Béreai lelkületre van szükségünk

A béreabeliek lelkületével (ApCsel 17:11) kezdtem el nemrég kutatni a Szentírást, hogy saját magam győződjek meg arról, hogy amit eddig tanítottak nekem, az összhangban van-e az Igével. Nem arról van szó, hogy az eddigi évek során nem tanulmányoztam a Bibliát, de tanítóként és pásztorként úgy éreztem, a feladatok terhe jó mentségül szolgál a rövidebb út választására. Így inkább az egyházi irodalom köteteit bújtam, és azt gondoltam, hogy ezzel minden rendben, mivel „a hit hallásból van, a hallás pedig Isten ígéje által”, „mimódon hallanának pedig prédikáló nélkül?” (Róm 10:17, 14)

Végül is, vannak nálam sokkal tehetségesebb egyházi tanítók is, akik vették maguknak a fáradságot, hogy kikutassák a dolgokat, eredményeiket pedig papírra vetették, hogy mi is részesüljünk áldásaikból. Azt feltételeztem, hogy istenfélő vezetőink nem adnák elénk ezeket a tanulmányokat, ha azok nem lennének összhangban a Bibliával.

A nyolcvanas években azonban rá kellett eszméljek, hogy igenis meg kell válogatnom, milyen szerzőket használok fel. Ha valaki nem szelektál, az zűrzavarhoz vezet. Választani kellett, mert adventista berkekben már évek óta folyt a vita arról, hogy Jézusnak milyen természete volt, amikor megszületett Máriától. Több teológusunk is ragaszkodott azon állásponthoz, hogy Jézus testtélételekor tökéletes, nem pedig elesett emberi természetet vett magára. Ez azt jelenti, hogy éppen olyan természete volt, mint Ádámnak a bűneset előtt.

Mások erre azt mondták: „Nem! Nem! És nem! Ez új teológia. A mi népünk sosem hitte ezt! A katolicizmus és e felfogás között csak annyi a különbség, hogy a katolikusok szerint Jézusnak azért volt szeplőtelen természete, mert Mária sosem vétkezett. Jézus számára lehetetlenség lett volna kárhoztatni a bűnt a testben, ha Ő maga nem testi (elesett) természetet vett volna magára.” A végeredmény az lett, hogy az egyházi kiadványok kijelentették, az adventizmus elég nagy ahhoz, hogy mindkét nézőpont megférjen benne. Hogyan lehetséges ez? Nyilvánvaló, hogy egy állásfoglalást igénylő tanbéli kérdésre gondos bibliakutatással biztos választ lehet találni. Az egyik nézőpontnak hamisnak kellett lennie! Ráadásul, ha elnézzük, hogy a tévedés és az igazság egy dobogón álljon, akkor ez gyakorlatilag kikövezi az utat ahhoz, hogy előbb-utóbb a tévedés kerekedjék felül.

Számomra hihetetlen volt az a kijelentés, hogy mindegy, mit hiszek Krisztus emberi természetéről. Úgy tűnt, ezt azért találták ki, hogy enyhítsék a nyomást azokon, akik szerint Jézus Ádám bukás előtti természetét vette magára, és nem a bukás utáni természetet, amelyet Ábrahám, Dávid és az egész emberiség is örökölt. Kinek volt igaza? A tévedő fél vajon nem a „hitehagyás omegáját” hozta-e be éppen, amire figyelmeztetést is kaptunk, hogy el fog jönni; vagy az is lehetséges, hogy az „omega” már régóta itt van, csak senki sem veszi észre? Ha az „omega” már régóta itt van, nem lehet, hogy azok az emberek, akik a Krisztus emberi természetével kapcsolatos partizánháborúban a téves nézetet képviselték, éppen csak hozzá akarnak tenni, vagy meg akarják erősíteni az „omega” álláspontot? Egészen nyilvánvalónak tűnt, hogy a probléma ilyenhorderejű, és hogy a prédikátorképző tanfolyam (Emmanuel Misszionáriusképző Kollégium, 1955) anyagának gondos tanulmányozása sem készített fel az ilyen mélységű kérdések megválaszolására. Hadd szóljak itt egy kicsit még a hatvanas évekről!

A michigani konferencián annyi dobozzal kaptam a „Kérdések a tantételekről” c. könyvből, amennyit csak elbírtam, úgyhogy telepakoltam egy VW Bogarat, úgyannyira, hogy minden gyülekezeti tagnak jutott belőle, sőt, még a nem-adventista, érdeklődő ismerőseimnek is tudtam adni egy-egy keménykötésű példányt. Ez az 1957-ben kiadott könyv alattomos módon úgy mutatta be a Jézus bukás előtti emberi természetéről szóló tant, mintha az a „hivatalos” HNA-álláspont lett volna. (Lásd: Kérdések a tantételekről, 9. old.) Elhallgatta azt a tényt, hogy az adventisták számára ez egy új teológiai álláspontnak számított, melyet nem szavaztak meg.

Két utalásból is kitalálhattam volna, hogy nem mindenki fogadta tárt karokkal az új könyvet, de ezeknek sok éven át nem tulajdonítottam jelentőséget. Az első még a michigani konferencia prédikátori értekezletén történt, ahol megemlítették, hogy egy ismert egyházi tanító, aki épp akkor ment nyugdíjba, megsértődött, mivel a „Kérdések a tantételekről” elkészítésénél nem kérték ki a véleményét. Azt mondták, hogy leveleket küldözget a gyülekezeteknek, hogy felfújjon valami apróságot, amiben nem értett egyet a szerzőkkel. A vitás kérdés (Jézus bukás előtt emberi természete) nem lett megemlítve, és a tanító (M. L. Andreasen) sem lett megnevezve. Nekünk, prédikátoroknak azt tanácsolták, hogy egyszerűen ne foglalkozzunk ezzel, mert az ügy annyira banális, hogy értelmes embereket nem is érdemes ezzel zaklatni.

A másik figyelmeztető jelzés, ami arra utalt, hogy a „Kérdések a tantételekről” nem teljesen korrekt, egy gyülekezeti véntől jött, aki egy alkalommal teljes természetességgel kezdett olyasmiket kérdezni tőlem Krisztus természetével kapcsolatban, amelyek meghaladták igeismeretemet és kompetenciámat. Hamar megérezte, hogy kérdései kényelmetlenül érintenek, és felismerve áldott tudatlanságomat, hagyta az egészet. Milyen kár, hogy a gyülekezeti tagok néha így állnak lelkészeikhez! Majd’ negyven évnek kellett eltelnie, míg újra lehetőségem nyílt meglátogatni eme drága, nyolcvanéves testvéremet. Ő már nem emlékezett a fenti beszélgetésre, viszont Andreasen vén „Levelek a gyülekezetekhez” c. írásaira annál inkább, melyek által nagy áldásokban lehetett része. Bárcsak én is rajta lehettem volna azokon a levelezőlistákon!

Ennek ellenére egyedül az én hibám volt, hogy nem fogtam fel a kérdés súlyát. Van szemem, hogy olvassam, mit mond Krisztus Lelke a gyülekezeteknek. (Hétszer hangzik el ez Jelenések könyve második és harmadik fejezetében.) Egyszerűen csak nem kutattam magam is az Igét. Beértem a rövidebb utak hatékony használatával, és hagytam, hogy a kötelességek terhemegfosszon attól a sok-sok lehetőségtől, melyek arra tanítottak volna, amit az egész menny szeretne az emberiség tudomására hozni!

A nyolcvanas években az adventizmus hivatalnokai a feljebb már említett ravasz taktikát alkalmazták: „Tulajdonképpen nem számít, hogy valaki hogyan gondolkodik Jézus emberi természetéről” – mondták. Ez felnyitotta szemeimet arra az évek óta táguló tanbéli szakadékra, amely – szégyellhetem – teljesen elkerülte figyelmemet. Nincs okom büszkélkedni, mert valószínűleg még mindig ugyanabban a tompa elmeállapotban lennék, ha néhány béreai-gondolkodású testvér nem kockáztatta volna hírnevét és becsületét az igazságért való kiállás érdekében. Talán még mindig valamiféle tüneti problémában, mint például az ékszerkérdésben vélném az egyház hitehagyását felfedezni.

