Gyakran merülnek fel kérdések a „testté lett” Krisztus természetével kapcsolatban. Különösen az vitatott, vajon emberi léte során rendelkezett-e teljes isteni hatalommal vagy sem. Még azok is sokszor megkérdőjelezik Krisztus halálának valódiságát, akik egyébként elfogadják az Istenről és az Ő Fiáról szóló igazságot. Mivel általánosan elterjedt az a nézet, hogy Jézus földi élete során korlátlan isteni hatalommal rendelkezett, sokan logikusan arra következtetnek, hogy a Golgotán nem is halhatott meg teljesen, és arra is volt hatalma, hogy keresztre feszítése után feltámassza magát – és ezt valóban meg is tette.

Az igazság olyan, mint egy erős lánc, amelyben minden egyes szem kapcsolódik a másikhoz. Már sok évvel ezelőtt rájöttem, hogy ez egy kikezdhetetlen szabály, amely minden esetben érvényes. Valahányszor gondolataink eltérnek az igazságtól, azonnal törést fedezhetünk fel a logikában és harmóniában egyaránt, amikor e gondolatainkat igyekszünk összhangba hozni a már lefektetett igazságok rendszerével. Az elkerülhetetlen eredmény az lesz, hogy egész eddigi hitünket az új gondolatokhoz kell igazítanunk. Pontosan ez történt, amikor a katolikus egyház átvette a Szentháromságról szóló tanítást. Évszázadokon keresztül követte azt a logikát, amely ebből az első téves nézetből fakadt, és szükségszerű, hogy ez átláthatatlanul sok, a mai rendszert átható, téves és értelmetlen tanítást eredményezett.

„A katolikus hit központi tanítása a Szentháromság titka. Ezen alapszik az egyház valamennyi egyéb tanítása.” (Egy mai katolikus kézikönyve, 16. old.)

E tanulmányunkban megvizsgáljuk, vajon Krisztusnak volt-e – földi élete során – isteni hatalma önmagában vagy sem. Reméljük, hogy az alábbiakban bemutatott bizonyítékok meggyőzőek lesznek az ész és a logika számára. Az a törekvésünk, hogy ebben a kérdésben is őszintén kutassuk a Biblia igazságait.

Az értelmes lények teremtésbeli felépítése

Az univerzum valamennyi gondolkodó lénye testből és lélekből áll. Ez érvényes a szellemi lényekre is, noha fizikailag „szellemi test”-ből állnak. (I.Kor.15,44) Amikor Jézus világunkba jött, ugyancsak két részből, testből és lélekből állt. Teste e világból való: „aki a Dávid magvából való volt test szerint”. (Róm.1,3) Asszonytól született. (Gal.4,4) Kijelentette magáról: „testet alkottál nékem”. (Zsid.10,5) De lelki természetét tekintve, ki volt Ő? Honnét jött az a lélek, amely összekapcsolódott a földi testtel és az Emberfia Jézus Krisztust alkotta?

Ugyanaz a lélek, ugyanaz a személy volt, aki az örökkévalóság napjai óta az Atyánál volt. Ugyanaz a személy volt, akit a mennyben Mikháelként ismertek. Letette mennyei testét, mennyei dicsőségét és helyette a föld porából gyúrt testben vett lakozást.

Krisztus testté lett

Gondoljuk röviden végig: Abban a pillanatban, amikor ez a lélek emberi testtel egyesült, Jézus nem volt több mint egy kicsiny sejt Mária méhében. Ez volt minden, ami akkor Jézust jelentette, vagy volt még ott egyéb is? Voltak ott Jézusnak olyan alkotórészei is, amelyek nem ebben a kis embrióban voltak elrejtve? Nem, semmi más nem volt ott. Isten szava ezt mondja: „És az Ige testté lett…”

Milyen tudást és erőt birtokolt Jézus e pillanatban? Magzatként vajon tudta-e, kicsoda Ő? Bírt-e akkor a mindenható Isten hatalmával? Vajon az isteni teljhatalomhoz nem tartozik-e hozzá a mindentudás és a mindenütt jelenvalóság is? Hogy volt mindez jelen Jézusban, amikor csecsemő volt?

Mi történt születése után? Vajon tudta-e magáról két napos korában, hogy isteni lény? Tudatában volt-e azoknak a hatalmas eseményeknek, amelyeknek testtélétele nyitánya volt? Ő maga abban a pillanatban mindenütt jelenvaló és mindentudó volt-e? Ha igen, hol élt benne ez a tudás és ez a hatalom? Amikor tehetetlen és tudatlan csecsemőként sírt, amikor éhes volt, az csupán színjáték lett volna? Két különböző személy élt volna egy testben, vagy egyetlen személy két különböző természettel? Vagy pedig egy teljes értékű személy volt, aki az isteni lélek és az emberi test egyesülése után természetes emberi életet élt?

Ellen White azt írta, hogy Jézus, egészen 12 éves koráig, amíg a templomba fel nem ment, nem tudta magáról, kicsoda. Hol volt a tudása ezt megelőzően? Az az igazság, hogy még 12 évesen, a templomban tett látogatása után sem olyan értelemben volt tudatában küldetésének, hogy egyszerre csak visszaemlékezett, vagy hirtelen végtelen tudás birtokába jutott volna. Mert ha ott és akkor egy másik síkon is létezett volna, amelyen mindezekre képes lett volna, akkor nem egy, hanem két személy lett volna egy testben.

