3. Ez az egyház

A keresztény egység

Az egység fogalma mindig az elsők között szerepel a legfontosabb keresztény témák között. Bár megléte önmagában is nagyon fontos, még fontosabb, hogy lényegét pontosan meghatározzuk. Ha ugyanis keresztény egység címszó alatt olyasmire vágyunk és törekszünk, vagy olyasmit akarunk megvalósítani, ami nem maga a keresztény egység, akkor veszedelmes hibát követünk el és felbecsülhetetlen károkat okozunk. Ezzel a jelenséggel sokszor találkozhattunk a múltban, de a jelenben is tetten érhetjük a legtöbb, egyházak által szervezett vagy támogatott „mozgalomban”.

Ha azt kutatjuk, mi is valójában a keresztény egység, először érdemes világosan megállapítani, mi nem az. A következő idézet iskolapéldája annak, hogyan lehet e fogalom meghatározásában végzeteset tévedni:

„Ez az egység két részből áll:

1. Tanítás– és hitbéli egység, mely abban nyilvánul meg, hogy a hívek egyöntetűen elismerik és elhiszik az egyház minden tanítását, amelyet Jézus Krisztus által megerősített kijelentésként tárnak eléjük.

2. Kormányzati egység, mely a közösség gyakorlásának egységességét biztosítja, és abban nyilvánul meg, hogy a hívek mind alárendelik magukat kirendelt püspökeiknek, különösen pedig Róma püspökének, aki az egyház abszolút feje.”

Noha mindez nyilvánvalóan teljesen téves és Róma felfogását tükrözi, ha kivesszük belőle a „Róma püspökére” vonatkozó részt, akkor a fennmaradó kijelentés már jelentős mértékben megközelíti a világ különböző keresztény felekezeteinek egységről alkotott felfogását. A keresztény egység azonban valami egészen más; annyival magasabb ezektől, mint az ég a földtől.

Sem a keresztények tanbéli, sem pedig hitbéli megegyezése nem egyenlő a keresztény egység fogalmával. Ha emberek megegyeznek vagy egyetértenek is valamilyen hitvallási, tanítási vagy alapelvi fundamentumban, még akkor sem jutnak keresztény egységre. Ha egyes keresztények akár önszántukból alá is vetik magukat egy egyházszervezeti vagy egyházvezetési rendnek; vagy ha egyesülnek, hogy szándékaikat és erőfeszítéseiket egy közös ügy szolgálatának szenteljék, akkor sem beszélhetünk keresztény egységről. De ugyanígy a keresztények szabad és derűs testvéri kapcsolata sem nevezhető keresztény egységnek.

Elképzelhető, hogy egyes keresztények között mindez akár egyszerre is jelen van – és ez valóban gyakori –, mégsem áll fenn közöttük semmiféle egység. A keresztény egység sokkal több és sokkal magasabb rendű, mint bármely társulás, felekezet, szövetkezet vagy bizottság; még ha a világ összes keresztényét vesszük is – egyesüljenek bár szándékaikban, közös fundamentumon, valamely ügy érdekében vagy valamilyen egyházi vezetés iránti engedelmességben. A valódi keresztény egység jóval értékesebb az imént felsorolt dolgoknál.

Vizsgáljuk hát meg, mi is akkor a keresztény egység a maga tiszta valóságában és ragyogó gazdagságában, hogy teljes és tökéletes képet kaphassunk róla!

Isten egyháza

Mielőtt belemélyednénk az élő Isten egyházának tanulmányozásába, először át kell gondolnunk egy létfontosságú kérdést, amelyet mindig és mindenkor szem előtt kell tartanunk: Hol van a Szent Lélek helye?

Előző tanulmányunkban, A mennyei tervben azt vizsgáltuk, hogyan épült fel kezdetben az egyház a tizenegy apostolnak adott új rend szerint, akiket maga az Úr hívott el és választott ki, hogy három évi tanítás után rájuk bízza az egész világra kiterjedő evangéliumhirdetést. Addig azonban, amíg nem részesültek mennyei erőben a Szent Lélek keresztsége által, nem mehettek prédikálni. Jeruzsálemben kellett bevárniuk a nagy eseményt.

Pünkösdkor aztán végre sor került erre a keresztségre. A Szent Lélek elfoglalta az őt megillető első helyet. Ekkor kezdődött meg az evangélium hirdetése, és a mű valójában mindig is így haladt előre: a Szent Lélekkel az őt megillető első helyen, mindenek felett, mindenek által és mindenekben. Isten ezt az utat követi egyházával szemben és egyházában, ezért nekünk is ezt az utat kell járnunk.

Menjünk hát vissza az időben, és kövessük végig egy darabon az Úr útját, hogyan munkálkodott tulajdon egyházában és egyháza által, még mielőtt az ember elfoglalta volna az Úr helyét, a szervezet pedig a Szent Lélek helyét!

Az Apostolok cselekedeteinek második fejezete leírja, hogyan szállt le a Szent Lélek az apostolokra, és Péter hogyan mutatott rá a jóeli prófécia beteljesedésére: Isten ki fogja önteni az ő Lelkét „minden testre”. Ennek fényében hangzott el a megtérésre és megkeresztelkedésre való felhívás azzal az ígérettel együtt, hogy veszitek a Szent Lélek ajándékát”.

A harmadik és negyedik fejezet leírja a templomkapuban ülő sánta meggyógyítását, továbbá Péternek az összesereglett tömeghez intézett prédikációját. Miután Pétert Jánossal együtt letartóztatták és bebörtönözték a papok, a templom felügyelője és a Szanhedrin szadduceusai, másnap a nagytanács előtti perben „Péter Szent Lélekkel megtelve mondta el védőbeszédét. És amikor elengedték őket, a két apostol visszatért övéihez, ahol mindnyájan együtt imádkoztak „és betelének mindnyájan Szent Lélekkel.

Az ötödik fejezet Anániásról és Safiráról ír, akik megegyeztek, hogy csalni fognak a mezejük eladásából származó összeg átadásában. Ez a cselekedet a Szent Lélek megcsalásának és az Úr Lelke megkísértésének minősült, ezért azonnali és végzetes következménnyel járt.

Ezután a főpapok és a tanács ismét letartóztatta és bebörtönözte az apostolokat, hogy bíróság elé állítsa őket. „Hanem az Úrnak angyala éjszaka megnyitá a tömlöcz ajtaját, és kihozván őket, monda: Menjetek el, és felállván, hirdessétek a templomban a népnek ez életnek minden beszédit!” A tanács azonban ismét elfogatta és elővezettette őket „a gyűlés, és Izráel fiainak egész tanácsa” elé, ahol „Péter és az apostolok” így hirdették az evangéliumot: „És mi vagyunk néki bizonyságai ezen beszédek felől, és a Szent Lélek is, kit Isten adott azoknak, a kik néki engednek.”

A hatodik és hetedik fejezet leírja, hogyan választottak az apostolok olyan embereket, akik „Szent Lélekkel és bölcsességgel teljesek” voltak, hogy „foglalatosak legyenek a mindennapi szolgálatban”. Olvasunk Istvánról, aki „hittel és Szent Lélekkel teljes” volt, és mikor a tanács előtt tett bizonyságot, orcája annyira fénylett, hogy „olyannak láták az ő orczáját, mint egy angyalnak orczáját”. „Mivel pedig teljes vala Szent Lélekkel, a mennybe függesztvén szemeit, látá Istennek dicsőségét, és Jézust állani az Istennek jobbja felől”.

A nyolcadik fejezet beszámol Filep samáriai prédikálásáról és arról, hogyan vettek Szent Lelket az újonnan megtért hívők. Ezután „az Úrnak angyala” felszólította Filepet, hogy menjen el Samáriából a Jeruzsálem felől Gázába vivő útra, ahol egy olyan emberrel találkozott, aki hintaján utazva Ésaiás könyvének ötvenharmadik fejezetét olvasta. „Monda pedig a Lélek Filepnek: Járulj oda és csatlakozzál ehhez a szekérhez!” Filep úgy tett, és ebből az Igéből kiindulva hirdette neki Jézust. Erre a férfi hitt, megkeresztelkedett, majd örvendezve folytatta útját. És az Úrnak Lelke elragadá Filepet, és többé nem látta őt a komornyik”.

