Megtorpanás

Az elmúlt években többször is tanultunk már a hit nemes harcáról, és az Úr minden egyes alkalommal újabb és újabb világosságot tárt elénk. Mindez nagy hatással volt személyes keresztény életünkre, és összejöveteleinken sok tapasztalatot oszthattunk meg. Nyilvánvaló, hogy ezek nem valósulhattak volna meg, ha az Úr nem segíti hitünk növekedését.

Az elmúlt évben azonban nyugtalanítani kezdett valami. Ahogy végiggondoltam saját életemet, és beszéltem másokkal is, azt vettem észre, hogy megrekedtünk tapasztalatunkban. Az Úr mind ezidáig vezetett bennünket, az elmúlt kb. egy évben mégis úgy tűnt, csak körbe-körbe járunk, és nem tudunk előbbre jutni. Elgondolkodtam, vajon mi lehet a probléma?

Tudjuk, hogy az Úr visszajöveteléig sosem elégedhetünk meg azzal a világossággal, amit eddig elnyertünk: folyamatosan előre kell haladnunk, és a kapott világossággal párhuzamosan tapasztalatunknak is növekednie kell. Ha azt vesszük észre, hogy megtorpanunk keresztény életünkben, akkor fel kell tennünk a megfelelő kérdéseket. Én is ezt tettem, és Isten – jó Atya lévén – válaszolt. Magam is meglepődtem azon, milyen újszerűnek tűnt, amit a Bibliában olvastam. Pedig korábban is sokszor elolvastam már ezeket az igéket, de valahogy elsiklottam felettük.

Növekvő világosság

Hol tartunk most? Évekkel ezelőtt megismertük az igazságot Isten személyéről és az egyházról. Ezután a hit általi megigazulás üzenete és a két Ádámról szóló tanítás hozott még nagyobb világosságot. Mindaz, amit megértettünk, arra mutatott rá, hogy nekünk, embereknek, nem az a legfőbb problémánk, amit teszünk, hanem amik vagyunk. Korábban mindig a külsődleges viselkedésünket próbáltuk csiszolni: „Jól van, akkor mostantól megtartom a szombatot… Oké, akkor holnaptól nem fogok haragra gerjedni… Rendben, akkor ezután nem fogok ilyen ostoba zenéket hallgatni…” De – mint tapasztaltuk is – ez nem működött, a probléma továbbra is megmaradt.

Végül a két Ádám tanítása segített megértenünk, valójában milyen egyszerű a megoldás. Ha almát akarsz szüretelni, ültess almafát! A gyökérrel kell kezdeni, nem a gyümölccsel. Ha folyton csak azon erőlködöm, hogy a rossz gyümölcsöket leszaggatva a fáról, helyükre jó gyümölcsöket kötözgessek – ez nem működik. A fának a gyökere a lényeg: ha a gyökér jó, akkor a gyümölcs is jó lesz.

Megértettük, hogy valójában egy új életre van szükségünk. A régi, ádámi élet, amit szüleinktől örököltünk, egy Istentől elszakadt, teljességgel önző élet, és ezért semmi jó nem fakadhat belőle. Éppen ezért egy teljesen új életre van szükségünk – de nem csupán elméletileg, valahol a mennyben, egy könyvbejegyzésként. Az új élet nem arról szól, hogy Isten kitöröl a könyvéből pár sort, aztán valami újat ír helyére. Ez egy valódi, belső változás, ami ténylegesen megtörténik bennünk.

Ez az újjászületés, amiről Jézus is beszélt. Ez a gondolat már önmagában is lenyűgöző. Milyen lehet – szó szerint – újra megszületni egy másik apától, és így egy másik életet kapni? Ez bonyolultnak hangzik, sőt, korlátolt elménkkel el sem tudjuk igazán képzelni. Jézus azonban leegyszerűsíti számunkra a dolgot. Csak azt kéri, higgyünk, és Ő majd elvégzi. Ő pontosan tudja, hogy mi képtelenek vagyunk felfogni ezeket a lelki dolgokat. Ezért teszi ilyen egyszerűvé az Ige: megérted, elhiszed, kéred, és megkapod.

