Noha különböző emberek körében mindig is éltek különböző elképzelések az igazságról, valójában csak egyetlen valódi mércéje van az igazságnak, ez pedig a törvény által kinyilatkoztatott isteni jellem. Ellen White azt írja, hogy „az igazság a jó cselekvése” (KP, 312. old.), ugyanakkor Isten törvénye – lelki jelentése szerinti helyes értelmezésében – pontosan meghatározza, mi a jó cselekvése. Róma 3:21 olvasása azonban érdekes megvilágításba helyezi előttünk az igazságot:

„Most pedig törvény nélkül jelent meg az Istennek igazsága, a melyről tanúbizonyságot tesznek a törvény és a próféták.” (Róm.3:21)

Ha a jó cselekvése az igazság, a jócselekedeteket pedig a törvény határozza meg, akkor hogy lehet, hogy létezik „törvény nélküli” igazság? Sok keresztény megütközik ezen a ponton. Nehezen tudják elfogadni, hogy van egy olyan út az üdvösséghez és a győzelemhez, amely nem függ a törvénytől, ill. attól, hogy maga az ember megtartotta-e a törvényt. Azt gondolják, hogy egy ilyen nézet megcsorbítja a törvény tekintélyét, és hanyag, lusta, jócselekedeteket nélkülöző vallást eredményez. De tegyük most félre előítéleteinket, és nézzük meg, mit mond a Biblia.

Ha Ellen White azt mondta, hogy az igazság a „jó cselekvése”, és ez pontos meghatározása az igazságnak, akkor világos, hogy senki sem lehet igaz, hacsak azt nem cselekszi, ami jó. Ez olyan egyszerű, és könnyen érthető, hogy a legtöbb ember arra a következtetésre jut, hogy igazságtalanságuk problémájára az a megoldás, ha fogják magukat és elkezdenek jót cselekedni. Azonban akik őszinték, csakhamar leküzdhetetlen akadállyal találják magukat szembe. Rájönnek, hogy lehetetlen feladatba vágták a fejszét, mert minden erőfeszítésük, ami a jó cselekvésére irányul, szüntelen csak kudarcba fullad, és rájönnek, hogy lehetetlen jót cselekedniük, azaz képtelenek igazzá válni a jó cselekvése által. Néhányan, akik nem elég őszinték magukkal szemben, azzal áltatják magukat, hogy valójában a siker útján haladnak, és már igazak, mert megtartják a törvény külső formáit – az ilyen igazság azonban nem ér többet a szennyes ruhánál, és csak képmutatáshoz vezet.

Világos, hogy az ember nem képes megigazulni a törvény iránti engedelmességből, azonban mivel az igazság a „jó cselekvése”, nem beszélhetünk igazságról ott, ahol nincsenek jócselekedetek. Azaz ha a törvény nincs megtartva.

Ellen White azt is mondja, hogy a bűn egyetlen meghatározása az, hogy „a bűn pedig a törvényszegés”. Ez azt mutatja, hogy nem beszélhetünk bűnről, ha a törvény nincs megszegve. A „bűn” ellentéte az „igazság”. Ha azt mondjuk, hogy senki sem lehet bűnös, csak ha megszegi a törvényt, akkor az is ugyanúgy érvényes, hogy senki sem lehet igaz, csak ha megtartja a törvényt, azaz jót cselekszik. Összhangban van ez a Szentírás tanításával?

Igazság törvény nélkül

Látszólag ellentmond a Biblia önmagának, amikor „törvény nélküli” igazságról beszél. Ha ugyanis a törvény mondja meg, mi az igazság, hogyan létezhet a „törvény nélküli” igazság, amiről Pál beszél?

A válasz egyszerű, ugyanis Pál azért használta ezt a kifejezést, mert a mi megigazulásunknak semmi köze nincs ahhoz, vajon mi megtartottuk-e a törvényt, vagy cselekedtük-e a jót – nem mintha a törvény nem lett volna betöltve, hanem mert nem mi tartottuk meg. Ez Isten tulajdon igazsága, olyan igazság, ami Magával Istennel egyenértékű, olyan tisztaság, amelyből tökéletes, szeplőtelen jócselekedetek fakadnak, és ami ugyanakkor – bármilyen elképesztő is – teljes mértékben a miénk lehet, mindenféle erőfeszítés, vagy cselekedet nélkül. Egyszerűen azáltal válunk jogosulttá rá, hogy hiszünk Krisztusban.