A kilencedik fejezet leírja, hogyan alázkodott és tért meg az öldökléstől lihegő Saulus, mikor az Úr Jézus személyesen megjelent neki. Miután pedig Anániás, akit az Úr Jézus látomásban Saulushoz küldött, reá vetette kezeit, Saulus „beteljesedett Szent Lélekkel”. A gyülekezetek pedig „épülvén és járván az Úrnak félelmében és a Szent Léleknek vígasztalásában, sokasodnak vala”. Ebben a fejezetben olvasunk Dorkás feltámasztásáról is.

A tizedik fejezet beszámolójában „az Úrnak angyala” megjelent Kornéliusnak látomásban, intve őt, hogy küldjön el Joppéba Péterért. Péter eközben látomást kapott, hogy készüljön fel a látogatókra, a Lélek ugyanis megmondta Péternek, hogy menjen el azokkal a férfiakkal, akik felkeresik őt. És amikor elment prédikálni Kornélius házába, „leszálla a Szent Lélek mindazokra, a kik hallgatják vala e beszédet”.

A tizenegyedik fejezetben az iménti tapasztalatot hallgatták meg a jeruzsálemi gyülekezet farizeusi hívői, akik kezdetben vitatták a fenti eljárás helyességét. Ezután azonban már az antiókhiai pogányoknak is bátran hirdették az evangéliumot, és odaküldték Barnabást, „mert jámbor és Szent Lélekkel és hittel teljes férfiú vala ő”.

A tizenkettedik fejezet leírja Péter börtönből való szabadulását az Úr angyalának segítségével, és beszámol Heródes haláláról, miután megverte őt az Úrnak angyala.

A tizenharmadik és tizennegyedik fejezetben aztán „a Szent Lélek” így szólt az antiókhiai gyülekezethez: „Válaszszátok el nékem Barnabást és Saulust a munkára, a melyre én őket elhívtam.” És „miután kibocsáttattak a Szent Lélektől, Saul, „megtelvén Szent Lélekkel”, megdorgálta az ellenszegülő ördöngöst. Így terjedt el az evangélium a pisidiai Antiókhiában, „a tanítványok pedig betelnek vala örömmel és Szent Lélekkel.

A tizenötödik fejezet szerint a Szent Lélek megegyezésre vezette az apostoli gyűlést a körülmetélés és a törvény általi üdvösség kérdésében. Ezen az alapon írták levelük bevezetőjében, hogy „tetszék a Szent Léleknek és nékünk…”

A tizenhatodik fejezet azt mondja el, amikor Pál apostol és Silás próféta eltiltatának a Szent Lélektől, hogy az ígét Ázsiában hirdessék”. Mikor pedig Bithiniába igyekeztek jutni, „nem ereszté őket a Lélek. Így továbbmenve Tróásba értek, ahol „azon az éjszakán látás jelenék meg Pálnak”, amiben egy macedón férfiú hívta őket. A tizenhetedik és tizennyolcadik fejezet az ottani és a görögországi tapasztalataikat beszéli el.

A tizenkilencedik fejezetben Pál rátalált Efézusban „némely tanítványokra”, akiktől ezt kérdezte: „Vajjon vettetek-é Szent Lelket, minekutána hivőkké lettetek?” Ők azonban így válaszoltak: „Sőt inkább azt sem hallottuk, hogy ha vagyon-é Szent Lélek.” „Mire keresztelkedtetek meg tehát?” „A János keresztségére.” Ekkor Pál hirdette nekik a Krisztust, ők pedig „megkeresztelkedének az Úr Jézusnak nevére”. „És mikor Pál reájok vetette kezét, szálla a Szent Lélek ő reájok; és szólnak vala nyelveken, és prófétálnak vala.”

A huszadik fejezet ezután arról számol be, hogy amikor Pál Jeruzsálembe indult, magához hívatta az efézusi gyülekezet véneit Milétusba, és így szólt hozzájuk: A Szent Lélek városonként bizonyságot tesz, mondván, hogy én reám fogság és nyomorúság következik.” „Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyben a Szent Lélek titeket vigyázókká tett, az Isten egyházának legeltetésére.”

Aztán mikor a huszonegyedik fejezet szerint Pál Tirusba érkezett, a tanítványok „Pálnak mondják vala a Lélek által, hogy ne menjen fel Jeruzsálembe”. Amikor viszont Czezáreába érkezett, Agabus próféta elment hozzá, „vevé Pálnak az övét, és megkötözvén a maga kezeit és lábait, monda: Ezt mondja a Szent Lélek: A férfiút, a kié ez az öv, ekképen kötözik meg a zsidók Jeruzsálemben, és adják a pogányoknak kezébe.”

Pál ezután továbbment Jeruzsálembe, és így a huszonegyedik fejezet kezdetétől a könyv végéig egy olyan bámulatos eseménysorozat tárul elénk, ami a történelemben szinte egyedülállóan mutatja be Isten közvetlen gondviselését és munkálkodását. Pál utolsó feljegyzett szavainak bevezetője pedig híven tükrözi mind e férfi, mind e könyv nagyszerű mondanivalóját: „Jól szólott a Szent Lélek Ésaiás próféta által…”

Az Apostolok cselekedeteinek csupán ebből a vázlatos áttekintéséből is teljesen egyértelmű, hogy az egész könyvön át végigkövethető egy világos és határozottan hangsúlyozott tény: Akkoriban a Szent Lélek volt az egyetlen uralkodó, kormányzó és vezető hatalom az egyházban és az egyház minden ügyében!

E hatalmas felismerés mellett ugyanilyen világosan és határozottan kitűnik egy ezzel összefüggő, csodálatos igazság is: Az akkori keresztények mindenkor elismerték a Szent Lélek kizárólagos hatalmát, és boldogan alávetették magukat kormányzásának, vezetésének. Isten Lelkét mindenhol, minden dologban az első helyen vették számításba. Ha nem így lett volna, nem születhetett volna meg Lukács feljegyzése, hiszen másképp élték volna meg ezt a tapasztalatot.

Ha a keresztények ismét elismerik a Szent Lélek kizárólagos uralmát, alávetik magukat kormányzásának és vezetésének maguk felett és önmagukban, az egyházban és az egyház minden dolgában, akkor az egyház tagjainak ugyanolyan tapasztalatai lesznek majd, mint az első időkben; mert Ő tegnap és ma, és mindörökké ugyanaz!

Egyedül ez a hely méltó a Szent Lélek számára mind az egyének, mind az egyház életében; Ő csupán annyit kér a keresztényektől, hogy ismerjék el és adják át neki ezt a helyet. Csak így tudja megmutatni, hogy Ő most is ugyanaz, mint aki mindig is volt – az egyedül Őt megillető helyen.

Ezért minden egyházi, az egyházra tartozó, ill. az egyházban intézett ügyben a Szent Lelket illeti a legelső hely. Ellenkező esetben egy lépést sem lehet tenni a jó irányba, és lehetetlen bármit is igazán jól cselekedni.

Mindezek fényében rátérhetünk tanulmányunk leghatalmasabb témájára: Az élő Isten egyházára. Mert igaz, hogy „a miket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, a miket Isten készített az őt szeretőknek – az egyházbannekünk azonban az Isten kijelentette az ő Lelke által: mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is”.

Egyházszervezet I.