Újjászületés után

Mi történik, amikor megkapod ezt az új életet? Egy mélységes változás megy végbe egész lényedben. Egyszer csak elkezded szeretni azokat a dolgokat, amiket a régi életedben nem szerettél, ami nem volt fontos, nem volt vonzó. Ugyanakkor pedig azt is kezded érezni, hogy visszataszítóvá válnak olyan dolgok, amiket korábban annyira szerettél, hogy talán meghalni is képes lettél volna értük. A szemeid már máshova tekintenek, mint a múltban. Az elméd másik irányt vesz, más dolgokat kezd kutatni. És a legmegdöbbentőbb, hogy ehhez nem kell különösebben erőfeszítést tenned, szinte magától jön. Miért? Mert gyökeres változás történt a természetedben. És ha a gyökér megváltozik, egyszerre a gyümölcsök is mások lesznek. Ez egy lenyűgöző, csodálatos, isteni munka! A kérdés, hogy mi jön ezután?

Amikor megkaptuk ezt az isteni ajándékot, nagy várakozásaink voltak. De többen azt tapasztaltuk, hogy az élet lassacskán kezd visszatérni a régi kerékvágásba. Szeretnénk előre lépni a tapasztalatban, de valami akadályoz. Úgy tűnik, mintha valami még mindig ott lenne az útban, ami megakadályozza az előrelépést. Tudjátok, miről beszélek? Ti is tapasztaltátok ezt az őrlődést? Szeretnél többet, de valami utadat állja, és megakadályoz a gazdagabb tapasztalat elérésében. Olyan ez, mint amikor el akarsz indulni az autóval, berakod egyesbe, rálépsz a gázra – de az autó meg se moccan! Mi lehet vele? Én menni akarok; eddig minden rendben volt az autóval! Mi akadályozza az autó elindulását? No, nézzük csak meg azt a kéziféket! Akik már vezettetek autót, jártatok már úgy, hogy úgy felejtettétek a kéziféket? Egy pillanatig nem tudod, mi lelte az autót, de aztán hirtelen bekattan, hogy „Ja persze, a kézifék!” Valami akadályozott, hogy előre haladjál. Nos, ezt a valamit kutatjuk most.

Ki az ellenségünk?

Azokból, amiket az elmúlt években tanulmányoztunk, azt értettük meg, hogy a problémánk valójában az, amik vagyunk. Tudniillik az énünk a legnagyobb ellenségünk, ez ellen kell tusakodnunk, és lényegében ez a küzdelem a hit harca. Ezt tanultuk, igaz? Én legalábbis ezt tanultam, és mindeddig arról prédikáltam, hogy ezen a területen kell a hit harcát megvívni.

Tény, hogy egy keresztény reggeltől estig folyamatosan háborúban van. De tudjátok, az egyik legszörnyűbb háborús helyzet az, amikor olyan háborúban vagy, amikor azt sem tudod, hogy valójában háborúban vagy. De van egy másik nagyon rossz helyzet is: amikor nem tudod, kicsoda az ellenséged! Ha mondjuk Románia szövetkezne Magyarországgal Németország ellen, de a román meg a magyar szövetséges katonák egyszer csak egymással kezdenének harcolni, akkor bizonyosan elvesztenék a háborút. Ezért fontos tudni, pontosan ki is az ellenség – ki a mi ellenségünk?

Pál apostol választ ad nekünk erre a kérdésre. Mielőtt azonban rátérnénk erre az igére, egy másik kérdést kell tisztáznunk: Amikor Pál a leveleiben a „mi” névmást használja, akkor kire utal? Amikor például azt mondja, hogy nem cselekedetek, hanem hit által igazulunk meg, akkor ki ez a „mi”, aki megigazul? Mindenki? Nem, hanem mi, akik hisszük – ez kimondottan a keresztényekre vonatkozik. Amikor Pál ezeket a leveleket írta, akkor ő keresztényként írt keresztényeknek. Tehát amikor a „mi” névmást használja, akkor nem azokra gondol, akik még nem tapasztalták meg az újjászületést. Nem azokra az emberekre gondol, akik a világban vannak, akik még nem ismerik Krisztust, és nem döntöttek Mellette. A „mi” kizárólag keresztényeket jelent – ezt nagyon fontos tisztán látnunk, különben írásai zavarosnak tűnnek számunkra. Mindezt figyelembe véve olvassuk el Efézus 6:12 elejét:

