Több levél is érkezett hozzám azzal a kérdéssel, hogy mi a helyes testhelyzet, amikor valaki a világmindenség Uralkodójához fohászkodik. Honnan vették testvéreink azt az ötletet, hogy az Istenhez való imádság közben álljanak? Egyszer felkértek valakit, aki kb. öt évig tanult Battle Creekben, hogy imádkozzon, mielőtt White testvérnő a gyülekezethez szólna. De ahogy láttam, hogy egyenesen áll, s ajkai már-már imára nyílnak, felindult bennem a lelkem, hogy nyilvánosan megfeddjem. Nevén szólítottam, és ezt mondtam: “Borulj a térdeidre.” Mindig ez a helyes testhelyzet.

“És ő eltávozék tőlök mintegy kőhajításnyira; és térdre esvén, imádkozék.” (Lk 22:41)

“Péter pedig mindenkit kiküldvén, térdre esve imádkozék; és a holt testhez fordulván, monda: Tábitha, kelj fel! Az pedig felnyitá szemeit; és meglátván Pétert, felüle.” (ApCsel 9:40)

“Megkövezék azért Istvánt, ki imádkozik és ezt mondja vala: Uram Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet! Térdre esvén pedig, nagy fenszóval kiálta: Uram, ne tulajdonítsd nékik e bűnt! És ezt mondván, elaluvék.” (ApCsel 7:59-60)

“És mikor ezeket mondotta, térdre esve imádkozék mindazokkal egybe.” (ApCsel 20:36)

“Mikor pedig eltöltöttük azokat a napokat, kimenvén, elutazánk; kikísérvén bennünket mindnyájan feleségestől, gyermekestől egészen a városon kívülre. És a tenger partján térdre esve imádkozánk.” (ApCsel 21:5)

“Az estvéli áldozatkor pedig felkeltem sanyargatásomból, megszaggatván alsó- és felső ruhámat; és térdeimre esvén, kiterjesztém kezeimet az Úrhoz, az én Istenemhez. És mondék: Én Istenem, szégyenlem és átallom felemelni, én Istenem, az én orczámat te hozzád, mert a mi álnokságaink felülhaladtak fejünk fölött és a mi vétkeink mind az égig nevekedtek!” (Ezsd 9:5-6)

“Jőjjetek, hajoljunk meg, boruljunk le; essünk térdre az Úr előtt, a mi alkotónk előtt!” (Zsolt 95:6)

“Ezokáért meghajtom térdeimet a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja előtt.” (Ef 3:14) És a nyitott szívek számára ez az egész fejezet értékes tanítássá válhat.

Az Istenhez való imádsághoz térdeljünk le, mert ez a helyes testhelyzet. A három zsidó fogolytól is ezt az imádatot követelték Babilonban. A Babilon királyát ábrázoló arany szobor felavatásakor, amit maga a király, Nabukodonozor állíttatott, egy hírnök hangosan kihirdette: “És a hírnök hangosan kiálta: Meghagyatik néktek, oh népek, nemzetek és nyelvek! Mihelyt halljátok a kürtnek, sípnak, cziterának, hárfának, lantnak, dudának és mindenféle hangszernek szavát: boruljatok le, és imádjátok az arany állóképet, a melyet Nabukodonozor király állíttatott. Akárki pedig, a ki nem borul le és nem imádja, tüstént bevettetik az égő, tüzes kemenczébe. Azért mihelyt hallák mind a népek a kürtnek, sípnak, cziterának, hárfának, lantnak és mindenféle hangszernek szavát: leborulának, mind a népek, nemzetségek és nyelvek, és imádák az arany állóképet, a melyet Nabukodonozor király állíttatott.” (Dn 3:4-7)

A hatalmas szobor előtti leborulás vallásos imádatnak minősült tehát. Ilyesfajta imádat viszont egyedül Istent illeti meg – a világ Urát, az univerzum Egyeduralkodóját; és ez a három zsidó ifjú megtagadta, hogy ebben a tiszteletben részesítsen egy bálványt, noha az tömör aranyból volt. Ha másképp cselekedtek volna, minden szándékuk és céljuk ellenére is Babilon királya előtt borultak volna le. Mivel megtagadták a király parancsát, büntetést róttak ki rájuk, és bevetették őket a tüzes kemencébe. De Krisztus maga sietett segítségükre, és mivel ő járt közöttük a tűzben, semmi bántódásuk nem esett.

