Amikor hosszú évekkel ezelőtt valaki először beszélt nekem a Bibliáról, az egyik első dolog, amit megtudtam, hogy a Biblia két részből áll. Az egyik részt Ó Szövetségnek, a másikat pedig Új Szövetségnek hívják. Azóta sokszor használtam ezt a két szót, de csak nemrég szembesültem azzal, hogy ennek a két szónak a valódi jelentése mennyire jelentőségteljes mondanivalót hordoz.

Ebben a tanulmányban ezzel a két szövetséggel foglalkozunk. Térjünk is rá mindjárt az első szövetségre! Mózes 5. könyvében ezt olvassuk:

„Az Úr, a mi Istenünk szövetséget kötött velünk a Hóreben.” (5Móz 5:2)

Ebből az igéből látjuk, hogy kik kötötték ezt a szövetséget: Az egyik fél Isten volt, a másik fél pedig azok, akik ezt mondják: „Az Úr, a mi Istenünk szövetséget kötött velünk a Hóreben.”

Hogy miben állt ez a szövetség, azt könnyen megállapíthatjuk, ha tovább olvassuk a fejezetet.

„…Színről színre szólott veletek az Úr a hegyen, a tűz közepéből. … Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földéből, a szolgálatnak házából. Ne legyenek neked idegen isteneid én előttem. Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben…” (5Móz 5:4-8)

Nem idézzük tovább, láthatjuk, hogy itt a Tízparancsolat következik. A szövetség tartalmának lényegét tehát a Tízparancsolatban találjuk. A szövetséget pedig Isten kötötte mindazokkal a zsidókkal, akiket Ő maga hozott ki „Egyiptomnak földjéről, a szolgálat házából” – ahogy ezt a szövetség első mondata leszögezi. Ők voltak azok, akik hallva a szövetség tartalmát, ezt mondták:

„Mindazokat a dolgokat, amelyeket az Úr parancsolt, megcselekedjük.” (2Móz 24:3)

Ez tehát egy szabályos szövetségkötés volt, amelynek feltételeit Isten a zsidó nép elé tárta, és a zsidó nép szabad elhatározásból vállalta ezeket a feltételeket. Ez a szövetség parancsolatokat tartalmazott, amelyeket a zsidó népnek meg kellett tartania. Ennek fejében pedig Isten kötelezettségeket vállalt a zsidó nép felé. Nézzünk egy példát:

„Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr a te Istened ad te néked.” (2Móz 20:12)

Láthatjuk, hogy a mondat első fele leírja a zsidók kötelességét, a második fele pedig tartalmazza azt, amit Isten ígér ennek fejében. Pál apostol azt mondja erre, hogy ez „parancsolat ígérettel” (Ef 6:2). Aki alaposan megvizsgálja a Tízparancsolatot, az még több ígéretet is fog találni benne.

Valójában a szövetségkötés szövege nem csak a Tízparancsolat. Isten részletesen a zsidók elé tárta kötelességeiket, és részletesen elmondta azokat az áldásokat is, amelyekben részesíteni fogja őket, ha teljesítik parancsolatait. Sőt, azt is részletesen elmondta, mire számíthatnak azok, akik – miután belépnek a szövetségbe – nem tartják meg, amit vállaltak. A szövetségkötésnek ezek a részletei főként 2Móz 20-23 és 5Móz 26-28 fejezeteiben olvashatóak. Tanulmányunk szempontjából most azonban elég, ha erre emlékezünk: Az Ó Szövetség parancsolatokat tartalmazott, és Isten áldásokat ígért mindazoknak, akik ezeket a parancsolatokat megtartják.

Ahogy láttuk, a szövetséget Isten eredetileg a zsidó nép egy nemzedékével kötötte. A későbbiekben mások is beléptek ebbe a szövetségbe, mindenekelőtt a zsidó nép gyermekei. Azoknak az embereknek a testi leszármazottai, akik a Sinai hegynél kötött szövetségnél jelen voltak, születésüktől fogva részesévé váltak ennek a szövetségnek. Gyermekéveik alatt megismerték Isten parancsolatait és az áldásokra tett ígéreteit, és elfogadták azok érvényességét a maguk életére nézve. Így a szövetségbe újabb és újabb nemzedékek léptek be, évszázadokon keresztül.

