A kérdés, hogy mi a bűn, korántsem pusztán költői jellegű. Rendkívül nagy gyakorlati jelentősége van, és döntő befolyást gyakorol mindazokra, akik a bűn hatalma, uralma alól szabadulni akarnak. A bűn legyőzésére választott módszereinket pedig az határozza meg, hogy mit értünk bűn alatt. Kell ezt bizonyítani? Magától értetődő tényről van szó, amely nem igényel további magyarázatot. Ha külső szennyeződéstől szeretnék szabadulni, szappanra van szükségem, ha a gyomor vagy a bélrendszer vált tisztátalanná, hashajtó kell. Ha azonban a természetem tisztátalan, sokkal többre van szükségem, mint az említett eszközök. Tudnunk kell, hogy a bűn fogalmának meghatározása rendkívül fontos, ha tökéletes győzelmet akarunk aratni fölötte. Ha a bűn valódi természetét nem ismerjük vagy félreismerjük, mindig rossz eszközökhöz nyúlunk majd leküzdése érdekében. Isten népének története azt bizonyítja, hogy legnagyobbrészt téves nézetek uralkodtak közöttük a bűn vonatkozásában.

A döntő kérdés éppen ezért így hangzik: A bűn tett vagy állapot? Másképp fogalmazva: A bűn olyasmi, amit teszünk, vagy helyesebb azt mondani, hogy a bűn az, amik mi magunk vagyunk? Ha a bűn a tettel azonos, akkor kizárólag arra kellene koncentrálnunk, hogy azt feladjuk. Ha azonban a bűn állapot, vagy mindazzal egyenlő, amik vagyunk, akkor a győzelemnek csupán azon egyetlen útja létezik, ha ebből a bűnös állapotból kimenekedünk, illetve azt, amik vagyunk, külső segítséggel valami mássá változtatjuk. A bűnről alkotott fogalmunknak tehát döntő jelentősége van a tekintetben, hogyan tudjuk azt legyőzni. Az egyik eljárás kudarcra van ítélve, a másik út Isten útja és így egyben az egyetlen sikerre vezető út.

A bűn meghatározása

A bűn legismertebb és legtöbbet idézett meghatározását I.Ján.3:4-ben találjuk:

„Valaki a bűnt cselekszi, az a törvénytelenséget is cselekszi; a bűn pedig a törvénytelenség.” (Károli ford.)

Felületesen szemlélve ez a vers világosan fogalmaz. Látszólag azt fejezi ki, hogy a bűn mindig akkor jelentkezik, ha megszegjük a törvényt, ill. engedetlenek vagyunk. Ez azt jelentené, hogy a bűn a tettel egyenlő. Mégis érdekes megfigyelni, hogy a legtöbb Biblia-fordítás ezt másképp adja vissza:

„Valaki a bűnt cselekszi, az az igazságtalanságot is cselekszi, és a bűn igazságtalanság.” (Luther ford. németben)

„Valaki a bűnt cselekszi, az törvényszegést is elkövet, és a bűn a törvényszegés.” (Magyar Bibliatársulat, 1998)

Ezekben a versekben a bűn nem pusztán tettként jelenik meg, hanem inkább egy gyűjtőnévvel azonos: „A bűn törvénytelenség (törvényszegés, igazságtalanság).” Ezért a bűn inkább állapot mint tett. Az eredeti görög szöveg is ezt támasztja alá.

Nem kétséges, hogy néhányan nem értenek egyet azzal az elképzeléssel, hogy a bűn több mint tett. Ha biztos értelmezést akarunk találni, akkor egyértelmű, hogy további bibliai bizonyítékokra van szükségünk. Vannak ilyenek? Valójában nagyon sok bizonyítékot találhatunk.

A bűnt az Újszövetség számos szakasza még pontosabban határozza meg. Vegyük például az I.Ján.5,15-öt és a Róm.14,23-at:

„Minden igazságtalanság bűn.” (I.Ján.5,17)

„… a mi hitből nincs, bűn az.” (Róm.14,23)

A második vers különösen érdekes, mert azt bizonyítja, hogy még a legkegyesebb cselekedetek közepette is vétkezhetünk – ha a tettek nem hitből fakadnak. Itt utalást találunk arra nézve, hogy a bűn több mint puszta tett, és sokkal mélyebben gyökerezik, mint az engedetlenségből fakadó cselekedet. Nem éppen erről beszélt Jézus? Mire gondolt vajon a következő versben?

„Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne paráználkodjál! Én pedig azt mondom néktek, hogy valaki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében.” (Mt.5,27.28)

Jézus itt egyértelművé teszi, hogy a bűn több mint külső cselekedet. Magában foglalja a szív indítékait és szándékait is! A törvény áthágása nem merül ki a külsődleges engedetlenségben, hanem olyan lelkiállapot, amely a külsődleges engedetlenséget magában rejti, megtermi, majd pedig felszínre hozza.

Láthatjuk tehát, hogy a törvény nemcsak a tetteinket ítéli meg, hanem az indítékainkat is. Ez azért van így, mert a törvény által megkövetelt igazságosság messze túlmutat külső viselkedésünkön. Mivel a törvény Isten törvénye, és éppoly igazságos mint ő maga, nem lehet eleget tenni neki egy olyan, tetszőleges mértékű igazságossággal, amely nem üti meg Isten tulajdon mércéjét! Ez a következő kérdést veti fel: Ha a törvény nemcsak a tetteinket, hanem az indítékainkat is megítéli, akkor megítéli azt a természetet is, amelyből ezek az indítékok és tettek fakadnak? Hadd magyarázzam meg, mit értek ez alatt!

A természetnek döntő szerepe van

A tettek a gondolatainkból, indítékainkból és szándékainkból fakadnak. Ha ezek gonoszak, akkor tetteink is szükségszerűen gonoszak lesznek. Mi vezet mégis gonosz gondolatokhoz, indítékokhoz és szándékhoz? Jézustól ismét világos választ kapunk:

„Vagy legyetek jó fák, és teremjetek jó gyümölcsöt, vagy legyetek romlott fák és teremjetek romlott gyümölcsöt; mert gyümölcséről ismerik meg a fát. Mérges kígyóknak fajzatai, mi módon szólhattok jókat, holott gonoszak vagytok? Mert a szívnek teljességéből szól a száj. A jó ember az ő szívének jó kincseiből hozza elő a jókat; a gonosz ember az ő szívének gonosz kincseiből hozza elő a gonoszokat.” (Mt.12,33-35)

Jézus szerint az ember azért cselekszik gonoszul, mert ő maga gonosz ember. Hasonlóképpen azért tesz egy ember jót, mert ő maga jó ember. A fa fajtája határozza meg gyümölcsének fajtáját. Az egyetlen mód a fa jó termésének biztosítására, ha fajtát váltunk vagy megváltoztatjuk a fa természetét. Ezt állítja Jézus? Aligha lehet egyértelmű szavait félreérteni! Egy embernek akkor vannak gonosz szándékai, ha ő maga gonosz.

Ha tehát a törvény az embert gonosz szándékaiért és tetteiért elítéli, nem ítéli-e meg egyúttal azért is, mert ő maga gonosz? Felmenti talán a törvény – amely Isten igazságosságát tükrözi – azt az embert, akit saját természete csak gonosz gondolatokra és tettekre indít? Jézus az ilyen embereket mérges kígyók fajzatainak nevezi. Költői vagy sértő akart lenni? Vagy netán szavaiban mélységes igazság rejlik? Alapvető igazságot tárt fel, mégpedig ugyanazt az igazságot, amelyet másutt így fejezett ki: „Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni.” (Ján.8,44) Az az igazság, hogy ezen emberek fő problémája saját természetük – az élet, amely bennük volt. A Sátán gyermekei voltak, mérges kígyóknak fajzatai, és ezért nem tudtak semmi jót tenni. Mielőtt jót tehettek volna, a természetüknek kellett megváltoznia. Újjá kellett születniük.

Nézzünk meg egy másik szempontot is! Jézus azt tanította, hogy egyedül Isten jó (Mt.19,17). De abban a versben, amit előzőleg idéztünk, ezt mondja: „A jó emberaz ő szívének jó kincseiből hozza elő a jókat.” Ha egyedül Isten jó, miért hivatkozik Jézus úgy az emberre, mint aki jó? A válasz így hangzik: azért jó, mert eggyé lett Istennel, és Isten él benne Jézus Krisztus által. Ez a magyarázata annak, hogyan válik az ember képessé arra, hogy szívéből jót hozzon elő – Isten, aki jó, a szívében él. Az ilyen embert a törvény nem kárhoztatja, nem ítéli meg, mert ha ezt tenné, magát Istent kellene megítélnie.