Nem, ő ott kezdte felfogni, hogy élete valamiképpen kapcsolatban áll az áldozati rendszerrel. Ezt isteni kinyilatkoztatásként nyerte, nem pedig saját, növekvő képessége révén, amely lehetővé tette volna számára, hogy a benne szunnyadó erőket kiaknázza. Ha úgy gondoljuk, hogy létezett Jézusnak egy másik fele, amely állandóan mindenható, mindenütt jelenvaló és mindentudó volt, akkor olyan személy jelenik meg előttünk, aki két különböző élettel, különböző gondolkodásmóddal rendelkezett, és végső soron egy helyett két különböző személyről beszélnénk.

Egy téves feltételezés

Azt hiszem, sokan vagyunk, akik olyan feltételezést fogadtunk el, amely nem szükségszerűen igaz. Azt gondoljuk, hogy az istenség egyenlő az isteni erővel: mindenütt jelenvalóság, mindentudás, teljhatalom stb. Lehet valaki isteni – e tulajdonságok nélkül is? Meg vagyok róla győződve, hogy igen!

Mit értünk az alatt, hogy Jézus teljesen ember volt? Azt, hogy emberi természettel rendelkezett. Testileg, lelkileg olyan volt, mint bármely ember. Ami képességeit illeti, semmivel nem rendelkezett, ami ne lehetne meg nekünk is. A Biblia hangsúlyozza ezt, amikor kijelenti: Ő „testté lett”. János különösképpen felhívja erre a figyelmet, amikor azt írja, hogy az Antikrisztus tagadja, hogy Jézus testben jelent meg. Más szavakkal az Antikrisztus azt állítja, hogy Jézus több volt, mint ember! De hogyan tudott teljesen emberi lenni, ha teljesen isteni volt? Isteni mivoltából fakadóan nem volt mégis több mint csupán egy ember? Ez egy érdekes kérdés, de a válasz: Nem! Nem volt több mint ember. Ezt csak akkor tudjuk felfogni, ha Jézus isteni természetét megértjük.

Tökéletes istenség

A kérdés tehát az, hogyan tudott tökéletesen isteni lenni, amikor csak emberi képességekkel rendelkezett? Van Jézusnak egy tulajdonsága (nem képessége), amely valóban istenségének bizonyítéka. És bár ez a tulajdonság Jézust tökéletesen istenivé tette, ez meglepő módon mégsem mond ellent a ténynek, hogy teljesen emberré lett és csak emberi képességei voltak. Miféle tulajdonságról van szó, amely Jézus tökéletes isteni mivoltát bizonyította és Őt minden más teremtmény fölé emelte? Ez a tökéletes jellem. Jézus így szólt:

„Senki sem jó csak egy, az Isten.” (Mt.19,17)

A „tökéletes istenségnek” tehát semmi köze a Jézus által birtokolt erőkhöz, sokkal inkább a tiszta, szent természethez, amelyet kizárólag isteni személy birtokolhat. Lehet, hogy egy ember elveszítette a lábait, a látását, a hallását vagy a beszéd képességét, ettől azonban még ember marad. Az emberi természet teszi emberré az embert, még ha bizonyos képességeit el is veszítette. Ki mondhatná róla, hogy nem „teljesen” ember? Ehhez hasonlóan mindenható erőitől megfosztva Jézus nem kevésbé volt isteni lény, mert a természete (jelleme) Isten természete volt. Ellen White írja:

„Isteni lélek lakozott az emberi test templomában.” (Ifjúsági útmutató, 1900. dec. 20.)

Mi az Újszövetség legfőbb bizonyítéka arra nézve, hogy Jézus Isten Fia volt? Természetfeletti csodái? Volt ugyan néhány eset, amikor az emberek Jézus csodáit istensége bizonyítékaként értelmezték. Ez azonban téves érvelés volt részükről. Ha a csoda véghezvitele az istenség bizonyítéka, akkor Mózes, Illés, Elizeus és sok más próféta ugyancsak isteni lény lett volna – sőt, még maga Sátán is! Jézus kijelentette, hogy semmit sem tesz magától, hogy általa az Atya cselekszik, aki benne lakik. (Ján.5,30; 14,10)

Mi volt tehát Jézus isteni mivoltának jele, amit az Újszövetség kiemel? „És mi láttuk az ő dicsőségét [mi volt ez a dicsőség?], mint az Atya Egyszülöttjének dicsőségét.” (Ján.1,14) Az ereje volt ez a dicsőség? Nem, az ő dicsősége a jellemében rejlett, a tiszta, makulátlan, önzetlen szeretetben. Ez volt az a dicsőség, amit a tanítványok láttak. Az Atya dicsőségét a Fiú arcán láthatjuk (ld. II.Kor.4,6). „A nép, amely sötétségben járt, lát nagy világosságot.” (Ésa.9,2) Ez tehát a tiszta, szent jellem világossága volt, nem pedig a végtelen isteni hatalom bemutatása. Ez volt Jézus istenségének egyetlen összetevője, amit nem tudott letenni. Ez a tiszta, szent jellem volt az ő igazi természete – az igazi isteni személyazonossága.

Amikor Jézus a földre jött, emlékezetét és mennyei testét, mindenhatóságát hátrahagyta (ld. Jézus élete, 326. old.), de nem vetkőzte le tiszta, szent jellemét. Ez különböztette meg a többi élőlénytől, és ez jogosította fel, hogy Istent képviselje e világon. Ezért viselhette ezt a nevet: „Immánuel, velünk az Isten”.

