„A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.” (Zsid 11:1)

A hit tényeken alapul. Nem lehet igazán hinni valamiben, ami nem valós tény. Az igevers azt mondja, hogy a hit: valóság. A valóság létező dolgokat jelent. A hit segítségével az ember képes megragadni már létező valóságokat, akkor is, ha ezek jelenleg még nem mind láthatóak.

Nagyon fontos megértenünk: nem a hit hozza létre a valóságot! A hit csupán csatornát biztosít, melyen keresztül megragadhatjuk a valóságot. Soha ne feledjük, hogy akár hiszünk, akár nem, az a valóság akkor is létezik. Gyakran helytelenül gondolkodunk a hitről, mert félreértjük Jakab következő szavait:

„De kérje hittel, semmit sem kételkedvén: mert a ki kételkedik, hasonlatos a tenger habjához, a melyet a szél hajt és ide s tova hány. Mert ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól;” (Jak 1:6-7)

Ez az igevers rávilágít a hit kulcsfontosságú jelentőségére. Azt mondja, ha nincs hitünk, semmit sem kapunk. Hogyan viszonyulunk ehhez? Azt mondjuk: „Isten megköveteli a hitet” – de amikor imádkozunk valamiért, semmi nem történik. Ismét imádkozunk, és ezt mondjuk: „Hinnünk kell!” Próbálunk hinni, újra imádkozunk, és… ismét semmi. Ekkor gyarló emberi lényünkből felfakad a kérdés: „Miért nem válaszolsz?!” Jönnek a kérdések: „Miért olyan kemény az Isten, talán nem is törődik velem? Lehetséges, hogy még mustármagnyi hitem sincs? De különben is, miért nem válaszol Isten az alapján, amim van, mert biztos vagyok benne, hogy egy mustármagnyi azért csak van?!” Azon tipródunk, milyen sokat kér az Úr, magunkat pedig azzal frusztráljuk, mit kell még megtennünk, hogy kegyeibe fogadjon bennünket.

De amint feltesszük azt a kérdést, hogy „Mit követel Isten?”, rögtön egy hamis feltételezéshez nyúlunk, ami Isten hátára van akasztva – ez a tévedés pedig csak akkor foszlik szét, amikor igazán belenézünk Isten arcába.

Gondoljuk meg a következő kérdést: Mit használnánk Istennek, ha a világ minden hitét képesek lennénk felvonultatni? Abszolút semmit. Mi nem tehetjük Istent sem jobbá, sem rosszabbá hitünk által, nem tudunk Számára hasznot hozni sem hitünk, sem hitetlenségünk által. Amikor imádkozunk, vajon Isten leül, hogy méricskélje hitünket, és így szól: „Nem, még nem elég, több hitre van szükséged!” Pedig legtöbben így gondolkodunk, és ez a téveszme is csak arra mutat rá, hogy még mindig Isten hátát szemléljük.

Helyes hit

Lukács evangéliuma 8. fejezetében olvasunk a vérfolyásos asszonyról, aki megérintette Jézus ruhája szegélyét. Ez egyike azon bibliai történeteknek, melyek sok fejtörést okoztak nekem, mivel néhány felmerülő kérdést nem tudtam megválaszolni. Úgy tűnik, az asszony hite ezt diktálta számára: „Ha csak a ruhája szegélyét megérinthetem, meggyógyulok.” Nem azt tervezte, hogy Jézustól kérje a gyógyulást, és arra sem számított, hogy amikor megérinti Őt, Jézus rá fog jönni. Az asszony gyógyulásra vágyott, de úgy gondolta, nem elkéri Jézustól, hanem „kiveszi” Belőle. Mindezt ráadásul titokban akarta véghezvinni. Ez volt az asszony hite. Úgy hitte, van ott valami számára Jézusban, amit – ha akar – kivehet. Helytelen vagy helyes hite volt? Akármit is felelünk, tény, hogy hite működött! Ha pedig hatékony volt, hogyan lehetett helytelen?

