Igazán szabadok lehetünk

Igazán szabadok lehetünkAz Istenről szóló igazság tanulmányozása közben olyan áldásokban részesültünk, amelyek átformálták életünket. A Szentírás megértésében nagy előrelépést tettünk, és a mennyei Atya és az Ő Fia szeretetének szemlélése ámulattal és boldogsággal töltött el minket. Valahogy mindnyájan éreztük, hogy ebben az üzenetben rejlik az ember számára ebben a világban elérhető legnagyobb tapasztalat kulcsa, azaz hogy „beteljesedjünk az Istennek egész teljességéig”. (Eféz.3:19)

Be kell valljam azonban, hogy volt ennek az igazságnak egy olyan vonatkozása, amit nem tudtam teljes egészében megragadni, és ennek eredményeképp nem is részesülhettem mindazon áldásoknak teljességéből, amelyek benne foglaltatnak az Istenről szóló igazságban. Talán még azt is megkockáztathatom, hogy ez mindegyikünkre igaz volt, akik elfogadtuk ezt az üzenetet. Azt gondoltam magamban, hogy ha megértem Isten szeretetét, amit megmutatott az Ő Fiában, olyannyira fogom majd viszont szeretni Őt, hogy önként megszűnök vétkezni ellene. Van néhány olyan ige a Szentírásban, amely ezt sugallja, pl. Ján.14:15, de ezeket a Szentírás egészéből kiolvasható tanítás fényében kell értelmeznünk.

A helyzet az, hogy az én szeretetem önmagában soha nem képesíthet arra, hogy tökéletesen szolgáljam Istent, akármilyen nagy is, és akármennyire törekszem magam is – ezt saját tapasztalatból tudom. Bár szívem túlcsordult az Isten szeretete iránti ámulattól, mikor olyan témákról beszéltem, mint „az Isten szíve”, azonban legnagyobb szomorúságomra rá kellett jöjjek, hogy az eufória és a hegycsúcs-élmények, amelyeket ezekben az időkben átéltem, nem képesítettek arra, hogy teljesen és folyamatosan győzzek a bűn felett. Vajon a te tapasztalatodra is jellemző ez?

Ó, dicsőség Istennek, mert van megoldás a problémára!!

Két létfontosságú igazság

Az istenségről szóló tanítás tanulmányozása közben két létfontosságú dolgot tanultunk meg.

a) Jézus az egyedül igaz Isten szó szerinti, valódi, egyszülött Fia.

b) A szent lélek valójában az Atya Isten, és az Ő Fia, Jézus életének kiterjesztése.

Ezek közül az első igazság fényében az Isten szeretetének elképesztő magasságát és mélységét, hosszúságát és szélességét csodálhattuk – abban, hogy odaadta értünk az Ő Fiát. Azonban a második igazság az, amiben a győzelmes élet kulcsa rejlik, és ez az az igazság, amelyet sokan nem tudtunk teljességgel megragadni és megélni. Ellen White így szól erről:

„A Szent Lélek Ő saját maga [Krisztus], levetve az emberi személyiséget, függetlenül annak megkötéseitől. [Krisztus] Szent Lelke által mindenütt jelen van.” (Kéziratok, 14. köt., 23. old.)

Az első igazság arra tanít, hogy Isten annyira szeret engem, hogy az Ő Fiát adta ÉRTEM. Amikor megértem ezt, Isten iránti szeretet fogan meg szívemben. Szolgálni akarom őt, és megjelenik bennem az a törekvés, hogy teljesen Neki adjam életemet. Isten jósága megtérésre indít (Róm.2:4).

Ehhez képest a második igazság arra tanít, hogy Isten NEKEM adta az Ő Fiát, és hogy szó szerint, az Ő Fiának tulajdon élete az én életemmé válik. Ha ezt megértem, elfogadom és elhiszem, a bűn feletti teljes győzelem valósággá válhat számomra!! (Ján.14:17; II.Kor.3:17; Ján.17:23)

Tudom, hogy ez merész állítás, de kedves Testvéreim, gondoljuk csak meg, nem sejtjük-e régóta, hogy igazgyöngyöt tartunk a kezünkben? Lehet-e egy üzenetet igazán a szabadság üzenetének nevezni, ha közben nem szabadít fel minket teljesen a bűn uralma alól (Róm.6:14)? Vajon az apostolokra nem volt-e igaz, hogy nem csak a lélek megnyilvánulásait bírták, de tapasztalatuk azt is mutatta, hogy lehet a bűn felett győzve élni? Vajon 1888-ban nem megmondta Isten, hogy az akkor egyházának küldött üzenet az, ami majd tökéletességre juttatja népét?

Ahogy közelebbről is megvizsgáltam a kérdést, egyre világosabban kezdtem érteni, mit tanított Jones és Waggoner 1888-ban és a következő években. A hetednapi adventisták felszabdalták ezt a történelmi időszakot, és aprólékos vizsgálat alá vetették, hogy feltárják a leglényegesebb elemeit annak az üzenetnek, amelyet Ellen White, Isten elismert hírnöke oly nagyra becsült, és lelkesen ajánlott. De hiába olvastam sok könyvet, ami a témával foglalkozott, azt kell mondjam, nagy részük inkább csak meggyötört azzal, hogy valami csodálatosat ígért, de a végén a levegőben lógva és üres kézzel hagyott magamra.

De most végre megértettem, hogy az üzenet igazi különlegessége abban állt, hogy Jones és Waggoner mindketten egy olyan tapasztalat valóságát hangsúlyozták, amely minden felismert bűn feletti azonnali és teljes győzelemhez vezet! Erővel és meggyőződéssel szóltak arról, hogy Jézusban Isten képes teljesen megszabadítani népét a bűn uralma alól, és leghőbb vágya, hogy ezt AZONNAL megtegye!! Amikor megértettem ezt, rájöttem, miért lelkesedett Ellen White annyira ezért az üzenetért, és miért remélte, hogy Isten földi műve végre elérkezett dicsőséges és gyors befejeződéséhez. Mert hát mi is igazából az evangélium lényege, ha nem az, hogy megszabadítsa az embert a bűntől? Mi más lenne az oka, hogy a nagy küzdelem lezárása így elhúzódik, mint az, hogy Isten népe még mindig nem hagyott fel az állandó vétkezéssel?

Hála Istennek, hogy megismerhettük a szent lélekről szóló igazságot, azaz hogy a szent lélek Istennek és az Ő Fiának tulajdon élete; mert ezáltal olyan kincsre tettünk szert, amely mindezen valóságokat tökéletes összhangba hozza, hogy a világban felragyogjon Isten dicsősége!! Micsoda szavak! Elképesztő állítások! De van-e alapjuk? Olvass tovább, és döntsd el magad.