Több mint puszta tett

Ez az elképzelés, mely szerint a bűn elsősorban állapot és nem merül ki a tettekben, nemcsak a már idézett igékben, hanem a Biblia sok más helyén is előforduló tanítás. A Rómabeliekhez írt levél 5.,6. és 7. fejezetében Pál apostol olyan módon hivatkozik a bűnre, amely világossá teszi, többről van szó, mint csupán tettekről. Nézzünk néhány példát:

„Mert miképpen egy embernek engedetlensége által sokan bűnösökké lettek…” (Róm.5,19)

Itt láthatjuk, hogy egy ember követte el a bűnt, egy ember volt engedetlen. Ezen egyetlen tett által azonban sokan bűnösökké lettek. Hogyan lettek bűnössé? Egyértelmű: úgy lettek bűnösök, mint egyfajta lény, mint egy olyan típusú teremtmény, amely teljesen a bűn uralma alatt áll és természeténél fogva összhangban van vele. Nem azért lettek bűnössé, mert ők személyesen vétkeztek, hanem mert egy ember vétkezett. Jézus fenti szavaival élve: rossz fává lettek és ezért szüntelen csak rossz gyümölcsöt képesek teremni. Nem azért rossz fák, mert rossz gyümölcseik vannak, hanem mert a gyökereik, a természetük ilyen, mert így keletkeztek, ill. születtek.

„Tudván azt, hogy a mi ó emberünk ő vele megfeszíttetett, hogy megerőtlenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek: Mert aki meghalt, felszabadult a bűn alól.” (Róm.6,6-7)

Itt Pál apostol a „bűn testéről” beszél. Figyeld meg, azt mondja, hogy ezt a testet meg kell semmisíteni, hogy a továbbiakban „ne szolgáljunk a bűnnek.” Azt állítja, ez az egyetlen út, hogy a bűn szolgaságából megszabaduljunk. A 8. fejezetben nagyon világosan kifejti: „Akik pedig testben vannak, nem lehetnek kedvesek Isten előtt.” (Róm.8,8) Az egyetlen mód, ahogyan Isten előtt kedvesek lehetünk és a bűn uralma alól felszabadulhatunk, ha a „testtől,” azaz a „bűn testétől” megszabadulunk. Ha az ember nem lehet kedves Isten előtt, eleget tehet törvénye követelményeinek? Ha Isten elégedetlen egy ilyen emberrel, elégedett lehet vele a törvény? Nyilvánvaló, hogy a törvény már akkor talál kivetnivalót ebben az emberben, mielőtt még személyesen vétkezett volna. Törvényszegő állapota alapján kárhoztatja, amely lehetetlenné teszi számára, hogy bármi jót cselekedjék.

„Mert nem a jót cselekszem, melyet akarok, hanem a gonoszt cselekszem, melyet nem akarok. Ha pedig én azt cselekszem, a mit nem akarok, nem én mívelem már azt, hanem a bennem lakozó bűn.” (Róm.7,19-20)

Ez a szakasz rátapint a lényegre. Itt Pál megszemélyesíti és uralkodóként írja le a bűnt. Miért művelte Pál a gonoszt? Miért volt számára lehetetlen jót cselekedni? Akarta tenni a jót? Akarta. Abba akarta hagyni a gonosz cselekvését? Ezt is akarta. Miért nem tudta mégsem véghez vinni? Mert „bűn király” uralkodott a testében. (vö. Róm.5,21) Születésétől fogva olyan hatalom uralkodott bűnös természetében, amely rabszolgájává tette és a gonosz cselekvésére kényszerítette. Ezt a bűnt úgy mutatta be, mint „a bennem lakozó bűnt.”

Megérthetjük-e ezt a szakaszt, ha a bűn meghatározását a törvényszegésre korlátozzuk? Tágabban kell értelmeznünk a bűn fogalmát ahhoz, hogy megérthessük, a bűn több mint törvénysértő cselekedet. Mert ha most a bűn meghatározását a törvényszegésre vonatkoztatjuk, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy azzal szegjük meg a törvényt, hogy bűnös természettel születünk. Ilyen állapotban a törvény halálra ítél minket. Akárhogy is, a valóság az, hogy a természetünkkel és nem a tetteinkkel van a probléma!

A bűn természete

A bűn pontos meghatározása mellett fontos, hogy a bűn természetét is helyesen értsük.

