellen. Még a „missziómunkájukat” is átoknak minősítette mindazok számára, akik uralmuk alá kerülnek:

„Megkerülitek a tengert és a földet, hogy egy pogányt zsidóvá tegyetek; és ha azzá lett, a gyehenna fiává teszitek őt, kétszerte inkább magatoknál.” (Mt 23:15; vö. az egész fejezet, ill. Ésa 3:12; 9:16)

Mivel ezek az emberek a Szentírást hirdették mindenfelé, azok a hallgatók, akik nem az „egyházat”, hanem a Szentírást fogadták be, illetve nem az „egyházat”, hanem a Szentírást követték, Isten igaz és szabad imádóivá lehettek, és megmenekülhettek az egész „egyházat”, a templomot és a várost sújtó egyetemes pusztulástól, megsemmisüléstől.

Így van ez ma is a különféle „egyházszervezetekkel”, „templomokkal” és ama nagy várossal, Babilonnal. Minél távolabb van valaki tőlük, annál jobban jár, és annál nagyobb az esélye, hogy igazi imádó és igazi keresztény lesz belőle – hogy szabad lesz, a Krisztus által kínált szabadság révén. Sőt, mi több, így sokkal biztosabb, hogy megmenekül attól a totális pusztulástól és megsemmisüléstől, ami ezen „egyházak”, „templomok” és a „nagy város” minden részére kiterjed majd.

Ezen igazságok tömör foglalata a rövid, de hatalmas mennyei szózat:

„Fussatok ki belőle én népem, hogy ne legyetek részesek az ő bűneiben, és ne kapjatok az ő csapásaiból: Mert az ő bűnei az égig hatottak, és megemlékezett az Isten az ő gonoszságairól.” (Jel 18:4-5)

A templom elkészül

Hosszú ideje tart már az igazi Építő és az Úr templomának megépítése elleni sátáni küzdelem. Az egymást követő hamis és sátáni „templomok” sora épp eléggé elámította és becsapta a világot. Itt az ideje – legfőbb ideje – hogy ama „férfiú, a neve Csemete”, ismét megkapja az Őt jogosan megillető helyet, mint az Úr templomának igazi Építője.

Végül magát a templomot tegyük vizsgálatunk tárgyává, és derítsük ki, mi is az valójában, igazság szerint. Most jött el ugyanis az ideje, hogy elkészüljön az Úr temploma, az élő Istennek egyháza – és el is fog készülni. Ama „férfiú, a neve Csemete” fogja megépíteni – Ő maga, személyesen lesz az építő és a bevégző a Szent Lélek által, és Ő maga fogja majd bemutatni az ő dicsőséges egyházát, amelyen nem lesz semmi szeplő, sömörgőzés vagy valami afféle, hanem szent lesz és feddhetetlen.

Most van itt az ideje, hogy minden lezáruljon. E nagy, befejező mű idejében mindenek között a legnagyszerűbb az Úr templomának, az élő Isten dicsőséges egyházának felépülése, amelyet ama „férfiú, a neve Csemete” épít meg, és Ő mutat be Önmaga és az Isten által teremtett világegyetem egész örvendező serege előtt azon a nagy napon.

És „nagy lesz az ő dicsősége”, miközben megépíti, befejezi és bemutatja az Úrnak templomát, a dicsőséges egyházat ama férfiúnak, akinek neve Csemete – aki mindenekben és mindenek által és minden felett munkálkodik.

VI. Összegzés

A mennyei terv, az „Ökumené és bibliai ekkléziológia” c. – napjainkban kényes témát jelentő – tanulmánysorozat második tagja. Az első tanulmány a Babilontól az új Jeruzsálemig címet viseli. Most pedig, hogy a szemetet félresöpörtük az útból, felkészültünk, hogy magát a templomot kezdjük el tanulmányozni. Erről szól tanulmánysorozatunk következő része: Ez az egyház.

Istenünk beszéde mindörökre megmarad!