Jézus nem azért jött közénk, hogy Isten hatalmát mutassa be nekünk, hanem az Ő valódi jellemét. Ez volt küldetésének egyik legfontosabb szempontja. Emberré válásának és az emberi lét korlátainak felvétele mind azt a célt szolgálta, hogy bemutathassa nekünk, milyen is valójában Isten jelleme. A kérdés ez volt: Hogyan reagál majd, ha elvétetik tőle isteni hatalma, és olyan helyzetbe kerül, amelyben életére törnek, megvetik, kigúnyolják és megtagadják? Teljesen és valóságosan jó-e, vagy pedig csak megjátssza magát (ahogyan Lucifer vádolta)? Jézus azért jött, hogy megválaszolja e kérdést. De erre nem felelhetett volna mindenható Istenként, emberré lett Istenként kellett megadnia a választ. Ez volt Jézus testtélételének legfontosabb tényezője.

Az az igazság, hogy ha Jézus isteni hatalmat birtokolhatott volna, akkor az egész küldetése érvénytelen. Amikor Jézus felkiáltott: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?”, látszik, hogy telve volt zavarodottsággal és bizonytalansággal; nem láthatta a jövőt, és még a jelen körülményeit sem értette. Ez volt a valóság, és mi hisszük ezt. Ha azonban Jézus ott és akkor mindentudó lett volna, vagyis minden dologgal tisztában lett volna, akkor mi értelme volt ennek a fájdalmas felkiáltásnak? Valóság volt, vagy egy jól eljátszott jelenet? Érvényes-e a kinyilatkoztatás, ha fennáll a csalás lehetősége? Hogyan lehet, hogy Isten meg akar nekünk mutatni valamit, ha hagy egy olyan mozzanatot, amely az egész kinyilatkoztatás valódiságát megkérdőjelezi?

Meghalt-e az istenség?

Jézus kétféle értelemben rendelkezett istenséggel. Először is neki magának isteni lelke volt. Jézus Krisztus lelkében (nem a testében) ugyanaz az isteni személy volt, akit a mennyben Mikháelnek neveztek. Bár dicsőségét és hatalmát letette, ugyanaz az isteni személy maradt. Személyazonossága nem erejében rejlett, hanem abban a tényben, hogy ki volt Ő valójában.

Másodszor Jézusban Atyja szent Lelke lakott, amely erőt adott neki, hogy Isten hatalmas dolgait cselekedje. (ld. Csel.10,38; Ján.14,10)

Nos, Ellen White azt írja, hogy amikor Jézus meghalt, „az istenség nem halt meg”. (Szemelvények I, 301. old.) Mit jelent ez? Azt jelenti-e, hogy az Atya szent Lelke nem halt meg, vagy pedig azt, hogy Jézus saját isteni lelke nem halt meg? Mielőtt megválaszolnánk a kérdést, nézzük meg közelebbről, miről is van szó! Először tisztáznunk kell néhány fogalmat.

Mi a halál?

A Biblia két halálról beszél: az első és a második halálról, amely két különböző tapasztalat. A második halál a teljes megsemmisülés, a létezés végpontja. A második halálban test és lélek végleg megsemmisül. (Mt.10,28) Az első halál azonban még nem a vég. Ebben a halálban valami még megmarad, valami túléli a halált, még ha öntudatlan állapotban is. A test felbomlik, de a lélek öntudatlan állapotban megmarad. Bár a lélek mozdulatlan és öntudatlan, mégsem halott valóságosan, ezért nevezi a Biblia az első halált alvásnak. Ezért mondhatjuk, hogy ha valaki az első halál állapotába kerül, az valójában még nem halt meg.

Melyik halált szenvedte el Jézus? Sokak szerint a második halált, de igaz ez? Nem. A második halál fájdalmát, borzalmait és szenvedéseit élte át; és miközben az örök halál lehetőségével szembesült, a második halállal kellett szembenéznie. Jézus úgy gondolta, hogy a második halált szenvedi majd el, és lelkileg valóban átment e tapasztalaton. A második halál tényleges tapasztalata azonban a teljes, végleges megsemmisüléshez vezet. Ennek megtapasztalásából nincs visszatérés, Jézus azonban visszatért. Jézus ténylegesen az első halált halta, noha lelkileg a második halál gyötrelmeit szenvedte el.

Amikor Jézus meghalt, testi működései leálltak. A test halott volt. De mi történt a lelkével? Lelke nem halt meg, hanem aludt. Ellen White írja:

„Jézus lelke testével együtt a sírban aludt és nem röppent fel a mennybe, hogy a testtől különvált életet folytasson, és letekintsen a gyászoló tanítványokra, akik testét – melyet lelke elhagyott – épp akkor balzsamozták. Mindaz, ami Jézus életét és értelmét jelentette, testével együtt a sírban maradt…” (Bibliakommentár, 340. old.)

Meghalt tehát Jézus istensége? Nem, nem halt meg, mert Jézus isteni lelke csak aludt. De gondoljuk meg, miről is van itt szó: Pontosan ugyanaz történt, mint bármely ember halálakor. Ellen White ezt írja:

„Személyazonosságunk megőrződik a feltámadáskor, noha nem ugyanazon anyagi részecskék formájában, mint ahogyan a sírba került. Isten csodái titkok az ember előtt. A lélek, az ember jelleme visszatér Istenhez, aki megőrzi azt. A feltámadáskor minden ember visszakapja saját jellemét. Isten a maga idejében előszólítja valamennyi halottat, hogy visszaadja nekik az élet leheletét, és a száradt csontokat életre keltse. Ugyanaz a külső forma kel ismét életre, csupán minden betegségtől vagy torzulástól mentesen. Ismét élni fog és ugyanazon vonásokkal rendelkezik majd, így a barátok megismerik majd egymást. Isten egyetlen természeti törvénye sem mutat arra, hogy Isten ugyanazokat az anyagi részecskéket használja majd fel, amelyekből a test a halál előtt állt. Isten olyan testet ad majd a feltámadott igazaknak, ami tetszésére van.” (Maranatha, 301. old.)