A Biblia világossá teszi számunkra, hogy az ember öröklés révén válik bűnössé. Az adventizmus úttörői, beleértve Ellen G. White-ot is, megerősítik ezt a tényt. Egy kérdés azonban nyitva marad: Hogyan származott át Ádám bűnös volta utódaira? A „bűn a testben” vajon a géneken keresztül öröklődő valami, vagy annak eredménye, hogy Ádám vétke által elvesztettünk valamit? A „bűn a testben” vajon csak génjeinkben létezik és hatása csak a test elkorcsosulására korlátozódik (test, csontok, vér stb.), vagy lelkünket és értelmünket is áthatja? Azért romlott az ember, mert testileg gyenge, vagy mert lelkületében, természeténél fogva gonosz?

Az alábbi pontokból világosan kiderül, hogy a bűn okozta romlás jóval mélyebbre hat, nem korlátozódik csupán a fizikai testre:

a) A Biblia azt tanítja, hogy Ádám bűne minden embert bűnössé tett (Róm.5,12.19). Ha ez az állapot kizárólag a fizikai jellemzőkre korlátozódna, úgy Jézus maga is bűnössé lett volna, mert magára vette az emberi testet, azaz Dávid nemzetségéből való test szerint (Róm.1,3), magára vette Ábrahám magvát (Zsid.2,16) és a bűn testében (Róm.8,3) élt. Jézus azonban mégsem volt bűnös. Éppen ezért nem a fizikai test tesz minket bűnössé.

b) Ha hit által újjászületünk, bűnös állapotunk megszűnik. Nem vagyunk többé a kárhozat foglyai, és a bűn hatalmát veszti fölöttünk (Róm.5,1; 6,14). Mégis ugyanabban a testben élünk tovább, amely nem változik meg. Éppen ezért a bűnösben végbemenő változás sem lehet fizikai természetű.

c) Pál azt mondja, hogy elménk megváltozása által kell megújulnunk (Róm.12,2). Ebből kiviláglik, hogy a probléma nem a testben, hanem az elmében gyökerezik.

Ha megértjük, mi történt, amikor Ádám és Éva vétkezett, akkor a bűn természetét is jobban megértjük.

Mi történt Ádámmal, amikor nem hallgatott Istenre és evett a tiltott gyümölcsből? Hogyan lett a tökéletes emberből elveszett bűnös? Isten megmondta neki, hogy amely napon eszik a gyümölcsből, meg kell halnia. Mit értett Isten ez alatt? Végrehajtották azon a napon az ítéletet? Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy vagy Isten változtatta meg véleményét, vagy Krisztus megelőlegezett kegyelme tette érvénytelenné a kimondott ítéletet. Valójában azonban Isten ítélete egy bizonyos értelemben még aznap beteljesedett. Figyeljük meg, mi történt!

Először is, Ádám azonnal észrevette, hogy mezítelen és félni kezdett Istentől. Istenhez való viszonya egyik pillanatról a másikra radikálisan megváltozott. Másrészt a fizikai romlás azonnal megjelent testében, életereje folyamatosan csökkent és végül 930 év után végleg elapadt.

A legfontosabb azonban a lelkében végbement változás. A Biblia az embert a maga természetes állapotában halottnak nevezi:

„… akik holtak valátok a ti vétkeitek és bűneitek miatt” (Eféz.2,1).

„minket, kik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal, (kegyelemből tartattok meg)” (Eféz.2,5)

„És titeket, kik holtak valátok a bűnökben és a ti testeteknek körülmetéletlenségében, megelevenített együtt Ő vele, megbocsátván minden bűnötöket” (Kol.2,13).

Amikor az ember Isten életétől elidegenedik, a bűnnek alávetett, a gonosz természet és kívánságok rabszolgája, vagyis lelkileg halott. A kérdés tehát így hangzik: mikor és hogyan jut az ember ilyen állapotba? Ahogy már korábban megállapítottuk, ez az állapot Ádámtól nyert örökségünk. Ez az egyik természetes hagyaték, amelyet utódaira hagyott. De mi ez a lelki halál? Leírhatjuk kissé pontosabban is?

Egyedül Isten jó

Egyedül Isten jó. Ez olyan vitathatatlan tény, amelyet maga Jézus hirdetett. Ha egyszer megértjük e tény jelentőségét, minden nehézség megszűnik e ponton is. Kézenfekvő következtetés, hogy ha egyedül Isten jó, akkor rajta kívül minden rossz és bűnös. Az egyetlen út és mód, ahogyan az univerzum bármely teremtménye jó lehet, ha Istennel egyesül, illetve ha Isten élete van benne. Ha nem így lenne, akkor minden jó lény Isten lenne. Mivel azonban csak egy Isten van és egyedül Ő jó, tudjuk, hogy egy teremtmény csak akkor jó, ha Isten él benne, mert önmagától senki nem képes jó lenni.