Azt is láttuk, a szövetség lényege abban állt, hogy Isten áldásokat ígért, amelyeket azok nyerhettek el, akik a parancsolatokat megtartották. Így felmerül egy kézenfekvő kérdés: Vajon hányan voltak, és kik, akik a szövetségben foglalt parancsolatokat megtartották, és ezáltal áldást nyertek? Zavarba ejtő tény, hogy ha végigtekintünk a zsidó nép történetén a Biblia feljegyzései alapján, akkor nem találunk ilyen embert. Még azok életében is, akikről később a „hit hősei”-ként olvasunk a Zsidókhoz írt levél lapjain, törvényszegésekre bukkanunk. Sőt, máshol azt olvassuk: „minden fej erőtelen” és „mindenek vétkeztek”.

Ki teljesítette a feltételeket?

Valójában egyetlen ember volt, aki életének minden percében összhangban volt az Ó Szövetség parancsolataival, így cselekedeteiért méltán igényelhette az áldásokat: Jézus Krisztus. Az emberiség fennmaradó része szégyenletesen megszegte az Ó Szövetség követelményeit, így csupán átkot és halált vonhatott magára cselekedeteivel. Ugyanis a parancsolatok megszegésének ez volt a következménye. Ilyen módon tehát az a cél, hogy az emberek áldást nyerjenek, az Ó Szövetség által nem teljesült. Isten ezért egy másik szövetséget ígért:

„Ímé, eljőnek a napok, azt mondja az Úr; és új szövetséget kötök az Izráel házával és a Júda házával. Nem ama szövetség szerint, a melyet az ő atyáikkal kötöttem az napon, amelyen kézen fogtam őket, hogy kihozzam őket Égyiptom földéből, de akik megrontották az én szövetségemet, noha én férjök maradtam, azt mondja az Úr. Hanem ez lesz a szövetség, amelyet e napok után az Izráel házával kötök, azt mondja az Úr: Törvényemet az ő belsejökbe helyezem, és az ő szívökbe írom be, és Istenökké leszek, ők pedig népemmé lesznek.” (Jer 31:31-33)

Ha figyelmesen olvassuk a szöveget, akkor látjuk, hogy ez a szövetség nem tartalmaz parancsolatokat. Amikor Isten erről az új szövetségről beszél, akkor kizárólag arról ír, amit Ő cselekszik. A Sinai hegynél kötött szövetség óta eltelt évszázadok történetéből egyértelművé vált, hogy az emberek alkalmatlanok arra, hogy a saját cselekedeteik által áldásokat nyerjenek. Ennek hátterén érthető, hogy az Új Szövetség nem az emberi erőfeszítésekre alapoz, hanem kizárólag arra épít és azt foglalja magában, amit Isten tesz az emberért. Minthogy az ember nem tudott olyan életet élni, amely megfelelt volna az isteni törvény által bemutatott mércének, így nyilvánvaló, hogy magának Istennek kellett megtennie az emberért azt, amit az embernek nem állt hatalmában megtennie. Nézzük meg pontosan, mit mond még Isten arról, mit fog tenni az Új Szövetségben:

„És adok nékik egy szívet, és új lelket adok belétek, és eltávolítom a kőszívet az ő testökből, és adok nékik hússzívet; Hogy az én végzéseimben járjanak és rendeléseimet megőrizzék és cselekedjék azokat, és legyenek nékem népem és én leszek nékik Istenök.” (Ezék 11:19)

„És adok néktek új szívet, és új lelket adok belétek, és elveszem a kőszívet testetekből, és adok néktek hússzívet. És az én lelkemet adom belétek, és azt cselekszem, hogy az én parancsolatimban járjatok és az én törvényeimet megőrizzétek és betöltsétek. És laktok azon a földön, melyet adtam atyáitoknak, és lesztek nékem népem s én leszek néktek Istenetek.” (Ezék 36:26-28)

Az ígéretek tehát: Isten új szívet ad, és Ő megcselekszi, hogy parancsolataiban járjunk.

Ezek a szavak a teljes megoldás határozott ígéretét jelentették mindazoknak, akik Jeremiás és Ezékiel korában éltek. Láthatjuk, hogy pontosan arra tett Isten ígéretet, amiben az emberiség a legnagyobb szükséget szenvedte: „azt cselekszem, hogy… az én parancsolataimban járjanak”.

Ugyanakkor azok számára, akik abban az időben éltek, homályba burkolózott az, hogy Isten hogyan tudja mindezeket megcselekedni. Mi azonban, akik az Új Szövetség megalapítása után élünk, erről már lényegesen többet tudhatunk. De mielőtt erre rátérnénk, szükséges, hogy megvizsgáljunk egy egyszerű, de mégis kevéssé értett törvényszerűséget.