A test meghal, a lélek alszik. Mondjuk-e tehát valakiről, aki meghalt, hogy nem is halt meg igazán? Bármit is mondjunk Jézus haláláról, ugyanazt kell mondanunk bárki másról is, aki az első halált elszenvedte, mert ugyanazon tapasztalatról van szó.

Mi az istenség?

Ellen White azt írja, hogy „az istenség nem halt meg.” De kérdés, mit értett alatta? Mi az istenség? Az istenség Jézus személyétől elkülöníthető valami? Ha az isteni rész nem halt meg, akkor ez az isteni rész valami Krisztustól elkülöníthető dolog lenne? Ha nem halt meg az istenség, akkor mondhatjuk, hogy Jézusnak volt egy része, ami nem halt meg, s ha ez igaz volna, értelmes dolog azt állítani, hogy Jézus valójában nem is halt meg? Ha azt állítjuk, hogy csak a teste halt meg, mit értünk ez alatt? Hogy csak a teste halt meg, de más része életben maradt? Nem választjuk szét ezáltal Jézust két részre, miközben Ő egyetlen, egységet alkotó lény?

Amikor „Krisztus istenségéről” beszélünk, olyan személytelen, meghatározhatatlan tulajdonságot értünk alatta, amely kívül esik Jézus értelmén és életén, vagy pedig Jézus lelkét értjük alatta? Ez a lélek azonban elaludt, amikor Krisztus meghalt. Nem maradt öntudatos állapotban, mint valami tevékeny létforma. De nem pontosan erről van szó az első halál esetében? A test elválik a lélektől és ezt az elválást nevezzük halálnak. Nem azt állítjuk, hogy az egyik rész továbbél, míg a másik rész halott. Joggal mondhatjuk, hogy az a személy halott, és a halál állapotában a test életműködései leállnak, elkezd bomlani, míg a lélek elválik a testtől és mozdulatlan, öntudatlan állapotba kerül. Ha a lélek a testtől elválik, a test halott (ld. Jak.2,26), és ha a lélek az alvás állapotába kerül, tovább él vagy halott? Nem ezt a folyamatot nevezzük halálnak? Miért próbálunk akkor különbséget tenni Krisztus és a saját halálunk között, holott ugyanarról a folyamatról van szó mindkét esetben?

Soha senki nem halt meg még másféleképpen. És pontosan ezt a halált szenvedte el Jézus is. Nincs különbség. Jézus halála éppolyan teljes és valóságos volt, mint bárki ember halála. Ha valakinek problémát jelent, hogy Jézus isteni lelke nem halt meg, akkor az is probléma kell legyen számára, hogy más ember lelke sem hal meg.

Jézus nem részleteiben halt meg. Nem volt különböző részekre osztva, amelyek közül az egyik meghalt, a pedig másik továbbélt volna. Krisztus volt az, aki meghalt, egész valója – nemcsak egy része.

Amikor Ellen White azt írja, hogy az istensége nem halt meg, azt érti-e alatta, hogy Krisztus lelke nem szűnt meg létezni, hanem csak aludt? Ez egy lehetséges magyarázat, amely nem mond ellent a valóságnak, hogy Krisztus teljesen és valóságosan meghalt, még pedig az egyetlen lehetséges módon, ahogyan az emberek a mai napig meghalnak. De van egy másik lehetséges magyarázata is Ellen White szavainak.

Míg Jézus a földön járt, telve volt Isten lelkével, életével és erejével, a Szent Lélek által. (Ján.14,10; Csel.10,38) Az Atya élete egyesült Krisztus életével. Ketten egyetlen személyben egyesültek, úgy, ahogyan Pál mondja: „aki az Úrral egyesül, egy lélek ővele”. (I.Kor.6,17) Az Atya isteni élete és ereje nyilvánvalóan nem halt és nem halhatott meg, amikor Krisztus meghalt. Vajon erről az istenségről beszél Ellen White?

De van még egy harmadik lehetőség is, amit figyelembe kell vennünk. Vessünk egy pillantást a következő kijelentésre:

„Krisztus egy test lett velünk, hogy mi egy lélek legyünk Ővele. Ezen egyesülés révén támadhatunk fel ismét a sírból, nemcsak Krisztus hatalmának bizonyítékaként, hanem azért is, mert az ő élete hit által a miénk lett. Aki megismeri Krisztus valós lényét és Őt a szívébe fogadja, annak örök élete van. Krisztus a Lélek által lakik bennünk, és Isten Lelke, melyet szívünk hitben befogad, az örök élet kezdete.” (Jézus élete, 388. old.)

Érted, miről van szó? A feltámadás nem azt jelenti, hogy egy személy Krisztus ereje által életet nyer, hanem sokkal inkább azt, hogy Jézus saját életét hívja magához. Az egyetlen ok, melyből fakadóan Jézus visszatérésekor a keresztények feltámadnak az, hogy életük egyesült Jézus életével. Ha ő magához hívja életét, fel fognak támadni, hiszen Krisztus életének részesei. Ilyen értelemben a keresztények sem halnak meg. Ilyen értelemben elmondható róluk is, hogy ha meghalnak, nem halnak meg igazán, sőt nem is halhatnak meg igazán, hiszen az isteni nem halhat meg. (ld. Ján.11,26)

Mindezeket figyelembe kell vennünk, ha azt vizsgáljuk, mit mondott Ellen White, hiszen a felsoroltak bizonyos mértékig összhangban vannak az általa leírtakkal. Egy biztos: A Biblia azt tanítja, hogy Isten Fia meghalt a mi bűneinkért. Ugyancsak tanítja, hogy ha nem halt meg, bűneinkre nem nyerhetünk bocsánatot. Ha mindezt számbaveszem, arra a következtetésre kell jutnom, hogy amikor Ellen White azt a bizonyos kijelentést tette, a fenti elképzelések valamelyikére gondolt.