Az egyik egyházi lap szerkesztője cikkében igen határozottan bátorította „Isten egyházát” az elképzelése szerinti „szervezet” kialakítására. Különösen a megcélzott olvasóközönségnek érdemes alaposabban is megvizsgálni ezt a rövid írást, mely így kezdődik:

„A szervezet az Isten alkotta világegyetem egyik leghatalmasabb és legalapvetőbb egysége. Az egyedül bölcs Teremtő világosan bemutatta ezt keze munkáiban, hiszen minden alkotása az ő erejéről tanúskodik, és meghatározott céllal él a földön. Az erdő fái, a mező vadjai mind kidolgozott és csodálatos szervezetek: Minden különálló lény sok-sok szervből áll, melyek összhangban és rendszerként működnek együtt, hogy biztosítsák a faj életét, növekedését és gyarapodását. Az emberi test hasonlóképpen egy csodálatosan megszerkesztett szervezet, melynek tagjai egységként működnek, közös végső célra törekedve, ti. hogy fenntartsák tulajdon létüket…”

De ki a szervezője mindezeknek a bámulatos szervezeteknek? Ki az, aki megszerkeszti az erdő minden fáját, a mező minden vadját és minden emberi testet? Vajon nem Isten a szervező minden esetben, és csakis Isten az Ő Lelke által? Megfordul-e bárki fejében a gondolat, hogy a fa ágai szervezzék meg a fát, a vadak testrészei a vadat, az emberi test tagjai az emberi testet?! Soha erre példa még nem volt és nem is lesz ehhez hasonló! Tehát nem az a kérdés, beszélhetünk-e szervezetről, hanem hogy kinek a szervezetéről beszélünk? Az egyetlen kérdés, amit minden esetben fel kell tennünk: Kié a szervezet? Ki az igazi és eredeti szervező, ki fogja folytatni a szervezés munkáját, és kié lesz végeredményben a szervezet?

Az emberi test valóban csodálatos szervezet, „csodálatosan megkülönböztetett”, melyet egyedül Isten alkotott, Krisztuson keresztül, az Ő Lelke által. (1Móz 1:26-27; Jób 33:4) Ha minden egyes keresztény egyesülne; és minden küldött, minden prédikátor, minden püspök, minden gyűlés és bizottság egyszerre nekilátna, akkor sem lenne képes az emberi test megszervezésére. Nem tudnák, és nem is tudhatnák, hogyan kezdjék, nemhogy megvalósítás, de még elképzelés szintjén sem! Mindez végtelenül meghaladja minden képességüket; ezt egyedül csak Isten képes elgondolni és véghez vinni. Ha valaki mégis vállalkozna, hogy belefogjon, annak Istennel egyenlőnek, Istenből való Istennek kellene lennie.

Itt tehát nem az a kérdés, beszélhetünk-e szervezetről. Az egyetlen kérdés: Ki a szervező és kié a szervezet?

Ha tehát vesszük az isteni testet – „Krisztus testét, ami az egyház” –, akkor láthatjuk, hogy ez még csodálatosabb szervezet, mint az emberi test: Annyival csodálatosabb, amennyivel a végtelen lelki felülmúlja a véges emberit. Ezért ugyanígy nincs senki más, csak Isten, aki Krisztuson keresztül, az ő Lelke által képes megszervezni az egyházat, az isteni és lelki testet. Ezért ha valaki mégis arra vállalkozna, hogy megszervezi ezt a testet, annak még inkább Istennel egyenlőnek és Istenből való Istennek kellene lennie. A Szentírás pontosan így írja le azt, aki elsőként merte ezt gondolni és megvalósítani, hogy „maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát”. A keresztények számára ez igen veszélyes terület.

És még mindig nincs szó arról, hogy beszélhetünk-e szervezetről. Az egyetlen kérdéskör, amivel foglalkoznunk kell: Ki volt és lesz a szervező, ill. ki alkotja a szervezetet és kinek a tulajdona lesz? Ha a test tagjai magukra vállalják a test megszervezésének feladatát, akkor ahhoz, hogy tökéletesen megszerkesztett testet kapjanak, a többi testrész mellett szükségképpen „szervezniük” kell egy fejet is. Ezért ha azt vállalják, hogy „megszervezik” „Krisztus testét, ami az egyház”, a működés érdekében szükségképpen egy fejet is kell szervezniük e test számára. Ha azonban Krisztus a feje amaz igazi testnek, ami az egyház: Fogja vajon bármelyik „szervező” is azt mondani, hogy ők majd „megszervezik” Krisztust is, mint az általuk szerkesztett test fejét?! Ó, hát persze, hogy nem! Azt azért nem. Ő már meg van szervezve Isten szervezetében. Krisztus a láthatatlan Fej. Mi látható fejet” „szervezünk” csupán, semmi mást.

A római egyház soha nem is tulajdonított magának mást. Ebben az elméletben bennefoglaltatik minden korra érvényes tanításának lényege.

Valóban igaz, hogy „az erdő fái mind kidolgozott és csodálatos szervezetek”. Továbbá az Úr „fáknak” is nevezi igaz gyermekeit: „Hogy igazság fáinak neveztessenek, az Úr plántáinak, az Ő dicsőségére!” (Ésa 61:3) Noha feljebb megállapítottuk, hogy nem tudunk arról, hogy egy fa ágai valaha is vállalták volna a fa megszervezésének munkáját; azonban szomorúan tudomásul kell vennünk azt a tényt is, hogy egyszer régen maguk a fák valóban belefogtak abba az értelmetlen vállalkozásba, hogy a hatékonyabb „együtt munkálkodás” reményében „összhangba és rendszerbe” szervezzék önmagukat. Így szól a leírás:

„Egyszer elmenvén elmentek a fák, hogy királyt válaszszanak magoknak, és mondának az olajfának: Uralkodjál felettünk! De az olajfa így felelt nékik: Elhagyjam az én kövérségemet, a melylyel tisztelnek Istent és embereket, és elmenjek, hogy ingadozzam a fák felett?

Akkor a fügefának szólottak a fák: Jer el te, és uralkodjál rajtunk! De a fügefa is azt mondta nékik: Elhagyjam-é édességemet és jó gyümölcseimet, és elmenjek, hogy ingadozzam a fák felett?

Azután a szőlőtőnek mondák a fák: Jer el te, uralkodjál rajtunk! Azonban a szőlőtő is azt mondta nékik: Elhagyjam-é mustomat, a mely isteneket és embereket vidámít, és elmenjek, hogy ingadozzam a fák felett?”

Mivel egyetlen valamirevaló fát sem tudtak rávenni, hogy szegődjék el „szervezetük” fejének – ugyanis azok mind azzal voltak elfoglalva, hogy Istent dicsőítsék és az emberek áldására legyenek –, akkor a fák ahhoz fordultak, ami semmire sem volt jó, csak arra, hogy tűzre vessék: a galagonyabokorhoz, a töviskóróhoz.

„Mondának végre a fák mindnyájan a galagonyabokornak: Jer el te, uralkodjál mi rajtunk! És monda a galagonyabokor a fáknak: Ha igazán királylyá kentek engem magatok felett, jőjjetek el, nyugodjatok az én árnyékomban: de hogyha nem, jőjjön tűz ki a galagonyabokorból, és égesse meg a Libanonnak czédrusait.” (Bír 9:8-15)

Van olyan ember, aki valaha is biztonságban és kényelemben érezné magát egy tövisbokor árnyékában? Itt az alku feltétele éppen az volt, hogy ha nem így cselekszenek, akkor mind megégnek. Így döntésük következményeként törvényszerűen el kellett szenvedniük vagy a tövisszúrásokat vagy a megégetést. Mivel Istent félretéve belelovalták magukat a „szervezetről” alkotott elképzelésükbe, önként mentek bele ebbe az értelmetlen egyezménybe. Királlyá tették maguk felett a galagonyabokrot, noha minden jog és ésszerű meggondolás szerint Isten volt a király felettük. Elvetették Istent és inkább a galagonyabokrot választották; ezzel viszont elvetették Isten szervezetét is, hogy egy saját maguk alkotta szervezetet hozzanak létre, „mint minden népnél szokás”, és ezt nevezték el utána „királyságnak”.