A fa és a gyümölcse

Olvastuk, hogy a Szentírás szerint „minden ember vétkezett”. Vajon mi az oka annak, hogy az emberek gonosz dolgokat tettek és tesznek? Egy alkalommal Jézus így válaszolta meg ezt a kérdést:

„Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanubizonyságok, káromlások.” (Mt 15:19)

Eszerint mindannak, amit cselekszünk, sőt, annak is, amit gondolunk, bennünk van a forrása. Mindaz, amit gondolunk és teszünk csupán kifejezi azt, hogy milyenek vagyunk valójában. Ugyanerre a törvényszerűségre máshol így világít rá Jézus:

„Ekképen minden jó fa jó gyümölcsöt terem; a romlott fa pedig rossz gyümölcsöt terem. Nem teremhet jó fa rossz gyümölcsöt; romlott fa sem teremhet jó gyümölcsöt.” (Mt 7:17)

Jézus itt az emberi cselekedeteket hasonlítja a fa gyümölcséhez. Ha egy fa rossz gyümölcsöket terem, akkor nyilvánvaló, hogy az alapvető baj a fával van, és nem a gyümölccsel. Minden növény a maga fajtája szerint hoz termést. Természetesnek vesszük, hogy ha bogáncs akad a ruhánkba, annak az az oka, hogy egy bogáncskóró mellett mentünk el és nem egy szőlőtőke mellett. Ez a példázat arról szól, hogy ugyanilyen természetes módon fakadnak belőlünk a természetünkre jellemző cselekedetek.

Bizonyára senki nem várja, hogy egy bogáncskóró valaha is szőlőt kezdjen teremni. Mégis milyen sokan várják önmaguktól, vagy embertársaiktól, hogy egyszer csak ugyanaz az ember, aki addig oly sok gonoszságot tett, hirtelen elkezd rossz cselekedetek helyett jókat cselekedni! Lehetetlenség ez, éppúgy, ahogyan a bogáncsnak lehetetlen szőlőt teremnie.

Ahhoz, hogy szőlőt szedhessünk, szőlőt kell ültetnünk, mert csak szőlőtőke fog szőlőt teremni. Ugyanígy csak az az ember fog jó dolgokat gondolni és cselekedni, akinek a szíve jó, aki önmaga jó. Emlékezzünk csak:

„A jó ember az ő szívének jó kincséből hoz elő jót; és a gonosz ember az ő szívének gonosz kincséből hoz elő gonoszt: mert a szívnek teljességéből szól az ő szája.” (Lk 6:45)

Olyan fontos, és oly gyakran figyelmen kívül hagyott alapvető igazság ez, hogy szükségesnek látszik újra átgondolni: Az emberek beszéde és cselekedetei belülről, az ember szívéből, az emberből fakadnak. Ha azt szeretnénk, hogy megváltozzanak egy ember gondolatai, szavai, cselekedetei, ahhoz nyilvánvalóan az ember szívének, magának az embernek kell megváltoznia. De megtörténhet ez?

Minden bizonnyal! Csakhogy nem magunktól! Emlékezzünk, Isten pontosan ezt ígérte meg az embereknek:

„Törvényemet az ő belsejökbe helyezem, és az ő szívökbe írom be…” (Jer 31:33)

„És adok néktek új szívet, és új lelket adok belétek, és elveszem a kőszívet testetekből…” (Ezék 36:26)

Jeremiás és Ezékiel sorai teljes összhangban vannak azzal, amit Jézus állít: Mindenekelőtt új szívre, új lélekre, új emberre van szükség, hogy aztán új cselekedetek fakadhassanak ebből az új szívből.

A helyzet az, hogy nagyon sokáig szembe haladtunk a dolgok természetes irányával. Oly sokáig azt hittük, hogy a cselekedeteinket kell megváltoztatnunk, hogy ezáltal mi magunk mások legyünk! Úgy hittük, jó dolgokat kell tennünk azért, hogy mi magunk jóvá váljunk. Azonban törvényszerűen kudarcba fulladt minden erőfeszítésünk, mert ez ugyanolyan lehetetlen, mint hogy valaha is szőlőt teremjen a bogáncs, vagy hogy a párduc eltüntesse a foltjait. Ezen az úton csak belefáradás és kétségbeesés várt ránk, vagy az a kísértés, hogy leszállítsuk a jóság és az igazság isteni mércéjét a magunk szintjére. De hála Istennek, Ő készített egy olyan megoldást, ami valóban működik! Új szívet és új lelket akar adni nekünk! De vajon hol van ez az új szív, és új lélek, amit Isten ígért, és hogyan lehet a miénk? Hogyan történik mindez?