Mind a nyilvános, mind az egyéni áhítatokon kötelességünk térdre borulva járulni Istenhez könyörgéseinkkel. Ezzel a cselekedettel az Istentől való függőségünket fejezzük ki.

A templomszenteléskor Salamon az oltár felé nézve állt. A templom tornácára egy rézből készült széket, azaz emelvényt csináltatott, és ahogy fellépett erre, kezeit az egek felé emelve megáldotta Izráel hatalmas gyülekezetét, miközben az egész Izráel gyülekezete állt.

“Akkor monda Salamon: Az Úr mondotta, hogy ő lakoznék ködben. Én pedig lakóházat építettem néked, helyet, a hol örökké lakjál. Azután megfordult a király, és megáldá Izráel egész gyülekezetét; és Izráel egész gyülekezete felállott. És monda: Áldott az Úr, Izráel Istene, ki szólott volt az ő szája által az én atyámnak, Dávidnak, és hatalmas kezeivel beteljesítette, mondván: Attól a naptól fogva, a melyen kihozám az én népemet Égyiptom földéből, soha nem választottam egyetlen várost sem az Izráel minden nemzetségei közül, hogy házat építenének, a melyben lenne az én nevem, sem férfit nem választottam, hogy az én népemnek Izráelnek vezére lenne. Hanem Jeruzsálemet választottam, hogy az én nevem abban lenne, és választám Dávidot, hogy vezére lenne az én népemnek, Izráelnek. Ámbár az én atyám, Dávid elvégezé magában, hogy házat építene az Úrnak, Izráel Istenének, házat építs, jól tetted, hogy szívedben ezt elvégezted; mégis nem te építesz házat nékem, hanem a te fiad, a ki a te ágyékodból származik, ő épít az én nevemnek házat. És beteljesíté most az Úr az ő beszédét, a melyet szólott; mert felkelék az én atyám Dávid helyett, és ülék az Izráel királyi székébe, a mint az Úr megmondotta volt; és megépítém a házat az Úrnak, Izráel Istene nevének. És abba helyeztem a ládát, a melyben az Úrnak szövetsége van, melyet szerzett volt az Izráel fiaival.” (2Krón 6:1-11)

“Salamon pedig egy széket csináltatott vala rézből, a melyet a tornácznak közepén helyeztetett el, melynek hossza öt sing, szélessége is öt sing, magassága pedig három sing vala. Felálla abba, és térdeire esvén az egész Izráel gyülekezete előtt, kezeit az ég felé kiterjeszté.” (2Krón 6:13)

A hosszú imádság, amit ekkor elmondott, alkalomhoz illő volt. Isten ihlette, gondolatai ötvözték a legemelkedettebb kegyességet és a legőszintébb alázatot.

E bibliai bizonyítékok ismeretében már csak egy kérdés van: “Hol tanult J. testvér?” A válasz: Battle Creekben. Lehetséges lenne, hogy mindazon világosság ellenére, amit Isten az Ő népének adott tiszteletadás tekintetében, prédikátoraink, elöljáróink és iskolai tanítóink rendelkezéseikkel és példaadásukkal mégis arra nevelik az ifjúságot, hogy fennállva imádkozzanak, ahogy a farizeusok? Nem úgy kellene tekintenünk erre a viselkedésre, mint ami az önelégültség és a fontoskodás bélyegét hordozza magán? Valóban ennyire el kell terjednie a feltűnősködésnek?