Már Gedeont is arra kérték az izraeliták, hogy ő uralkodjon rajtuk, és az ő fia, és az ő fiának fia, de Gedeon határozottan így válaszolt: „Én nem uralkodom felettetek, sem az én fiam nem fog uralkodni rajtatok. Az Úr uralkodik ti felettetek!” (Bír 8:23) Gedeonnak azonban volt egy önfejű fia, Abimélek, aki egy kivételével Gedeon összes többi fiát, mind a hatvankilencet megölte. Sikem népe és Milló háza őt tette királlyá, három évi uralkodás után azonban elégedetlenkedés és zavargás tört ki, aminek az lett a vége, hogy Abimélek embereivel lemészárolta Sikem egész népét és Milló házát, Sikem városát porig rombolta, majd pedig őt is megölték.

De hiába volt ilyen félelmetes kimenetele a „szervezet” megalapításának mindkét oldalon, a király iránti igény tovább élt a szívekben. Sámuel napjaiban pedig ismét kinyilvánították követelésüket: „Válaszsz nékünk királyt, a ki ítéljen felettünk, mint minden népnél szokás.” (1Sám 8:5) Az Úr Sámuelen keresztül határozottan kifejezte, mennyire ellenzi ezt az egészet, és felvázolta előttük mindazt a gonoszságot, ami a királyuk, királyságuk és „szervezetük” elnyomása miatt rájuk fog következni. De ők nem akartak hallgatni rá, hanem tovább erősködtek: „Nem! hanem király legyen felettünk.” (19. vers)

Az Úr pedig engedte, hadd menjenek a maguk feje után. Azonban kijelentette: Engem útáltak meg, hogy ne uralkodjam felettök.” (7. vers) Megutálták Istent, hogy olyanok legyenek, „mint minden népnél szokás”. És hamarosan valóban olyanok is lettek, mert „mint minden népél szokás”, megutálták Istent; és egészen odáig jutottak, hogy végül ezzel a megvadult és elkeseredett kiáltással pecsételték meg végzetüket: „Nem királyunk van, hanem császárunk!”

Mi a tanulság mindebből? Okulhat-e, tanulhat-e ebből Isten népe ma is vagy bármikor? Vagy Isten Igéjének ez a része csupán üres, hiábavaló és élettelen fecsegés lenne? Mi a különbség az alapelvek szintjén az akkori királykérés – hogy olyanok legyenek, „mint minden népnél szokás” –, és a jelenlegi királykérés között, hogy olyanok legyenek, mint minden felekezetnél szokás?

Egyházszervezet II.

Nem volt még olyan rendszer a történelemben, amely felvéve az „egyházszervezet” nevet, ne bizonyult volna ugyanolyan kegyetlennek, mint maga az ördög. Az elmélet a következő: Mivel az adott „egyház” az igazi egyházszervezetet birtokolja, „az igaz egyház” kell legyen; tehát tagjaként bárki bizonyos lehet az örök üdvösség felől, míg ha elszakad tőle, garantáltan elveszti az örök életet.

Nyilvánvaló, hogy az igazi keresztény egyházban csak és kizárólag az igazi keresztény Lelket lehet megtalálni, és csak ez a Lélek lehet állandó. E nélkül egyetlen egyház sem lehet igazi, és még kevésbé lehet az igazi. Mi tehát az igazi és hiteles keresztény Lélek?

Ez csak és kizárólag Isten Szent Lelke lehet: Maga az Úr sem engedte az általa kiválasztott, kinevezett és kiküldött apostoloknak, hogy akár csak egy lépést is tegyenek az egyház dolgában, míg meg nem kereszteltetnek „Szent Lélekkel”. (Lk 24:49; Csel 1:4-5) Ennek pedig elkerülhetetlenül „gyümölcse” van: „szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség” és szabadság, mert „ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság” – a gondolkodás, a szólás és a cselekvés szabadsága. (Gal 3:22; 2Kor 3:17) Ez a keresztény Lélek uralkodik és nyilvánul meg minden keresztény egyházban. E Lélek megnyilvánulását pedig így határozza meg a Szentírás:

„A felülről való bölcsesség pedig először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedelmes, irgalmassággal és jó gyümölcsökkel teljes, nem kételkedő és nem képmutató.” (Jak 3:17)

Ha azonban megvizsgálunk egy úgynevezett „egyházszervezetet”, akkor azt látjuk, hogy van két-három vagy néhány ember, akik kitalálnak és megállapítanak egy „szervezeti tervet”, amit aztán elfogadtatnak a többiekkel annak érdekében, hogy rendeljék alá magukat neki: Ezzel azonban gyakorlatilag arra kényszerítik őket, hogy vessék alá magukat azon emberek uralmának, akik betöltik a „hivatalokat”, ők pedig ezáltal kezükben tartják a mennyet megnyitó, ill. bezáró „kulcsokat”. Ha valaki nem alkalmazkodik a hivatalban lévők akaratához és működéséhez, figyelmeztetésben részesül. És ha az illető ennek ellenére a Krisztus Lelkében és igazságában Krisztusnak engedelmeskedik, illetve saját keresztény szabadságjogával élve gondolkozik, szól vagy tesz, akkor azonnal eltávolítják a „szervezetből” és megfosztják mindenféle jogtól, ami őt az „egyház” tagjaként és „testvérként” megillette, végül pedig teljesen kizárják az „egyházból”. Sőt, ha a testvérek közül egyesek úgy döntenek, hogy semmibe veszik e keresztény testvér kizáratását, és közösséget ápolnak vele, befogadva őt házaikba, akkor ők is rögtön a gyanakvás céltábláivá válnak, „árgus szemekkel” kezdik figyelni őket, s ha nem változtatnak viselkedésükön, akkor őket is kizárják. A fenti menetrend szerint a kizáratás az örök élet elvesztését jelenti.

Mindez azért történik így, mert valaki nem ért egyet egy emberrel vagy „az egyházat képviselő” néhány emberrel! Mivel „az egyházat” és ezáltal „Istent képviselik”, a kizárt személyt gyakorlatilag tudatosan megfosztják az örök élettől! Lehet-e maga az ördög kegyetlenebb ennél – hogy ekkora büntetést szab ki egy olyan „vétekre”, ami valójában sem Isten, sem ember előtt nem számít véteknek?! Örök halál, csak mert valaki nem ért egyet egy emberrel! Tömören összefoglalva azonban éppen ez a gyakorlata az első ilyen „egyházszervezetnek”, – a hamis katolikus egyháznak – de minden más, úgynevezett „egyházszervezetnek” is.

A római „szervezet” büszke erre, és isteni eredetének bizonyítékaként dicsekszik vele. Mások megvetik ezt az „egyházat”, és „szervezetét” a „bűn emberének”, „a törvényszegés titkos bűnének”, „a veszedelem fiának” és „a fenevadnak” tartják; azonban az általuk létrehozott szervezet ugyanarra az elvre alapozódik, ugyanarra a mintára épül fel; végül pedig ugyanúgy működik, mint amit elítélnek. Ezen „egyházak” közül némelyeknek azért van annyi ítélőképessége, hogy lássák, milyen rettenetes mindez, és lelkiismeretüket azzal az állítással próbálják megnyugtatni, hogy az ő esetükben a kizárás nem vonja maga után az örök élet elvesztését; az csupán a „szervezetből” és a „testvéri közösségből” való eltávolítást jelenti: Mi azért hiszünk a vallásszabadságban!”

Ez azonban csak fortély és álca. Mert ha ez igaz lenne, azzal őszintén bevallanák, hogy az ő „szervezetük” és „testvéri közösségük” nem az igaz egyház, hanem csak egy klubszerű társulás. Ehhez hasonlót azonban soha nem mernének állítani. Egy jottányit sem kívánnak engedni abból az igényükből, hogy valóban övék az igaz egyház, minden következményével együtt: Ha valaki tagja, örök élete van, ha nem, akkor örök halál a sorsa.