Új Szövetség

Közelebb kerülünk a válaszhoz, ha felidézzük, mit mondott Jézus Krisztus arról az Új Szövetségről, amit Isten Jeremiás által ígért:

„Hasonlóképen adta a pohárt is, minekutána vacsorált, ezt mondván: E pohár amaz új szövetség az én véremben, mely ti érettetek kiontatik.” (Lk 22:20)

Jézus egy poharat tartott a kezében, amit a tanítványainak nyújtott, hogy azok fogadják el, és igyanak belőle. És miközben ezt tette, így szólt: „Ez az én vérem, az új szövetség vére.” Vajon mit jelent ez? Vajon mi volt a pohárban? Ha a történet részleteit megvizsgáljuk, akkor látjuk, hogy a pohárban természetesen nem vér volt, hanem must (Mk 14:25). Mivel valójában nem a vére volt a pohárban, Jézus itt nyilván jelképesen beszélt. Ha pedig ez jelképes beszéd, akkor szükséges, hogy megértsük a jelképet, amit használ. Mit jelképez a vér? A válasz: „Mert a testnek élete a vérben van” (3Móz 17:11) A vér az élet hordozója, az élet jelképe. Amikor Jézus a tanítványainak adta a poharat, arról beszélt, hogy a pohár tartalma az Ő életét jelképezi.

Eszerint tehát Jézus a saját életét nyújtja át jelképesen a tanítványainak. Azt kéri tőlük, fogadják el az Ő életét.

Különös dolog ez, mert az ó szövetségi rendeletek szerint szigorúan tilos volt bármilyen élőlény vérét elfogyasztani. Éppen azért, mert „a testnek élete a vérben van”. És Jézus itt mégis – bár természetesen csak jelképesen – azt kéri, hogy vegyék és igyák az Ő vérét. Jézus azt fejezi ki ezzel, hogy Ő a saját életét kínálja fel tanítványai számára.

A tanítványok – ahogy minden ember – természettől fogva gonoszok voltak. Mikor megszülettek, „hiábavaló életet” örököltek szüleiktől (1Pt 1:18). Az az élet, amit testi szüleiktől nyertek, romlott volt. Ebből az örökölt, romlott életből fakadt nagyravágyásuk, hitetlenségük, önhittségük, versengésük, és mindaz a sok emberi gyengeség, amely mindannyiunkra jellemző.

Isten látta, hogy egy új életre van szükségük, hogy abból az új életből új cselekedetek fakadhassanak. A testi születésük által csak gonosz szívet, romlott életet örököltek. Arra volt tehát szükségük, hogy tiszta, szerető, jó, igazságos életet nyerjenek valakitől. De vajon kinek van ilyen élete, és hogyan adhatná azt tovább nekik?

Láttuk, hogy egyetlen olyan emberi élet volt, amelyről megmutatkozott, hogy összhangban van Isten törvényeivel. Egyedül a Jézusban lévő életből fakadtak szeretetteljes cselekedetek, önfeláldozás, jóság, igazságosság, vigasztalás. Erre az életre volt szükségük a tanítványoknak, és Jézus jelképesen pontosan ezt ajánlotta fel nekik, amikor átnyújtotta a poharat. Azt állította, hogy Isten az Új Szövetséget (hogy új szívet és új lelket ad nekik, hogy az Ő parancsolataiban járjanak) az ő vére, az Ő élete által valósítja meg. Jézus a saját tökéletes életét akarta ajándékba adni tanítványainak, és minden embernek. És ez a Jézusban lévő isteni élet az Ő halála által vált elérhetővé a tanítványok, és minden ember számára.

Nem csak értünk, nekünk!

A protestáns kereszténység egyik legáltalánosabban hirdetett tanítása, hogy amikor Jézus Krisztus meghalt a kereszten, akkor megoldást hozott arra a problémára, amit a bűneink jelentettek. Sok keresztény ének hirdeti, hogy az Ő vére „elmosta a bűneinket” vagy „Ő tisztára mosott a vérével”. A népszerű elgondolás szerint ez azt jelenti, hogy mindazt a rosszat, amit tettünk, Krisztus haláláért Isten megbocsájtja nekünk. Azonban ez az elgondolás felvet néhány zavarba ejtő kérdést. Az egyik ilyen kérdés ez: vajon valóban segítene rajtam pusztán az, ha a múltbeli rossz cselekedeteim többé nem léteznének?