Rá kellett jöjjek, hogy e „settenkedő megalkuvás” mélyebben gyökerezik, mint ahogy azt valaha is elképzeltem. Már a vakhit is kevés ahhoz, hogy valaki komolyan azt tanítsa Pál apostol Zsid 2:14-ben olvasható, szándékosan bőbeszédű kijelentéséről, hogy az „ő is hasonlatosképen részese lett azoknak” valójában azt jelenti, hogy Jézus szeplőtelen emberi természetet vett magára. Az sem volt elfogadható számomra, hogy nem számít, miben hiszek. Sőt, azt sem volt könnyű beismernem, hogy az elmúlt harminc évben magam is inkább a probléma támogatója voltam, mint a megoldásé. Ahelyett, hogy szembeszálltam volna a benne foglalt tévedésekkel, magam osztogattam a „Kérdések a tantételekről”-t. És még ennél is súlyosabb beismerések vártak rám…

Ebben az időszakban kaptuk meg a „Szilárd alapzatunk” előfizetését ajándékba. Micsoda áldást jelentett számunkra! Táplálta lelkünket. Jobban megismertük az Igét, és bizalmunk növekedett felé. Olyan írók csoportját fedeztük fel így, akikről úgy gondoltuk, hogy bibliamagyarázó elveik következetesek. „Az adventisták megerősítik” c. kiadványt is nagyra becsültük, mert szerzőik próbálták egyház-hajónkat visszatartani a horgonytól való eltávolodástól. Úgy gondoltuk, most már mi is élvezhetjük mindazokat az áldásokat, amelyeket gyülekezeti vénünk élvezett harminc évvel korábban. A levelezőlisták által világosabb képet kaphattunk arról, mi is folyik a kulisszák mögött.

Az egyház vezetése 1992-ben adta ki „Vitás kérdések: A Hetednapi Adventista Egyház és bizonyos magántestületek” c. könyvét azzal a céllal, hogy lejárassa azokat, akik még mindig azt hirdették, hogy Jézus valóban elesett emberi természetet örökölt Máriától. Természetesen az az érvük, miszerint Krisztus emberi természete megfejthetetlen, elfogadhatatlan volt számunkra. (Vitás kérdések, 109. old.) Azonban a 39. oldalon feltett kérdés meglehetősen megrendítő volt. „Vajon az ún. történelmi adventizmus modern védelmezői valóban fel vannak készülve arra, hogy visszatérjenek a Szentháromság-tagadó álláspontra?” „Hát ez meg mit jelent?” – kérdeztem magamban. Aláhúztam és kazettára vettem a szakaszt a könyv végén található jegyzetekkel együtt, hogy elgondolkozhassak rajtuk. De a béreabeliekhez képest még mindig hitvány alak voltam, és nem jártam utána jobban, hogy megfejtsem a kérdést. Ismét elbuktam a próbán.

Az adventista egyháztörténelem ismerői jól tudják, hogy a huszadik század első évtizedében egy tanbéli válság majdnem széjjelszakította az egyházat. Dr. John Harvey Kellogg, a világhírű adventista orvos panteista nézeteket kezdett terjeszteni Isten személyéről. Hatékonyan összeválogatott E. G. White-idézetekkel próbálta meg alátámasztani saját írásait, és ezáltal elérte, hogy Istenről alkotott bibliátlan nézetei kedvező fogadtatásra találjanak sok egyházi vezetőnél is. Azonban Mrs. White még mindig színen volt. Felemelte szavát írásainak kiforgatása ellen, és felvette a küzdelmet Kellogg Isten személyiségéről és természetéről alkotott bibliátlan okoskodásaival szemben. Kellogg a teológiai csatát, az egyház pedig több jeles vezetőjét és jelentős vagyonát vesztette el.

[Emlékeztetőül: Mrs. E. G. White (1827-1915) a Hetednapi Adventista Egyház jelentős alapító tagja volt. Jelen írás szerzőjével együtt a legtöbb adventista azt tartja róla, hogy prófétai ajándékkal bírt. A látomásokban kapott Szentírás-magyarázatai sok áldást hoztak az egyházra. A legtöbb adventista egyszerűen és szeretetteljesen csak „Mrs. White”, vagy „White testvérnő” néven emlegeti őt.]

Mrs. White úgy utalt a Kellogg-válságra, mint a „halálos eretnekségek alfájára”. (Lásd: Szemelvények I, 200. old.) De akármilyen megrázó is volt ez, még sokkal inkább foglalkoztatta őt egy, még ettől is megtévesztőbb tévelygés, amire „az omega” kifejezéssel utalt. Megjövendölte, hogy ez hamarosan, az „alfa” után fog következni, főleg azután, ha ő már elment. Az alfa a görög ábécé első betűje, az omega pedig az utolsó. Képletesen az „omega” összegzést, végsőt, legkifejlettebbet, betetőzést jelent. Így a próféta szóhasználata szerint Kellogg az Istenről szóló hamis tanok „alfáját” hirdette, ám ezt egy még megtévesztőbb „omega” fogja követni, ami a legutolsó, legkifinomultabb és leghatalmasabb Istenről szóló tévedést foglalja magába. A párhuzam világos. Jézus Jelenések könyvének hat különböző helyén úgy hivatkozott magára, mint az „Alfa és az Omega”, „az első és az utolsó”, és/vagy „a kezdet és a vég”. Ezek a kijelentések az első és az utolsó fejezet között vannak szétszórva, és mindegyik Krisztus isteni voltának igazságát támasztja alá. Logikus tehát a következtetés, hogy a halálos eretnekségek omegája hasonlóképpen igaz a tévedésekre, azaz az Istenről szóló legmegtévesztőbb hazugságokra.

Világos, hogy éppen elég kinyilatkoztatást kaptunk ahhoz, hogy kitaláljuk, mi is ez az „omega”, a maradék egyházat veszélyeztető tévelygések teljessége és megtestesülése. Vegyünk szemügyre még néhány nyomravezető jelet:

„Az igazság alapelveit, amelyeket Isten az Ő bölcsességéből adott a maradék egyháznak, elvetnék. Vallásunk megváltozna. Az elmúlt ötven év munkáját fenntartó sarkalatos elveket hibaként tartanák számon. Új szervezet alakulna. Új rend könyvei írattatnának meg. Elméleti filozófiai rendszert vezetnének be. E rend alapítói elmennének a városokba, ahol csodálatos munkát végeznének. Természetesen a szombatot könnyelműen kezelnék, ahogy az azt megalkotó Istent is. Semmi sem állhatna az új mozgalom útjába. A vezetők, bár azt tanítanák, hogy az erkölcs jobb a bűnnél, de minekutána Istent eltávolították, bizalmukat emberi erőbe vetnék, ami Isten nélkül értéktelen. Alapzatuk homokra épülne, a szél és a vihar elsodornák az építményt.” (u.o., 204, 205. old.)

Az omega-válság a „legmegdöbbentőbb természetű” lesz. (u.o., 197. old.) Annyira megtévesztő, hogy a hírnök reszketett Isten népéért.

De hát mégis, mi ez az „omega?” Tudtommal eddig még senki sem állt elő, hogy kerek perec megmondja, mi is az. Mostanra nem kellene tudnunk már ezt, különösen, ha ennyi rávezető jelet kaptunk? Talán azzal a katolikus és evangelikál tannal lenne egyenlő, hogy Jézus a bukás előtti emberi természetet vette magára? Egyesek közülünk azt gondolták, hogy talán igen, ez az, de valahogy mégsem illett bele abba a képbe, amit az „omegáról” ismertünk. Például nem jelentkezett közvetlenül sem a „halálos eretnekségek alfája”, sem a prófétanő halála után.

Hála a „jó öreg Review”-nak (R&H), a „Vitás kérdések” kihívásában elrejtett sejtelmes kijelentés, hogy „az ún. történelmi adventizmus modern védelmezői valóban fel vannak-e készülve arra, hogy visszatérjenek a Szentháromság-tagadó álláspontra”, (Vitás kérdések, 39. old.) egyszerre hirtelen támadóállásba helyezkedett. Az 1999. április 22-i Review címlapjának és vezércikkének is ugyanazt a nevet adta: „Eretnekség, vagy reményteljes jel?” (A következőkben csak „Eretnekség” címszó alatt fogunk erre a cikkre utalni.) A már kevésbé finomkodó alcím ez volt: „Hogyan küzdöttek meg a korai adventisták a Szentháromság igazságával?” A cikk sok tekintetben a „Vitás kérdések” c. könyvben is használt újságírói stílusra emlékeztetett. Világossá vált, hogy egyesek megkérdőjelezik az egyház szentháromságos hitét, hogy viharos teológiai hullámok csapdosnak, és hogy e cikk megírásának két oka a hivatalos álláspont fenntartása és a károk csökkentése volt.

Ezen tűnődtem: „Vajon egész idáig aludtam az őrhelyemen? Hogy lehet, hogy az általam megbízhatónak tartott írók közül egy sem fújt riadót? Miről maradunk le?” Lásd, még ekkor is inkább másokban bíztam, a „jó fiúkban”, akiket megbízható szerzőknek tartottam; azonban tudat alatt már kezdtem érezni felelősségemet, hogy személyesen kell megvizsgálnom a dolgokat. Egyre inkább kezdtem érezni, hogy béreai lelkületre van szükségem.