Ezt a tapasztalatomat legutóbbi ausztráliai utam alapozta meg, amikor is egy testvérnő megosztotta velem néhány gondolatát az 1888-as üzenettel kapcsolatban. Bár nem mindennel értettem egyet, néhány gondolatot továbbra is magamban forgattam, és később, mikor az Istenről szóló igazság fényében újra átgondoltam ezeket, segítettek, hogy világosabban láthassak és érthessek, mint valaha, és – ami még ennél is fontosabb –, hogy hit által részesülhessek egy olyan tapasztalatban, ami mindez idáig életem egyik legnagyobb áldása volt.

Lehetséges a győzelem?

Mikor harminc évvel ezelőtt megtértem, és megtaláltam az Urat, olyan tapasztalataim voltak, amelyek azonnal átformálták életemet. Akkoriban egyedül az Úrnak éltem. Szemeim állandóan Őrá szegeződtek, és miközben az újjászületés tapasztalatában gyönyörködtem, azt találtam, hogy győztem a bűn felett. Azonban ahogy teltek az évek, a győzelmes élet egyre küzdelmesebb lett, a bűn egyre gyakrabban vett rajtam erőt, a keresztény élet pedig kezdett hegymenetté válni. Imádkoztam és tanulmányoztam az Igét, küzdöttem, és bűnbánatot tartottam, és néha sikerült is újra felfedeznem a korábbi tapasztalatom szépségét, de fájó szívvel kellett ráeszmélnem, hogy ez néhány napnál nem tartott tovább. És akkor folytatódott az elkeseredett küzdelem és a bukások sorozata.

Igaz ugyan, hogy voltak időszakok, amikor valamilyen hatalmas igazság megnyilatkozása a mennybe röpített. Az Istenről szóló igazság megértése is ilyen volt, és mindenki tudja, milyen hatalmas áldásokban részesültem ezen igazság kutatása során. Ugyanakkor el kell ismerjem, hogy bár szeretettel és csodálattal töltött el Isten és az Ő Fia iránt ennek az igazságnak a megismerése, továbbra is azt találtam, hogy nem sikerült teljesen magamévá tennem az üzenet gyakorlati áldásait, mert láttam magamon, hogy még mindig csak törekszem arra a magasabb rendű életre, ami a tökéletes bűn feletti győzelmet jelenti – de mindez idáig elérhetetlen volt számomra, és nem tudtam, hogyan ragadhatom meg.

Nem mondanám, hogy durva bűneim lettek volna. Tisztességes ember voltam, és teljes szívemből gyűlöltem a bűnt, ami viszont belül mégis rászedett, és folyamatosan eluralta gondolataimat, vágyakozásaimat, szándékaimat, érzéseimet. Meggyőztem magamat arról, hogy ez a belső szenny még nem bűn, ha nem engedem a felszínre törni, de néha ez lehetetlennek bizonyult. Mindig a legváratlanabb pillanatban ütötte fel a fejét a belső romlottságról tanúskodó bűn. De még ha sikerült is megzabolázni ezeket a belső késztetéseket, mégis minden reggel és minden nap végén szembe kellett néznem lelkiismeretem kárhoztatásával, úgyhogy imáimban gyakran csak az elkövetett bűnök megbánásáig jutottam el.

Reménységem leginkább abban rejlett, hogy tökéletesen bíztam az Úr szeretetében és jóságában. Az Istenről szóló igazság megértése betöltött ezzel a gondolattal, és mindig tudtam új reményt meríteni ebből a szeretetből. Valójában azt gondoltam, hogy ha megértem ezt a szeretetet, én is úgy fogom majd tudni viszont szeretni az Urat, hogy a bűnnel szembeni gyűlölet, ami kialakul bennem, kiűzi majd a bűnt az életemből.

Azonban valami hiányzott a képletből. Tudtam, hogy van egy jobb út, mivel először is még élt bennem a megtérésem utáni korai évek tapasztalatának emléke – amikor az első szeretet örömében és győzelmében jártam nap mint nap. Másodszor pedig (és ez fontosabb), azt láttam, hogy az Újszövetség egyértelműen azt tanítja, hogy az újjászületett keresztények élete győzelmes élet. Ilyen igék égtek a szívemben, és lobbantak lángra bennem újra és újra, ahogy olvastam őket:

„Mert a bűn ti rajtatok nem uralkodik; mert nem vagytok törvény alatt, hanem kegyelem alatt.” (Róm.6:14)
„Senki sem cselekszik bűnt, a ki az Istentől született, mert benne marad annak magva; és nem cselekedhetik bűnt, mivelhogy Istentől született.” (I.Ján.3:9)

Más, hasonló igékkel összhangban Krisztus apostolainak élete is arról tanúskodik, hogy valóban győzelmes életet éltek. Nem voltak a bűn rabszolgái, hanem legyőzték azt a Krisztus erejével. Pál elmondhatta magáról:

„Mert semmit sem tudok magamra, de nem ebben vagyok megigazulva; a ki ugyanis engem megítél, az Úr az.” (I.Kor.4:4)

Élete végén pedig ki merte mondani:

„Ama nemes harczot megharczoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam:” (II.Tim.4:7)

Nyilvánvaló, hogy senki sem válhat győztessé a bűnök felett, ha maga sincs tisztában azzal, hogy cselekedetei tévesek, a Biblia pedig világosan tanítja, hogy Isten nem tekint minket bűnösnek, ha úgy tévedünk, hogy közben őszintén meg vagyunk győződve arról, hogy amit cselekszünk, Isten akarata. Előfordul, hogy az igazi keresztények is követnek el bűnöket tudatlanul, azonban ezek a bűnök nem tulajdoníttatnak nekik, és nem teszik őket lázadóvá és bűnössé Isten szemében.

„Mert a törvényig vala bűn a világon; a bűn azonban nem számíttatik be, ha nincsen törvény.” (Róm.5:13)

Azonban világos, hogy az igaz Istennek az az akarata és terve, hogy minden gyermeke azonnal legyőzze összes felismert bűnét, és aztán élete végéig folyamatosan járjon ebben a tökéletes győzelmet hirdető életben.

Ha manapság egy keresztény azt tanítja, hogy lehetséges bűn nélkül élni, valószínűleg ez lesz az egyik első kérdés, amit neki szegeznek: „Tudsz valakit, aki tökéletes? Te már legyőzted a bűnt?” És erre nem tud mit mondani, csak lecsüggeszti a fejét, és beismeri, hogy bár a Biblia azt tanítja, hogy lehetséges, ő maga mégsem jött rá, hogyan, és nem is ismer senkit, aki ismerné az utat. Ó, micsoda rágalom ez Isten nevére és az Ő Fia, Jézus Krisztus evangéliumára nézve!

Egy reggel, mikor imádkoztam, ismét bűnösnek és reménytelennek éreztem magamat. De ezen a reggelen, miközben éppen bűnös állapotom felett keseregtem, hirtelen megláttam valamit, amit ezelőtt sohasem. Elmém megvilágosodott, és olyan tisztán láttam meg az emberi nemzetség valódi állapotát, mint még soha. Megértettem, hogy én magam soha, de soha nem leszek jobbá, és hogy minden fáradozásom, minden imádságom, minden kesergésem és könyörgésem, minden engedelmességre tett igyekezetem kevés ahhoz, hogy elérjem, amire áhítozom: azaz, hogy jobb emberré váljak! Csodálkozva láttam meg, hogy Isten soha nem is számított arra, hogy jobb leszek, sőt, soha nem is várta el, hogy én magam váljak jobbá. Az évek, amiket elszánt harccal és küzdelemmel töltöttem, soha egy lépéssel sem vittek közelebb a győzelmes élethez és a tökéletességhez.