Képzeljünk el egy kleptomániás embert, aki bíróság elé kerül. Sorozatos lopásaiért a bíróság 5 év fegyházra ítéli. Ha ennek az embernek elengedik a büntetését (mondjuk azért, mert valaki más leüli helyette) vajon ezzel megoldódott a problémája? Nos, talán igen, egészen addig, amíg másnap újra el nem kapják az ékszerüzletben… De vajon, ha mindig odaáll valaki, hogy leülje helyette az újabb és újabb büntetéseket, akkor megoldódott a problémája? Vagy akár, ha egy olyan országba költözik, ahol nem is büntetik a lopást, akkor megoldódott-e a problémája? Nos, nyilvánvalóan nem. Az a helyzet, hogy a lényegi probléma kezdettől fogva nem a büntetéssel volt, hanem a bűnnel. Ha Krisztus csak a büntetéstől szabadított meg bennünket, de a bűntől nem, akkor ez valójában nem jelent megoldást a problémánkra. De – hála az Úrnak! – amint látni fogjuk, Ő tökéletes munkát végzett!

Jézus kereszthalálával korántsem ért véget mindaz, amit értünk tett. A kereszten Jézus odaadta az életét az emberekért, de valójában ez – a tanítványok életét szemlélve elmondható – közvetlenül nem hozott áttörő változást az életükben.

Azonban Jézus feltámadása után 50 nappal történt valami, ami gyökeres változást eredményezett. Jézus földi életének ideje alatt cselekedeteik sok emberi gyengeségről tanúskodtak, de attól a naptól kezdve egészen másképpen kezdtek viselkedni. Hatalommal és félelem nélkül szóltak Jézusról, csodák történtek általuk, és életük Krisztus tisztaságát és szeretetét tükrözte. Vajon hogyan volt lehetséges ez? Úgy, hogy pünkösd napjától kezdve a tanítványok testében Krisztus élete nyilvánult meg. Csoda történt: a fa, amelyik eddig csak rossz gyümölcsöt termett, hirtelen elkezdett jó gyümölcsöket teremni. Már nem Péter, János vagy Jakab volt, akik éltek, hanem Krisztus élete az övék lett, és ez az új élet hozott új gyümölcsöket. Miután Krisztus a keresztfán életét adta az emberekért, pünkösd napjától fogva a saját életét adja az embereknek. Hadd hozzak egy példát!

A közelmúltban olvastam egy fiúról, aki születésétől fogva tolókocsiban él. Mióta megszületett, a kezeit, a lábait, és a fejét alig-alig tudja mozgatni, így a tolókocsit sem tudja hajtani. Ez a fiú iskolás volt, amikor egy jótékonysági futóversenyt rendeztek az iskolájában. Ő is nagyon szeretett volna részt venni, de ez lehetetlennek tűnt… Az első futóverseny óta mostanáig sok év telt el, és ez a fiú azóta közel 100 maratoni futóversenyen és 6 úgynevezett, „ironman” (vasember) versenyen vett részt, sikerrel. Hogyan lehetséges ez? Nos, a megoldás nem más, mint a fiú édesapja. Minden egyes versenyen a fiú apja tolja futva a tolókocsit, tekeri a kétszemélyes biciklit, vagy úszva, a mellkasán átkötött kötéllel húzza a gumicsónakot a benne fekvő fiúval maga után.

Ahogy ez a fiú soha egy lépést sem tudna megtenni, ugyanúgy mi sem tudunk egyetlen jó cselekedetet sem véghezvinni. Valaki másra van szükségünk, aki képes rá.

Ez az a tapasztalat, amire szükségünk van, amire vágyunk, és amivel Isten bennünket is szeretne megajándékozni! De vajon hogyan részesülhetünk benne? Vajon a tanítványok hogyan részesültek benne?

Mi történt valójában pünkösdkor?