Istensége átvillant az emberin

Gyakran emlegetik az alábbi Ellen White-idézetet: „Istensége átvillant az emberin.” Néhányan úgy gondolják, hogy ez azt jelenti, ezekben a pillanatokban természetfölötti erő nyilatkozott meg, az isteni fenség úgymond testi valóján át ragyogott fel, amely értésére adta az embereknek, hogy ő természetfölötti hatalommal rendelkezik. Én nem értek ezzel egyet. Az a kérdés, mit értett pontosan ez alatt Ellen White? Nézzük meg gondosan a következő kijelentést, és mérlegeljük, mit jelent ez a kifejezés ebben az összefüggésben:

„Senki nem mondhatta, aki a gyermeki, elevenségtől sugárzó arcra tekintett, hogy Krisztus épp olyan volt, mint a többi gyermek. Ő Isten volt, emberi testben. Ha pajtásai arra ösztönözték, hogy rosszat tegyen, istensége átvillant az emberin, és határozottan elutasította azt. Egy pillanat alatt különbséget tudott tenni jó és rossz között, a bűnöket Isten törvényének fényébe állította, és mint egy tükröt, melynek fénye fölfedi a törvényszegést, emelte magasba a törvényt. Ez a jó és rossz közötti éles különbségtétel gyakran haragra ingerelte Krisztus testvéreit.” (Ifjúsági útmutató, 1898. aug. 09.)

Mi volt az, ami átvillant és hogyan villant át? Hogy istensége átvillant az emberin, itt abban mutatkozott meg, hogy azonnal különbséget tudott tenni jó és rossz között. Ez a felismerés segít megértenünk, milyen értelemben használta Ellen White a kérdéses kifejezést. A tiszta, szent jellem megnyilatkozása volt az, ami arcán felfénylett. Azokat, akik Jézus közelében voltak, lenyűgözte az érzés, hogy a végtelen tisztaság jelenlétében időznek. Ugyancsak az isteni tisztaság volt az, ami megvilágosította és meggyőzte hallgatóit. Nem az isteni erő, hanem az isteni jellem megnyilatkozásáról van szó tehát. Figyeljük meg még egyszer a következő idézetet:

„Krisztus az arcáról sugárzó mennyei tekintéllyel űzte ki a becstelen kereskedőket a templomból. Hangja Isten erejével szólította meg a lelket és a lelkiismeretet. „Vigyétek ezeket innen!” – kiáltotta, – „Meg van írva: Az én házam imádság házának mondatik. Ti pedig azt latroknak barlangjává tettétek.” Amikor a papok és kereskedők Krisztus arcára tekintettek, megrémültek, mert istensége átvillant az emberin. Ez olyan bizonyíték volt, amelyre nem számítottak. Felfogták szavai jelentőségét, és úgy menekültek megdöbbenve, rémülten az alázatos, utazástól elfáradt Názáreti színe elől, mintha bosszúálló mennyei seregek vették volna őt körül.” (Review and Herald, 1900. feb. 13.)

Ismét láthatjuk, hogy Krisztus arcáról az isteni tekintély, nem pedig az isteni erő sugárzott. Hangja ugyan „Isten erejével” szólt, ez azonban nem azt jelentette, hogy az emberek egy természetfölötti lény megnyilatkozását vagy hangját hallották volna. Azt jelenti, hogy hangja tekintélyparancsoló volt, a lelkiismeretet meggyőző erővel bírt, mely végeredményben az istenségből fakadt.

Bár Jézus letette isteni erejét, megőrizte isteni tekintélyét. Mint Isten Fia továbbra is parancsolt az angyaloknak, megdorgálhatta a természeti erőket és birtokolhatta a Szent Lélek erejét. A tekintély mégsem azonos a belül lakozó erővel!

Tett-e csodát Jézus a saját erejéből?

„Nem hiszed-é, hogy én az Atyában vagyok és az Atya én bennem van? A beszédeket, amelyeket én mondok néktek, nem magamtól mondom; hanem az Atya, aki én bennem lakik, ő cselekszi e dolgokat.” (Ján.14,10)

„A názáreti Jézust, mint kené fel őt az Isten Szent Lélekkel és hatalommal, ki széjjeljárt jót tévén és meggyógyítván mindeneket, kik az ördög hatalma alatt voltak; mert az Isten volt ő vele.” (Csel.10,38)

„Valamennyi csodát, amelyet Krisztus a betegekért és a szenvedőkért tett, az Atya ereje által, angyalok szolgálata révén tette… Isten minden áldását szent angyalok szolgálata által közvetítette az emberek felé.” (A Prófétaság Lelke, 2. köt., 67. old.)

„Amikor Jézust felkeltették a viharban, tökéletesen nyugodt volt. Szavaiban, tekintetében nyoma sem volt a félelemnek, mivel szívében sem lakozott félelem. Ám nyugodtsága nem a mindenható erő birtoklásából fakadt. Nem az „ég, föld s tenger Uraként” tért csendes nyugovóra. Ezt a hatalmat letette, és így szólt: „Én semmit sem cselekedhetem magamtól.” (Ján.5:30) Az Atya hatalmában bízott. Jézus hitben pihent – hitt Isten szeretetében, gondviselésében – a vihart lecsendesítő szó hatalma pedig Isten hatalma volt.” (Jézus élete, 336. old.)