Ezzel az állítással hatalmukban tartják az embereket. Elképzelhető, hogy ha az emberek tudatában lennének annak, hogy „szervezetük” és közösségük nem több egy közönséges, emberi társulásnál és klubnál, akkor egy percig is rá lehetne venni őket, hogy elszenvedjék mindezt, és csodálnák az „egyház” hatalmát és erejét?! Mégis ez az igazság, ezt igazolják a tények és a gyakorlat. Babonaság csupán, hogy valamilyen rejtélyes és megmagyarázhatatlan oknál fogva a „szervezet” hivatalos pozícióit és hierarchiáját betöltő személyek olyan lelki hatalommal bírnak, amely képes megváltoztatni az emberi lelkek Isten előtti státuszát. Egyedül ez a babonás téveszme készteti az embereket arra, hogy saját meggyőződésük és józan eszük ellenére is elszenvedjék, illetve szentesítsék a különféle „egyházi” eljárásokat.

Nem csupán babona-e azt gondolni, hogy megválasztásuk után egyes „egyházi vezetők” – azáltal, hogy mások megválasztják őket vagy ők magukat –, olyan lelki hatalom és erő részeseivé, birtokosaivá válnak, amely előtt az „egyház” összes többi tagja feltétel nélküli meghajlásra kényszerül, ha nem akarja veszélybe sodorni lelkét Isten előtt? Pontosan ez az elve a pápa csalatkozhatatlanságáról szóló babonának.

A pápát a bíborosok választják maguk közül, vagy ő választja meg saját magát. Egy bíboros önmagában egy szikrányi csalatkozhatatlansággal sem bír és nem is tart rá igényt. De amikor ugyanezek a bíborosok – akikben semmi csalatkozhatatlanság nincsen – megválasztanak valakit maguk közül, akiben eddig szintén semmi csalatkozhatatlanság nem volt, s az elfoglalja pápai hivatalát és székét, hirtelen csalatkozhatatlanná válik. Hogyan tesz rá szert? Honnan származik a csalatkozhatatlanság? Ó, hát a hivatalból és a székből, nyilván: Csak akkor csalatkozhatatlan, ha ex cathedra, azaz „a székből” szól.

Az „egyházszervezet” összes többi hivatali pozíciója is ugyanezen minta szerint működik és ugyanerre a babonára épít.

Melyik az igazi?

Korunk egyik legvitatottabb kérdése: Mi az egyház? Valóban ez a legfontosabb kérdés, amit valaha is fel lehetett tenni. Hisz mindnyájan tudjuk, hogy oly sok közösség van, amely nem éri be azzal, hogy csupán egy egyház legyen, hanem azt állítja magáról, hogy ő maga az egyház. Ezért mindenkiben újra és újra felvetődik a kérdés: Akkor melyik az igaz egyház, sőt, mi az igaz egyház? Bár mindegyikük állítja és hangoztatja, hogy övék az igaz egyház – ennek ellenére oly sok dologban és kérdésben annyira keresztényietlen az eljárásuk és ügyintézésük, hogy nem csak a kívülállók, de maguk a tagok is újra meg újra arra kényszerülnek, hogy feltegyék a kérdést: Vajon ez az igaz egyház?

A létező keresztény egyházak – az elsőt kivéve – mind tökéletesen meg vannak győződve arról, hogy az első nem az igaz egyház: S mindeközben ez az első ugyanolyan tökéletesen meg van győződve arról, hogy valójában ő az egyedül igaz egyház. Ha ez a legelső és legrégibb egyház, mely előnyt élvez mind ősiségét, mind gazdag tapasztalatát tekintve, s mely „negyven generáció államférfiainak leleményes és körültekintő gondoskodását” élvezhette, mely „az emberi bölcsesség tökéletes remekművévé” formálta őt – ha nem ez az egyház az igazi, akkor hogy lehet bármelyik másik az igazi? Ezek szerint a többi egyház el kell ismerje, hogy ha közülük a legelső bír a legnagyobb tapasztalattal, ez úgy értendő, hogy minden bizonnyal ő a legelvetemültebb mindnyájuk közül.

Ha pedig valóban ez a tényállás, nehéz-e elképzelni, hogy ha az összes többi egyház elég időt kapna a tapasztalatszerzésre, akkor bizonyára ugyanarra a sorsra jutna? Idővel vajon nem ugyanolyan romlottá válna-e mindegyik, mint amilyen az első? Ha pedig a dolgok mégsem így működnek, azaz ha nem az idő és a tapasztalat tette ilyen romlottá az elsőt, akkor mi a létjogosultsága az összes többinek az elsőhöz képest?

Ezt a kikerülhetetlen dilemmát a következő, egyetemesen elfogadott kifogással próbálják meg orvosolni: A probléma nem az elvekben vagy az elvekkel van – maga az alapelv helyes –, a probléma az elvek alkalmazásában van: Nem az elvvel, hanem az emberekkel van baj. De nem ez a megoldás. Az elvek alkalmazása ugyanis mindig emberek által valósult meg, és ennek mindig is így kell lennie. Ezek az emberek mindig is emberek voltak csupán – közönséges emberi lények –, mint mindenki más.

De még mindig lehet fokozni a dolgot: Az első állítólagos egyház is éppen ezzel a kifogással védekezik. A római egyház ördögi tevékenységét az idők folyamán újra és újra elítélték az egyházon belüli egyháztagok. A történelem feljegyzi, hogy az irtózatos gaztetteket, amiket az egyház, illetve tagjai elkövettek, még a leghatalmasabb méltóságok is elítélték és megfeddték – püspökök, érsekek, sőt, bíborosok is –, mégis továbbra is hithű tagok maradtak, mivel azt tartották, hogy ezek a gonoszságok nem az egyháztól származnak, hanem olyan emberektől, akik csupán csak intézték az egyház ügyeit. Már jóval a reformáció előtt is akadtak olyanok az egyházban, akik sokkal keményebben szólaltak fel a pápa és az egyház eljárásai ellen, mint ahogy azt a reformátorok valaha is meg merték tenni – mégis mindvégig fenntartották azt a nézetet, hogy mindezek ellenére továbbra is ez az igaz egyház.

Még az egyház hivatalos krónikása, Baronius bíboros is ezt mondta a pápaságról a tizedik században:

„Ebben az évszázadban feltűnt a pusztító utálatosság az Úr templomában: és Szent Péter Székébe, mely előtt angyalok hódolnak, az emberek leggonoszabbjait ültették: nem pápákat, hanem szörnyetegeket.”

Az angliai Lincolni Róbert püspök pedig i. sz. 1250-ben IV. Ince pápa és bíborosai jelenlétében mondta a következőket:

„A klérus az egész föld szennycsatornájává vált: Mind antikrisztusok és ördögök, akik világosság angyalaivá változtatják el magukat, az imádság házát pedig latroknak barlangjává teszik. Sőt, éppen a római udvar a forrása mind eme fertőnek, ami miatt a papságra kiöltik nyelvüket, a kereszténységet pedig megvetik.”

Elítélték ezeket az embereket és az emberek tevékenységét, még a pápát és a pápai udvart is, ha kellett; mindemellett azonban bocsánatot kértek „az egyház” részéről és támogatták a szervezetet – azt a szervezetet, amelynek kizárólagos felelőssége volt abban, hogy ezeknek az embereknek megadta a hatalmat és a lehetőséget. Bár elítélték a gaztetteket, mégis felmentették azt a rendszert, amely lehetőséget biztosított e gaztettek ismételt elkövetésére, noha a rendszer létezése nélkül ezek nem valósulhattak volna meg.

Az egyház tagjai gonoszak voltak; de maga „az egyház”, melynek ezek az emberek tulajdonképpen tagjai és életmódjának kifejeződései voltak, „jó” volt! A szokások veszedelmesek voltak; de maga „az egyház”, melyhez tulajdonképpen e szokások tartoztak, „a szentség háza” volt! A ténykedések fertelmesek voltak; de „az egyház” – mely ezek közül sokat maga eszelt ki, mindegyikből hasznot húzott, és egyet sem igazított helyre – „szent” volt! A pápák démoni gonoszsággal bírtak; „az egyház” azonban, melynek a pápa volt „a feje” – a cselekvést irányító akarata és vezető elméje – „isteni” volt!