Pontosan az történt, amit Isten előre kijelentett:

„És adok néktek új szívet, és új lelket adok belétek, és elveszem a kőszívet testetekből, és adok néktek hússzívet. És az én lelkemet adom belétek, és azt cselekszem, hogy az én parancsolatimban járjatok és az én törvényeimet megőrizzétek és betöltsétek.” (Ezék 36:26-27)

Ebben az ígéretben Isten nem csak azt mondja meg, hogy új szívet és új lelket ad, hanem többet is mond: ez az új lélek, amit ad, az Ő saját lelke! Valójában ennek az ígéretnek a teljesedése történt meg pünkösdkor: Isten lelkét nyerték el mindazok, akik a felházban voltak, majd nem sokkal később több ezer ember, majd pedig mindazok, akik hittek Jézus Krisztusban szerte a világon. A kereszténység lényege és alapja volt ez a tapasztalat, mert bűntelen emberi élet mindenkor csak Krisztus lelkéből fakadhatott.

Az egyetlen lehetséges megoldás a bűn problémájára, ha tökéletes isteni élet jelenik meg a mi emberi testünkben. Ezt az életet hozza el nekünk Jézus Krisztus személyesen, úgy, hogy lelke által a mi testünkben él. Bár a Biblia sok helyen igen világosan tesz bizonyságot erről az igazságról, mégis mára fájdalmasan elhomályosodott ez az örömhír. Álljon itt ezért néhány bizonyíték:

Jézus előre megígérte személyes jelenlétét a tanítványoknak:

„Nem hagylak titeket árvákul; eljövök ti hozzátok. Még egy kevés idő és a világ nem lát engem többé; de ti megláttok engem: mert én élek, ti is élni fogtok. Azon a napon megtudjátok majd ti, hogy én az én Atyámban vagyok, és ti én bennem, és én ti bennetek.” (Jn 14:18-20)

„Erről ismerjük meg, hogy benne maradunk és ő mibennünk; mert a maga Lelkéből adott minékünk.” (1Jn 4:13)

A hívőben Krisztus lelke lakik, amely egyszersmind az Atya lelke is:

„De ti nem vagytok testben, hanem lélekben, ha ugyan az Isten Lelke lakik bennetek. Akiben pedig nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé. Hogyha pedig Krisztus tibennetek van, jóllehet a test holt a bűn miatt, a lélek ellenben élet az igazságért. De ha Annak a Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ugyanaz, aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az ő ti bennetek lakozó Lelke által.” (Róm 8:9-11)

„Nem tudjátok-é, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke lakozik bennetek?” (1Kor 3:16)

„Aki pedig az Úrral egyesül, egy lélek ő vele.” (1Kor 6:17)

Krisztus (lelke által) személyesen lakozik a hívőben:

„Avagy nem ismeritek-é magatokat, hogy a Jézus Krisztus bennetek van?” (2Kor 13:5)

„Valamely lélek Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentől van.” (1Jn 4:2b)

„Lőn az első ember, Ádám, élő lélekké [pszühé]; az utolsó Ádám megelevenítő Lélekké [pneuma].” (1Kor 15:45)

Láthatjuk tehát, hogy bár testben Jézus kereszthalála után a mennybe ment, lelke által pünkösd napjától fogva jelen van és él mindazokban, akik hisznek benne. Ez az egyetlen és tökéletes megoldás a bűn problémájára. Ugyanis ahogyan Jézus tökéletes emberi életet élt 2000 évvel ezelőtt itt a földön, Ő ugyanúgy ma is csak tökéletes életet képes élni mindazokban, akik hittel átadják neki az életüket. Pál apostol így vall erről:

„Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta érettem.” (Gal 2:20)

Mélyreható megoldás

Mikor Keresztelő János Jézus szolgálatát készítette elő, így prófétált:

„A fejsze pedig immár a fák gyökerére vettetett.” (Mt 3:10)

Ez a néhány szó nagyon pontosan fejezi ki azt, amit Isten Krisztus által tett: Nem bajlódott a romlott gyümölcsökkel, azaz a rossz cselekedetekkel. A fák gyökerét, a gonoszság forrását vette kezelésbe: A gonosz emberi szív helyébe szeretettel és igazsággal teljes isteni lelket ad, a saját lelkét.

Ez az az ajándék, amit nekünk is felkínál. Nem kér érte semmit, hiszen nem is tudnánk tenni érte semmit. Minden, amit tehetünk, hogy megköszönjük ezt a csodálatos ajándékot.