Azt reméltem, hogy ha elég kitartóan küzdök, és segítségért imádkozom, és gyakorlom az akarat erejét, egy napon majd tökéletes leszek; a valóság azonban azt mutatta, hogy a bűn ereje nap mint nap megújult, sőt, megerősödött, a tökéletesség ígérete pedig kezdett távoli képzelgésnek tűnni. Most azonban hatalmas megkönnyebbülés volt számomra, hogy megértettem: viselkedésem egyáltalán nem volt meglepő Isten számára, és igazság szerint Ő soha nem is várt tőlem mást!! Úgy éreztem, hatalmas teher hullott le a vállamról. Így kezdődött el bennem az a megújulás, amiről azóta bebizonyosodott, hogy igazi kegyesség forrásává lett az életemben. Mi is tehát az az igazság, amit az Úr megmutatott nekem azon a reggelen?

Ádámban

A Biblia így szól Isten teremtő munkájáról: „elvégezé Isten hetednapon az ő munkáját, a melyet alkotott vala” (1Móz 2:2). Sehol nem olvasunk arról, hogy Isten ezek után bármikor is tudatosan teremtett volna valamit. Igaz ugyan, hogy egy másodlagos értelemben Isten teremtett mindent, ami csak megtalálható földünkön napjainkban: minden magocska, minden fűszál, minden egyes emberi lény az Ő alkotása; hiszen több helyen is olvassuk a Bibliában, hogy Isten maga mondja, Ő „alkotott” vagy teremtett valamit vagy valakit – jóval azután, hogy az eredeti teremtés műve lezárult (Jer 1:5). Azonban ezt ugyanúgy kell értelmeznünk, mint azt a kijelentést, hogy Isten „gonoszt teremt” (Ésa 45:7), azaz hogy Isten szuverén úr, és semmi sem történik engedélye ill. felügyelete nélkül. Semmi sem történhet az Ő akaratán kívül. Isten mindent hat nap alatt teremtett, minden élő pedig, ami azóta létrejött, ennek az eredeti teremtésnek a terméke ill. folytatása. Az élő dolgok, amiket Isten akkor, kezdetben teremtett, nemzedékről nemzedékre adták tovább életüket.

Ha ezt megértjük, azt is láthatjuk, hogy amikor Isten megteremtette Ádámot, az egész emberiséget megteremtette őbenne. Isten ma nem egyénenként tereMt.minket, hanem mindnyájunkat egyszerre megteremtett abban az egy emberben. Így minden földi ember élete felfogható úgy, mint annak az eredeti embernek, Ádám életének folytatása (Csel.17:26). Ez könnyen belátható, ha meggondoljuk, hogy napjainkban vannak gyermekek, akik torzan születnek, olykor nem csak fizikailag, de szellemileg is. Ha Isten minden egyes embert egyénileg teremt, akkor nyilván Istent tehetnénk felelőssé azért, hogy miért alkot torz embereket. Ez persze nem így működik. Isten mindnyájunkat megteremtett, amikor megteremtette Ádámot. Az az élet, ami Ádámban volt, most hat milliárd emberben él tovább. Ez egy nagyon fontos igazság, és alaposan meg kell értenünk, mert csak ennek az ismeretnek a fényében tudhatjuk meg magunkról, kik is vagyunk valójában. Róm.5:12, 19 így szól:

„Annakokáért, miképen egy ember által jött be a világra a bűn és a bűn által a halál, és akképen a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenek vétkeztek; … egy embernek engedetlensége által sokan bűnösökké lettek.” (Róm.5:12, 19)

Vajon igazat mondanak ezek az igék? Milyen következtetéseket vonhatunk le belőlük? Hogyan lettünk bűnösökké egy embernek engedetlensége által? A logikus gondolkodás ezt mondaná: „Ő vétkezett, én nem vétkeztem. Hogy tehet engem bűnössé valami, amit másvalaki tett?”

Ha a vétkességről beszélünk, akkor valóban nem tehet valakit bűnössé a másik ember vétke. A vétkesség a törvény tudatos és szabad választáson alapuló áthágásakor alakul ki. Azonban amikor a Biblia arról beszél, hogy Ádám bűne mindnyájunkat bűnösökké tett, nem vétkességről van szó, hanem természetről. Ádám minden leszármazottja természet szerint bűnös lett, egy olyan faj egyedei, akik egyetemesen „bűnösöknek” nevezhetők; és akár átérzik vétkességüket, akár nem, a helyzet az, hogy a bűnösök nem alkalmasak az életre.

Az 1891-es generálkonferenciai ülésen E. J. Waggoner előállt egy tanulmánysorozattal, ami a rómabeliekhez írt levélről szólt. Jelen témánkról ezt mondta:

„Miért hatott el a halál minden emberre? Mivelhogy mindenek vétkeztek! Egy ember által jött be a világra a bűn. Sokan megállnak ezen a ponton, és elkezdenek okoskodni, azt kérdezve, vajon hogyan lehet ez, és maguk próbálnak meg rájönni, hol ebben az igazság. Felteszik a kérdést, miért van az, hogy mi bűnös állapotban jövünk a világra, noha semmi választásunk vagy beleszólásunk sem volt a dologba. Namármost tudjuk, hogy kezdetben egy ember volt, ő pedig elbukott. Mivel mi az ő gyermekei vagyunk, lehetetlen hogy magasabb szinten szülessünk meg, mint amilyenre ő került.

Egyesek azzal zárják ki magukat az örök életből, hogy mivel képtelenek átlátni a kérdés minden apró részletét, nem értik meg, hol van ebben az igazság. De a véges emberi elme nem is alkalmas erre, ezért jobb, ha félreteszi ezt a kérdést, és egész lényét annak kutatására szenteli, hogyan nyerheti el a felkínált üdvösséget. Ez az a lényeges pont, amit mindnyájunknak meg kell fontolnunk. Tudjuk, hogy bűnös állapotban vagyunk, és hogy ez a bűnös állapot elveszett állapot. Ha pedig látjuk, hogy elveszett állapotban vagyunk, vajon nem az-e a legjobb, ha minden energiánkat annak keresésébe fektetjük, hogyan tudunk olyan állapotba kerülni, ahol megmenekülhetünk?” (E. J. Waggoner – Róma levél tanulmányok, 9. sz. tanulmány: – 1891-es gk. előadások)

Amikor Ádám vétkezett, az emberi élet folyóját a forrásánál szennyezte be, az emberiséget eredeténél fogva rontotta meg, utódait pedig egy olyan betegséggel fertőzte meg, ami messze gyógyíthatatlanabb, mint az AIDS. Jelenlegi életünk ugyanaz, mint Ádám élete, amely bár sok különböző emberi testen keresztül jutott el hozzánk, végeredményben mégis ugyanaz az élet, így mi most mindnyájan ugyanazon az elfajult emberi életen osztozunk! És bár mindnyájan saját, egyéni tudattal bírunk, az élet folyama, ami apáról fiúra öröklődött hatezer éven át, egy beszennyezett élet, aminek hatalmából egyikünk sem képes megszabadulni.