Tekints a hatalmas templomokra és a lenyűgöző székesegyházakra! Hallgasd az „isteni” kántálások „mennyei” zenéjét! Jusson orrodba a „szent” füstölő megkapó illata! Érezd az „ünnepélyes” mise komolyságát, miközben a gazdagon felékesített papok az „oltárnál” szolgálnak, letérdelnek az „ostya” előtt, és „szent” körmenetet vezetnek! Gondolj csak az egyház kiterjedt „missziós” tevékenységére! Tekintsd meg „tökéletes szervezetét”, mely által egy emberként viszi véghez csodálatos terveit, birodalmakat tart ámulatban, és uralkodik a világon! Hát nem ez az igazi és egyedüli „anyaszentegyház”?!

Az egyház „Isten bárkája”, az „üdvösség hajója”. Még ha a kormányos, a kapitány, sőt az egész legénység is csak kalózokból állna, és a hajót is kizárólag kalózkodásra használnák, úgyannyira, hogy süllyedésig raknák meg rablott kincsekkel, szüntelen a veszedelem felé irányítva azt; maga „az ősi, dicső hajó” minden vész ellenére biztonságosan eljutna a mennyei kikötőbe. Ezért csak „ragaszkodj a bárkához”, „maradj az ősi hajón”, és akkor te is biztos eléred végül a mennyei partot!

Az imént idézett kijelentés közvetlen környezetében például, ahol Baronius éppen a tizedik századi egyház szomorú körülményeit ecseteli, a bíboros ilyen szavakat ír:

„Krisztus akkortájt bizonyára mély álomban feküdt csónakja fenekén, miközben a szelek minden oldalról hányták azt, és a tenger hullámai egészen befedték. És ami még elkeserítőbb, hogy az Úr tanítványai még mélyebben aludtak, mint Ő, és így nem tudták felébreszteni Őt sem kiáltásaikkal, sem jajveszékelésükkel.”

1432-ben pedig, a bázeli Egyetemes Zsinaton a pápai legátus így próbált hatni a bohémiai keresztényekre:

„Noé özönvízének idejében mindazok, akik nem voltak a bárkán, elvesztek.”

Ugyanis az egyházban uralkodó és az egyházból áradó gonoszságok sokasága olyan idült és általánosan ismert probléma volt abban az időben, hogy amikor egy pápa meghalt, gyertyákkal kutatták át egész Európát, hogy találjanak végre „egy jó embert” a pápai székbe. És mikor végre találtak valakit, aki elég ismert volt és általánosan elfogadták mint erkölcsi példaképet: Amint beiktatták a pápaságba, rögtön mindenki azon kezdhetett siránkozni, hogy „mindig is őt hittük volna a világ legalkalmasabb személyének, aki valaha is betöltheti a pápai tisztet, ha soha nem választották volna pápává”.

Ezért az a kifogás, miszerint a római egyház gonoszságai az embereknek, nem pedig az alapelveknek köszönhetők, minden varrásnál szakadozik. Alapvetően az elvekkel van a baj: Az emberek csupán csak kinyilvánítják az elveket, amelyekkel azonosulnak.

De mit mond minderről a Szentírás? Ezt: „a bűn embere”, „a törvényszegés titkos bűne”, „a Sátán zsinagógája”, „a veszedelemnek fia”, „a nagy parázna”, „Titok, a nagy Babilon”, „a paráznáknak és a föld útálatosságainak anyja”, „bűbájos asszony” és „pusztító útálatosság”.

Vajon Isten mindezeket olyasvalamiről mondja, amiben van még a jónak, a tisztaságnak és az igazságnak akár egy szikrája is? Vajon a Szentírás emberekről vagy elvekről ír? Csakis elvekről. Az egész Biblia csakis elvekkel foglalkozik. Mivel bizonyos, hogy a Szentírás elvekben és nem emberekben gondolkozik, ugyanúgy az is bizonyos, hogy a Szentírás Róma egyházát is elvei, és nem pusztán tagjai szintjén határozza és ítéli meg.

A bűn, a veszedelem, a törvényszegés titka, a paráznaság, a bűbáj, a varázslás, az utálatosság – mindez Rómát elvei szintjén hatja át: a lényegét érinti, nem a vezetését. Az egyház lényegében rejlik mindez, nem az egyház vezetésében. És mi a római egyház alapelve? Mi az „egyház” – ezen alapelv és gondolat szerint? A következő:

„Az érvényesen megkeresztelt hívők közössége, mely egy testben és egy hitvallásban egyesül, ugyanazon szentségekben részesedik és ugyanazon hatalomnak engedelmeskedik: Krisztusnak, mint láthatatlan mennyei Fejének, és a római pápának, Szent Péter utódjának, aki Krisztus látható képviselője és földi helytartója.” – Keresztény Hitvédelem, 200. bek.

Ha kivesszük e meghatározásból „a római pápáról, Szent Péter utódjáról,” illetve a „földi helytartóról” szóló részeket, és beírjuk helyére tetszés szerint egy másik ember, vagy egy tanács, egy bizottság, egy egyházkerületi zsinat nevét, akkor alapelveiben, kifejezései szintjén nagymértékben pontos képet kapunk arról, hogyan határozza és éli meg „az egyház” fogalmát a világ összes többi „egyházszervezete” is.

De milyen elven alapul mindez? Azon, hogy a láthatót akarják a láthatatlan helyébe állítani: Az emberit az isteni helyébe; a lelkekre való odafigyelést és a tőlük elvárt engedelmességet pedig emberek ellenőrzik, ahelyett, hogy meghagynák magának Istennek, Krisztusban, a Szent Lélek irányítása alatt.

A reformátorok a probléma gyökerére sújtottak azzal a kijelentésükkel, hogy valójában semmilyen értelemben nem lehet ez az egyház. Ezért lettek „eretnekeknek” bélyegezve. Azt mondták róla, hogy ez „az önistenítés útálatossága a szent helyen”, hogy „a pápa az Anti-Krisztus, és széke magáé a Sátáné”, és hogy „a pápaság egy általános hajtóvadászat, mely a római pápa parancsára letiporja és megöli a lelkeket”.

Vajon tévedtek volna? A reformáció már alapelveiben és küzdelme tárgyában is elhibázott lett volna? Róma azt állítja, igen; és most, hogy már kiiktatta egyházából a hibás részeket, a protestánsok ellenállásának immár nincs többé alapja. Most már minden feltétel adott, hogy összhangban és egységben működhessenek. Az állítólagos protestáns egyházak pedig, akik Rómához hasonlóan megrögzötten ragaszkodnak „az egyházzal” kapcsolatos római alapelvükhöz, elvetik az egyház keresztény alapelvét, és készek együttműködni Rómával. Minden „egyház”, amely ugyanehhez az „egyházi” alapelvhez tartja magát, tulajdonképpen Rómával működik együtt.

De mi is akkor az élő Isten egyházának alapelve? Az egyház „az ő teste, teljessége Ő néki, a ki mindeneket betölt mindenekkel”. (Ef 1:22-23) „Istennek háza”, mely magán Jézus Krisztuson épült fel, A kiben az egész épület szép renddel rakattatván, nevekedik szent templommá az Úrban; … Isten hajlékává a Lélek által. (Ef 2:19-22) És mi a működési elve? Több ez egy elvnél: egy személya személyes Isten, aki mindeneket betölt mindenekkel, s aki Krisztusban felépíti az ő tulajdon házát, a maga hajlékává, a maga Lelke által.

E két elgondolás és egyházi birodalom között pontosan akkora a különbség, mint az ember és az Isten között: Mint a ravasz, számító, törekvő és csalárd ember és a nyílt, őszinte, becsületes, szelíd és alázatos Jézus között, „Akiben benne lakozik az istenségnek egész teljessége testileg”.