A Biblia így tudósít a teremtésről: „És látá Isten, hogy minden a mit teremtett vala, ímé igen jó.” (I.Móz.1,31) Ez Ádámra is érvényes megállapítás. Ebben a bűntelen, „jó” emberben Isten lelke élt. Ez felismerhető volt tökéletes szeretetén, örömén és békességén (Gal.5,22-23). Amikor engedetlenné vált Istennel szemben, azonnali változás ment végbe benne. Békessége eltűnt, szeretete megromlott és azonnal vádolni kezdte feleségét. Öröme odalett, félni kezdett és boldogtalanná vált. Mindez azért történt, mert Isten lelke elhagyta őt. Ádám így lelkileg halt meg, mégpedig azonnal. Azon a napon valóban meghalt, pontosan úgy, amint Isten megmondta. Míg a testi halál fokozatosan kerítette hatalmába, lelki halála azonnal bekövetkezett.

Ádám bűnös állapota nem fokozatosan leépülő és halálnak átadott testéből (bűnös testéből) fakadt, hanem sokkal inkább lelki halálából (bűnös lelkéből és elméjéből) – mely elszakadt Isten életétől.

Figyeljük meg, hogy Pál problémánk gyökerét néha a „bűnös testtel”, a „bűn testével” vagy hasonló kifejezésekkel azonosítja. Kijelentéseinek összefüggései azonban világosan elénk tárják, hogy nem a szó szerinti testről beszél, hanem a test gondolatáról (Róm.8,7), mint ami bűnösségünk valódi forrása.

Természetesen hisszük, hogy Ádám azonnal megbánta bűnét és Krisztus által megbékült Istennel. De a bűn Ádámra és utódaira háruló következményei megnehezítették az Istennel való kapcsolat fenntartását, amelyben az igazságosság egyben életstílus. Ami korábban lényének természetes részét képezte, azt most már csak hit által tudta megragadni, de a hitért kemény és folyamatos csatát kellett vívnia az ördög hazugságai, csalásai és ámításai ellenében.

Ezt az örökséget hagyta Ádám utódaira és ez a bűn valódi forrása. Tény, hogy Isten lelke nélkül lelkileg halott állapotban születünk. Ebben az állapotban nincs más választásunk, mint hogy szüntelen csak vétkezzünk. Csak a tökéletes újjászületés szabadíthat meg minket ebből a helyzetből.

A teljesen magára hagyott ember természetes ösztöne az önvédelem. Amikor Ádám még Isten gyermeke volt, tökéletes biztonságban élt. Elegendő táplálék állt rendelkezésére, szabad volt mindenfajta félelemtől és gondtól, semmi oka nem volt, hogy magára gondoljon. Amikor még csak Éva volt az egyetlen élő személy rajta kívül, ereje és figyelme akkor is kívülre irányult. Kizárólag Istennek és embertársainak (asszonytársának) élt. Amikor azonban fellázadt Isten ellen, minden biztonsága semmivé lett. Elveszítette oltalmát, otthonát és mindenekelőtt Isten jelenlétét és kegyelmét. Nem volt többé „életbiztosítása,” és hirtelen iszonyú félelem lett úrrá rajta önmaga miatt. Isten lelke nélkül semmije nem maradt, csak az önféltés. Hirtelen minden ereje és figyelme saját túlélésére és jólétére irányult. Önzővé vált és még arra is kész volt, hogy a bűnt kizárólag feleségére hárítsa, noha röviddel azelőtt még arra is késznek mutatkozott, hogy a halálba menjen vele.

Isten lelkének hiánya minden időben törvényszerűen önzést vált ki. Ha Isten lelke hiányzik, nem marad más választás, mint az önzés – az igény, hogy önmagunkat védjük, igazoljuk, dicsőítsük, védjük és ellássuk. Ez lett Lucifer, majd rögtön a bűneset után Ádám és Éva életelve is. Ha ezt megértjük, világos lesz az is, hogy az önzés a bűn gyökere, illetve forrása. Az a tulajdonság teszi bűnössé az embert, amely Istentől elszakadt állapotában vele születik (mint Ádám hagyatéka).