Az „Eretnekség” cikk első olvasásakor még nem volt elég ismeretem ahhoz, hogy felfedezzem az érvelésben elkövetett hibákat, azonban a következő megdöbbentő kijelentések alapos utánajárásra sarkalltak.

1. „… nem túl meglepő, hogy a kereszténység nagy része által általánosan elfogadott tanítások közül némelyek csak később kerülhettek e kicsiny, ámbár gyorsan növekvő keresztény felekezet figyelmének központjába.” („Eretnekség”, 9. old.)

Az adventizmus alapítói ugyanis 150 évig úgy értelmezték, hogy az „Eretnekség” írója által a „kereszténység nagy részének” nevezett csoport – Jézus Jel 14:8 kijelentése szerint – „Babilon” (azaz zűrzavar). Miért kellene éppen most, e késői időben, ezt az egyházcsoportot az adventizmus mértékadójának tekinteni? Hogy szemléltesse érvelése logikáját, miért is tartott az adventistáknak olyan sokáig elfogadni a Szentháromság tanát, a fenti szerző ugyanezen az oldalon a következő, időrendben megvalósult tanbéli és életmódreformok kifejlődését hozza fel: 1. A vizsgálati ítélet. 2. A szombat. 3. A disznóhús evésétől és negyven évvel később 4. az osztriga evésétől való tartózkodás. Azonban ezek a reformok mind egyre messzebb és messzebb vitték az adventizmus alapítóit az általuk elhagyott egyházaktól. Csak a legutolsó ilyen reform után (az osztrigaevéstől való tartózkodás után), kezdtek néhányan a mozgalom utódai közül a Szentháromság elfogadása mellett kardoskodni.

Milyen változtatás mérhető ahhoz, hogy kit imád az egyház? Teljes tudatlanságban voltam azzal kapcsolatban, hogy egy ilyen fordulat megtörténhetett. Azt gondoltam, hogy az adventizmus alapítói, prófétai útmutatás segítségével, olyan szilárd alapzatot raktak le az első néhány évben, amelyet soha nem szabad elmozdítani. Egy angyal azt mondta White testvérnőnek, hogy „Jaj annak, aki csak egy téglát vagy egy cöveket is elmozdít a [hármas angyali] üzenetből.” (Korai írások, 1858, 258. old.) Az adventista hitelveken esett, utolsóként említett változtatás éppen annak a tannak az elfogadása volt, amit a katolikusok és evangelikálok mind alapítóink idejében, mind napjainkban hasonlóképpen hittek. Jézus maga nevezi „Babilonnak” ezeket az egyházakat. Nem logikátlan-e, vagy legalább a gyanút nem kelti-e fel, hogy egy ilyen változtatást reformnak neveznek? Megváltoztatni azt, hogy kit imádunk, az az alapokat rengeti meg, nemde?

2. „Ellen White döntő paradigmaváltozást idézett elő bizonyságtételével, amely olyan igékre hívta fel a figyelmet, amelyek jelentősége felett korábban elsiklottak.” („Eretnekség”, 11. old.)

Itt egyetlen ilyen igét sem említ, azonban emlékezzünk rá, hogy ő azt mondta, „a Biblia, és csakis a Biblia minden tan mértéke, és minden reform alapja”. (A nagy küzdelem, 595. old.) Ha a Biblia annyira nem egyértelmű, hogy kitalálhassuk belőle, kit is kell imádnunk, akkor minek olvassuk egyáltalán?

3. „A Hitelvek további finomítása lehetséges és bizonyos, ha az újabb felismerések segítenek megvilágítani a régi igazságokat, és ha az új helyzetek miatt új magyarázatokkal kell szolgálnunk a világ felé azt illetően, hogy mit tanít a Biblia, és miben hisznek a hetednapi adventisták.” („Eretnekség”, 13. old.)

Ez a cikk utolsó, összegző mondata. Figyeljük meg, hogy az „Eretnekség” szerzője, a Hetednapi Adventista Teológiai Egyetem egyháztörténelmi professzora, ez az igen választékos beszédű ember mit is mondott ebben a gondosan megkomponált, összegző mondatban. A jelentkező helyzetek „lehetséges és bizonyos”, hogy igazolják majd annak szükségességét, ha „új magyarázatokkal kell szolgálnunk a világ felé azt illetően, hogy mit tanít a Biblia, és miben hisznek a hetednapi adventisták”, azaz hogy mik a „Hitelveink”. Ha a szituációs etika igeellenes, mi a helyzet a szituációs tanokkal?!

Az összegzésben szereplő „finomítás” szó utalhat finom megkülönböztetésre is, amelynek jelentése magába foglalja a következőket: „nehezen megfogható, nem azonnal kézenfekvő, ravasz. Jellegében fortélyos, alattomos, körmönfont. Titokban és általában ártalmas módon működő, ármányos.” (Az amerikai örökség szótárának meghatározása a „finom” szóra.) Ez pontosan jellemzi azt a módszert, amelyet a Megváltónk emberi természetére vonatkozó „történelmi” adventista álláspont ellenkezőjére fordításánál alkalmaztak. Hogy ezt az akkoriban újnak számító magyarázatot „azt illetően, hogy … miben hisznek a hetednapi adventisták”, „a világ felé” tárják, az a kínálkozó helyzet tette szükségessé, hogy felekezetünk végre megszabadulhatott korábbi szektás bélyegétől, melyet az evangelikálok aggattak ránk.

A Krisztus emberi természetével kapcsolatos finom fordulatot reformként üdvözölték, és ez még inkább azt eredményezte, hogy az adventisták egyre inkább hasonultak a körülöttük lévő egyházakhoz, amelyeket Jézus „Babilonnak” nevez. Jézus azt kéri követőitől, hogy ők is így nevezzék azt, amikor a hármas angyali üzenetet hirdetik (Jel 14:6-12), és ők engedelmeskedni is fognak, amint elismerik Uruk róluk alkotott kórképének igaz voltát (büszkeség, világiasság, önzés, vakság, nyomorultság és nyavalya, lelki szegénység és mezítelenség), és elveszik a gyógyírt (megbánás). Álljunk csak meg egy pillanatra, és olvassuk el Jel 3:14-22-t imádságos szívvel! Bár ez az üzenet elsősorban az adventista egyházi vezetésnek szól, jaj a laikusoknak is, akik tévelygő vezetőik betegségének tüneteit hordozzák, és mégsem ragadják meg a felírt gyógyszert!

4a. „Akárhogy is hitt eredetileg Ellen White, írásaiban sosem hangoztatott Szentháromság-ellenes nézeteket, és – amint azt később látni fogjuk, – végül rávezette az adventistákat, hogy fontolják meg újra, és fogadják el a Szentháromság bibliai eszméjét.” („Eretnekség”, 10. old.)

4b. „Soha nem írt egyetlen cikket sem, amiben nyíltan szembeszállt volna az Istenségről alkotott hamis nézetekkel. Ellenben kiadta a „Jézus élete” c. könyvet, továbbá más helyeken olyan kijelentéseket tett, amelyeket nem lehetett kimagyarázni, és amelyek végzetszerűen megváltoztatták az egyház álláspontját.” („Eretnekség”, 12. old.)

Szembetűnt, hogy az a kijelentés,mely szerint „soha nem írt egyetlen cikket sem, amiben nyíltan szembeszállt volna az Istenségről alkotott hamis nézetekkel”, az egész Kellogg-válságot figyelmen kívül hagyta, amelyet pedig a „halálos eretnekségek alfájának” nevezett. Mit tévesztett még szem elől? Amiről itt szó van, az érinti az Istenség imádásnak kérdését, az Isten változhatatlan törvényét, és a hármas angyali üzenetet, többek között, de ha mélyebben belemegyünk, akkor valószínűleg hitünk összes alappillérét. Újabb tanbéli „finomítás” van előttünk? (V.ö. az „Eretnekség” cikkből vett hármas számú idézet alatti megjegyzés.)

Ez a Szentháromság-hívő teológia felé való elmozdulás egy „omega-oszályú”, az egész egyházra kiterjedő fordulat volt, mert az író világosan kijelentette, hogy a századfordulóig „túlsúlyban volt a Szentháromság-tagadó teológia az adventisták körében”. Azt is megerősítette továbbá, hogy ennek a fordulatnak az alapjai abból az időből származnak, amikor az alfa-hitehagyás teljesen kiforrt, s végül elvettetett. (Lásd: „Eretnekség”, 11. old.)

Ha a népegyházak Szentháromság-hívő teológiájával való azonosulás a megjövendölt „omega”, akkor nem csoda, hogy Mrs. White „reszketett népünkért”. (Szemelvények I, 203. old.) Lehet-e vajon megtévesztőbbet kitalálni annál, mint hogy az ő „kis világosságnak” tartott írásait egyszerre okként és érvként használják fel arra, hogy erőszakkal megváltoztassák az adventisták imádatának célpontját?