Nagyon is igaz, hogy mivel eme „egyházak” közül az első olyan sok tapasztalattal bír, és mivel a több mint „negyven generáció államférfiainak” leleményes és körültekintő gondoskodása „az emberi bölcsesség tökéletes remekművévé” formálta – ennek eredményeként az emberiség megtévesztésére és elnyomására kieszelt találmányok között ez foglalja el a legelső helyet”.

Mivel maga az emberiség nagy hitetője eszelte ki, működésének egyetlen célja, hogy megtévessze és elnyomja az emberiséget. Az embereknek nem sok közük volt mindehhez, azt leszámítva, hogy eszközök voltak a nagy hitető kezében, hogy kiteljesítsék az ő céljait, és végrehajtsák az ő akaratát. Az alapelv mindig is az övé volt, csakúgy, mint a cselekvő akarat, hogy egyházát„a Sátán zsinagógáját” – Isten egyháza helyébe állíthassa.

Ezért illeti mindezt Isten bölcsessége a Szentíráson keresztül olyan kifejezésekkel, mint a „törvényszegés titkos bűne”, „a veszedelem fia” stb., mivel nem hogy jó nincs benne, de még csak egy kicsiny foszlány sem, ami tiszteletre méltó vagy érdemleges lenne. Ez a bölcsesség a dolgok mélyére világít, és felfedi alapelveit. Az isteni bölcsességnek pedig minden kijelentése igaz. Nincs helye semmilyen csűrés-csavarásnak, vagy bármiféle érvelésnek, ami a lényegről az emberekre próbálná hárítani a gonoszságot, ill. az alapelvekről azok alkalmazására, hiszen mindezek nem tudják elkendőzni a dolgok lényegében rejlő ördögi gonoszságot. Mindez egyszerűen és kizárólag sátáni. Sátáni elvek vezérlik létrejötte óta – amióta működik ugyan már a törvényszegés titkos bűne”; és egész működése alatt is sátáni volt; nem is lehetett más, akárminek is próbálják beállítani.

Mivel az alapelv önmagában is sátáni, ezért a vele azonosuló embereket csak még romlottabbakká teszi. A legjobb embereket is megrontja, a gonosz embereket pedig még gonoszabbá teszi. Ez a pápaság titka.

A tévelygés – tévelygés legbelül – megrontja az indulatokat.

Az igazság – igazság legbelül – megszenteli a lelket.

Az egyház

Mi akkor az egyház? E kérdésre felelni egyedül csak Isten Igéje által, azt tanulmányozva lehetséges. Először is Isten egyháza, nem pedig emberek egyháza. Ha pedig Isten egyháza, akkor csak Ő a megmondhatója, mi is az. Mivel az egyház Isten elgondolása és terve, ezért az Ige által kijelentett meghatározás minden bizonnyal olyannyira meghaladja az emberi elgondolást, mint amennyivel magasabb Isten az embernél, és amennyivel hatalmasabb Isten elméje az emberi elménél.

Ezért ezen kérdés – illetve bármilyen igei kijelentés – tanulmányozása előtt minden embernek el kell határoznia magában, hogy megszívleli a következő tanácsot:

„Hagyja el a gonosz az ő útát, és a bűnös férfiú gondolatait, … Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim, így szól az Úr! Mert a mint magasabbak az egek a földnél, akképen magasabbak az én útaim útaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál!” (Ésa 55:7-9)

Ha pedig ez valóban így van, és „az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha az Istennek Lelke”, akkor egészen világos, hogy az ember csak Isten Lelkének kinyilatkoztatása által tudhatja meg e dolgokat: Egyedül Isten Lelke által lehet elérni Istennek e magasságos és mélységes dolgait, mely feltárja előttünk és elülteti értelmünkben, úgy, hogy az igazság sajátunkká váljék. (Jn 14:26; 16:13-15; 1Kor 2:9-12) Tanulmányozzuk hát ezen szabály szerint Isten elgondolását az Ő Igéjéből arra vonatkozóan, mi is az egyház! Ezt mondja:

„Az egyház… az ő teste, teljessége ő néki, a ki mindeneket betölt mindenekkel.” (Ef 1:22-23)

Az egyház az ő teljessége. Kinek a teljessége az egyház? Nyilvánvalóan Istennek, mert „az élő Isten egyházáról” beszélünk. De akkor miben áll az Istennek teljessége, ha az egyház az ő teljessége?

Valószínűleg minden olvasó számára hasznos lenne, ha most megállnánk ennél a pontnál, és mindenkinek adnánk egy hónap gondolkodási időt, hogy elmélkedjen ezen az egyetlen kérdésen: Micsoda az élő Isten teljessége? Mert annak lesz a legszélesebb és legjobb rálátása arra, mi az élő Isten egyháza, aki legnagyobb mértékben és legjobban megérti az élő Isten teljességét: ugyanis az egyház az ő teljessége.

Mi tehát az ő teljessége? Először is az a teljesség, ami mindeneket betölt mindenekkel; mivel az egyház „teljessége Ő néki, a ki mindeneket betölt mindenekkel”. A mindeneket mindenekkel betöltő teljesség pedig egész egyszerűen a végtelenség teljessége. Annak teljessége pedig, aki mindeneket betölt mindenekkel, magának a Végtelennek teljessége – „az Istennek egész teljessége testileg”. És ismét:

„Ím a népek, mint egy csöpp a vederben, és mint egy porszem a mérlegserpenyőben… Minden népek semmik Ő előtte, a semmiségnél és ürességnél alábbvalóknak tartja.” (Ésa 40:15-17)

Mennyire közelíti meg az óceánok és tengerek teljességét „egy csöpp a vederben”? Márpedig ez a mértéke „minden népeknek” az Isten teljességéhez képest – annak teljességéhez képest, aki mindeneket betölt mindenekkel, akinek teljessége az egyház. Ha elolvassuk 1Móz 13:16-ot, kaphatunk egy halovány betekintést abba, mit is jelent az a teljesség, ami az egyházat alkotja.

Ha tehát az egyház az Istennek teljessége, akkor miféle Istenről és egyházáról alkotott emberi elgondolás meri feltételezni, hogy emberek képesek „megszervezni az egyházat” vagy „megszervezni” akár csak egy egyházat” is?! Hogy lehet azt gondolni, hogy egy véges elméjű, torz gondolkodású ember gyűszűnyi agyából kipattant szervezet maga az élő Isten egyháza legyen, „teljessége ő néki, a ki mindeneket betölt mindenekkel”?! Hát nem teljesen nyilvánvaló, hogy bárki, aki valaha is arra vetemedett, vagy csak felvetette a gondolatot, hogy majd ő „megszervez egy egyházat”, vagy „megszervezi az egyházat”, már önmagában ezzel a gondolattal is csak azt bizonyítja, hogy fogalma sincs arról, mi valójában az egyház, illetve hogy ki valójában Isten?!

Az egyház Istennek teljessége, és az Isten kinyilatkoztatott teljessége az egyház. Tehát az egyházról alkotott képünk azonos az Istenről alkotott képünkkel. Ahogyan az egyházról gondolkodunk, úgy gondolkodunk Istenről is! Ebben az esetben pedig, ha valaki azt állítja, hogy ő képes „megszervezni az egyházat”, ezzel az állításával együtt azt is sugallja, hogy képes megszervezni Istennek teljességét, azaz Isten fölött áll. Isten Igéje pontosan megnevezi azt, aki először tett erre kísérletet: a bűn embere, a ki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, a mi Istennek mondatik”.

Az effélék csak a saját istenük teljességét tudják megszervezni, és ez nem is nehéz, hiszen csak kis istenük van. Ezért minden létező, emberek által szervezett egyház csak egyetlen vagy csak néhány ember istenének kiteljesedése, s így semmiben nem különbözik a pogány bálványoktól.