“Némelyeknek pedig, kik elbizakodtak magukban, hogy ők igazak, és a többieket semmibe sem vették, ezt a példázatot is mondá: Két ember méne fel a templomba imádkozni; az egyik farizeus, és a másik vámszedő. A farizeus megállván, ily módon imádkozék magában: Isten! hálákat adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, ragadozók, hamisak, paráznák, vagy mint ím e vámszedő is. Bőjtölök kétszer egy héten; dézsmát adok mindenből, a mit szerzek.” (Lk 18:9-12)

Ne feledjük, hogy az önigazult farizeus volt az, aki nem az alázat és tiszteletadás magatartásával járult Istenhez; ellenkezőleg: dölyfös önelégültséggel állt, és eldicsekedett az Úr előtt jócselekedeteivel. “A farizeus megállván, ily módon imádkozék magában” (11. vers), imádsága azonban nem is hatolt feljebb fejénél.

“A vámszedő pedig távol állván, még szemeit sem akarja vala az égre emelni, hanem veri vala mellét, mondván: Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek! Mondom néktek, ez megigazulva méne alá az ő házához, inkább hogynem amaz: mert valaki felmagasztalja magát, megaláztatik; és a ki megalázza magát, felmagasztaltatik.” (13-14. vers)

Reméljük, hogy testvéreink nem szándékoznak kevesebb tisztelettel és hódolattal adózni az egyedül igaz és élő Istennek, mint a pogányok, akik bálványisteneikhez járulva leborulnak, különben ezek az emberek lesznek bíráink az utolsó ítélet napján.

Szeretnék mindazokhoz szólni, akik tanári állást töltenek be iskoláinkban. Férfiak és nők, ne hozzatok szégyent Istenre tiszteletlenségetekkel és nagyképűségetekkel. Ne imádkozzatok állva, farizeusok módjára. Ne bízzatok saját erőtökben és ne támaszkodjatok arra. Inkább boruljatok térdre gyakran Isten előtt, és imádjátok Őt.

Amikor tehát összegyülekeztek, hogy Istent imádjátok, mindenképpen hajtsatok térdet Őelőtte. Ezzel a magatartással azt fejezzük ki, hogy testünket, lelkünket és egész lényünket alárendeljük az igazság Lelkének. Ki az közületek, aki alaposan utánajárt annak, milyen példát és útmutatást ad a Szentírás e tekintetben? Megbízhatunk-e vajon amerikai és külföldi iskoláink tanáraiban? Vajon illő-e, hogy a hosszú iskolaévek után úgy térjenek vissza a diákok hazájukba, hogy az Istennek kijáró tiszteletadásról és hódolatról eltorzult fogalmaik alakultak ki, és nem érzik kötelességüknek, hogy tiszteletüket tegyék a megőszült fejek előtt: tapasztalt emberek, Isten választott szolgái előtt, akik szinte egész életükben Isten művében munkálkodtak?

Minden amerikai vagy más iskolát látogató diáknak tanácsolom: Ne vegyétek át a tiszteletlenség lelkületét. Alaposan gondoljátok át magatokban, milyen nevelésre van szükségetek, hogy másokat is taníthassatok majd, hogyan fejleszthetnek egészséges jellemet, amely kiállja majd a próbát, ami hamarosan minden emberre elkövetkezik. A legbecsületesebb keresztényekkel legyetek szoros közösségben. Ne azok körül az oktatók vagy tanulók körül forogjatok, akik elbizakodottak és nagyképűek, hanem inkább azokkal társalkodjatok, akiknek életében a legmélyebb kegyesség mutatkozik meg, és akik lelkükkel Isten dolgaira vannak hangolódva.

“Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és a kit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17:3) Ez az egyetlen biztonságos tudomány, amit a diákok elsajátíthatnak.