Harc a test ellen

„Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk…” (Ef 6:12a)

Megállunk itt. Mit mond ez az ige? Nekünk – keresztényeknek – a hit nemes harcában „nem vér és test ellen van tusakodásunk”, nem ez ellen kell harcolni. Mi a „test és vér”? Pál apostol a leveleiben többször is hivatkozik régi, romlott természetünkre ezzel a kifejezéssel (pl. 1Kor 15:50; Zsid 2:14). Ez az ige viszont azt mondja, hogy a keresztényeknek nem a „test és vér” – nem a régi természet – ellen van tusakodásuk. Micsoda?! De hát eddig azt gondoltam, hogy a természetem ellen kell tusakodnom! Hát nem erről mondja újra és újra a Rómaiakhoz és a Galatabeliekhez írt levél, hogy ennek a természetnek meg kell halnia, és ez ellen kell küzdenünk?! Hogyan mondhatja akkor, hogy nem a természetünk ellen kell tusakodnunk? Olvassunk el néhány igeverset, ami tisztázza ezt a kérdést:

„A kik pedig Krisztuséi, a testet megfeszítették indulataival és kívánságaival együtt.” (Gal 5:24)

Mit feszítettek meg? A testet! Nyilván itt nem a fizikai testünkről van szó, hanem a megromlott természetünkről. Azt mondja, hogy akik Krisztushoz tartoznak, azok már megfeszítették ezt a testet, keresztre feszítették régi természetüket. Próbáljuk meg ezt elképzelni! Van egy ellenséged, aki ellen küzdesz, míg egyszer valahogy sikerül odaszögezned őt a keresztre. Ott van tehát az ellenséged a kereszten, te pedig alulról nézed őt. Kell még ezzel tusakodni? Nem, Testvérem, győztél! Ez az ellenség már moccanni sem tud, nem tud támadni, nem tud neked ártani, mert meg van feszítve. Ez a harc be van fejezve. De nézzünk meg egy másik igeverset is a római levélből:

„Tudván azt, hogy a mi ó emberünk ő vele megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek: Mert a ki meghalt, felszabadult a bűn alól.” (Róm 6:6-7)

Mi történt az ó emberrel, az ó természettel? Halott, vége van. Ha elolvassuk Róma 6-ot, azt látjuk, hogy amikor valaki hisz, és újjászületik Krisztus által, akkor meghal a régi természete, és a küzdelem számára véget ér. Olvassunk el még egy utolsó igeverset:

„Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; a mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem.” (Gal 2:20)

Pál itt azt mondja, a megfeszíttetésem a múltban már megtörtént. Ez a régi tapasztalatom, a jelenbéli folytatás pedig az, hogy él bennem a Krisztus. Ugyanakkor máshol Pál azt is mondja, hogy naponként meghalok. Mit jelent ez? Hogy minden reggel, amikor felkelek, az Úr elé járulok, és újra kijelentem: „Uram, a Tiéd vagyok. Ezen az új napon is elfogadlak Téged, mint Üdvözítőmet, mert nem én akarok élni, hanem azt akarom, hogy Te élj bennem.” Mit gondolsz, ha így imádkozol minden reggel, lesz ennek valami eredménye? Van ennek az imának jelentősége? Ha tényleg elhiszed, amit kérsz, akkor ettől más lesz az élet? Hát persze!! Ég és föld a különbség! Így lesz valóság számodra aznapi halálod: egész pontosan Krisztus teszi újra halálba az énedet, mert ezt csak Ő tudja elvégezni. Azon a napon Krisztus fog benned élni, és nem lesz problémád az énnel, ez már nem a te ügyed, mert az én meg lett feszítve és meghalt.