Sőt, vegyük észre, hogy maga Jézus is megdicsérte az asszonyt, és megerősítette hitének helyességében. Először is kijelentette: „Valaki illetett engem…” Honnan tudta ezt? Így szólt: „Észrevettem, hogy erő származék ki tőlem.” Egyszer sem mondta: „Meggyógyítottam az asszonyt.” És ezt sem: „Megjutalmaztam őt hitéért.” Az alapján, amit mondott, úgy kell értelmezünk a történetet, hogy nem Jézus gyógyította meg az asszonyt, hanem ő maga vette el a gyógyulást! Ezután Jézus így szólt: „A te hited megtartott téged; eredj el békességgel!” Ez egy teljesen új világot tár fel előttünk: Vajon Isten azért vár a cselekvéssel, mert azt figyeli, mikor van már elég hitünk? Vajon Istennek van szüksége a hitünkre ahhoz, hogy cselekedhessen, vagy nekünk van szükségünk a hitre, hogy elvegyük azt, ami már megadatott?

Ne feledjük a kezdeti megállapításunkat: a hit tényeken alapszik! A tények már létező valóságok. Ha valami még nem létezik, akkor még nem igaz, és ezért nem lehet tény. A hit azt veszi el, ami már létezik. Amikor a hitet gyakoroljuk, nem arra kérjük Istent, hogy tegyen meg még valamit, hanem azt ragadjuk meg, amit Ő már megtett. Isten nem méricskéli hitünket: „Majd ha a 75%-ot eléred, az már elég jó lesz…” – vagy – „Még egy kicsit gyúrnod kell a hitre…” Más szóval: Isten már elrendelte a csodát, és megtapasztalása csak azon múlik, mikor nyújtjuk ki érte a hit karját, hogy elvegyük.

Amikor valaki kereszténnyé válik, vajon Isten abban a pillanatban adja meg számára az üdvösséget? Valójában Isten már kétezer évvel ezelőtt, a Golgotán megadta az üdvösséget minden embernek Fiában, Krisztus Jézusban. Az üdvösséget nem kell Istennek minden egyes alkalommal előteremtenie, amikor valaki hisz – ebben a pillanatban csak annyi történik, hogy a már előre elkészített üdvösséget megragadjuk, és hit által elfogadjuk, hogy ez az igazság. Amikor kérleljük az embereket, hogy térjenek Krisztushoz, nem Istent kérleljük, hogy tegyen még valamit, hanem az embereket szólítjuk fel, hogy elhiggyék és hitükkel megragadják az igazságot.

Nem Istennek van tehát szüksége a hitünkre ahhoz, hogy megáldhasson bennünket, hanem nekünk van szükségünk a hitre, hogy megragadhassuk a már rendelkezésünkre bocsájtott áldásokat.

„És Jézus felelvén, monda nékik: Legyen hitetek Istenben. Mert bizony mondom néktek, ha valaki azt mondja ennek a hegynek: Kelj fel és ugorjál a tengerbe! és szívében nem kételkedik, hanem hiszi, hogy a mit mond, megtörténik, meg lesz néki, a mit mondott.” (Mk 11:22-23)

Ez egy döbbenetes igevers, amit Jézus így vezet fel: „Legyen hitetek Istenben!” Ezután kifejti, ha valakinek van hite Istenben, akkor szólhat egy hegynek, és az engedelmeskedik. Ha parancsszóval szólsz, és szívedben nem kételkedsz, akkor akármit kérhetsz, megkapod!!! Jézus valóban azt várja tőlünk, hogy elhiggyük, és komolyan vegyük e kijelentést?

Lehetséges, hogy valójában nincs is hitünk?

A hit nem az abban való reménység, hogy valami be fog következni. A hit annak tudása, hogy a dolog megtörténik. Jó példa erre, amikor reggel ágyamból felkelve a padlóra lépek. Soha fel sem merül bennem a kérdés, vajon a padló elbírja-e a súlyomat, mert tudom, hogy ez így van. Egy másik példa a hitre: amikor felugrom a levegőbe, soha nem merül fel bennem a kérdés, vajon újra földet érek-e még. Ha kételyeim lennének ezzel kapcsolatban, ugrás előtt nagyon komolyan imádkoznék. Noha ez nagyon bugyután hangzik, ha legközelebb egy magas épület vagy sziklaszirt szélén állsz, gondolkozz el, mi kellene ahhoz, hogy a biztonságos földet érésben való hittel le merj ugrani. Akkor talán jobban megérted, miért kell hit olyan egyszerű dolgokhoz is, mint a padlóra való kilépés vagy a levegőbe ugrás. Valójában nagyon erős hitünk van – bizonyos dolgokban –, olyan erős hitünk, hogy még csak bele sem gondolunk, valójában éppen hitet gyakorlunk. Jézus viszont azt mondja, hogy ha ugyanilyen hitünk lenne Istenben, és olyannyira bíznánk jóindulatában, ígéreteiben és képességeiben, hogy szívünkben semmit sem kételkednénk, akkor akármit parancsolnánk (az Ő nevében), megtörténne, és a kudarcnak még a lehetősége sem merülne fel!!!