Pál apostol (velünk együtt) megtapasztalta ennek a fertőnek a hatalmát, és ráeszmélt, milyen reménytelen minden próbálkozása, hogy ellenálljon neki és legyőzze. Így hangzik bizonyságtétele:

„Mert tudjuk, hogy a törvény lelki; de én testi vagyok, a bűn alá rekesztve. … Megtalálom azért magamban, ki a jót akarom cselekedni, ezt a törvényt, hogy a bűn megvan bennem. … De látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ád a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban.” (Róm.7:14, 21, 23)

Pál itt elismeri, hogy rabszolga volt, reménytelenül bilincsbe verve, s hogy másvalaki uralkodott rajta, a „bűn”, úgyannyira, hogy nem volt hatalma irányítani saját cselekedeteit. Ez a mi örökségünk és sorsunk, akik Ádám magvából vagyunk.

Gondoljuk át alaposan azt a tényt, hogy nem azért kell elszenvednünk Ádám bűnének következményét, mert utánoznánk Ádámot, nem is azért, mert Ádám velünk van, és személyesen befolyásol minket, és még csak nem is azért, mert úgy döntöttünk, hogy olyanok akarunk lenni, mint Ádám. Ez szigorúan és pusztán örökség kérdése, hogy olyanok vagyunk, mint Ádám. Nem kellett mást tennünk ahhoz, hogy tettei kihatással legyenek ránk, csak meg kellett születnünk. Bár a bűneset hatezer évvel ezelőtt történt, az akkor elkövetett bűn teljes kihatása mai napig irányítja és meghatározza a ma élő embermilliárdok viselkedését.

Isten igéje kijelenti, hogy csak egyetlen ítélet születhet az olyanok felől, mint mi: „a bűn zsoldja halál” (Róm.6:23). Kedves Testvérek, megmenekülhetünk-e vajon ettől az ítélettől? Van valami út, hogy elkerüljük? Egész életemben azt tanították nekem, hogy van egy út, de most, hála Istennek, felismertem, hogy tévedtem, és hogy rosszul tanítottak. Nincs menekvés! Ádám életének nem lehet más sorsa, nem létezik gyógyszer arra a betegségre, amit még Isten sem tud meggyógyítani. Ádámban mindnyájunk sorsa, hogy meg kell halnunk! Könnyű belátni, hogy Istennek sohasem állt szándékában, hogy a régi emberi életet foldozgassa. Ez az élet menthetetlen. Isten úgy utal rá, mint „az ó ember”,„a test gondolata”,„a test” stb. és azt mondja róla, hogy „holt a vétkek és bűnök miatt”. Ennek az életnek alapelve az önzés, az én megőrzése és felmagasztalása, egy ilyen létformának pedig csak egyetlen végső sorsa lehet: örök halál.

Az új teremtés

Isten azonban küldött egy második Ádámot, aki az új emberiség tökéletes életének forrása lett (I.Kor.15:45). Ez a második Ádám természetesen maga Jézus Krisztus, és ahogy az egész emberi nemzetség egyetlen emberben, az első Ádámban lett megteremtve, ugyanúgy az új emberi létforma élete is ebből a második Ádámból, Jézus Krisztusból ered.

„Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, a melyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk.” (Eféz.2:10)

Gondoljunk csak bele, micsoda életet nyernek azok, akik befogadják Krisztust: Jézus életében egyáltalán nincs bűn. Ez az élet minden szempontból tökéletes, szeplőtelenül igaz, és teljes az Isten előtt kedves jócselekedetekkel.

Azt kell leginkább megértenünk, hogy ez a két élet éles ellentétben van egymással. Az egyikben csak romlottság van – abszolút semmi jó nincs benne, és ezen nem is tudunk változtatni, hiába minden nemes törekvés, hiába minden okos leplezés. A másik életben azonban csak igazság van – tiszta és hamisítatlan jóság jellemzi, amelyet nem lehet elhomályosítani vagy beszennyezni. Ha igazán megértjük ezt, akkor egészen világossá válik majd számunkra, hogy amire valójában szükségünk van, az nem nevelés, nem nagyobb akaraterő, nem külső segítség, nem reformáció, nem egyháztagság – ezek egyike sem képes az első Ádám életét megjobbítani. Mindezek csak arra jók, hogy elleplezzék a belső szennyet, és megtévesszenek! Az egyedüli reményünk, és tényleg az egyetlen: ha valamiképpen el lehetne pusztítani az első Ádám életét, és a második Ádám élete a miénk lehetne. Ez az egyes-egyedüli reményünk. Ezen kívül mindnyájan holtak vagyunk, örök kárhozat fiai. Nos, kedves Testvérek, éppen ez az, amit Isten megtett értünk az Ő Fia, Jézus Krisztus dicsőséges evangéliumában.

„Bizonyára azért, miképen egynek bűnesete által minden emberre elhatott a kárhozat: azonképen egynek igazsága által minden emberre elhatott az életnek megigazulása. Mert miképen egy embernek engedetlensége által sokan bűnösökké lettek: azonképen egynek engedelmessége által sokan igazakká lesznek.” (Róm.5:18-19)

Jézus világosan megmondta nekünk, hogy senki sem láthatja meg Isten országát, ha nem születik újonnan (Ján.3:3). Sajnos csak nagyon kevesen fogtuk fel, mit is jelent ez teljes mélységében. Az újjászületés egy teljes és tökéletes átmenet Ádám halott, megromlott életéből az Úr Jézus Krisztus élő, tiszta, erővel teljes életébe. Ez egy valóságos tapasztalat, nem puszta jelkép, vagy valamiféle helyettünk elvégzett cselekmény. Mindig is hittük, hogy Isten nekünk akarja adni Krisztus igazságát, de az igazat megvallva valójában azt hittük, hogy ez a megtéréskor csak tulajdoníttatik nekünk, és ahogy folyamatosan harcolunk a bűnnel szemben, fokozatosan részesülünk belőle. De ez egy óriási tévedés, ami miatt hosszú ideig bujdostunk a tehetetlenség és elbukások pusztájában. Isten nem „csupán” Krisztus igazságát adja nekünk. Krisztus egész élete, egész léte az enyém az újjászületéstől fogva!! Ellen White így ír a Krisztus és népe közötti szó szerinti egyesülésről:

„Krisztus egy testté lett mivelünk, hogy mi is egy lélekké lehessünk Ővele. Ennek az egyesülésnek köszönhető, hogy előjöhetünk majd a sírból, – mert ez nemcsak Krisztus erején múlik, hanem azon is, hogy hit által az Ő élete a mi életünk lett. Mindazok, akik valódi jellemében szemlélik Krisztust, és befogadják szívükbe, örök életük van. Krisztus a Lélek által lakozik bennünk; ha tehát hit által befogadjuk Isten Lelkét szívünkbe, számunkra már megkezdődött az örök élet.” (Jézus élete, 388. old.)