A másik harc

Mindezek után azonban még mindig maradt egy harc, amit meg kell harcolni; a keresztényeknek továbbra is minden nap tusakodniuk kell valami ellen. De hát ha az én halott, és Krisztus bennem él, akkor mi a csoda van még, ami problémát jelenthet?! Térjünk csak vissza az első igénkhez Efézus 6-ban, és olvassuk el most az egészet:

„Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.” (Ef 6:12)

Ez egy döbbenetes igevers, és teljesen új megvilágításba helyezi a dolgokat! Isten itt betekintést ad nekünk a láthatatlan világba, ami legalább olyan valóságos, mint ez a világ, amit testi szemeinkkel látunk. Ahogy fentebb már említettem is, az egyik legrémisztőbb csatahelyzet az, amikor fogalmunk sincs arról, ki az ellenségünk. Egy ilyen szituációnak tragikus – akár halálos – kimenetele is lehet. Mondok egy példát:

Amikor elkezdődött a második világháború, a németek megszállták Lengyelországot. A lengyelek pár évig szövetségben voltak az oroszokkal, és minél jobban terjeszkedtek a németek kelet felé, a lengyelországi zsidók annál inkább próbáltak keletebbre menekülni. Sokan közülük Oroszországba menekültek, és sokat fizettek az oroszoknak, hogy gondoskodjanak róluk, mert azt gondolták, az oroszok majd barátaik lesznek. Persze az oroszok nem utasították vissza a pénzt – de tudjátok, utána mit csináltak a zsidókkal? Eladták őket a németeknek még több pénzért! Láttam néhány filmet, amiben német és orosz tisztek éppen barátságosan kezet fognak, míg a háttérben lévő zsidó gyerekek szörnyülködve figyelik elárultatásukat. Ha nem tudod, ki az ellenséged, nagyon könnyen prédává válhatsz, sőt, még az életed is veszélybe kerülhet!

No de mi a helyzet velünk? Mi történik, amikor belépünk ebbe az új életbe Krisztussal? Mi van akkor, ha átadtuk életünket Krisztusnak, de még mindig a saját énünk ellen tusakodunk? Gondoljuk csak meg, mit jelent ez valójában! Azt mondom: „Uram, én kiszolgáltatom neked az énemet!” De utána mégis tovább küzdök az énem ellen – ez mit jelent? Valójában ez hitetlenség! Amikor átadod az énedet Krisztusnak, akkor bízol Benne, és elhiszed, hogy Ő majd elintézi és megfeszíti azt. De ha nem hiszed, hogy Ő már megoldotta számodra ezt a problémát, akkor nem tud ténylegesen segíteni neked. Ha nem hit által adjuk halálra az énünket, akkor Krisztus nem tud munkálkodni, és nagy bajba jutunk. Könnyen elveszíthetjük Krisztust, ha nem vagyunk tisztában azzal, ki az ellenségünk.

A Biblia szerint az újjászületett – és aznap halálra adott – keresztény ember ellensége már nem az én, hanem Sátán és démonai! Szoktunk erre gondolni? Nekem volt néha ugyan ilyen futó gondolatom, de be kell valljam, úgy igazán nem gondoltam bele – én is tudatlan voltam e téren. Nem vettem komolyan, hogy ezek a lények ugyanolyan valóságosak, mint ahogy én valóságos vagyok. Sőt, a mindennapi életben való tevékenységük is legalább olyan valóságos.

Hogyan kerültünk erre a csatatérre?

A Krisztus és Sátán közötti háború – ahogy az a világ teremtése elején elkezdődött – legtöbbünk előtt ismeretes, ezért erre most nem térnék ki. Inkább arra szeretnék rávilágítani, ami ebből a küzdelemből személyes életünkben is tapasztalható. Efézus 2-ben azoknak az embereknek az állapotáról beszél Pál, akik még nem fogadták be Krisztust. Bár az alábbi ige keresztényekről szól, életüknek azt a szakaszát idézi fel, amikor még nem születtek újjá:

„Titeket is megelevenített, a kik holtak valátok a ti vétkeitek és bűneitek miatt, melyekben jártatok egykor e világ folyása szerint, a levegőbeli hatalmasság fejedelme szerint, ama lélek szerint, mely most az engedetlenség fiaiban munkálkodik; a kik között forgolódtunk egykor mi is mindnyájan a mi testünk kívánságaiban, cselekedvén a testnek és a gondolatoknak akaratját, és természet szerint haragnak fiai valánk, mint egyebek is:” (Ef 2:1-3)