A kérdés csupán az, miféle jogi eljárás által igazít meg minket Isten cselekedetek nélkül? Ha igazságos és igazán ítél, hogyan jelentheti ki, hogy bűntelen vagyok, nincs bennem álnokság, hogyan fogadhat vissza barátságába, és adhatja meg nekem az örök élet ajándékát, ha egész életemben semmi jót sem tettem? Hol van ebben az igazság? Lássuk meg, hogy a Biblia szerint az igazság ajándéka „a Jézus Krisztusban való hit által” adatik (Róm.3:22), és hogy mi „Őbenne” Isten igazságává leszünk (II.Kor.5:21).

Csak egyetlen ember van, aki valaha is tökéletesen – és abszolút tökéletesen – megtartotta a törvényt. Egyedül egyvalaki töltötte be a törvény minden követelményét. Ez a valaki természetesen Jézus Krisztus. Soha senki másnak nem sikerült eddig. De nekem mi hasznom van ebből? Neki sikerült, nekem nem. A válasz ebben a kifejezésben rejlik: „Őbenne”. Mi Őbenne leszünk Isten igazságává (II.Kor.5:21).

Ádámban elkárhoztunk

Ezt csak akkor érthetjük meg, ha felismerjük, milyen az emberiség természetes állapota, és hogy hogyan került ebbe az állapotba.

Amikor Ádám vétkezett kezdetben, bűne az egész emberi nemzetségre kihatással volt. Tettei nem csupán saját életére hatottak, de az egész emberiségre is kihatással voltak. Cselekedetei következtében minden utódja a következő állapotba születik:

a) Bűnös, gyenge, természet szerint rosszra hajló.

b) Megromlott, halandó, beteges, állhatatlan.

c) Istentől elidegenült, elfogadhatatlan Előtte, természet szerint ellensége.

d) Kárhozott, azaz arra van ítélve, hogy meghaljon, és örökké halott is maradjon.

Nincs ember, aki őszintén kutatva a Bibliát tagadhatná e tényeket, sokak számára mégis nehézséget jelent egyik-másik elfogadása. Könnyű belátni azt, hogy Ádám romlottsága öröklődött gyermekeiben. Ez logikus következménye a természet törvényeinek. Ádám gyermekei gyenge, bűnre hajló, beteges, erőtelen természetet örökölnek. Ezeket a tulajdonságokat génjeikben hordozzák. Amit viszont sokan nehezen értenek meg, az, hogy Ádám a pozícióját is elvesztette. Többé már nem volt elfogadható Isten előtt, és halálra lett ítélve. Isten szándékosan elzárta őt az élet fájától, hogy meghalhasson. Ez tekinthető a bűn következményének is, mivel azonban Isten tudatosan rendelte ezt el, tekinthetjük a bűn büntetésének is. Tehát nem pusztán a természet erőinek kihatásairól van itt szó (következmények), hanem egy bíró megfontolt ítéletének végrehajtásáról is (büntetés).

A leglényegesebb kérdés az, vajon Ádám gyermekei csak a bűn következményeit kell elszenvedjék, vagy a büntetést is? Ez kulcskérdés. Ha ezt nem értjük meg, akkor a hit általi megigazulást sem tudjuk helyesen megérteni. Gondolkozzunk csak. Ádám gyermekei mind el lettek tiltva az élet fájától. Nem csak Ádám útja lett elzárva a fától tehát, mert angyali őrző lett kirendelve, hogy megakadályozza őt és utódait, hogy egyenek a fáról.

„Ha az ember a bukás után is szabadon ehetett volna az élet fájáról, örökké élhetett volna, és így a bűn örökre fennmaradt volna. Azonban a kerúbok és a lángoló pallos, amely az ‘élet fájának útját’ [I.Móz.3:24] őrizte, gátat szabott Ádám egész családjának, hogy senki se részesülhessen az életadó gyümölcsből. Ezért nincs halhatatlan bűnös.” (NK, 1888-as kiadás, 533-534. old.)

Más szavakkal: világos tehát, hogy Ádám utódai nem csak a megromlott természetet örökölték, de a rá rótt büntetés alól sem kaptak felmentést. Vele együtt kárhozatra lettek ítélve. Amíg ezt nem értjük igazán, addig ez egy meglehetősen ellenszenves tanításnak tűnhet, és be kell valljam, hogy én is csak sokára tudtam megemészteni. De amikor végre megértettem, és megláttam, mi köze mind ennek a megváltásomhoz, örömmel és boldogan fogadtam el, mint az egyik leghasznosabb tényt, amit valaha is felfogtam az evangéliummal kapcsolatban.