Az volt az elképzelésünk, hogy ha bízunk Istenben, és hiszünk, akkor segíteni fog, és igaznak könyvel el minket (annak ellenére, hogy nem vagyunk azok). Ahogy küzdünk és imádkozunk, fokozatosan részesít minket erényeiből, míg lassan-lassan Hozzá hasonlóvá nem válunk. Ó, hogy törekedtünk, és mégsem sikerült! De ahogy A. T. Jones mondta: Isten Teremtő, és nem evolucionista! Neki nincs szüksége évekre, hogy tökéletes munkát végezzen. Szól és meglesz, parancsol, és előáll. Íme egy bizonyságtétel valakitől, aki igazán átélte az újjászületés tapasztalatát:

„Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.” (II.Kor.5:17)

Láthatjuk, hogy ugyanaz az elv működik itt is, mint ami az első Ádám életénél, amit örököltünk. Ott sem kellett próbálkoznunk, hogy elnyerjük azt az életet, és nem is kellett hozzá Ádámot utánoznunk. Egész egyszerűen örököltük. Hasonlóképpen, a Krisztusban nyert élet sem úgy lesz a miénk, hogy megpróbáljuk utánozni Őt. Csak egyféle úton lehet a miénk, mégpedig úgy, ha örököljük. Egyedül újjászületés által juthatunk birtokába. Bele kell születnünk ebbe az új létformába. Amikor ez megtörténik, részesülünk az új Ádám tulajdonságaiból, ugyanúgy, ahogy a régi Ádám tulajdonságaiból is részesültünk, amikor először megszülettünk.

„Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg.” (I.Kor.12:13)

Ha ez az igazság valósággá válik számunkra, akkor megértjük, hogy egyedül arra van szükségünk, hogy megtaláljuk az utat az első Ádám életéből és létéből a második Ádám életébe és létébe. Rá fogunk jönni, hogy minden küzdelmünk és fáradozásunk hiábavaló, mert vagy szorongáshoz és elkeseredéshez vezet, vagy pedig a képmutatás álarcát kényszeríti ránk. Azt is megérthetjük így, hogy minden bűnös ugyanazon a romlott, ádámi életen osztozik, és ezért egyik bűnös sem különb a másiknál.

A pedofilt, az erőszakoskodót, a sorozatgyilkost, a pornográfiai foglyait, a szélhámosokat, a homoszexuálisokat stb. általában a társadalom is elítéli és megveti, a vallásos emberek pedig különösen. De ha azok, akik elítélik ezeket a bűnösöket, közben rosszindulatúak és egymást kibeszélők, ha tele vannak kéjvággyal és egyéb kívánságokkal, mi a különbség köztük és az előbb felsorolt embercsoport között?

„Mert ha valaki az egész törvényt megtartja is, de vét egy ellen, az egésznek megrontásában bűnös.” (Jak.2:10)

Jézus Krisztus életében azonban nincs bűn, ezért minden egyes bűnünk arról tesz bizonyságot, hogy Krisztuson kívül vagyunk, és mi is csak azzal a romlott, javíthatatlan, elveszett ádámi élettel rendelkezünk, ami pusztulásra van ítélve. Neveltetésünknek és életkörülménynek köszönhetően néhányan el tudjuk kerülni ugyan a durvábbnak tartott bűnöket, de ez semmit sem változtat azon a tényen, hogy mindnyájan ugyanazzal a szennyes élettel rendelkezünk, amit nem lehet megjavítani, és ami menthetetlenül halálra van ítélve!

Ezért Isten az Ő Fiában nekünk adta az új teremtést. A második Ádám életében minden megtalálható, amire csak szükségünk lehet. Benne van minden bölcsesség, igazság, megszenteltetés és megváltás (I.Kor.1:30), sőt, Benne van az istenség (az isteni természet) teljessége, és Isten igéje azt mondja, hogy mi is teljesek vagyunk Őbenne (Kol.2:9-10). Mit jelent az a szó, hogy „teljes?” Azt jelenti, hogy Jézusban teljes egészében minden rendelkezésünkre áll, amire valaha is szükségünk volt, szükségünk van, vagy szükségünk lesz. Eféz.1:3 azt mondja, hogy Isten minden lelki áldással megáldott minket a mennyekben, a Krisztus Jézusban.

Kedves Testvéreim, micsoda kimondhatatlanul hatalmas kiváltság ez, hogy magának az Isten Fiának életéből részesülhetünk! Felfogjuk, mit jelent ez? Értjük, mit jelent, hogy Isten elfogadott minket ama Szerelmesben (Eféz.1:6)? Meg tudjuk ragadni azt a valóságot, hogy Krisztus a mi életünk (Kol.3:4)? Ó, milyen nagy szeretetet adott nekünk, emberek fiainak a mi Atyánk! Milyen hatalmas ajándékot adott nekünk az Ő Fia Jézus Krisztus dicsőséges evangéliumában! Most azért Krisztusban a Felséges Isten fiai és leányai vagyunk. Úgy járulhatunk Istenhez, hogy tudjuk, Jézusban bűnös, megtört, megterhelt életünk – ami egyébként sem nevezhető életképesnek –, meghalt, megfeszíttetett Krisztussal együtt. Most már úgy jöhetünk a dicsőség Atyja elé, hogy teljes bizalmunk lehet hozzá, hogy bármit is kérjünk, azt Fia nevében kérhetjük – teljes tudatában annak, hogy Őbenne Isten szeretett gyermekei vagyunk, felruházva minden Jézus Krisztusnak kijáró előjoggal!! Elhihetjük azt az igazságot is, hogy Krisztus testének tagjaivá váltunk, azaz részesültünk Jézus életéből és létéből, amelyben a bűn legyőzetett és megfeszíttetett, s amelyben nincs más, csak tiszta igazság, és ami teljes mértékben Istennek él (Róm.6:22).