A Szentírás könnyed olvasásától meghasad a szívem. Miközben írok, lelkem gyötrődik, ahogy látom, milyen felületesen értelmezik a Szentírást. A kereszténységgel hangosan dicsekednek sokan, de csak töredékét ültetik át a gyakorlatba. Jézus ezt mondja: “Én vagyok az út, az igazság és az élet.” (Jn 14:6) Kik fognak okos szüzeknek bizonyulni? Kik is a balga szüzek? Akiknek nincs olajuk az edényükben, a lámpás mellett. Valóban szükséges ennek így lennie – a fele okos, a fele balga lesz?

Vészterhes időket élünk. A hetednapi adventisták azt vallják magukról, hogy ők az Isten parancsolatait megtartó nép; azonban kezd kiveszni az odaszánás lelkülete. A Isten iránti tisztelet lelkülete arra tanítja az embert, hogy Alkotóját szentséggel és hódolattal közelítse meg, nem magában, hanem Közbenjárójában bízva. Így megtartatik az ember, bármilyen körülmények közé kerül is. Meghajtott térddel kell közelednünk, kifejezve azt, hogy az irgalom zsámolya előtt esedezve mi csupán a kegyelem tárgyai vagyunk. És ahogy naponként irgalmat nyerünk Isten kezéből, szüntelen hálásak lehetünk szívünkben, amit hálaadással és dicsérettel fejezünk ki a meg nem érdemelt jótéteményekért. Angyalok őrzik ösvényeinket egész életünkben, és észre sem vesszük, hogy sok csapdát így kerülünk el. A soha nem szunnyadó szemek vigyázásáért minden imánkban van okunk hálát adni Istennek.

Mindnyájunknak Istenre kell támaszkodnunk elesettségünkben és mindennapi szükségünkben. Alázatos, éber és imádkozó lelkületet kell ápolnunk szüntelen. Akkor dicséret és hálaadás fog áradni belőlünk az Isten iránti őszinte megbecsülés és szeretet jeleként.

Az igazak közösségében és a gyülekezetben dicsérjük a Magasságos Istent. Mindnyájan, akik komolyan vesszük az Istennel való élő közösséget, legyünk az Úr tanúi, és ne hallgassuk el Isten szeretetét, kegyelmét és jóságát. Szavaink legyenek őszinték, egyszerűek, komolyak, értelmesek, s ha szívünk Isten szeretetének tüzével ég, és ajkunkat az Ő dicsősége szenteli meg, akkor Isten kegyelméről nem csak a szentek gyülekezetében tehetünk így bizonyságot, hanem az egész világon tanúivá lehetünk. A föld lakosaival tudatni kell, hogy Ő az Isten: az egyedül igaz, élő Isten.

Világosan meg kell értenünk, hogyan jöhetünk Istenhez tiszteletteljesen és istenfélelemmel, ugyanakkor odaadó szeretettel. Az Alkotónk iránti tisztelet egyre kevésbé jellemző, és egyre kevesebben értékelik igazán az Ő nagyságát és fenségét. De Isten hozzánk is szól ez utolsó napokban. Az Ő hangját hallhatjuk a viharban és a mennydörgésben. Újra és újra hallunk a természeti csapásokról, amiket megenged: földrengésekről, árvizekről, és az elemek mindent elsöprő pusztításáról. Isten az olyan családokat is megszólítja, akik eddig nem ismerték el Őt – néha a forgószélen és a viharon keresztül, máskor pedig szemtől szembe, ahogy Mózessel is beszélt. De közben szeretettel suttog a benne bízó kisgyermekhez, és az ősz hajú, elaggott időshöz is. És a földi bölcsesség bölcsességre jut, ahogy a láthatatlant szemléli.

Amikor tehát halk és szelíd hang hallatszik a forgószél és a sziklákat tördelő vihar után, takarjuk el orcánkat, mert Isten nagyon közel van. Rejtőzzünk el Jézus Krisztusban; mert Ő a mi egyetlen menedékünk. A sziklahasadékot az Ő átszegzett keze takarja el, míg az alázatos szolga leborulva várja, mit mond néki az ő Ura.

Forrás: 84b. kézirat, 1897

Ellen G. White