Vajon ha Krisztus soha nem lépett volna fel az emberiség érdekében, Ádámnak hány utóda örökölte volna az örök életet? Egyetlen egy sem! Vajon ki támadt volna fel a sírból, miután meghalt? Senki sem. Kicsoda cáfolhatná e nyilvánvaló tényeket? Egyáltalán nem számított volna, ha valaki egy napos vagy ezer éves korában halt is volna meg. Krisztus megelőlegezett kegyelmén kívül az ember örök halálra van kárhoztatva. Ez a kárhoztatás pedig az egész emberiségre nézve érvényes. Honnan ered ez a kárhoztatás? Olyasminek köszönhető ez, amit mi személyesen cselekedtünk? Azért van rajtunk, mert megszegtük volna a törvényt? Egyáltalán nem! Egyszerűen ilyennek születtünk! Természetünkből fakadóan már születésünkkor is Isten ellenségeiként jöttünk a világra, halálos ítélettel a fejünkön.

Egy képzett tanító

Pál ezt a lehető legvilágosabban Róm.5:12-19-ben tárta elénk, egy olyan helyen, ahol kifejezetten az evangéliumot magyarázta. Mint ismeretes, Pál azt a küldetést kapta, hogy a pogányoknak hirdesse az evangéliumot, olyan embereknek, akiknek nem voltak előzetes ismereteik Jehováról, és akiknek gondos tanításra volt szükségük, hogy meggyökerezzenek az igazság alapelveiben. Hogy felkészítse feladatára, Krisztus személyesen tanította Pált az evangéliumra, mégpedig különleges isteni kinyilatkoztatás által (Gal.1:11, 12).

Figyelemreméltó, Pál milyen képesítést kapott az igazság hirdetésére. Valószínűleg sokkal alkalmasabb volt a feladatra, mint bármelyik másik bibliai író, és bár sokan nehezen érthetőnek tartják írásait, a probléma valójában az, hogy egyszerűen nem akarják elfogadni, amit mond. Például amikor azt olvassák Páltól, hogy „nem vagyunk a törvény alatt” (Róm.6:14), azt gondolják: „Ez lehetetlen. Vajon mit ért Pál ezalatt?” És ezzel tovább is lépnek rajta, és ráragasztják a „nehezen érthető dolog” címkét. A hiba azonban nem Pálban van, hanem a dédelgetett elméleteikben.

Hasonlóképpen, amikor Pál azt mondja, hogy „Ádám bűne mindnyájunkat bűnössé tett, és mindnyájunkat kárhozatra juttatott”, mi általában ezt válaszoljuk rá: „Értelek, Pál, de nem vehetem komolyan, amit mondasz. Egy ilyen gondolatnak semmi értelme nincs, úgyhogy feltételezem, hogy egyszerűen csak hanyagul fejezted ki a mondanivalódat.” És ezzel ezt is besuvasztjuk a „nehezen érthető dolgok” közé. De ezek a napnál is világosabb kijelentések pontosan azt jelentik, amit Pál mondani akar velük. Az a probléma, hogy mi nem akarjuk elfogadni, amit olvasunk. Meg se tudom számolni, hány évig voltam ebben én is vétkes! Hiába olvastam Pál ezen kijelentéseit, nem voltam hajlandó elfogadni őket úgy, ahogy vannak. Azt gondoltam, csak a személyes viselkedésemért érhet az ítélet, és úgy tűnt, Pál kijelentései ellentmondanak ennek. Így éveken keresztül megloptam magamat az evangélium néhány leglényegesebb tényezőjének helyes megértésétől, mivel korlátolt elgondolásaim megakadályoztak abban, hogy elfogadjam Pál tanítását.