Nehéz beismerni, hogy olyan sokáig tévelyegtünk. Én arra a meggyőződésre jutottam, hogy ez a helyzet, mégis, akkor miért csodálkoztam úgy érzéseimen? Vajon az angyalok egyharmada, akik az Atya közvetlen jelenlétében éltek, nem téveszméket dédelgettek-e Róla és Fiáról, úgyannyira, hogy elutasították nyájas kérlelésüket is? Nyakasságukban és a saját véleményükhöz való ragaszkodásuk miatt ezek az angyalok tudtukon kívül felcserélték istenüket. Ha tévedtem, legjobb, ha beismerem! Miért osztoznék én is e bukott angyalok sorsában?

Nos, lehet, hogy tévedtem az „Eretnekség” cikk kiértékelésében. Lehet, hogy a Szentháromság kérdése mégsem a hitromboló „omega”, amire figyelmeztették az adventistákat. Az azonban nem volt kérdés többé számomra, hogy személyes felelősségem kikutatni az igazságot azzal kapcsolatban, hogy kit kell imádnom. Már régen meg kellett volna tennem!

Két okom is volt rá, hogy béreai vállalkozásomat az idők vége hírnökének írásaival kezdjem. Amint azt a 2, 4a és 4b jelölésű idézetekben is láttuk, állítólag ő szolgáltatott alapot az egyháznak a Szentháromság-tan elfogadásához. A második ok az volt, hogy Mrs. White, miután nyugovóra tért, már nem tiltakozhatott többé írásainak kiforgatása ellen, ha azokkal – Kellogghoz hasonlóan – egy új álláspontot próbálnának igazolni.

A „Pátriárkák és próféták” c. könyvének első fejezete, melynek címe: „Miért engedte meg Isten a bűnt?”, a következő, teljesen világos kijelentéseivel nyíltan ellentmond a fent idézett állításnak, miszerint ő „sosem hangoztatott Szentháromság-ellenes nézeteket”. („Eretnekség”, 10. old.)

„A világegyetem Uralkodója nem volt egyedül jótékony munkálkodásában. Volt egy társa – egy munkatársa, aki értékelte szándékait, és aki osztozott afeletti örömében, hogy boldoggá tegye teremtményeit. ‘Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge. Ez kezdetben az Istennél vala.’ (Jn 1:1, 2) Krisztus, az Ige, Isten egyszülötte egy volt az örök Atyával – természetében, jellemében és terveiben, – az egész világegyetemben ő volt az egyetlen lény, aki Isten minden tervével és szándékával azonosulni tudott.” (Pátriárkák és próféták, 34. old. – kiemelés a szerzőtől)

„Volt valaki, aki visszaélt azzal a szabadsággal, amelyet Isten adott teremtményeinek. Tőle származik a bűn, aki Krisztus után az első volt, akit Isten a legjobban kitüntetett, és aki a leghatalmasabb és legdicsőségesebb volt a menny lakói között.” (u.o., 35. old. – kiemelés a szerzőtől)

„… és bár nagyobb megbecsülésben részesült, mint a mennyei sereg, merészkedett a csakis a Teremtőnek kijáró hódolatot magának kívánni. … Megkívánta azt a dicsőséget, amellyel a végtelen Atya a Fiát ruházta fel, ez az angyalfejedelem arra a hatalomra pályázott, amelyre egyedül Krisztusnak volt joga.” (u.o. – kiemelés a szerzőtől)

„A világegyetem Királya összehívta a menny seregeit, hogy jelenlétükben mondja el, milyen helyet tölt be valójában Fia, … Isten megosztotta trónját Fiával, és az örökkévaló, önmagában létező Lény dicsősége körülövezte mindkettőjüket. … A Király a menny egybesereglett lakói előtt kijelentette, hogy senki más, csak Krisztus, Isten Egyszülöttje értheti meg teljesen szándékait, és az Atya őt bízta meg akaratának végrehajtásával.” (u.o., 36. old. – kiemelés a szerzőtől)

Javaslom, hogy olvasd el az egész fejezetet, mert szövegkörnyezetükkel együtt sokkal hatásosabbak ezek a szakaszok. Napnál is világosabb, hogy az Atya az Istenség, mivel Őt mondja „a világegyetem Uralkodójának” és „a világegyetem Királyának”. Ő az, aki mindent megoszt egyszülött Fiával, aki „az egész világegyetemben … az egyetlen lény, aki Isten minden tervével és szándékával azonosulni tudott”. (A nagy küzdelem, 493. old.) Az Uralkodó Atya egyszülött Fia az ő „társa”, és „munkatársa”. Ezek a főnevek egyes számban állnak, tehát két isteni Lénnyel indulunk.

És most lássuk! „Tőle származik a bűn, aki Krisztus után az első volt, akit Isten a legjobban kitüntetett, és aki a leghatalmasabb és legdicsőségesebb volt a menny lakói között.” Lucifer, a „hazugság atyja”, aki azt mondta, hogy bármi áron, de „hasonló leszek a Magasságoshoz” (Ésa 14:14), egykor a menny kormányzatában a harmadik helyet töltötte be.

El kell ismerni, hogy ez a „Pátriárkák és próféták” könyvének csupán egy fejezetéből vett világos kijelentésekből álló kóstoló is több mint Szentháromság-ellenes. Az a tény, hogy Lucifer teremtett lény létére „Krisztus után az első”, és ezzel a kormányzatban a harmadik volt, eleve kizárja annak lehetőségét, hogy több mint két isteni Lény létezzen.

Nyilvánvaló, hogy az „Eretnekség” szerzője nem volt egészen korrekt, mikor azt állította, hogy Mrs. White „… írásaiban sosem hangoztatott Szentháromság-ellenes nézeteket”. („Eretnekség”, 10. old.) Továbbá azt elfogadni, hogy [Mrs. White] szándékosan tett „egy tízszavas [eredetiben hétszavas – a ford.] megjegyzést, amely megfordította az adventisták Szentháromság-ellenes teológiájának árját” („Eretnekség”, 11. old.), meglehetősen felületes gondolkodást igényel, főleg ha valakinek eszébe jut az, amit ő maga mondott: „Istennek lesz egy népe a földön, amely minden tanítás normájának és minden reform alapjának a Bibliát és csakis a Bibliát tartja.” (A nagy küzdelem, 595. old.)

Mindenesetre eléggé szemnyitogató az a tény, hogy a múlt század elején még az „adventisták Szentháromság-ellenes teológiájának árjáról” lehetett beszélni. Ezek szerint napjainkban újabb teológiát követünk. Olvassuk csak el ezt a perdöntő, tízszavas megjegyzést, melyet szövegkörnyezetéből aláhúzással emeltünk ki. Ez az idézet Az idők jelei 1897. április 8-ai számában jelent meg, egy évvel a „Jézus élete” kiadása előtt, ezért valószínű, hogy a könyvet összeállító személy is innen vette.

„Az Őbenne lakozó élet eredeti, nem kölcsönkapott, nem származtatott élet. Ez az élet nincs meg az emberben, csak Krisztus által lehet birtokolni. Nem lehet megszolgálni; ez ingyen ajándékként adatik annak, aki személyes Megváltójaként hisz Krisztusban.” (Az idők jelei, 1897. április 8. – kiemelés a szerzőtől)

Ha az idézet utalna is valamiféle Szentháromságra, akkor Mrs. White saját magával kerülne ellentmondásba, amint azt az imént olvasott, egészen világos kijelentésekből is láttuk, ahol kiemelte az Istenséget, mint uralkodó Atyát, egy olyan Atyát, aki minden tulajdonságát és hatalmát megosztotta egyszülött Fiával. Mrs. White nem mond ellent önmagának! Egészen nyilvánvaló, hogy az örök élet elképzelhetetlenül csodálatos ajándékát próbálta ecsetelni teljes buzgalmával. Jézus Atyjától örökölte örök életét (Zsid 1:5; Jn 5:26). Mi viszont nem örököltük ezt a fajta életet, de Jézus vágyik arra, hogy megoszthassa velünk örökségét, ugyanezt az örök életet, ajándékként!

Arra a módszerre, ahogyan az adventista teológusok felhasználták ezt a „tízszavas megjegyzést”, meglehetősen ráillik a „finomítás” szó meghatározása, amint azt feljebb, a harmadik idézet alatt olvastuk.