Sokan úgy vélik, ha Sátánt megsemmisülne, mi is megszűnnénk vétkezni. Ez azonban tévedés, óriási tévedés! Az ember bűneinek tetemesebb hányada nem közvetlenül Sátán, hanem saját bűnös természetünk számlájára írható. Bár Sátán is kísérthet és ostromolhat minket, és igaz, hogy ő volt az első lény, aki a bűn előtt az ajtót kitárta az univerzumban, mégsem ő az egyetlen, aki ezt az ajtót megtalálta.

A bűn ajtaja

Isten úgy is teremthetett volna életet a világegyetemben, hogy eleve kizárja a bűn belépésének lehetőségét. Istenben nincsen bűn, és amíg lelke az általa teremtett értelmes lényekben lakozik, addig lehetetlen bűnt elkövetni, mert „nem lakhatik tenálad gonosz”. A teremtésnél rendelkezhetett volna úgy is, hogy soha senki ne vétkezhessen, azaz soha ne szakadhasson el tőle. Ebben az esetben azonban el kellett volna törölnie a szabad akaratot, és teremtményeitől meg kellett volna vonnia a valóságos szabadságot. Az értelmes lények így nem lennének egyebek, mint értelem nélküli robotok, még ha ennek nem is lennének tudatában.

A szabad akarat az az ajtó, amelyen át a bűn utat talált az univerzumba. Isten szabad akarattal ajándékozott meg minket, és így nyitva hagyott egy ajtót, amelyen át a bűn valósággá válhatott. Mindig is fennállt a lehetőség, hogy valaki ezt gondolja: „Mi lenne, ha elfordulnék Istentől?” Mint tudjuk, valaki éppen ezt tette; és ennek eredményét érzékelhetjük most e káoszban, amely hatezer év óta uralkodik.

De van mind ennek valami köze az egyes keresztény ember tapasztalatához? Ha a Biblia azt mondja, hogy a bűn meghal bennünk, amikor Krisztushoz megyünk és benne maradunk (Róm.6,6), akkor miért áll fenn továbbra is a lehetőség, hogy a bűn újra életre kelhet? Mert néha azoknak az életében is ismét felszínre tör, akik már valóban megszabadultak Krisztusban (Gal.2,18-19).

Emlékezzünk vissza arra, mi is a bűn! Ahogy láttuk, a bűn valójában egy olyan állapot, amely akkor keletkezik, ha Isten nincs jelen. Akkor bukkan felszínre, ha Istentől eltávolodunk. Isten nélkül nem tudunk a bűn elől elfutni. Ezért a bűn leginkább a sötétséghez hasonlítható. A sötétség nem valamiféle ténylegesen létező anyag, csupán a fény jelenlétének hiánya. Ahol nincs fény, ott sötétség uralkodik. Ugyanígy működik a bűn is. Mindaddig, amíg Isten lelke betölti értelmes teremtményeit, soha nem bukkanhat fel a bűn. Mihelyst azonban valamelyik értelmes teremtmény Isten ellenében dönt, azonnal feltámad a bűn.

Soha nem lesz olyan idő, amikor Isten teremtményei nélkülöznék a szabad akaratot. Ezért soha nem lesz olyan idő sem, amelyben az embernek ne lenne lehetősége a bűnt választani. Isten még az örökkévalóságban sem szünteti meg a szabad választás lehetőségét. Függetlenül attól, mennyi ideig volt egy ember Krisztusban, meghalva önmagának (a bűnnek), ha hitetlenségbe esik, azonnal eltávolodik Tőle. Még ha az örökkévalóságban történne is mindez, akkor sem maradna benne más, csak a bűn (saját énje). Ha mindez még a bűntelen örökkévalóságban is előfordulhat, mennyivel inkább most, ebben a bűnnel terhelt környezetben?!

Amíg Krisztusban maradunk, nem vétkezünk (I.Ján.3,6.9). Ebben az állapotban (Őbenne) tökéletesek vagyunk, bűntelenek, győzelmesek és szabadok. Ha azonban hitetlenségből (figyelmetlenségből fakadóan vagy szándékosan) kilépünk Belőle, a bűn ismét, azonnal megjelenik bennünk. Ha valaki (feltételezve, hogy annyira jó, hogy már nem vétkezhet) úgy döntene, hogy Istentől függetlenül akarna cselekedni, abban a pillanatban ismét azonnal vétkezne, mert „senki sem jó, csak egy, az Isten”. Az, hogy egy örökkévalóságon át jók leszünk, csak azért lehetséges, mert folyamatosan és szabadon úgy fogunk dönteni, hogy egyek kívánunk lenni Istennel, aki egyedül jó.

Forrás: Open Face, 2005. november

David Clayton