Kárhozat törvény nélkül

De mi van, ha valaki ezt mondja: „Nos, ez még sincs így, mert Jézus megelőlegezte az ember megváltását.” Ez tökéletesen igaz, Istennek hála. Azonban hogy megértsük, mit tett Krisztus, előbb meg kell értenünk, milyen állapotban van az ember Krisztus kegyelmén kívül. A Biblia pedig azt mondja, hogy mindnyájan kárhozatra lettünk ítélve Ádám bűne miatt (Róm.5:18, 19). Azaz „törvény nélkül” lettünk kárhozatra ítélve. A törvény Ádámot kárhoztatta el, mert ő szegte meg. Mi azonban úgy részesültünk ebből a kárhoztató ítéletből, hogy személyesen még egyetlen törvényt sem szegtünk meg. Az, hogy kezdettől fogva kárhozat fiai vagyunk, teljesen független attól, vajon megtartottuk-e a törvényt, vagy sem. Születésünk pillanatától fogva kárhozatra voltunk ítélve, még mielőtt értelmünkkel felfoghattuk volna, hogy van törvény. Természetesen valaki valóban megtörte a törvényt. Ez a valaki pedig Ádám volt, és ezzel a tettével igazság nélkülivé, azaz igazságtalanná vált. Ezt az igazságtalanságát viszont minden utódjára továbbörökítette. Mindazok, akik őbenne vannak, azért kárhoznak el, amit Ádám cselekedett.

Ugyanaz az elv

Valaki talán azt mondja erre: „ez értelmetlen és igazságtalan”. De álljunk csak meg egy pillanatra. Vajon akkor az is értelmetlen és igazságtalan-e, hogy azért, mert egy ember, a második Ádám betöltötte a törvényt, és igazságot cselekedett, mi mindnyájan megigazuljunk? Vajon ennek miféle jogi alapja van? Hogy lehet ez tisztességes és jogos és igaz? Amikor Sátán azzal vádolja Istent, hogy nincs joga megigazítania minket annak alapján, amit másvalaki cselekedett, hogyan felel neki Isten? Ő vajon igazságtalan? Vajon az Ő eljárása tisztességes, jogos és igaz-e? Kedves Testvéreim, ha elfogadjuk, hogy Isten igazságosan jár el, amikor EGYETLEN ember cselekedetei alapján igazít meg minket, akkor hogyan mondhatjuk azt, hogy igazságtalanul jár el, amikor UGYANAZON elv szerint egyetlen ember cselekedete miatt ítél el minket? Mindkét eljárás ugyanazon elven alapszik, azaz hogy egyetlen ember cselekedetei vannak ránk kihatással (Róm.5:15-19). Ha Ádám és utódai esetében nem áll meg ez az elv, akkor Krisztus és lelki utódai esetében sem működhet. Legyünk következetesek, mert Isten is az!

Ismét felmerül azonban a kérdés, vajon hogy lehet ez jogszerű mindkét esetben? Hogyan lehet jogszerű, hogy az egy ember által szerzett előnyökből (vagy hátrányokból) többen is részesüljenek? Miféle törvényszerűségek vannak egy ilyen elv működése mögött?

A jogi alap

Amit Ádám tett velünk	Amit Krisztus tett velünk
1. Kárhozatba vitt minket	1. Megigazított minket
2. Halálra ítélt minket	2. Örök életet adott nekünk
3. Eladott minket az ördögnek	3. Visszavásárolt minket Istennek
4. Az ördög gyermekeivé tett minket	4. Isten gyermekeivé tett minket
5. Elidegenített minket Istentől	5. Megbékített minket Istennek
6. Isten ellenségeivé tett minket	6. Isten barátaivá tett minket
7. Testi gondolkodást adott	7. Lelki gondolkodást adott
8. Bűnösségéből részesített minket	8. Igazságából részesített minket
9. A bűn rabszolgáivá tett	9. Az igazság szolgáivá tett
10. Általa meghaltunk bűneinkben	10. Általa feltámadtunk az igazságra

Vegyük észre, hogy Ádámnak ugyanaz volt a jogi alapja elkárhoztatásunkhoz, mint ami Krisztusnak a megigazításunkhoz. Ha csak egy ponton is elvetjük, hogy Ádám jogosan járt volna el, azzal Krisztus jogos eljárását kérdőjelezzük meg ugyanazon a ponton.

Csak úgy érthetjük meg mindezt, ha elfogadjuk azt az elvet, hogy ebben a vonatkozásban Isten egy egységként kezeli az egész emberiséget. Azon az alapon teszi ezt, hogy az egész emberi nemzetség ugyanannak a létformának a részese, azaz ugyanaz az élet van mindnyájunkban. Ez az élet Ádám élete, a Biblia pedig azt tanítja, hogy két Ádám van. A kettőjük élete különbözik, nem ugyanaz a létformájuk: az egyik kárhozott és megromlott, a másik viszont szeplőtelen és teljes mértékben elfogadható Isten szemében. Isten ezen két ember, az első és az utolsó Ádám cselekedeteit veszi figyelembe, amikor az emberiségről van szó.