A legnagyobb jószándékkal is csak annyit mondhatok arról, ahogy az „Eretnekség” írója e „tízszavas megjegyzést” használja, hogy ékes példája ez annak, amiben mi mindnyájan vétkesek voltunk idáig, magamat is beleértve. Szentháromság-hívő szemüveggel olvastunk mindent idáig (előítéletekkel, javarészt téves értelmezéssel), és úgy tűnt, hogy a kinyilatkoztatás egybecseng azzal, amit tanítottak és tanítanak nekünk. Az egyetemen ezt úgy hívják, hogy „a kívánt következtetés szerinti érvelés”. Ez a fajta gondolkodás veszélyes tévedés, amelyet el kellene kerülni, mivel az így nyert következtetések nemcsak hogy nem bizonyítottak, de szinte mindig tévesek is.

Néha csupán azért fogadunk magunkba helytelen információkat, mert nem kutatjuk magunknak a Szentírást. Jobban bízunk a prédikátor képességében, hogy ő helyesebben tudja hasogatni az Igazság Beszédét, mint mi. Különben is, ezért fizetjük, nemde?! Elfelejtjük, hogy pontosan ugyanez a helyzet a lelkésznövendékek és az ő tanáraik között is. Ha mi saját magunk nem járunk utána pontosan annak, amit hallunk vagy olvasunk, és nem vetjük össze az Igét az Igével, akkor elveszítjük béreai védőhálónkat, és könnyedén félrevezethetővé válunk!

Fokozatosan rá kellett ébrednem arra, hogy a Szentháromságban való következetes hitből egyenesen következik, hogy Jézus nem lehet valóságos fiú, mivel ha az lenne, akkor nem lehetne minden tekintetben egyenlő az Atyával, aki „a magasságos Isten”. Más szavakkal élve, az Atya nem lehet igazi atya, és az Ő egyszülött Fia sem lehet igazi fiú, mert nem születhetett, csak ha valamikor az örökkévalóságban volt kezdete. Csoda-e, hogy Jézus miért nevezi ezt „zűrzavarnak” (azaz „Babilonnak”), és miért kell majd egy napon szánalommal telve ezt mondania ezeknek: „Nem tudom, honnét valók vagytok ti; távozzatok el én tőlem mindnyájan.” (Lk 13:27)

Az „Eretnekség” szerzője is éppen azt az eszmét próbálja bizonygatni írásában, hogy „Jézus valójában nem is egyszülött Fiú”, és ezt meg is teszi a már említett „perdöntő” tíz szóhoz írt kommentárjában. Jól figyeljük meg: „Krisztus élete tehát végeredményben nem az Atyától származik”, Mrs. White eme tíz szava pedig „megerősíti teljes istenségét [ellentétben részleges istenségével, gondolom] és Atyjával való teljes egyenlőségét”. („Eretnekség”, 11. old.) Számít-e vajon neked, hogy ez ellentmond a Jézusról szóló legegyértelműbb kijelentésekkel, aki az egyszülött Fiú, aki nevét és mindent Atyjától örökölt? (Zsid 1:5, 2) Nekem igenis számít!

Hogy tehát hasonlóvá legyenek a körülöttük lévő egyházakhoz, néhány HNA egyházi vezető és teológus óvatosan rávezette az egyházat, hogy elfogadja a Szentháromság-tant, ami „… a katolikus hit központi tanítása. Az egyház minden más tanítása erre épül.” (Egy mai katolikus kézikönyve, 16. old.) Dániel könyve 7. fejezetének három nemzete (szarva) elutasította a maga idejében újnak számító teológiát, miszerint a Fiú nem egyszülött fiú volt, és ez elég okot szolgáltatott kiszakításukra és megsemmisítésükre, az előtt a kis szarv előtt, aki nagyokat mondó szájával nagyokat „szólt a Felséges ellen”. (Dániel 7. fejezete prófétikus formában írja le a pápaság felemelkedését.) Hogy hány millió ember halt meg akkor és ezután, a keleti gótok i.sz. 538-as elpusztítása után a pápai uralom sötét korszakai alatt, az csak az utolsó ítéletben fog kiderülni.

Ez a vérfürdők által kikényszerített Szentháromság-tan most a cement, ami összetartja az ökumenikus mozgalmat. A HNA vezetés most tetszeleg köreikben. Az Egyházak Világtanácsa által kiadott könyv címe, az „Oly sok közös vonás”, mindent elárul, mivel egy ökumené-párti, hitvalló adventista, B. B. Beach volt társszerzője. Ez bizonyítja azt, hogy az adventisták Szentháromság-hite eléggé megközelíti már az EVT tagjaiét ahhoz, hogy elfogadják húgukként az egyházat. Emlékezzünk! Az az egyház, amely csökkenti a távolságot Róma és őközte, „… visszaeső egyház”. (Az idők jelei, 1894. február 19.)

Kérlek, ne kezdj sóhajtozni, és azon morfondírozni, hogy „Ez valóban üdvkérdés lenne?” Egészen bizonyosan az! „Miért?” – kérded. Az útjelzőket elmozdították. Az alapokat szétverték. Ha valaki továbbra is a Szentháromságot imádja, akkor ezzel alkalmatlanná válik a hármas angyali üzenet legfőbb részének hirdetésére. És ez igaz mindenkire, aki nem tudja, kit is kell imádni, és hogy kit is imád tulajdonképpen. Ne állj meg itt, kedves béreai barátom! Ha valaki maga kezdi kutatni az Igét, akkor a Vigasztaló gondoskodik arról, hogy Igéje mind-mind „világosabb lesz, a teljes délig”. (Péld 4:18)

A Hetednapi Adventisták alapítói inkább a Bibliát tekintették egyedüli útmutatójuknak, semmint zsinatok döntéseit, vagy az új prófétanő írásait. Jelenések 14:7 hirdetését különleges elhívatásuknak tartották. Ezt a verset akkor is, és most is úgy értelmezik, mint egy felhívást e haldokló világ számára, hogy vegye észre és értse meg az ítélet órájának üzenetét. A bosszúállás napja ez, amikor Isten bocsánata már nem elérhető többé. Benne van ebben Krisztus mennyei szentélyszolgálata, mely általánosságban is megoldást nyújt a bűn problémájára, és ami még ennél is több, a bűn problémáját a mi személyes életünkben is megoldja, hogy ezáltal megmentsen minket. Sok mindent el lehet mondani erről az egyetlen versről is, ámde ez csak a kisebbik része. Ha közösen levesszük Szentháromság-hívő szemüvegünket, és ismét rátekintünk erre a sok információt tartalmazó versre, akkor azt látjuk, hogy mindaz, amit eddig elmondtunk róla, csak másodlagos jelentése.

És most vizsgáljuk meg közelebbről: „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget: mert eljött az ő ítéletének órája” (Jel 14:7a) Ez nyilván az Atyáról szól. Ha nem az Övé lenne az ítélet, nem adhatná azt az Ő Fiának, ahogy azt Jézus János (5:22) és Máté (11:27) evangéliumában is említi.

És most lássuk Jel 14:7 második felét: „És imádjátok azt, a ki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait.” Ez azonosítja a Fiút, mint az Atya Kézművesét, aki a teremtés munkája után bevezette a szombatot, mint teremtő erejének emlékünnepét, mely magába foglalja a legbonyolultabb műveletet is: a kopogtatására válaszoló szívek újjáteremtését. (2Móz 31:13) Ez teszi szükségessé Jézus mennyei szentélyszolgálatát.

Látod már? E vers elsődleges üzenete az, hogy kit kell imádnunk. Kit is? Az Atyát és az Ő egyszülött Fiát, pontosan őket! Jézus azt mondja, hogy ebben az ismeretben van az örök élet! „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és a kit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17:3) „Egyedül az Atyát és a Fiú kell felmagasztalni.” (EGW, Ifjúsági útmutató, 1898. július 7.)

Jézus maga volt az, aki a mennyben is azt mondta, hogy ezt az üzenetet Atyjától vette, hogy Jánosnak továbbadja, aki nekünk leírta. (Jel 1:1) Jn 12:49 csak egy példa a sok közül, ahol Jézus Atyját jelöli meg, mint a mindenség forrását. Hallgasd! „Mert én nem magamtól szóltam; hanem az Atya, a ki küldött engem, ő parancsolta nékem, hogy mit mondjak és mit beszéljek.”

Azok, akik az Atyán és a Fiún kívül egy másik lényt is imádnak, ugyanabba az osztályba tartoznak, mint azok, akiknek az Atya a Babilonnak szóló figyelmeztetést küldi. Oly sok gyermeke van veszélyben ott, akik hiába tisztelik őt, mert oly tudományokat tanítanak nekik, „a melyek embereknek parancsolatai”. Az adventistáknak előbb el kell fogadniuk az üzenetet, ha tovább akarják adni!