Mi tehát az ember természetes állapota, születésétől fogva? Minden emberi lény, aki még nem fogadta el Krisztust személyes Megváltójaként, és nem kapta meg Tőle ezt az új életet – Sátán jogos tulajdona és prédája. Ezt mondja ez az igevers. Sátán munkálkodik minden olyan szívben és szív által, aki még nem fogadta be Krisztust. Kihasználja még élő, testi természetüket. Gondoskodik róla, hogy az emberek meg legyenek kötözve kívánságaikban – a test kívánságaiban –, és minden igyekezetével tönkre akarja tenni életüket. Ez a világ állapota, és Pál állítása szerint egykor mi is ebben a helyzetben voltunk. Mi is Sátán jogos prédája voltunk, és ő volt a mi urunk. Csakhogy valami történt!

Ésaiás 61-ben olvasunk egy csodálatos próféciát, ahol Isten azt mondja, a rabságnak vége szakad. Ezt a próféciát maga Isten Fia olvasta fel, és vonatkoztatta saját magára, mikor a názáreti zsinagógában volt. Ezek az igék tehát Jézus Krisztus küldetését írják le:

„Az Úr Isten lelke van én rajtam azért, mert fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást;” (Ésa 61:1)

Mit látunk itt? Minden ember fogolyként sínylődik egy hatalmas börtönben. Szegény nyomorultaknak össze van törve a szíve, mert születésüktől fogva rabszolgák. Esélyük sincs arra, hogy – fellázadva – elszakadjanak uruktól. Rabszolgaságra vannak ítélve, és meg vannak kötözve egész életükre. De itt jön valaki, aki azt mondja: „Isten fölkent engem az Ő lelkével egy különleges munka elvégzésére: hogy letörjem a láncokat, megnyissam a börtönajtókat, és szabadon engedjem a foglyokat. Jó hírem van: megszabadítalak benneteket ebből a rettenetes fogságból és megkötözöttségből!” Krisztus megszabadít természeted megkötözöttségéből, Sátán ugyanis ezen keresztül kötözött meg téged. Zsidók 2 ezt írja Krisztus küldetéséről:

„Mivel tehát a gyermekek testből és vérből valók, ő is hasonlatosképen részese lett halál által megsemmisítse azt, a kinek hatalma van a halálon, tudniillik az ördögöt, és megszabadítsa azokat, a kik a haláltól való félelem miatt teljes életökben rabok valának.” (Zsid 2:14-15)

Jézus közülünk valóvá lett. Beleszületett a börtönbe, hogy belülről törje szét a láncokat, nyissa ki az ajtókat, és engedje szabadon az egész emberi nemzetséget. Kolossé 2 megdöbbentő szavakkal szól Jézus győzelméről:

„Lefegyverezvén a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, őket bátran mutogatta, diadalt vévén rajtok abban.” (Kol 2:15)

Jézus Krisztus legyőzte Sátánt, és nyilvánosan megtörte hatalmát. Kinek volt szüksége erre a szabadításra? Nyilván nem Krisztusnak. Az előző fejezet adja meg a választ:

„A ki megszabadított minket a sötétség hatalmából, és általvitt az Ő szerelmes Fiának országába;” (Kol 1:13)

Hogyan szabadított meg bennünket Isten a sötétség hatalmából? Az újjászületés tapasztalata által! És hova vitt át bennünket? Krisztus királyságába! Most nincs idő arra, hogy az Isten királyságának tanítását újra kifejtsük, hiszen az elmúlt években sokat tanulmányoztuk ezt a témát. Viszont látjuk azt, hogy Jézus megnyitotta a kapukat, kiszabadított bennünket, és új életet adott nekünk.

De mi a helyzet most? Hogyan tovább? Mit gondoltok, Sátán mit csinál most? Talán ezt mondja: „Na, jól van, vesztettem, sziasztok, megyek haza.” Nem, távolról sem! A háború folytatódik – erről szól a következő tanulmány…

Vlad Ardeias igehirdetése nyomán