Gondolkozzunk csak el egy pillanatra, vajon miért is mondja a Biblia Jézust az utolsó Ádámnak (I.Kor.15:45)? Azért, mert Ádámhoz hasonlóan Ő is az emberiség feje, azaz képviselője lett. Ádám volt az emberiség atyja, és ennek alapján az egész emberi nemzetség őbenne volt, amikor Isten megteremtette őt. A ma élő emberiség pusztán csak folytatása Ádám eredeti életének, amely nem sokkal megteremtése után beszennyeződött, és aminek kárhozatos öröksége ma hat milliárd emberre terjed ki. Bár Isten egyen-egyenként szeret minket, az ember bukásának és megváltásának nagy eseményeire való tekintettel mégis egyetlen nemzetségként bánik velünk. Cselekedetei az egész emberiség érdekében történtek, és a megváltás tervét is ebből a nézőpontból kell szemlélnünk.

Más szavakkal: Ádám vétkezett, ezért őbenne mindenki elkárhozik. Krisztus igazságot cselekedett, ezért Őbenne mindnyájan megigazulnak. Megváltásunk vagy elkárhozásunk teljes egészében attól függ, hogyan viszonyulunk e két Ádámhoz. Hogy megmenekülök-e, nem azon múlik, hogyan viszonyulok a törvényhez, hanem hogy hogyan viszonyulok e két emberhez. Krisztusban üdvösség van, Ádámban kárhozat. Isten egyénenként fog minket megmenteni, de személyes üdvösségünk egyetlen-egy dolgon múlik csupán; mégpedig azon, hogyan viszonyulunk e két Ádámhoz. Az egyikben elveszünk, akármit is cselekedtünk (tehát függetlenül a törvénytől), a másikban pedig megmenekülünk, akármit is cselekedtünk (tehát függetlenül a törvénytől). Üdvösség tekintetében egyedül e kettő számít, nem a mi cselekedeteink. Mindaz, amit tehetünk, hogy eldöntjük, melyik embernek akarunk részesei lenni. Ha az első Ádámban maradunk, ahova bele is születtünk, az az örök halált jelenti számunkra. Ellenben ha hit által beleszületünk a második Ádámba, örök életünk van.

Ez a jogi alapja annak, hogy vagy elveszünk Ádám által, vagy megmenekülünk Krisztus által. Nem arról van tehát szó, hogy áthárult volna ránk Ádám felelőssége, vagy hogy Krisztus átvette volna a mi felelősségünket. Ezek a gondolatok valóban ellenkeznek az értelemmel és a jogossággal. Egyedül úgy lehet mindez ésszerű és jogos, ha megértjük, hogy mi mind Ádámban voltunk, amikor vétkezett. Ott voltunk, belekeveredtünk, és ezért az Ádám felett aznap kimondott ítélet a mi ítéletünkké is vált, mivel mi is ott voltunk. Életünk és ádámi létformánk kárhozatra van ítélve. Az adventista úttörők így látták ezt a kérdést:

Az úttörők nézetei

„Az a kérdés, vajon a második Ádám igazsága ugyanolyan messzire hat-e, mint az első Ádám bűne? Nézzük meg közelebbről. Mindenféle beleegyezésünk nélkül, anélkül, hogy bármilyen formában beleszólhattunk volna, mindnyájan ott voltunk az első Ádámban; őbenne voltunk. Az egész emberi nemzetség ott volt az első Ádámban. Amit ez az első Ádám, az első ember tett, az minket is érintett, minket is belekevert. Az első Ádám cselekedete vitt bele minket a bűnbe, a bűn vége pedig halál, ez viszont mindnyájunkra elhat, és mindnyájunkat érint.” (A. T. Jones, Generálkonferenciai közlöny, 1895 – 14. prédikáció)