„Jézus Krisztus minden csodája meggyőzött némelyeket igazi jelleméről. Ha akármelyik közönséges ember ugyanazokat a dolgokat vitte volna véghez, mint Jézus, mindenki azt mondta volna, Isten hatalma által vitte véghez azokat. Voltak azonban olyanok, akik nem fogadták be a mennyei világosságot, és még eltökéltebben ellene szegültek ennek a bizonyítéknak.” (Review and Herald, 1898. júl. 12.)

„Jézus minden csodája jele volt istenségének. Pontosan teljesítette azt a küldetést, amit a próféciák a Messiás felől jövendöltek; a farizeusok azonban az irgalmasság e cselekedeteit kimondottan botrányosnak találták. A zsidó vezetők szívtelenül és közönyösen viszonyultak a nép nyomorúságához. Sok esetben éppen az ő önzésük és elnyomásuk okozta azokat a szenvedéseket, amelyeket Jézus orvosolt. Így csodái állandó szemrehányást jelentettek számukra.” (Jézus élete, 406. old.)

Az Írás világos kijelentései ellenére, melyek szerint Jézus soha semmit nem tett saját isteni erejével, és nem is tehetett, amíg emberi testben élt, mégis makacsul tartja magát az a nézet, hogy igenis volt ilyen hatalma és néha félreérthetetlen módon élt is vele. Talán az egyik leggyakoribb „bizonyíték” ezen gondolat alátámasztására, hogy Jézus időről időre tudta, mi megy végbe más emberek lelkében. Ez volt az egyik dolog, amin Náthánáel elcsodálkozott, és meggyőzte őt arról, hogy Jézus a Messiás:

„Felelt Jézus és mondta néki: Mielőtt hívott téged Filep, láttalak téged, amint a fügefa alatt voltál.” (Ján.1,49)

Vajon ez és más esetek valóban azt bizonyítják, hogy Jézus saját isteni hatalmát használta volna? Amikor Jézus olvasott más emberek gondolataiban és „látta” a más helyszínen történő eseményeket, tett vajon olyat, amit például Elizeus ne tett volna meg? (ld. 2Kir.5,25-26; 2Kir.6,5.32) Ezek a versek bizonyítják, hogy Elizeus tudta, mi játszódik le mások gondolataiban, bár tőle több kilométernyi távolságra voltak. Ez azt jelenti, hogy rendelkezett saját isteni erővel, vagy pedig annak jele, hogy Isten e dolgokat kinyilatkoztatta neki? Elizeus esetében pontosan tudjuk, hogy Isten nyilatkoztatta ki neki ezeket az eseményeket. Nem is történhetett volna másként. Mi késztet minket akkor arra, hogy Jézus esetében viszont azt feltételezzük, mindez saját isteni ereje igénybe vételével történt?

Ha saját isteni erejével cselekedett, hogyan tudta akkor ezeket az erőket kikapcsolni? Hogyan tudta isteni tulajdonságait (erőit) tetszés szerint ismét működésbe hozni? Amikor más emberek gondolataiban olvasott, és látta, mi történik másutt, ezt mondjuk: „E pillanatokban bizonyára isteni hatalmát használta.” Ha ez igaz volna, hogyan lehetünk biztosak abban, hogy nem használta ugyanezt az isteni erőt (titokban), amikor megkísértetett, amikor szenvedett, vagy amikor meghalt? Hogyan lehetünk bizonyosak abban, hogy titokban nem szegte meg a szabályokat?

Képes volt-e Jézus isteni hatalmát tetszése szerint ki- és bekapcsolni?

Lehetséges, hogy egy személy mindenütt jelenvaló, ugyanakkor még sincs mindenütt jelen? Lehetséges, hogy egy személy mindentudó, ugyanakkor mégsem tud egyidejűleg mindenről? Lehetséges, hogy egy személy halhatatlan, ugyanakkor mégis meghal? Mindenütt jelen volt Jézus, amíg halott volt? És mégis, a mindenütt jelenvalóság – a „tökéletes istenség” elmélete szerint – az istenség egyik legfontosabb velejárója. Ugyanez igaz a mindentudással kapcsolatban is. Hogyan tudott mindentudó lenni, amikor a halál öntudatlan állapotában semmiről nem tudott?

János 10,17-18

Egy másik „bizonyíték”, amellyel gyakran azt az állítást próbálják alátámasztani, miszerint Jézus földi élete során saját isteni erővel rendelkezett, Ján.10,17-18-ban olvasható:

„Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi el tőlem, hanem én teszem le azt magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az én Atyámtól.” (Ján.10,17-18)

Ez alapján azt állítják, hogy Jézus kijelentette: van képessége saját erejéből feltámadni a halálból, és ő élt is ezzel a lehetőséggel.

Ha Jézus valóban azt állította volna, hogy saját magát támasztotta fel, akkor nyílt ellentmondásba került volna önmagával, amikor is így szólt: „Én semmit sem cselekedhetem magamtól.” (Ján.5,30) Ezenkívül még legalább 30 újszövetségi igeversnek is ellentmondana, amelyek szerint az Atya támasztotta fel őt a halálból. (ld. pl. Csel.4,10; 5,30; Róm.10,9; Zsid.13,20 stb.)

Vizsgáljuk meg közelebbről az idézett igeszakaszt! A görög lambano szó, amit felvenni-vel ad vissza a fordítás, helyesebben így hangzik: fogadni, nyerni, kapni, visszakapni. Ugyanez a szó fordul elő a 18. versben is. Jézus ezt mondja: „Ezt a parancsolatot vettem az én Atyámtól.” Ebben az esetben értelmetlen lenne ezt a szót (f)elvettem-nek fordítani. A jelentéstartamának sokkal inkább az átvettem/kaptam fordítás felel meg. No de mi áll a 17. versben? Azt mondta itt Krisztus, hogy „visszaveszi”, vagy pedig „visszakapja” az életét?