De ki az, aki kételkedés nélkül mer parancsolni egy hegynek, hogy menjen arrébb? Ez képtelen vállalkozásnak tűnik. Ugyanakkor a Bibliában olvasunk valakiről, aki egyszer parancsolt a Napnak, hogy álljon meg az égen, és az engedelmeskedett (Józs 10:12,13)! Ez minden bizonnyal sokkal nagyobb kihívás volt, mint egy hegyet odébb parancsolni. Azt gondolom, Isten ezerféle módon legyőzhette volna Izrael ellenségeit, Józsué azonban úgy döntött, a Napnak parancsol, hogy maradjon veszteg, és ezzel felborította a gravitáció, illetve az egész naprendszer finomra hangolt egyensúlyban működő rendszerét. Azon a napon egészen elképesztő jelenségek történtek a fizika világában, Józsuénak azonban fogalma sem volt arról, milyen horderejű parancsot adott. Egyszerűen csak kimondta a hit szavait, a világegyetem törvényei pedig alárendelődtek neki! Ilyen döbbenetes hatalom áll rendelkezésükre mindazoknak, akik bíznak Istenben. Amikor igényt formálunk Isten ígéreteire, és nem kételkedünk, akkor mindaz, ami Krisztusban már a miénk, tapasztalatunkban is megmutatkozik.

A hitetlenség valódi természete

Valójában a hitetlenség az igazi keresztény tapasztalat legfőbb ellensége. Ez az egyetlen akadály, ami közöttünk és Isten áldásai között tornyosul. Van egy igevers Máté 25-ben, ami rávilágít a hitetlenség valódi természetére:

„Előjövén pedig az is, a ki az egy tálentomot kapta vala, monda: Uram, tudtam, hogy te kegyetlen ember vagy, a ki ott is aratsz, a hol nem vetettél, és ott is takarsz, a hol nem vetettél; azért félvén, elmentem és elástam a te tálentomodat a földbe; ímé megvan a mi a tied.” (Mt 25:24-25)

A talentumok jól ismert példázatáról van szó. Egy úr talentumokat adott három szolgájának: egy, kettő és öt talentumot. Az, aki öt, illetve aki kettő talentumot kapott, megduplázta a rá bízott vagyont, és nyereséggel adta vissza urának. Az egy talentumos szolga viszont elásta az övét, mert úgy gondolta, hogy ura „kemény ember”, aki nem bánik tisztességesen másokkal. Mit akart ezzel Jézus kifejezni? Mi volt a gond ezzel a szolgával? A probléma abban állt, hogy téves elképzelései voltak uráról, és e hamis kép miatt végül semmit sem tett szolgálatában.

Ezt magunkra kell vonatkoztatnunk. Sokszor még a fiak sem látják helyesen atyjuk jellemét. A tékozló fiú példázatában azt látjuk, hogy amikor a fiú a hazatérését fontolgatta, csak szolgasorra számított. Nem ismerte még atyja szívének igazi természetét, atyja azonban minden gondolkodás nélkül helyreállította fiúságát, visszaadva minden kiváltságát. Az ő szándéka valójában mindig is ez volt, és csak az alkalmat várta, mikor teheti már meg.

Nem az a problémánk, hogy nem fogjuk fel Isten hatalmát. Még a legostobább emberek is tudják, hogy van Isten, és bizonyára mindenható – bármit képes megtenni. Ezt a teremtés csodáiból is megérthetjük. Mindenki tudja, hogy Isten képes meggyógyítani a betegeket és feltámasztani a halottakat. A nehézségünk abban áll, hogy legtöbben olyanok vagyunk, mint a tékozló fiú, vagy mint a hűtlen szolga: tévképzeteink vannak Isten hozzánk való viszonyulásáról és valódi jelleméről. Néha még „legjobbjainknak” is adódnak olyan gondolatai, hogy Isten irántunk való szeretetének és jóindulatának is vannak korlátai. Ne feledjük: az Édenben az ember rejtőzött el Isten elől, nem pedig fordítva! Isten soha nem tartott távolságot tőlünk: mi tartjuk távol magunkat Tőle. Valójában azért vagyunk képtelenek hozzájutni Isten áldásaihoz, mert téves elképzeléseink vannak hozzánk való viszonyulásáról.