„A hitből való igazság pedig így szól: Ne mondd a te szívedben: Kicsoda megy föl a mennybe? (azaz, hogy Krisztus aláhozza;) Avagy: Kicsoda száll le a mélységbe? (azaz, hogy Krisztust a halálból felhozza.) De mit mond? Közel hozzád a beszéd, a szádban és a szívedben van.” (Róm 10.6-8)

„Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez.” (Ef 2:8)

Örök élet

Valójában egyetlen olyan emberi élet van, amelyik alkalmas arra, hogy örökké létezzen. Ez az egyetlen, tiszta, emberi élet Krisztusé, Ez az egyetlen olyan emberi élet, amely összhangban van Isten törvényével. Krisztus azért lett emberré, azért halt meg, és azért támadt fel, hogy ezt az emberi életet létrehozza, és elérhetővé tegye számunkra. Amikor emberré lett, így szólt:

„Hogy teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van.” (Zsolt 40:9)

Jézus földi életében mindig összhangban volt a törvénnyel, hiszen a törvény a szívében volt. A törvényt „igazán jelentette meg” (mutatta be), hiszen az Ő szívéből természetszerűen fakadt mindaz, amit egyébként a törvény szavakkal kifejezett. Ő nem azért cselekedte a törvényt, mert kötelező volt számára, hanem azért, mert isteni életéből fakadtak a szeretettel teljes cselekedetek. Ő maga mondta: Nem azért jött, hogy eltörölje a törvényt, hanem azért, hogy betöltse. Valójában a törvény mindig is Jézus Krisztus jellemének leírása volt, és most az, akiről a törvény szavai szóltak, végre valóságosan megjelent az emberek között, láthatóan, érezhetően, kézzelfoghatóan.

És most ezt az életet Jézus Krisztus felajánlja mindazoknak, akik hittel elfogadják azt. Ám ne feledjük egy percre sem, ez az élet sehol máshol nincs meg, csak Krisztusban:

„És ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nékünk az Isten és ez az élet az ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet: akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” (1Jn 5:12)

Láthatjuk, hogy Krisztus az ő igaz és örök életét nem önmagától függetlenül adja, ez az élet egyedül Őbenne van. Tehát aki ezt az igaz és örök életet szeretné megkapni, annak magát Krisztust kell befogadnia. És akkor Krisztussal együtt, Krisztusban az övé lesz Krisztus élete, igazsága, ereje, tisztasága, bölcsessége, és mindaz, ami Krisztusé.

„Áldott legyen az Isten, és a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, a ki megáldott minket minden lelki áldással a mennyekben a Krisztusban.” (Ef 1:3)

Mivel a törvény cselekedeteiből az évszázadok alatt senkinek nem sikerült igazzá válnia, ezért egy másik szövetségre volt szükség, hogy az embert kimentse saját gonoszságából, és igazságot adjon neki. Így olvassuk ezt a Római levélben:

„Most pedig törvény nélkül jelent meg az Istennek igazsága… Istennek igazsága pedig a Jézus Krisztusban hit által mindazokhoz és mindazoknak, akik hisznek.” (Róm 3:20-21)

Isten igazsága tehát megjelent, hogy a miénk legyen. Ez nem egy elméleti igazság, nem egy tanrendszer, sem pedig egy egyház vagy egy vallás vagy szertartások vagy akár jócselekedetek összessége, hanem Isten igazsága: Jézus Krisztus.

„Az ő idejében megszabadul Júda, és Izráel bátorságosan lakozik, és ez lesz az ő neve, amellyel nevezik őt: Az Úr a mi igazságunk!” (Jer 23:6)

Ő az, aki megjelent testben, és Ő az, aki ma zörget az ajtód előtt, és azt kérdezi, akarod-e, hogy veled legyen mától fogva minden nap? Szeretnél-e azzal élni, aki a világokat teremtette? Azzal, aki a testedet megformálta, aki előre gyönyörködött az arcodban, aki ott volt, amikor először sírtál fel, ott volt, amikor ma reggel felébredtél, és ott lesz, amikor utoljára hunyod le a szemed? Aki mindig szeretni fog, bármit is tettél vagy teszel? Szeretnél-e minden napot azzal tölteni, aki minden bánatodat és örömödet a szívén viseli? Szeretnéd-e arra bízni a sorsodat, akinek a szeretete minden vétkedet elfedezi? Akire mindig számíthatsz, és aki soha nem szégyenít meg? Kell-e neked valaki, akit valójában az egész világ megvet, és akiért majd téged is megvetnek, ha befogadod? Ő a mi Megváltónk, Ő Isten szeretete. Ő Isten igazsága. Isten egyszülött Fia ma arra kér, töltsd vele az örökkévalóságot. Mit válaszolsz?

És mi a helyzet a Tízparancsolattal?