Ismételten hangsúlyoznunk kell azt a tényt, hogy az adventista egyház jelenleg alkalmatlan a hármas angyali üzenet legfontosabb részének hirdetésére! Mert például hogyan mondhatjuk hatalmas hanggal, hogy „Leomlott, leomlott Babilon”, ha közben Róma központi tanát dédelgetjük, és egy olyan hamis istent imádunk, amelyet ő magasztalt fel több millió olyan ember tetemén, akik nálunk sokkalta hűségesebbek voltak?! Azok, akik hatalmat kapnak az utolsó üzenetek hirdetésére, „tiszták” lesznek a „nagy parázna” tanaitól. Bűnbánatot kell tartanunk, és meg kell hallgatnunk a tanácsot: „… szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss”. (Jel 3:18) „Annakokáért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is.” (Fil 2:5) Ez pedig ez: „Krisztus ti köztetek van, a dicsőségnek ama reménysége.” (Kol 1:27) Ez az „örökkévaló evangélium”.

Jézus az, aki kopog szívem ajtaján, és a tiedén is. Megígérte, hogy bejön és velünk marad, ha beengedjük Őt. Az Ő lelke, az Ő értelme kér bebocsátást, hogy bennünk lakhasson. Kinek a társasága lehetne üdítőbb, nagyobb támaszt nyújtó, és jobban vigasztaló a gonosz elleni küzdelemben, mint Jézusé? Jobban járunk így, mintha Jézus személyesen mellettünk élne. Maga Jézus is ezt mondta: „Jobb néktek, hogy én elmenjek” (Jn 16:7-15) Most tehát az Ő mindenütt jelenlévő Lelke benne lakozhat barátaiban, akárhol. A „benne” az sokkal közelebb van, mint a „vele”. Továbbá ez ugyanaz a Lélek, mint az Atyáé, tehát jut belőle bőségesen. Honnan tudom mindezt? „… mivelhogy az Isten nem mérték szerint adja a Lelket.” (Jn 3:34)

Az Atya és az Ő Fia bizonyította, hogy Ők mindent megtesznek, ami csak tisztességes eszközökkel megtehető megmentésem érdekében. Az, aki a Menny kormányában harmadik volt, soha semmit nem tett, és nem is fog tenni, ami javamra válna. Miért, ó, miért is adtam neki valaha is tiszteletet? Milyen nyomorúságos egy béreai voltam! Átérzed te ezt?

Azt a felfedezést, hogy én, testvéreimmel együtt kiérdemlem ezt az értékelést: „… nyomorult és nyavalyás és szegény és vak és mezítelen” (Jel 3:17), megerősítik a következő meggondolások is: 1. Legtöbben annyira hiszékenyek voltunk, hogy szemrebbenés nélkül elfogadtuk a Szentírás téves értelmezéseit, csak hogy alátámaszthassuk Szentháromságba vetett hitünket; 2. Mi magunk is ezt a véráztatta tévelygést tanítottuk másoknak, évtizedről évtizedre; 3. És mindezek ellenére még vártuk, hogy egyszer majd hirtelen kiárad ránk a „késői eső” és a Lélek ereje!

Balgatag módon, vakon reménykedtünk álmaink megvalósulásában. A „késői eső” ereje azonban csak azok számára ígéret, akiket nem fertőzött meg a nagy parázna hamis tanítása. (V.ö.: Jel 14.fej., különösen a 4. vers.) Ez egészen bizonyosan magába foglalja „központi tanítását”, az általa kieszelt Szentháromságot is. Gondolkozz: Lehetséges-e, hogy valaki, aki elfogadja Róma központi tanát, részesüljön a „késői esőben”, vagy felvétessen a „száznegyvennégyezer” közé?

Tekintsük át helyzetünket most egy másik szempontból! Már ennyiből is láthatjuk, hogy a testületi adventizmus egy plusz lényt adott hozzá az első angyali üzenet imádásra való felszólításához. Nem értjük már egész pontosan, miért mondja a második angyal azt, hogy „leomlott Babilon”, mivel mi magunk sem értjük már, mi a baj Babilon istenével. Ha még mindig Szentháromság-hívők vagyunk, akkor erőtelenek, sőt, egyenesen képtelenek vagyunk hirdetni a „harmadik angyal üzenetét”. Gondolkozz: Lehetséges-e, hogy a „késői eső” erejével, amely ezen üzenetek hirdetéséhez szükséges, ugyanaz a lény ruházzon fel, mint akit Róma emelt egyenlő szintre az Atyával?

Gondold csak végig, mi rejlik a sok-sok kérdés hátterében, mely évek óta aggodalommal tölti el az adventisták ezreit, s melyek közül most csak egy kis részletet idézünk itt. 1. Miért adtak az adventista vezetők egy aranymedált a pápának ajándékba? 2. Miért hívják és tapsolják meg a pápai képviselőket a generálkonferenciai üléseken? 3. Miért viszik körbe a pápa zászlaját a GK ülések alatt a színpadon, mintha Isten szemében az egy jogszerű nemzet lenne? 4. Mi történt az adventizmussal, hogy mostanra a vezetés azzal büszkélkedik – és jogosan – hogy az összes egyház közül csak a katolikus egyháznak van nagyobb hierarchiája! (Lásd: E.E.O.C. vs. P.P.P.A.) Gondolkozz: Vajon a „késői eső” ereje az egyház túlnyomó részére fog kitöltetni? Miért nem?

Ebben a kérdésben nem lehet ingadozni. Ha mi is azt a harmadik lényt imádjuk, akit a pápaság fegyvernek erejével emelt az Atyával való egyenlőségre, hogy megalapíthassa a Szentháromságot, ami „a katolikus hit központi tanítása”, (Egy mai katolikus kézikönyve, 16. old.) akkor magát a fenevadat imádjuk. Sátánt nem izgatja, hogy mi ezt csak tudatlanságból tesszük. Neki annyi is elég, ha kivonhat minket a küzdelemből, azáltal, hogy alkalmatlanná tesz Isten ez elveszett világhoz szóló utolsó üzeneteinek hirdetésére.

Még mindig van remény, hiszen a „fenevad bélyege” még várat magára. Azonban amikor eljön az idő a fenevad bélyegének felvételére, akkor egészen nyugodtak lehetünk afelől, hogy lesznek olyan hetednapi adventista teológusok és ügyintézők, akik majd megint „új magyarázatokkal” állnak elő „a világ felé azt illetően, hogy mit tanít a Biblia, és miben hisznek a hetednapi adventisták”, hogy még tovább finomítsák hitelveinket, amint azt „az új helyzetek” szükségessé teszik. (Ismét utaltunk a hármas számú idézetre, az „Eretnekség” cikk 13. oldaláról, ahol azt mondja, hogy ez „lehetséges és bizonyos”, hogy meg fog történni. Lásd még az idézet alatti megjegyzést!)

Fel kell tenni a kérdést: „Ha nem bízhatok minden teológusunkban és ügyintézőnkben, mert nem tartózkodnak a kívánt következtetés szerinti érveléstől, akkor hogyan fogom valaha is megtudni, mi az igazság?” Vallomásom célja, hogy e létfontosságú kérdésre választ adjak. Be kell valljam, hogy magam is túlságosan megbíztam másokban. Ezen kívül az Isten nekem szóló üzenete személyes kutatásának felelőssége alól az egyház iránti hűség kegyesség látszatát keltő palástja alá rejtőztem. Ez szegényes helyettese a Jézus iránti hűségnek.

Talán neked is hasonló vallomásokat kell tenned, hogy kezdhess reménykedni, úgyhogy tedd is meg, és akkor elkezdheted élvezni az igazság világosságát, azt a világosságot, amely mind-mind világosabb lesz, a teljes délig!

Minden eddigi érv annak szükségességére mutat, hogy tervszerűen kell tanulmányoznunk a Bibliát, hogy az Atya fényes ösvényén maradhassunk, és időben elkerülhessük Lucifer sötét cselvetéseit. Ha tömören össze tudjuk foglalni a tervet, megértjük lényegét, és módszeresen követjük, akkor soha többé nem lehet minket majd orrunknál fogva vezetni, mint a birkákat. Az alábbiakban megpróbálok lefektetni egy ilyenfajta tervet. Minden építő kritikát szívesen veszek.

A béreai tanulmányterv

A Biblia, helyes értelmezésében nem mond ellent önmagának. Ez nem is lehetséges, mivel Isten Szava. Tehát imádságos, gondos és türelmes igekutatást követel meg, melyben Igét Igével vetünk össze, míg a kérdésre adott világos válasz ki nem kristályosodik. Időnként az lehet a legjobb megoldás, ha az értelmezést a bizonyítékok mérlegére helyezzük. A biztonsági hálónk annak szem előtt tartása, hogy a helyes következtetés nem lehet és nem is lesz ellentmondásban Isten Szavának egyetlen részletével sem, mivel az ő Szava igazság! (Jn 17:17) Minden kérdést azonban nem tudunk, és nem is szükséges azonnal megválaszolni. Nyugodjunk meg abban a biztos tudatban, hogy mennyei Atyánk örömét leli abban, ha mindazt kinyilatkoztathatja gyermekeinek, amire leginkább szükségük van. „Akik pedig az Urat keresik, mindent megértenek.” (Péld.5:29)

Ugyanez a törvényszerűség vonatkozik a prófétaság ajándékára is. Ebből következik, hogy bármilyen látszólagos ellentmondás valamiféle félreértésből adódik. Egy-egy ilyen vakvágány nem szabad, hogy kétségek közé sodorjon minket, hanem inkább ösztönözzön arra, hogy még egyértelműbb részeket keressünk, vagy, ha ez nem sikerül, akkor bízzuk a megoldást a bizonyítékok mérlegére. Nem szabad csak úgy kedvünk szerint válogatni az idézetek között, hogy így próbáljunk igazolni egy előre kifundált következtetést!