Krisztus letette az életét, hogy majd visszakapja (nem pedig visszavegye). Krisztus nem tudta magát feltámasztani a halálból, és nem is tette meg, különben nem is lett volna halott.

A következőképpen idézik Jézust: „van hatalmam visszavenni azt”. Itt azonban ismét azt láthatjuk, hogy egy téves fordítás mennyire eltorzíthatja egy igevers értelmét. A „hatalom” szónak az Újszövetségben két görög szó felel meg: exousia és dünamis. Bár mindkettőt „hatalom”-ként fordítják, de jelentésük mégis különbözik, és ez a különbség jelentős. Az exousia jelentése: tekintély, ill. tekintély által gyakorolt hatalom. A dünamis ehhez képest – mely a „dinamit” szavunkkal rokon – a tulajdonképpeni erőt jelenti, azt a tényleges erőt vagy energiát, amely által a „hatalmat” gyakorolni lehet. Jézus azonban itt az exousia szót használja, ami világossá teszi számunkra, hogy nem arról beszél, hogy saját erővel rendelkezne, hanem sokkal inkább arról, hogy Istentől kapott hatalmat, engedélyt vagy utasítást ahhoz, amit éppen tennie kellett. Krisztus tehát hatalmat vagy engedélyt kapott ahhoz, hogy életét letegye – hogy majd ismét visszakaphassa Atyjától.

Olvassuk el még egyszer ezeket a verseket pontosított fordításban:

„Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet, hogy ismét visszakapjam. Senki sem veszi el azt én tőlem, hanem én teszem le azt magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét visszakapni. Ezt a parancsolatot kaptam az én Atyámtól.”

Ezek a versek így már összhangban állnak a többi igével.

De nézzük meg a 17. verset egy másik szempontból is! Mit értett Jézus azon, hogy „mert én leteszem az én életemet”? Azt akarta mondani, hogy öngyilkosságot követ el? Jézus megölte magát? Aktív részese volt saját halálának? Egyáltalán nem! Mit értett az alatt, hogy „mert én leteszem az én életemet”? Azt, hogy önként hozta meg a döntést arról, hogy olyan körülmények közé helyezi magát, ahol az embereknek lehetőségük nyílik a megölésére. Nem kellett volna Jeruzsálembe mennie; nem kellett volna alávetnie magát annak az eljárásnak, amelyet végül elszenvedett. Imádkozhatott volna Atyjához, hogy azonnal küldjön 12 seregnyi angyalt szabadítására (ld. Mt. 26,53), de mégsem tette meg. Eldöntötte, hogy aláveti magát azoknak a körülményeknek, melyek végül halálához vezettek – azonban nem Ő ölte meg magát.

Rögtön ezután Jézus így szólt: „hogy ismét visszakapjam azt”. Következetesnek kell lennünk. Jézus így szólt: „leteszem az életemet… hogy újra visszakapjam azt”. Ha logikusan gondolkodunk, a kijelentés mindkét részlete esetében az értelmezés ugyanazon szabályait kell alkalmaznunk. Ugyanúgy, ahogyan életét letette, fogja tehát visszavenni vagy visszakapni. Abból, hogy nem Ő ölte meg saját magát, azt érthetjük meg, hogy valójában azt akarta mondani, hogy Ő csak belement abba a helyzetbe, amelyben életét elvették. Ugyanígy, amikor azt mondja, hogy visszaveszi vagy visszakapja azt, nem azt mondja, hogy életét tevékeny módon Ő maga veszi vissza, hanem sokkal inkább azt, hogy tekintélye és hatalma van életét visszakapni és létezését folytatni.

A testtélétel nagy kérdései

Nagyon fontos megértenünk Jézus testtélételének fő kérdéseit. Ha ugyanis megértjük ezeket, világosabb képet kapunk a testté lett Krisztus természetéről.

Az egyik uralkodó nézet szerint Jézus földi küldetésének fő célja abban állt, hogy példakép legyen számunkra. Ezért sokan azt hiszik, hogy a legnagyobb kísértést az jelentette Jézusnak, hogy olyan erőt használjon fel a kísértésekből való szabadulás végett, amivel mi nem rendelkezünk. Azt hiszik, hogy a jó és a gonosz közötti küzdelem egyik legfőbb kérdése, vajon az ember tud-e bűn nélkül élni, és Jézus azért jött, hogy bebizonyítsa ennek lehetséges voltát. Ha tehát használta volna saját erejét, hogy segítsen magán, ezzel azt bizonyította volna, hogy az ember természetfölötti segítség nélkül nem képes győzni a bűnök felett.

Hadd tegyek fel itt egy kérdést: lehetséges-e a bűnös embernek természet feletti segítség nélkül győzedelmeskedni? Nincs-e szükségünk Isten csodájára, hogy képessé tegyen minket a bűn feletti győzelemre? Mit bizonyítana a mi esetünkre nézve, ha Jézus természetfeletti hatalom nélkül győzni tudott volna? Neki sikerült, de nekünk soha nem fog sikerülni. Jézus isteni természetéből adódóan tiszta, szent jellemmel rendelkezett, amelyben csak jóság van. Mi nem így indulunk. De ez csak másodrangú kérdés. A fontosabb kérdések azokat az eseményeket érintik, amelyek a mennyben zajlottak az ember teremtése előtt.

Egyesek azt mondják, hogy az egyik legfontosabb kérdés az volt, amikor Jézus megkísértetett, hogy saját isteni hatalmát használja önmaga védelmére. De ugyan miért lett volna erre szüksége? Jézus saját szavai szerint ezt Atyja is megtette volna, ha Fia erre kéri.