Mielőtt lezárnánk a tanulmányunkat, szükséges feltenni még egy kézenfekvő kérdést: Ha Isten áldásai kizárólag csak Krisztusban vannak, Ő pedig kizárólag hit által a miénk, akkor ez azt jelenti, hogy az Ó Szövetség többé nincs érvényben?

Ma sok keresztény úgy véli, hogy a Tízparancsolat érvényét vesztette. Sokan úgy érvelnek, hogy az Ó Szövetség csak a zsidóknak adatott, így a Tízparancsolat csak rájuk volt kötelező érvényű. Aki pedig az Új Szövetség részese, arra nem érvényes az Ó. Eszerint akkor igazuk lenne?

Nos, ahhoz, hogy egy szövetség érvényes legyen valakire, kétségkívül szükséges a beleegyezése. Senki sem próbálna meg tartozást behajtani egy olyan szerződés alapján, amit a másik fél nem írt alá. Az Ó Szövetség kétségkívül a zsidó néppel köttetett, így eszerint bárki (legalábbis aki nem izraelita vallású) nyugodt szívvel állíthatja, hogy őrá nem érvényesek az ó szövetségi rendeletek, a Tízparancsolatot is beleértve. Ugyanakkor eszerint nyilvánvalóan azokra az ígéretekre sem tarthat számot, amelyeket Isten az Ószövetségben adott. Pál apostol így fogalmaz:

„Mert a kik törvény nélkül vétkeztek, törvény nélkül vesznek is el.” (Róm 2:12)

Másfelől viszont – kérdezhetnénk – miért is lenne szükség az Ó Szövetség ígéreteire, ha az Új Szövetség ígéreteit elnyerve mindent megkaphatunk?

De emlékezzünk csak, miben is áll valójában az Új Szövetség? Abban, hogy Isten mindent nekünk ad – Krisztusban. Az Új Szövetségben Isten egyetlen ajándékot ad nekünk, és ebben az egyetlen ajándékban pedig mindent nekünk ad. Ez az ajándék pedig az Ő egyszülött Fia.

Ha pedig mi eggyé lettünk Jézus Krisztussal, akkor mindaz, ami az övé, a miénk is. Mindaz, aminek Ő részese, annak mi is. Róla pedig ezt olvassuk:

„…kibocsátotta Isten az ő Fiát, aki asszonytól lett, aki törvény alatt lett…” (Gal 4:4)

Jézus tehát zsidó asszonytól született, így a törvény alatt lett, azaz a Tízparancsolat követelményei és ígéretei érvényesek a számára. Mi, ha az Új Szövetség részesei akarunk lenni, akkor Krisztust kell befogadnunk. Ha viszont befogadjuk Krisztust, akkor Őbenne mi is részeseivé válunk az Ó Szövetségnek.

Ugyanakkor mivel Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz, ezért amikor bennünk él, akkor is örömét leli abban, hogy Isten akaratát cselekedje. Az Ő szíve a mi új szívünk, és az Ő szívében, az Ő „keblének közepette” van Isten törvénye. Így teljesedik be az ígéret, hogy Isten a mi szívünkbe írja az Ő törvényét.

„Törvényemet az ő belsejökbe helyezem, és az ő szívökbe írom be…” (Jer 31:33)

Nem a mi dolgunk tehát, hogy állandóan a törvényre összpontosítva igyekezzünk jócselekedeteket kicsikarni magunkból. A mi dolgunk az, hogy higgyünk Krisztusban, és őrá figyeljünk.

„Felele Jézus és monda nékik: Az az Isten dolga, hogy higgyetek abban, akit ő küldött.” (Jn 6:29)

„Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégezőjére Jézusra, aki az előtte levő öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, s az Isten királyi székének jobbjára ült.” (Zsid 12:2)

Krisztus pedig bennünk is azért jön, hogy betöltse a törvényt, nem pedig azért, hogy eltörölje. Így Krisztusban teljesíti Isten azt az ígéretét is, hogy mi betöltjük a törvényt.

„Azt cselekszem, hogy az én parancsolatimban járjatok és az én törvényeimet megőrizzétek és betöltsétek.” (Ezék 36:27)

A Tízparancsolat törvénye tehát betöltésre kerül a hívő életében – mivel Krisztus tölti azt be. Az Ó Szövetség ígéreteinek áldásai így teljes joggal áradnak Krisztusra, mint aki megtartotta és megtartja a parancsolatokat. Rajta keresztül pedig mindezek az áldások – érdemtelenül – ránk is áradnak, mert Ő eggyé tette Önmagát velünk.

Dicsőség az Úrnak mindörökké!

Pozsár László