Ha azonban az egyház az élő Isten teljessége, akkor egészen nyilvánvaló és kézenfekvő, hogy Istenen kívül senki sem képes megszervezni azt. Ha viszont Ő lát neki, hogy megszervezze és felépítse tulajdon egyházát a maga teljességében, hogy az legyen „teljessége Ő néki, a ki mindeneket betölt mindenekkel”, akkor ugyanilyen világos és kézenfekvő, hogy az egyház valóban az az egyház lesz, ami az egyedül igaz és élő Isten kiteljesedése.

Az egyház, illetve megszervezésének kérdése ugyanaz az ősrégi kérdés tehát: Engedik-e Istent, hogy az legyen, aki – valóságosan, ahogyan Ő akarja, az őt megillető helyen –, vagy ember alkotta bálványok veszik át Isten helyét, hogy kis klikkek és bandák istenei legyenek, az emberek útjai szerint?!

A következő fejezet elolvasása előtt azért hadd kérjelek meg újra, hogy imádkozz, gondolkodj el és elmélkedj azon a kérdésen, mi az Istennek teljessége – „a teljessége Ő néki, a ki mindeneket betölt mindenekkel”! Mert csak így találhatsz választ arra a kérdésre: Mi az egyház?

Mi az egyház?

„Az Isten háza, mely az élő Istennek egyháza.” (1Tim 3:15)

„Annakokáért szent atyafiak, mennyei elhívásnak részesei, figyelmezzetek a mi vallásunknak apostolára és főpapjára, Krisztus Jézusra, a ki hű ahhoz, a ki őt rendelte, valamint Mózes is az ő egész házában. … Mózes is hű volt ugyan az ő egész házában, mint szolga, a hirdetendőknek bizonyságára, Krisztus ellenben mint Fiú a maga háza felett, a kinek háza mi vagyunk, ha a bizodalmat és a reménységnek dicsekedését mind végig erősen megtartjuk.” (Zsid 3:1-6)

„Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá.” (1Pt 2:5)

„Azért immár nem vagytok jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek, kik fölépíttettetek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus, A kiben az egész épület szép renddel rakattatván, nevekedik szent templommá az Úrban; A kiben ti is együtt építtettek Isten hajlékává a Lélek által.” (Ef 2:19-22)

„Isten épülete vagytok.” (1Kor 3:9)

„Felépítem az én egyházamat.” (Mt 16:18)

Az Isten egyháza tehát Isten háza, az ő tulajdon épülete, mégpedig azáltal a Krisztus által, akit Ő maga nevezett ki Építővé. „Szent templommá” épül „az Úrban”, Isten hajlékává a Lélek által”.

Milyen méretekkel rendelkezik tehát Istennek eme háza? Milyen befogadóképességgel kell bírjon, hogy Istennek olyan temploma és hajléka lehessen, ami visszatükrözi és kifejezi „az Istennek egész teljességét”? És ki lehet az Építője? Ki az az ember, vagy kik azok az emberek, akik képesek lehetnek megépíteni „az Isten házát, mely az élő Istennek egyháza”, úgy, hogy az tartalmazza és kifejezze „az Istennek egész teljességét”? Vajon az emberek nem szembesültek már régen ezzel a problémával? Ezt olvassuk:

„De kinek volna annyi ereje, hogy néki házat csinálhatna? Az ég és az egeknek egei Őt be nem foghatják.” (2Krón 2:6)

„Ím az egek és az egeknek egei téged be nem foghatnak, mennyivel kevésbbé e ház, a melyet én építettem.” (2Krón 6:18)

„Az egek nékem ülőszékem, és a föld lábaimnak zsámolya: minő ház az, a melyet nékem építeni akartok?” (Ésa 66:1)

Ez a figyelmeztetés végigvonul a keresztény gondolatvilágon is, és ismételten elhangzik azok felé, akik „építők” kívánnak lenni az egyházban, ami „az Istennek háza”; ezért a Biblia így nevezi őket: „ti építők”.

„De ama Magasságos nem kézzel csinált templomokban lakik, mint a próféta mondja: A menny nékem ülőszékem, a föld pedig az én lábaimnak zsámolya; micsoda házat építhettek nékem? azt mondja az Úr.” (Csel 7:48-49)

„Ez ama kő, melyet ti építők megvetettetek, mely lett a szegeletnek fejévé.” (Csel 4:11)

Azok az emberek tehát, akik belevágnak, hogy felépítsék, illetve „megszervezzék” az egyházat, vagy akár csak egy egyházat is, ezzel a tettükkel tulajdonképpen azt bizonyítják, hogy teljes tudatlanságban vannak az egyház lényegét illetően. És Neki soha nem is építenek házat. Mindig csak maguknak építenek házat, ahol Isten helyett ők ülnek a királyiszékbe, hogy úgy uralkodjanak, ahogyan Isten soha nem tenné. Nem! Az egyház Istennek háza, mely kizárólag Isten hajlékává épül, mégpedig az által, aki Istennel egyenlő. Ugyanis csak olyasvalaki képes teljességgel megérteni Isten gondolatát aki Istennel egyenlő, és csak ő képes igazán kinyilvánítani mindazt, amit Isten „amaz örök eleve-elvégezés szerint megcselekedett a Krisztus Jézusban, a mi Urunkban”.

Mivel ez az örök eleve-elvégezés egyedül Krisztus Jézusban lett elrendelve, nyilván teljes képtelenség, hogy Krisztuson kívül bárki más legyen az egyház építője és szervezője. És ez így is van:

„És megépíti az Úrnak templomát! Mert Ő fogja megépíteni az Úrnak templomát, és nagy lesz az ő dicsősége.” (Zak 6:12-13)

Mert ő el is jött, elnyerte ezt a tisztességet, és isteni érdemei és jogai alapján elfoglalta hivatalát, mint építő: „Felépítem az én egyházamat.”

A „bűn embere” azonban, „a veszedelemnek fia”, a törvényszegés titka hamarosan betolakodott, munkájával leváltotta Jézust építői szolgálatából, és maga lett az építő úgynevezett „egyházában”; mindezt azonban saját magának építette, a saját dicsőségére. S ebben mindig is ott ült „a bűn embere” Isten fölött, „Isten gyanánt mutogatván magát”. (2Thess 2:4)

A törvényszegés titkának ezt az elvetemült eljárását követték a többi „egyház” felépítésénél is, s bár több van már belőlük, mint ahány nap van egy évben: Mégis mindegyik úgy mutatkozik be, mint az igazi templom, és Isten igazi háza; a valóságban azonban mind csak emberek hajléka, olyanoké, akik Isten helyén ülnek és uralkodnak.

Az idő azonban elérkezett, és az most van, amikor az Istennek titka ismét felül kell emelkedjék a törvényszegés titkán: mégpedig dicsőségesen, egészen a bűn történelmének lezárulásáig. Ez a titok pedig az, hogy Isten kijelenti magát: „Isten megjelent testben”, Krisztus az emberben, „a dicsőségnek ama reménysége”. És így ismét meg fog valósulni az, ami kezdetben: Egyedül Isten, egyedül Krisztusban, egyedül a Szent Lélek által lesz építője az ő tulajdon házának, míg csak kész nem lesz, s fel nem ékesíttetik a hozzá illő dicsőséggel és szépséggel. (Jel 10:7; Ef 5:27)

Ezért van megírva:

„Hanem az igazságot követvén szeretetben, mindenestől fogva nevekedjünk Abban, a ki a fej, a Krisztusban; A kiből,” és „A kiben az egész épület szép renddel rakattatván, nevekedik szent templommá az Úrban; … Isten hajlékává a Lélek által.” (Ef 4:15-16; 2:21-22)

Egy építője és szervezője van az egyháznak: egyedül Krisztus, a Fej. Az egyház épülete, megszervezése is mind ugyanattól van, aki a Fej, a Szent Lélek által. Ez pedig az Istennek háza: „Lakhelye” annak, akit az Ige úgy ír le, mint aki maga „épített fel mindeneket”. és akit „az ég és az egeknek egei be nem foghatnak”.

Minő ház az tehát, a melyet ti nékem építeni akartok – „ti építők” – szól az Úr?!

Istenünk beszéde mindörökre megmarad!