Többnyire az a válasz, hogy az Atya soha nem tett volna ilyet, még Jézus kérésére sem, mert nem kísértethetett meg azzal, hogy a megváltási terv sikerét kockáztató dolgokat tegyen. Ez látszólag jó érv, de nem áll összhangban az Írással. Amikor Máté evangéliuma szerint Jézust foglyul ejtette a csőcselék, Péter Jézus védelmében odaugrott és levágta a főpap szolgájának fülét. Jézus megfeddte tanítványát és így szólt:

„Avagy azt gondolod-é, hogy nem kérhetném most az én Atyámat, hogy adjon ide mellém többet tizenkét sereg angyalnál?” (Mt.26,53)

Nem tudom, Péter mit gondolhatott e kérdés hallatán, vagy hogyan válaszolt volna, de a kérdés most inkább az, mi hogyan válaszolnánk erre? Elküldte volna az Atya angyalait vagy sem? Mi Jézus szavainak egyértelmű jelentése? Azt akarta mondani, hogy ha erre kérné Atyját, ő teljesítené!!! Nem tudom másképp érteni ezt az igeszakaszt.

A megváltás tervét az Atya és a Fiú közösen dolgozta ki, de a Fiú volt az, aki önként vállalta a végrehajtást. Az Atya nem kényszerítette őt, még csak nem is kérte, hogy menjen. Ellen White szerint Jézusnak kellett inkább Atyját rábeszélnie, hogy jóváhagyja döntését, mert „az Atya nem minden küzdelem nélkül adta oda Fiát”. (ld. Korai írások, 126-127. old.) Mivel Jézus maga döntött szabad akaratából afelől, hogy elmegy és végrehajtja a megváltás tervét, az is jogában állt, hogy bármikor megváltoztassa véleményét. Éppen ezért érthető, hogy ha bármikor módosította volna álláspontját, az Atya elfogadta volna döntését. Megmentette volna Fiát a haláltól, visszaadta volna neki korábbi helyét a mennyben, és az embereket sorsukra hagyta volna.

Természetesen ilyesmi nem történhetett meg, hiszen Jézus jelleme az Atya jellemét tükrözi, és ez a jellem szeretettel és irgalmassággal teljes. Ha Jézus engedett volna a kísértésnek, és kiszabadította volna magát, ezzel azt mutatta volna meg, hogy Isten valójában nem teljesen önzetlen, és önmagát jobban szereti, mint másokat. Akkor Isten jellemén lenne folt. De mivel Istenben nincsen jellemhiba, ezért Jézus nem is hozhatott ilyen döntést.

Miért lett tehát Jézus Krisztus testté? A következő okokból:

a) Isten azt a kérdést válaszolta meg ezzel, hogy valójában milyen is Ő. Elsősorban az ember számára adott választ, de az egész világegyetem is bizonyítékot nyert. Miért kellett ehhez emberi alakot öltenie? Mert istenként soha nem tehette volna meg. Míg isteni dicsőséggel és hatalommal rendelkezett, teremtményei számára olyan elérhetetlen és fenséges volt, hogy sem megérteni, sem felismerni nem tudták volna, milyen is Ő a valóságban. Így emberi szintre kellett leereszkednie, hogy valóban megismerjék és megértsék. Ez volt a testtélétel egyik legfontosabb indoka. Ha Jézus mégis titokban isteni hatalommal rendelkezett volna, amelyet tetszése szerint használhatott, akkor az emberek korántsem lehetnének biztosak abban, hogy amit benne megláttunk, az valóban Isten jelleme. Milyen egyszerű lett volna becsapni minket, elhitetni, hogy szeret és szenvedett értünk, míg valójában egyáltalán nem szenvedett, hanem csak egy isteni színjátékot mutatott be! Valójában ezt ma is nagyon sokan így hiszik, mert azt gondolják, hogy Jézus isteni hatalommal rendelkezett.

b) A testtélétel második fontos indoka az volt, hogy Jézusnak meg kellett halnia bűneink miatt. Ezt az árat követelte az igazságosság. A megváltási terv nem volna teljes Isten Fia halála nélkül. De még a halála is megkérdőjeleződik azon elképzelés alapján, hogy Jézus saját isteni hatalmat birtokolt itt a földön. Azt kellene mondanunk, hogy Krisztus egyik része meghalt, a másik része viszont nem. A halálra vonatkozó egész elképzelésünket módosítani kellene, hogy ehhez az elképzeléshez igazítsuk.

c) A harmadik fontos indoka annak, hogy eggyé lett velünk: így válhatott kezesünkké és főpapunkká. Ez a hivatás megkövetelte, hogy pontosan olyan legyen, mint mi. Olyasvalaki, aki hasonló lett az atyafiakhoz (ld. Zsid. 2,17). Valaki, aki hozzánk hasonlóan mindenekben megkísértetett. De hogyan lett volna mindez lehetséges, ha van egy titkos fegyvere (még ha csak kivételesen használta is, és soha nem is önmaga érdekében)? Hogyan egyeztethető össze, hogy egyrészt pontosan olyan volt mint mi, a tökéletes kezes, aki képvisel minket és együtt érez velünk, ugyanakkor világosan tudnánk, hogy mégsem olyan mint mi?

Ezek a testtélétel lényeges kérdései. Alaposan meg kell vizsgálnunk az érintett alapelveket! Mert csak abban az esetben jutunk helyes következtetésekre Jézus testtélétele és a Földön végzett munkája kapcsán, ha ezeket az igazságokat és életünkre gyakorolt kihatásukat megértjük.

David Clayton