Egy ember

Hadd tegyem ezt még világosabbá. Egyedül egyetlen ember létezik, aki igaz, és ezért egyetlen ember van, aki megtartásra méltó. Ez az a tény, amit Isten bölcsessége kezdettől fogva számításba vett, és az Ő rejtett szándéka az volt, hogy az üdvösség teljessége ebben az egy Emberben valósuljon meg (Eféz.1:10). Ez az ember nem más, mint Jézus Krisztus, és mindenki, aki megmenekül, csak azért menekül meg, mert része lett Jézusnak, és részesült az Ő életéből és létéből, ugyanis Ő az egyetlen, aki megtartásra méltó. Nincs más út:

„És nincsen senkiben másban idvesség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk.” (Csel.4:12)

Az a baj, hogy legtöbben a régi, ádámi életet próbáltuk megújítani. Megkeresztelkedtünk, és elhatároztuk, hogy újat kezdünk, őszintén imádkoztunk, és kértük az Úr segítségét és a szent lélek erejét. Azt is elismertük, hogy magunktól nem tudunk tenni semmit, és próbáltunk az Úrra hagyatkozni, hogy Ő majd munkálkodik értünk. De mindeközben valójában végig a régi, ádámi életet próbáltuk meg megújítani. Reméltük, hogy Isten kegyelme, és a saját szorgos törekvéseink által képesek leszünk győzni a velünk született gonoszság felett, és egy napon majd tökéletesek leszünk, azonban ez Ádámban lehetetlen. Az egyetlen megoldás, ha meghalunk és feltámadunk, vagyis beleszületünk Krisztus életébe. Ez az egyetlen módja, hogy megszabaduljunk az ádámi lét valóságától.

Az én halála

Róm.7:1-3-ban Pál apostol egy olyan asszonyról beszél, akit a törvény a férjéhez köt. Van azonban egy másik férfi, akihez hozzá akar menni, de nem tud, mivel a törvény tiltja, és amíg az első férj él, a második férjjel való házasság nem lehetséges. A negyedik vers világossá teszi, hogy a második férfi (akihez az asszony hozzá akar menni) Krisztus.

„Azért atyámfiai, ti is meghaltatok a törvénynek a Krisztus teste által, hogy legyetek máséi, azéi, a ki a halálból feltámasztatott, hogy gyümölcsöt teremjünk Istennek.” (Róm.7:4)

Ki lehet akkor az első férj? Ki az, akivel az asszony házasságban van, és akinek meg kell halnia, mielőtt az asszony Krisztushoz mehetne feleségül? Róm.6:6 adja meg erre a választ:

„Tudván azt, hogy a mi ó emberünk ő vele megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek.” (Róm.6:6)

Az első férj tehát a „bűnnek teste”,„a test”, az „ó ember”, vagy másképp: az ádámi természet. Pál szerint addig nem mehetünk férjhez a másik férfihoz (Krisztushoz), amíg az első (Ádám, azaz a test) meg nem hal. Legnagyobb problémánk az, hogy sokan lelki bigámiában próbáltunk élni. Párhuzamosan akartunk a testtel és a lélekkel házasságban élni! Úgy akartunk Krisztussal egyesülni, hogy a test közben még élt. Isten szava szerint ez lehetetlen.

Krisztus életét egyedül úgy nyerhetjük el, ha hitben először megadjuk magunkat Neki, szívből jövő, őszinte bűnbánatot tartva, hogy így Őbenne meghalhassunk a régi életnek. Csak így tapasztalhatjuk meg feltámadásának erejét, és csak így léphetünk be az Ő életébe, amiben a bűn és a halál már legyőzetett. E. J. Waggoner ezt mondta:

„A bűnnek teste az, ami elpusztul, és ezt egyedül Krisztus életének személyes jelenléte viszi véghez. Azért kell elpusztulnia, hogy megszabadulhassunk hatalmából, hogy ne kelljen tovább szolgálnunk neki. Ez a győzelem mindenki számára elérhető, mert Krisztus a maga testében legyőzte „az ellenségeskedést”, azaz a testnek gondolatát; de nem a sajátját, – mert Neki nem volt –, hanem a miénket.” (Jó hírek, 81-83. old.)

Természetesen nem arról van szó, hogy fizikai testünk hal meg. Remélhetőleg senki sem olyan esztelen, hogy félreértse ezt az igazságot. A fizikai, bűnös testünk velünk lesz mindaddig, amíg Jézus vissza nem jön, hogy elváltoztassa. Azonban nem a fizikai test a bűn problémájának valódi gyökere, és Jézus nem is ezt pusztította el, ill. ölte meg. Az igazi probléma a „testnek gondolata”, az én-középpontú, önmagának kedvező, én-védő gondolkodásmód. Ez a valami az ember elméjében rejlik, mégis lényünknek nagyon is valóságos része. Ez az, amit Jézus legyőzött, amikor meghalt saját akaratának, és az Atya akaratát választva tökéletes áldozatul adta életét. Most azért a szent lélek hatalmas ereje által, az Ő tulajdon élete és ereje által, Jézus beléphet elménkbe az újjászületésben, hogy megfeszítse bennünk az én-középpontú életet, és hogy ezután többé már ne önmagunknak éljünk, hanem egyedül Istennek.

„Tudván azt, hogy a mi ó emberünk ő vele megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek: Mert a ki meghalt, felszabadult a bűn alól.” (Róm.6:6-7)

„Mert hogy meghalt, a bűnnek halt meg egyszer; hogy pedig él, az Istennek él. Ezenképen gondoljátok ti is, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban.” (Róm.6:10-11)

„Mert mikor a bűn szolgái valátok, az igazságtól szabadok valátok. Micsoda gyümölcsét vettétek azért akkor azoknak, a miket most szégyenletek? mert azoknak a vége halál. Most pedig, minekutána felszabadultatok a bűn alól, szolgáivá lettetek pedig az Istennek: megvan a gyümölcsötök a megszenteltetésre, a vége pedig örök élet.” (Róm.6:20-22)

A mai kereszténység eljutott odáig, hogy tulajdonképpen elfogadhatónak tartja a bűnt, mint ami természetes velejárója a hívő életnek. Abban találtak menedéket állandó elbukásaikra, hogy leszállították az igazság mércéjét, elbagatellizálták Isten törvényét. Így aztán meg tudták győzni magukat, hogy végeredményben nem is olyan rosszak ők, illetve azzal vigasztalták magukat, hogy „ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál” (I.Ján.2:1). Így a legtöbb esetben a hitvalló keresztények és a nem-hívők között csupán annyi a különbség, hogy milyen fajta és milyen mértékű bűnöket követnek el. Meggyőzték magukat arról, hogy Isten azonnali győzelmet adhat az iszákosnak, a szombat-rontónak és a házasságtörőnek, ha viszont „érzékeny” bűnökről van szó, mint amilyen a telhetetlenség, a harag, a bosszú, a rosszindulat, a kibeszélés, a kritika, a szeretetlenség, stb., Istennek több időre van szüksége, hogy megszabadítson.

Azonban amikor azt látjuk, hogy az emberek győznek egy-egy bűn felett, de nem minden bűn felett, ez csak azt bizonyítja, hogy nem is győztek igazán, és hogy az az erő, amivel „győztek”, nem is annyira Isten ereje, mint inkább akaraterő. Szorgalmas törekvéssel elérhetik, hogy úrrá legyenek egyes cselekedeteik felett, de a szív az én irányítása alatt marad, és az Istennel szembeni lázadás abban mutatkozik meg, hogy nem tudnak győzni minden bűn felett. Az ilyen ember még mindig rabszolga, csupán elhiteti magával, hogy győzött a bűn felett. Az ilyen „győzelem” eredménye az, hogy magunknak kezdjük tulajdonítani az elért győzelmeket, és közben elítéljük azokat, akiknek durva bűneik nyilvánvalóbbak a mieinknél.