Áldások kezdettől fogva

Kezdetben Isten uralmat adott az embernek a vadak, a madarak és a halak felett – az egész teremtett világ felett, beleértve a mikroszkopikus élőlényeket is. Ez az uralom azt jelentette, hogy az ember hatalommal tudott parancsolni, az uralma alatt álló dolgok pedig engedelmeskedtek szavának. (Ez tulajdonképpen az uralom lényege.) Ezt az uralmat Ádám Sátánnak adta át, amikor alávetette magát a kígyónak és elveinek. Ezért nevezte Jézus Sátánt e világ fejedelmének. 1Jn 3:8-ban azonban azt olvassuk, Jézus azért jött, hogy „az ördög munkáit lerontsa”. Az ördög munkái – melyek lerontásáért Jézus jött – magukban foglalják a bűn műveit: nemcsak az erkölcsi értelemben vett bűnöket, hanem a bűn természetre gyakorolt hatását is. Sátán e világ isteneként kitanulta, hogyan tudja a mikroorganizmusokat úgy manipulálni, hogy azok betegséget, szenvedést és halált okozzanak. Ezért tanítja a Biblia, hogy a járványok és a betegségek szintén Sátán munkái. Vizsgáljuk meg a következő esetet:

„Felele azért néki az Úr, és monda: Képmutató, szombatnapon nem oldja-é el mindenitek az ő ökrét vagy szamarát a jászoltól, és nem viszi-é itatni? Hát ezt, az Ábrahám leányát, kit a Sátán megkötözött ímé tizennyolcz esztendeje, nem kellett-é feloldani e kötélből szombatnapon?” (Lk 13:15-16)

Itt azt látjuk, hogy ez az asszony már 18 éve görnyedten járt betegsége miatt. Figyelemre méltó azonban Jézus diagnózisa: úgy beszélt róla, mint „kit a Sátán megkötözött ímé tizennyolcz esztendeje”. Jézus egyértelművé tette, hogy ez a betegség Sátán megkötözésének eredménye. Szolgálata elején hasonló kijelentést tett:

„Az Úrnak lelke van én rajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangyéliomot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyilását, hogy szabadon bocsássam a lesujtottakat,” (Lk 4:18)

Ő nem csak azért jött, hogy bűnbocsánatot adjon, és erőt biztosítson számunkra a bűnök legyőzéséhez. Azért is jött, hogy leprásokat gyógyítson, ördögöket űzzön, visszaadja a vakok látását, a sántákat járóképessé tegye. Amikor tanítványait kiküldte, nekik is ezt mondta:

„Betegeket gyógyítsatok, poklosokat tisztítsatok, halottakat támasszatok, ördögöket űzzetek. Ingyen vettétek, ingyen adjátok.” (Mt 10:8)

Jézus azért jött, hogy letaszítsa Sátánt a trónjáról, és megalapítsa Isten királyságát.

A kulcs: a hit

Ádám és Éva vesztesége nem merült ki abban, hogy elveszítették hitüket:

„Az embernek pedig monda: Mivelhogy hallgattál a te feleséged szavára, és ettél arról a fáról, a melyről azt parancsoltam, hogy ne egyél arról: Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban. Töviset és bogácskórót teremjen tenéked; s egyed a mezőnek fűvét.” (1Móz 3:17-18)