„Amikor Isten megteremtette Ádámot, ezzel az egész emberi családot megteremtette, a földkerekség összes nemzetségét. Ez az jelenti, hogy amikor megteremtette Ádámot, és ráruházta a hatalmat, hogy a saját képére nemzzen utódokat, tulajdonképpen az élet forrását helyezte el benne; úgyhogy amikor megteremtette Ádámot, már látta Ádámban az összes emberi lényt, aki valaha is volt és lesz a földkerekségen, mivel minden embert, aki csak van a földkerekségen, Ádámban teremtett meg.” (W. W. Prescott, A család feje, 1895, Generálkonferencia)

„Ez az, amit a Zsidókhoz írt levél hetedik fejezete is bemutat, amint utaltunk is rá, azaz hogy Isten hogyan láthatta már Ádámban is az egész emberi családot, és hogyan teremthette meg Ádámmal együtt az egész emberi családot. De ez az ige sokkal többet mond ennél. Olvassuk el ismét Zsid.7:9, 10-et: „És hogy úgy szóljak, Ábrahámnál fogva tized vétetett Lévitől is, a tizedszedőtől, mert ő még az atyja ágyékában vala, a mikor annak elébe ment Melkisédek.” Amikor Ábrahám tizedet fizetett Melkisédeknek, Lévi is tizedet fizetett neki őbenne, mivel még atyja ágyékában volt, amikor Melkisédek találkozott vele. Mindazt, amit Ábrahám tett, Lévi is megtette őbenne.” (W. W. Prescott, A család feje, 1895, Generálkonferencia)

Igaznak lenni Krisztusban

Ugyanezen elv szerint, az új emberi nemzetség már Krisztusban volt, amikor Ő itt élt, meghalt és feltámadt. Az új emberiség minden tagja ott volt, és ez az új emberiség igaz módon élt, tökéletesen megtartotta Isten törvényeit, és ezért teljesen jogos, ésszerű és logikus, hogy mindenki, aki részese lesz ennek az új emberiségnek, azaz tagjává válik ennek az új emberi nemzetségnek, öröklés által részesül minden áldásából. Isten Krisztus igazságát tulajdonítja mindazoknak, akik hisznek Krisztusban, és ez nem csak színjáték. Istennek nem szokása, hogy azt állítsa valamiről, hogy úgy van, ha a valóságban nincs úgy. Nem, ez nem lenne igazságos. Értelmetlen és jogtalan lenne Isten részéről, ha csupán csak azért nyilvánítana egyes embereket igaznak, mert másvalaki igaz volt. Az igazság ezzel szemben az, hogy Isten azért tulajdoníthatja nekünk Krisztus igazságát, mert valóban részeseivé LETTÜNK Krisztus életének!! Így most már a törvényt is tökéletesen meg tudjuk tartani.

Ó, milyen csodálatos mindez! És ez nem színjáték, mert az ő valóságos testébe, Krisztus életébe keresztelkedtünk és merítkeztünk be, amikor részesültünk a szent lélekből (I.Kor.12:13). Valóságosan részesévé lettünk Krisztus életének, az új emberiségnek, azaz az utolsó Ádámnak. Így lettünk Isten igazsága ŐBENNE!! „Az Ő testének tagjai vagyunk, az Ő testéből és az Ő csontjaiból valók.” (Eféz.5:30). Ezért Ő a mi igazságunk. Az Ő igazsága a mi igazságunk. Mivel egyek vagyunk, ugyanazok vagyunk, az Ő testének, az Ő életének, az Ő létének részesei.

Az a kifejezés, hogy „Krisztus a mi igazságunk”, sokunkban csak szegényes értelemmel bírt a Krisztussal való kapcsolatunk természetét illetően. Sokan arra a következtetésre jutottak, hogy Isten valami megmagyarázhatatlan elv alapján különálló egységként adja nekünk Krisztus igazságát. Amíg azonban nem látjuk, hogy Isten nem csupán „igazságot” akar nekünk adni, hanem egy egészen új életet – egy olyan létformát, amiben az igazság már bevégzett valóság, és létező tény –, addig azt sem fogjuk tudni megérteni, Isten hogyan tehette meg mindazt jogosan Krisztus által, amit értünk tett.

Igazság szerint Isten mindezt nem is annyira Krisztuson keresztül, vagy Krisztus által cselekedte, mint inkább Krisztusban. Gondolkodjunk el ezen, kedves Testvérek. Van különbség, méghozzá óriási, és csak ha meglátjuk ezt a különbséget, akkor fogjuk tudni igazán értékelni a hit általi megigazulást és a megváltás tervét.

Forrás: Open Face, 2006. január

David Clayton