A Bibliát mindig előnyben kell részesíteni, nem azért, mert Ellen White „alsóbbrendű” próféta lett volna, hanem mert ő maga is a Szentírás szerzőinek munkájára épít, ahogyan a Biblia szerzői is kötelesek összhangban lenni egymással. Egy béreainak el kell fogadnia saját szavait, amikor azt mondja, hogy írásai „kicsiny világosság csupán, melyek célja, hogy a férfiakat és nőket a nagyobb világossághoz [a Bibliához] vezesse”. (Review & Herald, 1903. január 20.) Egy béreai továbbá azt is hiszi, hogy „Istennek lesz egy népe a földön, amely minden tanítás normájának és minden reform alapjának a Bibliát és csakis a Bibliát tartja”. (A nagy küzdelem, 595. old.)

Ésaiás 8:20 a béreai tanulmányterv szíve: „A törvényre és bizonyságtételre hallgassatok! Akik nem ekként szólnak, azoknak nincs hajnaluk.” [az angol KJV szerint helyesbített fordítás – a ford.]

Tudatosan szembe kell nézni azzal, hogy a saját véleményünkre való büszkeség, illetve előre kigondolt ötleteink veszélyt jelentenek, melyek könnyen oda vezethetnek, hogy „elferdítünk” vagy „kicsavarunk” egy-egy szakaszt annak érdekében, hogy ráerőltethessük értelmezésünket vagy célunkat. Ez azonban a kívánt következtetés szerinti érvelés, ami ebben az esetben sokkal súlyosabb következményekkel jár, mint egy szimpla rossz válasz. Ez olyan, mintha pimaszul meg akarnánk magyarázni Istennek, hogy mit jelent az Ő Igéje. Isten ments! Kérjük inkább imában, hogy Ő tanítson meg minket az értelmére. Itt az ideje, hogy megszűnjünk attól a gyakorlattól, hogy mi oktatjuk ki Istent, hogy az Ő Szavának mely értelmezését kell belesulykolni az Ő népébe. Láttuk ennek az útnak az elkerülhetetlen következményeit azok esetében, akiket azért vontak ki a forgalomból, mert lelkiismeretük ellenállt a Szentháromság elfogadásának, ennek a botrányos tannak, amely „a katolikus hit központi tanítása”. (Egy mai katolikus kézikönyve, 16. old.) Az adventista vezetőség ezidáig a központosítás útján járt a megtérés ösvénye helyett, és ahelyett, hogy Krisztus és az Ő egyházának szolgájává lett volna. Ez még inkább szükségessé teszi a béreai lelkületet.

Gondolkoztál már azon, béreai barátom, hogy miért is olyan erőtelenek a gyülekezetek, hogy már szinte kihalnak? Figyelj jól!

„Miért olyan gyöngék és betegesek a gyülekezetek, annyira, hogy már szinte haldokolnak? Azért, mert az ellenség csüggesztő befolyásával megingatta a kétkedő lelkeket. Azt próbálta elérni, hogy szem elől tévesszék Jézust, mint Vigasztalót, aki fedd, figyelmeztet és dorgál, ezt mondván: ‘Ez az ösvény, ezen járjatok.’ Krisztusé minden hatalom mennyen és földön, és ő megerősítheti az ingadozókat, és helyre állíthatja a tévelygőket. Meggyőződéssel, és Istenbe vetett reménységgel fel lehet lelkesülni, és az Istenbe vetett bizalom mindig magával vonja, hogy egymás iránt is bizalom ébred.” (Review & Herald, 1890. augusztus 26. – kiemelés a szerzőtől)

Álljunk itt meg, és gondoljuk át! Vegyük észre, hogy mennyire igaz ez ránk, mint a vázolt gyülekezetek egy-egy tagjára. Semmi sem fog pozitív irányba változni egészen addig, amíg meg nem értjük ezt. Maga Jézus a mi Vigasztalónk és Vezetőnk! Ő lett tökéletessé a szenvedés által, és azáltal, hogy ebben az elbukott emberi természetben is bűn nélkül élt. Így lehetett Ő a tökéletes Pártfogó, Vigasztaló, avagy Közbenjáró. Milyen nagyon, ó, milyen nagyon el kell mélyülnünk nekünk és szeretteinknek ebben az ismeretben! [Allen Stump könyve, a „Hitünk alapjai”, „kötelező olvasmány” ebben a témában, hogy megértsd, hogyan függ össze e három aláhúzott szó a görögben. Több mint 500 igevers bizonyítja a – számomra legalábbis újnak számító – béreai felfedezéseket, amelyekről itt olvashatsz. 2Pt 1:21 és 1Pt 1:9-11, és ehhez hasonló igehelyek összehasonlításából kiderül, hogy kicsoda a Szent Szellem. Ismerd meg a Szentháromság katolikus változata kifejlődésének történelmi tényeit, és annak történetét, hogyan szivárgott be alattomos módon ez a tan 1200 évvel később az adventizmusba is!]

A következő idézet két csoportot hasonlít össze, akik mind Istent imádták, de az egyik csoport gondos volt, és odafigyelt minden üdvkérdésre, míg a „gondatlan sokaság” önelégülten és érdektelenül imádkozott. Különösen fel szeretném hívni figyelmedet arra, hogy milyen forrásból nyerte a lelket az egyik, ill. a másik csoport. Ez élet-halál kérdése!

„Azok, akik Jézussal együtt felemelkedtek hitben a szentek szentjébe, követték Őt és így imádkoztak: „Atyánk, add nékünk Lelkedet!” Erre Jézus rájuk lehelte a Szentlelket. Jézus leheletében világosság, hatalom, sok szeretet, öröm és békesség volt. Most ama csapat felé fordultam, amely leborult a királyiszék előtt; még mindig nem tudták, hogy Jézus elhagyta őket. Úgy látszott, mintha Sátán lett volna a királyiszék mellett és megkísérelte Isten művét munkálni. Láttam, amint feltekintettek a trónhoz és így imádkoztak: „Atyám, add nekünk Lelkedet!” Sátán erre rájuk árasztotta szentségtelen befolyását; leheletében sok világosság és erő volt de hiányzott belőle a mindent megédesítő szeretet, az öröm és békesség. Sátán célja az volt, hogy eltévelyítse, visszatartsa és megcsalja Isten gyermekeit.” (Korai írások, 55, 56. old.) Egy kis megfontolnivaló: Vajon Jézus lehelheti más leheletét vagy lelkét is?

Mit tesz az ember, ha kezd ráébredni arra, lehetséges, hogy tévedett egy alapvető hitpontban, amelyet viszont körülötte szinte mindenki egyaránt elfogad, akit csak szeret, ismer, és akiben bízik? Ez a bimbózó béreai elmondhatja, hogy retteg, bizony, mert miközben egyre mélyebbre ás, még félig-meddig reméli, hogy hátha az a régi értelmezés mégiscsak helyes volt. Miért nem látják felfedezéseimet a bajnokaim, azok az írók, akik eddig hűek voltak az Igéhez; miért nem látják és teszik szóvá írásban? Ez talán megerősítene hitemben, gondoltam, de csakhamar megláttam a kívánságomban rejlő iróniát. Ez egy Bérea-ellenes hozzáállás. Éppen ez volt az oka annak, hogy meg kellett vallanom, hogy egész eddigi életemet lelki homályban éltem. Íme, itt van „dióhéjban” a megoldás az én, és talán a mi problémánkra is.

Megbízható meggyőződés csak egyéni, tudatos, Igét Igével összevető kutatásból származhat.

Mindnyájan tudjuk, hogy Isten mindig megőrizte a maga ezreit, akik nem hajtottak térdet a Baál előtt. Vágytam rá, hogy én is azok közé tartozzam, akik hirdethetik a hármas angyali üzenetet, és remélem, te is ott leszel. Hát nem lenne csodálatos, ha mi is részesei lehetnénk a negyedik angyali üzenet hirdetésének?! Akkor már biztosan tudnánk, hogy „közeledünk hazafelé”.