Az első emberpár elveszítette a tökéletes környezetet, amivel Isten vette őket körül, és attól fogva fájdalom, betegség és egy olyan eldeformált természeti környezet lett osztályrészük, ami inkább szenvedést, mint örömet jelentett számukra. Vajon Isten vezette be ezeket a körülményeket a Földön? Vajon ő kezdte el szándékosan megrontani a teremtett világot úgy, hogy a dolgok így alakuljanak a Földön? Nem, Sátán volt ezek szerzője, ám még valamit meg kell értenünk. Sátán létrehozta királyságát ezen a bolygón, melynek legfőbb alapelve a kétely. Nem is annyira az Isten erejében és képességeiben, hanem sokkal inkább a jóindulatában való kételkedés. Amikor Sátán fellázadt Isten ellen a mennyben, nem Isten képességeit vagy erejét kérdőjelezte meg, hanem azt, hogy jóindulattal van-e teremtményei iránt. Amikor Ádámhoz és Évához járult a kertben, ezt hazudta nekik: „Isten nem a legjobbat akarja nektek.” Soha nem kételkedtek Isten erejében, hiszen tudták, hogy Ő a Teremtőjük; Sátánnak azonban sikerült elérnie, hogy kétségbe vonják Isten irántuk való jóindulatát. Kezdtek bizalmatlanná válni Vele kapcsolatban. Ez Sátán királyságának alapelve: Isten iránt való bizalmatlanság. Jakab pedig egyértelműen megmondja, mi ennek a következménye: „Mert ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól;” (Jak 1:6-7)

Mindezekből az tűnik ki, hogy Isten királyságában a hit tud hozzáférni Isten javaihoz. Amikor Ádám és Éva a kertben voltak, Isten minden gazdagsága megillette őket: uralmat kaptak az egész bolygó felett. Amikor elveszítették ezt az uralmat, akkor valójában mit veszítettek el? Miért kezdett a világ átalakulni és eltorzulni? Azért, mert bolygónk olyan hellyé vált, ahol többé már nem az Istenben való bizalom volt a legfőbb alapelv. Az iránta való bizalmatlanság elválasztotta őket Isten jelenlététől, és amikor hitetlenségük által kizárták Őt életükből, az őket körülvevő légkör is változni kezdett. Ezért énekelte az angyali kar Betlehem egén a Messiás születésekor e győzelmi himnuszt:

„Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!” (Lk 2:14)

A lényeg tehát: Ahol az Istenbe vetett igazi hit újra fellángol az ember szívében, azt a hatalmat is visszaállítja, amit Isten kezdetben Ádámnak adott. Amikor ismét Istenben bízunk, az ember újra uralmat kap az egész bolygó felett. Nem Isten vonta vissza ezt a hatalmat, hanem az ember taszította el magától hitetlenségével. Mivel nem bízott többé Istenben, hitetlen állapotában nem volt már képes az állatoknak és az elemeknek parancsolni, mert a hitetlenség birodalmában Isten áldásai száműzetésben vannak. Mivel Sátán birodalmából száműzve vannak Isten áldásai, nincs eszközünk, hogy megragadjuk őket. Bár ezek az áldások mindenütt nagy bőségben vesznek körül mindenkit, ha nincs hitünk, számunkra hozzáférhetetlenek. Sátán birodalmának alapelve tehát a hitetlenség, Isten királyságának alapelve pedig a hit.

Maga Jézus mondta, hogy ha igazán hiszünk Istenben, akkor a bolygó minden eleme engedelmeskedik nekünk – még a hegynek is parancsolhatunk, hogy mozduljon el! Ezért parancsolhatott Jézus a viharnak, hogy csendesedjen le, ezért parancsolhatott Józsué a Napnak, hogy álljon meg az égen, ezért szólhatott Jézus a fügefához, hogy az kiszáradjon stb. Ha igazi hitünk van, a teljes bolygó uralmunk alatt áll. Isten minden áldása miénk már, és bátran elvehetjük, amikor csak szükségünk van rá.

Azonban Jézus napjaiban is sokan voltak, akik minden nap körülötte tolongtak, amint egyik helyről a másikra ment. Nem mindenki kapott viszont közülük gyógyulást, csak azok, akik hittel érintették Őt, és felismerték az Úr kegyelmét és a Benne rejlő erőt – csak ők nyerték el az áhított gyógyulást. Nyújtsuk ki mi is a hit karját, és értsük meg: nem mi várunk az Úrra, hanem Isten vár mireánk! Csakis úgy nyerhetjük el az áldásokat, ha gyakoroljuk hitünket mindabban, ami már megadatott nekünk, bízunk Isten jóindulatában, és felismerjük annak a kegyelemnek és irgalomnak a szépségét, ami Jézus Krisztus arcán tündököl.

Túl sok időt töltöttünk már azzal, hogy azért esedezzünk Isten előtt, amit már megadott! Itt az ideje, hogy végre higgyünk is!

David Clayton