Hogyan nyerhető el ez az élet?

A nagy kérdés tehát: hogyan nyerhetjük el azt az életet, ami egyedül Jézusban van meg? Hogyan szabadulhatunk meg az első Ádám lététől? Hogyan halhatunk meg a testnek, és támadhatunk fel igaz életre? Részesei vagyunk-e egyáltalán ennek a folyamatnak? Kell-e valamit is tennünk? Ha az igaz élet egyedül Jézusban található meg, és általa teljes mértékben igénybe vehető, akkor minden bizonnyal a bűnös ember legfőbb kérdése ez kell legyen: „Hogyan nyerhetem el ezt az életet? Hogyan léphetek be Jézus létébe?”

Sokan őszintén és szorgalmasan törekedtek elérni ezt az életet. Hosszú évek kemény munkája, önmegtagadása, és önsanyargatása tanúsítja igazság utáni szomjukat, és sok módszert ki is találtak már, hogyan lehet megszabadítani az embert a bűntől. Azonban csupán egy terv van, ami valaha is működött, és a jövőben is működhet, ezt a tervet pedig Isten fektette le, az Ő Fiával közösen. Ez a terv olyan csodálatosan tökéletes, és olyan egyszerűen szép, hogy a vallásos tömegek nagy része egyszerűen képtelen elfogadni. Pál apostol így írja le a folyamatot:

„Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék. Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, a melyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk.” (Eféz.2:8-10)

Pál szerint tehát (egyedül) hit által valósul meg. Cselekedetekről szó sincs. Ez Isten ajándéka, és így megy végbe:

Mi az Ő alkotása vagyunk. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy Ő készített minket, az Ő kezei alkottak. De vajon születésünkre, vagy az anyaméhben való fogantatásunkra utal ez? Szó sincs róla. Keresztény életünkre utal, arra az életre, ami hit által, kegyelemből tartatott meg. Isten alkotása vagyunk, Krisztus Jézusban teremtve. Gondolkodjunk el ezen. Honnan ered az új teremtés élete? Miért élünk úgy, ahogy élünk? Azért, mert Krisztus Jézusban lettünk megteremtve. Az élet, amit most élünk, Belőle fakad. Minden, amit tehetünk, hogy elfogadjuk – kegyelemből, hit által. Ez Isten ajándéka. Az igaz élet, azaz a bűn feletti győzelmes élet nem olyasvalami, amit mi hozunk létre, vagy aminek eléréséért mi munkálkodunk, ez örökség! Ajándékba kapjuk, amikor elfogadjuk Krisztus életét! Ó, dicsőség nevére!

Sok őszinte keresztény számára jelent megütközést ez a néhány vers. Az a gondolat, hogy az üdvösségükbe egyetlen beleszólásuk csupán az, hogy hisznek-e, sokak számára nem megemészthető. Bár elismerik azt, hogy Isten egyedül hitünkre nézve nyilvánít igaznak minket (ezt nincs is értelme tagadni), mégis úgy érzik, hogy valójában mégiscsak szükség van a cselekedeteinkre, hogy igaz jellemet fejleszthessünk!! Hisznek abban, hogy az ember egyedül hit által igazul meg, a megszentelődéshez azonban mind a hit, mind a cselekedetek szükségesek. Pál apostol azonban határozottan állást foglal ebben a kérdésben is; azaz hogy keresztény életünknek nem csak az elején kell egyedül a hitre támaszkodnunk, de minden egyes lépésnél is. Ugyanúgy kell járnunk az úton, mint ahogyan kezdetben vettük is az Urat (Kol.2:6). Nekünk a „hit nemes harcát” kell megküzdenünk (I.Tim.6:12). A galatákhoz írt levelében Pál kifejezi megdöbbenését afelett, hogy a testvérek ennyire beleszerelmesedtek a cselekedetekbe, és ezt a kérdést teszi fel nekik:

„Csak azt akarom megtudni tőletek: a törvény cselekedeteiből kaptátok-é a Lelket, avagy a hit hallásából? Ennyire esztelenek vagytok? A mit Lélekben kezdtetek el, most testben fejeznétek be? … Annakokáért, a ki a Lelket szolgáltatja néktek, és hatalmas dolgokat művel bennetek, a törvény cselekedeteiből, vagy a hit hallásából cselekeszi-é?” (Gal.3:2-5)

Egyesek bizonyára ezt mondanák: „Nos, Pál itt bizonyára a ceremoniális törvényekről beszél, mint amilyen a körülmetélkedés, és ezek valóban nem jelenthetnek érdemeket egy keresztény ember életében.” Rendben tegyük fel, hogy igen, viszont ha más cselekedeteket (nem ceremoniálisokat) cselekszel, mint amilyen az adakozás, a szombat-ünneplés, az egészséges életmód, stb. stb. vajon ezeknek van köze ahhoz, hogy megkapjuk a lelket, hogy csodák történnek, és hogy elnyerjük az áldásokat, amiket Isten Krisztusban megígért? Pál fenti szavai azt sugallják, hogy az egyetlen képesítés a lélek elnyerésére és a csodák művelésére a „hit hallása”!!

Időzzünk még egy kicsit ennél a kérdésnél, mert ez nagyon lényeges. Ha ezt nem értjük meg, megrekedünk egy szánalmas, nyomorúságos vallás sártengerében.

Az igazsághoz vezető út

Hogyan igazítja meg Isten az embert? Teremtő munka-e ez, ami egyedül Isten műve, vagy pedig egy hosszasan elnyúló folyamat, tele sok elbukással és keserű küzdelemmel a bűn végleges legyőzéséig? Isten ajándéka-e ez, vagy Isten és ember közös munkája? Olyasvalami-e ez, amiért egyedül Istennek jár dicsőség, vagy van benne olyan elem is, ami az embernek is hagy lehetőséget az érdemszerzésre? Bánjunk tisztességesen és hűségesen a Szentírás szavaival. Tegyük félre tapasztalataink bizonyságát, mások tanácsait, és nézzük meg, mit mond Isten szava. Először is, hogyan győzhető le a bűn?

„A kik pedig Krisztuséi, a testet megfeszítették indulataival és kívánságaival együtt.” (Gal.5:24)

a) Keresztre feszítés, azaz halál által.

„Senki sem cselekszik bűnt, a ki az Istentől született, mert benne marad annak magva; és nem cselekedhetik bűnt, mivelhogy Istentől született.” (I.Ján.3:9)

b) Az újjászületés műve által.

„Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek.” (Ján.8:36)

c) A Fiú munkája által.