Ahogy egyre mélyebbre ástam, be kellett látnom, hogy azok a bajnokok, azok az írók, akik eddig hűnek tűntek az Igéhez, férfiak, akik bátran védelmezték az „ő is hasonlatosképen részese lett azoknak” eszméjét, azaz, hogy Jézus a bukott emberi természetet öltötte magára, most ők is megmérettek és híjával találtattak, mert ők is azt képviselték, amelyről megbizonyosodtam, hogy az ellenség álláspontja. Sőt, gyakorlatilag még védelmezték is a Szentháromság-hívő nézetet. Arra a következtetésre jutottam, hogy ők valószínűleg nem olvasták az „Eretnekség” c. cikket, mivel a Szentháromság védelmében hangoztatott érveik nem adtak választ az ott felvetett kérdések nagy részére. (Bár itt sem vizsgáltunk meg minden szempontot.) Egészen bizonyos voltam azonban abban, hogy – ellentétben az „Eretnekség” írójával – ezen drága bajnokok nem értették meg, hogy a Szentháromság-csomagban benne van mind az Atya szó szerinti atyasága, mind Jézus testtélétele előtti fiúsága tényének elutasítása. Nem vették észre, hogy ebben a kérdésben a kívánt következtetés szerinti érvelést alkalmazzák. Még mindig a Szentháromság-hívő szemüvegen keresztül szemlélték a kérdést, és emiatt úgy értelmeztek néhány E. G. White kijelentést, hogy az ellentmondásban van nemcsak a Bibliával, de magával Ellen White-tal is. Imádkozzunk ezekért a bajnokokért, és az újak sokaságáért is, hogy hamar figyelmeztethessük egyházunkat és a világot!

Micsoda barát voltam, hogy olyan lassú voltam a segítségnyújtásban?! Kiáltanom kellett volna a jó hírt, amit felfedeztem! Hát nem az ÚRé a harc? Ő az, aki segíthet tollat ragadni ügyének érdekében!

Fájó beismerni gyávaságunkat. Fájó látni, hogy barátaink erős keze is ellankad, és kezd kihullani belőle az igazság szövétneke, melyet hosszú időn át tartottak a magasba. Fájó beismerni, hogy mi, szinte mindnyájan, még Isten bajnokai is, figyelmen kívül hagytuk a „történelmi adventizmus” elé a „Vitás kérdések” c. könyvben odavetett kihívást. Fájó látni, hogy a „settenkedő megalkuvás” egyre inkább vágtába kezd, és az a tény, hogy ezt még el is ismerjük, arról tanúskodik, hogy rossz lélekre hallgattunk eddig. Igen, fájó beismerni, hogy tévedtünk, hogy hanyagok voltunk, vakok, átlagos, hiszékeny birkák!

De nem kell, hogy ilyenek maradjunk! Sőt, ha arra vágyunk, hogy Isten akarata teljesüljön életünkben, akkor nem is szabad. Már rég itt az ideje, hogy a „maradék” minden gyülekezetben elfogadja a „Vitás kérdések” kihívását, mely arra szólítja fel a történelmi adventistákat, hogy „visszatérjenek a Szentháromság-tagadó álláspontra”. (Vitás kérdések, 39. old.) Azok az adventisták, akik még nem tették meg ezt a lépést, gyakorlatilag Isten e világhoz szóló utolsó figyelmeztetésének lényegét tartják vissza, mivel még nem értették meg, hogy az első angyal üzenete határozottan Szentháromság-ellenes, és hogy a második, harmadik és negyedik angyali üzenet mind osztozik ebben a Szentháromság-ellenes felhangban.

Az Atya, és az Ő egyszülött Fiának tisztelete, és az Ő népük iránti hűségünk megköveteli, hogy elfogadjuk a „Vitás kérdések” kihívását. Az „Eretnekség” cikk alaposan részletezi, hogy mi is e kihívás lényege, gyakorlatilag elismétli azt.

Engednünk kell, hogy Atyánk vegye kezébe a gyeplőt, hogy legyen, amint akarja. Készítsünk béreai tanulmánytervet, csatlakozzunk nemes társaságukhoz! Ahogy Lélekkel telt tanítójuk, Pál is tette, ismerjük be, ha tévesen gondolkoztunk Istenről. Csatlakozzunk hozzá, és erőnk utolsó szikrájával is hirdessük, hogy az Atya egyszülött Fia, maga Jézus Krisztus a hitnek fejedelme és bevégzője!

Isten megmondta Mózesnek, hogy halála után a nép „felkél, és idegen istenek után jár és paráználkodik … ; és elhágy engem, és felbontja az én szövetségemet, a melyet én ő vele kötöttem”. (5Móz 31:16) A Biblia feljegyzi e prófécia ismételt teljesedéseit, de azt is, hogy e gyalázatos időszakokat csodálatos ébredések követték. „Mikor pedig eljött az időnek teljessége”, és megjelent a Messiás, Izráel ismét sötétségben volt, és bár nem fa- és kőbálványokat imádott, de oly tudományokat tanítottak, melyek embereknek parancsolatai. Jézus csak azt a kis zsidó csoportot tudta elvezetni az „egy Isten” és az Ő megígért Fiának világos, az írások szerinti ismeretére, akik szentírási meggyőződésük alapján várták a megígért Messiást. Ők lettek a tanítványai.

Három és fél évvel később Jézus keresztre feszítése összetörte követőit, és minden reménységüket elsodorta azzal kapcsolatban, hogy Izráel királysága helyre fog állni az ígéret szerint. A feltámadás és a mennybemenetel közötti negyven napos időszakban Jézus segíthetett drága barátainak megérteni, hogy lehetetlen helyreállítani a látható Királyságot addig, amíg nem áll elő egy helyreállított szívű nép, amely örökölheti azt. A tanítványok feladata lett ennek a népnek az előkészítése.

Amint a tanítványok letették a „földi Királyság” szemüvegét, képessé váltak megérteni és elfogadni azt az üzenetet, amely személyes odaszánásra és imádatra szólította fel őket az Atya és az Ő egyszülött Fia iránt. Ez volt a földi királyság megalapításának előfeltétele. A tanítványok mégis elszomorodtak, amikor megértették, hogy Jézus hosszú időre elhagyja őket. Sok-sok kérdésük lett volna még, amelyekre szerettek volna világos választ kapni, és nagyon féltek, hogy nem fognak emlékezni, noha Jézus megígérte nekik, hogy mindent eszükbe juttat majd. Hogyan is boldogulhatnának Jézus nélkül?

János 14. fejezetében azt látjuk, hogy Jézus éppen ez ellen a félelem ellen akarta beoltani tanítványait, amikor megígérte, nekik, hogy küld majd nekik egy másik Vigasztalót az Atyától, aki mindenkor velük marad. Jézus, szokásos, megnyerő modorában Magáról beszélt, harmadik személyben. Jól figyelj! „És én kérem az Atyát, és más vígasztalót ád néktek, hogy veletek maradjon mindörökké. Az igazságnak ama Lelkét: a kit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt és nem ismeri őt; de ti ismeritek őt, mert nálatok lakik, és bennetek marad. Nem hagylak titeket árvákul; eljövök ti hozzátok.” (Jn 14:16-18)

Amikor a tűz eltöltötte a tanítványokat pünkösd napján, Jézus korábban rejtélyesnek tűnő szavai egyszerre átütő erővel világosodtak meg tudatukban. Tudták, hogy ez mennybement Uruk Lelke, hiszen Ő maga mondta, hogy mindent eszükbe fog juttatni. És mire emlékeztek vajon? „Ismeritek őt, mert nálatok lakik, és bennetek marad.”

A tanítványok minden emberektől való félelme elmúlt azon a napon, és csupán egy nap leforgása alatt is háromezer lélek csatlakozott a menny királyságához keresztség által. De ez csak a kezdet volt! Nem kellett sok év, hogy ellenségeik is elismerjék, felforgatták a világot. És most lássuk a történet másik oldalát, azt az oldalát, amelyet a világ nem ismerhet, mert nem ismerte Jézust. Jézus saját szent Lelke volt, amely tanítványaiban lakozva, és általuk munkálkodva felforgatta a világot.

Sajnos igaz, hogy a hetednapi adventisták, kétezer évvel ezelőtti szombatünneplő barátainkhoz hasonlóan visszatértek oly tudományok tanításához, amelyek embereknek parancsolatai. A jó hír azonban az, hogy az újabb ébredés korszaka már elkezdődött. Mi kinek a pártjára állunk?

„Az igazság és kegyesség védelmében állni, amikor a többség elhagy minket, az Úr csatáit vívni, amikor a bajnokok fogytán vannak – ez lesz a mi próbánk.” (E. G. White – Bizonyságtételek V, 136. old.)

Isten áldjon téged!

Bob Habenicht