Nem tudjuk magunkat megölni, és nem tudjuk magunkat újjászülni. Mind a megfeszítés, mind az újjászületés teljességgel Krisztus, a Fiú munkája, aki „valósággal szabadokká” tesz minket. Merjük-e tagadni vagy kicsavarni a Szentírás ezen világos kijelentéseit, csak hogy igazoljuk tapasztalatainkat? Isten munkája Krisztus által létrehozza az „új teremtést” (II.Kor.5:17), egy új embert, ami Krisztus képére teremtetett, teljes Krisztus életével, és részese Krisztus létének. Egyetlen kívánsága, hogy Isten igaz akaratát cselekedje. Sőt, ahogy régi természete a bűn rabszolgájává tette, szüntelenül gonoszságra késztetve, úgy az új természete (Krisztus természete) az igazság szolgájává teszi, szüntelenül késztetve a jó cselekvésére. Ez Isten munkája, mégpedig teljes mértékben. Ebben a jellemben, az igazságnak ezen ruhájában „egy fonaték emberi erőfeszítés sincsen”. (Krisztus példázatai, 311. old.)

Az ember egyetlen dolga az, hogy elfogadja az ingyen ajándékot, amit Isten Krisztusban ad. Az égadta világon semmi mást nem tehet ezen kívül. Pál apostol ilyen határozottan hangsúlyozza ezt:

„Ellenben annak, a ki nem munkálkodik, hanem hisz abban, a ki az istentelent megigazítja, az ő hite tulajdoníttatik igazságul.” (Róm.4:5)

Az én feladása

Amikor megértjük ádámi természetünk mélységes romlottságát, amikor meglátjuk állapotunk teljesen reménytelen és értéktelen voltát, akkor el fogunk fordulni minden saját erőfeszítéstől és magabízástól. Akkor igazi bűnbánatot tartunk majd, nem egyszerűen a bűneink miatt, hanem a bűn problémájának gyökere – önző életünk miatt. Akkor meg fogjuk érteni, és el fogjuk hinni, hogy számunkra az örök élet reménysége egyedül Isten ajándékában rejlik. Minden erőfeszítésünkkel felhagyunk, és Krisztusra bízzuk magunkat. Akkor, és csak akkor fog megjelenni életünkben a valódi igazság, ha teljhatalmat adunk Neki életünk kormányzására, és ha hittel elfogadjuk és valóságként éljük meg, hogy az Ő élete a mi életünk lett, mi pedig az Ő igaz létének részesei lettünk, így az Ő tökéletes életét fogjuk élni. Ez az igazság, Isten igéjének egyszerű igazsága. Ez az a tiszta igazság, amit Isten A. T. Jonesnak és E. J. Waggonernek adott 1888-ban, hogy mint utolsó reménysugár felragyogjon a haldokló egyház és a haldokló világ előtt.

Tökéletesség

Kedvenc hőseim mindig is olyan emberek voltak, mint Illés, Énók, Dániel, Pál és Mózes. Sokszor imádkoztam és kértem Istentől azt, hogy segítsen hozzájuk hasonlóvá lennem. Sok nappalt és éjszakát töltöttem el imával és böjtöléssel, és szerettem volna belekóstolni abba a tapasztalatba, amit ők éltek át Istennel való kapcsolatukban, és amely nyilvánvalóan győzelmes élethez juttatta őket.

Aztán egyszer csak hirtelen felismertem, milyen sok évet és milyen sok erőfeszítést pazaroltam erre! Rájöttem, hogy minden időmet és energiámat olyasvalaminek a keresésébe fektettem, ami azonnal és teljes mértékben elérhető Isten minden egyes gyermeke számára Jézus Krisztusban, úgy a legkisebbek, mint a legnagyobbak számára! Mit is mondott Jézus?

„Bizony mondom néktek: az asszonyoktól szülöttek között nem támadott nagyobb Keresztelő Jánosnál; de a ki legkisebb a mennyeknek országában, nagyobb nálánál.” (Mt.11:11)

Látjátok ezt a csodát,Testvéreim? Egyetlen szempillantásban, Jézus Krisztus tökéletes életének és létének egyszerű elfogadása által olyan kapcsolatba kerülünk Istennel, amelyben ajándékba kapjuk a tökéletes igazságot és a tökéletes életet!! A köztünk és Isten között fennálló minden gát leomlik. Egyetlen ok sincs már, hogy Isten meg ne hallgathatná, vagy meg ne válaszolhatná imáinkat. Jézusban szó szerint és valóságosan részesültünk Isten életéből! (I.Kor.6:17, 19). Ha pedig részeseivé lettünk az isteni természetnek, már nem is olyan meglepő, hogy a Biblia azt mondja, hogy „Krisztusnak örököstársai” vagyunk (Róm.8:17).

Milyen dicsőséges igazság! Ó, adja az Isten, hogy elhiggyük és meggyőződésünk legyen, hogy ez a színtiszta igazság. Ha hiszünk ebben, akkor életünk nemcsak hogy Isten dicsőségének kinyilatkoztatásává fog válni (és nem valamikor a távoli jövőben, hanem itt és most), de minden pillanatban szívből jövő dicséret fog zengeni ajkainkon Istennek és az Ő Fiának ezért a hatalmas, tökéletes és teljes megváltásért, amelyet véghez vitt értünk.

Ezek után már könnyű látni, hogy semmi akadálya nincs, hogy Isten azonnali gyógyulást adjon a betegeknek, feltámassza a halottakat, vagy kitöltse ránk lelkének ajándékait – amint elfogadjuk Krisztus igaz életének ajándékát. A késői eső, amire hosszú évtizedek óta várunk, karnyújtásnyi távolságba kerül mindazok számára, akik Krisztusban vannak, nem véletlen tehát, hogy amikor 1888-ban ugyanez az üzenet megszólalt a HNA Egyházban, Isten hírnöke ezt mondta róla:

„A próbák ideje már a küszöbön van, mert a harmadik angyal hangos kiáltása már megszólalt a bűnbocsátó Üdvözítő, Krisztus igazságának kinyilatkoztatásában. Ez a kezdete az egész földet dicsőségével betöltő angyal fényességének.” (Review & Herald, 1892. november 22., 7. bek.)

A kérdés ezek után már csak az, vajon megragadjuk-e ezt az igazságot teljes szívünkkel? Elfogadjuk-e teljes hittel azt a csodálatos valóságot, hogy Isten Jézusban teljes megoldást nyújt a bűn problémájára? Elismerjük-e és megéljük-e azt a valóságot, hogy ez teljes mértékben az Ő munkája, és az ember saját erőfeszítésének semmi helye nincs benne, és hogy a mi részünk csupán az, hogy higgyünk, és hogy a hitben megálljunk? Hadd zárjam jelen írásomat Pál apostol megrendítő szavaival:

„Mit mondunk hát? Azt, hogy a pogányok, a kik az igazságot nem követték, az igazságot elnyerték, még pedig a hitből való igazságot; Izráel ellenben, mely az igazság törvényét követte, nem jutott el az igazság törvényére. Miért? Azért, mert nem hitből keresték, hanem mintha a törvény cselekedeteiből volna. Mert beleütköztek a beleütközés kövébe.” (Róm.9:30-32)

Forrás: Open Face, 2005. szeptember

David Clayton