1888 jelentősége

A hetednapi adventisták már régen felismerték, hogy Isten nagy dolgokat kíván cselekedni értük és általuk. Az 1844-es csalódás után egy közel ötven fős, lelkes kis csapat újra áttanulmányozta a próféciákat, majd elkezdték megosztani másokkal is az előttük feltárult igazságokat. Mertek hinni abban, hogy olyan üzenetet kaptak, amelyet valamiképp az egész világnak hallania kell. Hírlevelük, az Advent Review and Sabbath Herald borítóján egy földgömb látható, a következő felirattal övezve: „Szántónk a világ”.

Isten ma is nagy dolgokat szeretne tenni népéért és népével; sokkal nagyobbakat, mint amilyenekről valaha is álmodtunk, vagy amire valaha is vállalkoztunk. Szomorú, hogy sokan közülünk nem csinálnak semmit, csak várnak és reménykednek, mert nem veszik észre Isten terveit és e kor jelentőségét. A Jelenések könyvében van egy szakasz, amely bizonyára minden hetednapi adventista számára ismerősen cseng:

„És ezek után láték más angyalt leszállani a mennyből, a kinek nagy hatalma vala; és a föld fénylett annak dicsőségétől. És kiálta teljes erejéből, nagy szóval mondván: Leomlott, leomlott a nagy Babilon, és lett ördögöknek lakhelyévé, minden tisztátalan léleknek tömlöczévé, és minden tisztátalan és gyűlölséges madárnak tömlöczévé. Mert az ő paráznasága haragjának borából ivott valamennyi nép, és a földnek királyai ő vele paráználkodtak, és a földnek kalmárai az ő dobzódásának erejéből meggazdagodtak. És hallék más szózatot a mennyből, a mely ezt mondja vala: Fussatok ki belőle én népem, hogy ne legyetek részesek az ő bűneiben, és ne kapjatok az ő csapásaiból.” (Jel 18:1-4)

Az adventisták több mint százötven éve hiszik, hogy ez a szakasz jelöli a „hangos kiáltást” és a „késői esőt”: az egész világnak szóló utolsó figyelmeztető üzenetet. Úgy hisszük, hogy egy napon Isten ereje majd leszáll az ő népére, ahogy pünkösdkor is, és amikor ez megtörténik, az ige beteljesedik. A hatalmas angyal mennyből való leszállása olyan időre utal, amikor Isten ereje pünkösdi méretekben fog kiáradni népére, Isten műve pedig elvégeztetik a földön. Ekkorra népe véglegesen szakít minden hitehagyással és hamissággal.

W. L. Brisbin vén írt egy könyvet „Követik-e a hetednapi adventisták Isten akaratát?” címmel. Ez a tanulmány egy kérdéssorozatból áll, melyre a szerző Ellen White-tól származó idézetekkel válaszol. A könyv tizedik oldalán megdöbbentő kijelentést találunk. Egyesek talán megkérdőjelezik hitelességét, mivel nehéz ellenőrizni Brisbin vén eredeti forrását. Mindemellett mégis szeretném, ha vetnénk rá egy pillantást, mert White testvérnő itt összefüggően, egy szövegrészleten belül mondja ki azt, amit máshol csak apró részletekben találunk meg.

„Az 1888-as minneapolisi generálkonferencián Jelenések könyve 18. fejezetének angyala lejött, hogy elvégezze munkáját, de kigúnyolták, megkritizálták, elvetették; és amikor az általa ismét meghirdetett üzenet hangos kiáltássá erősödik, akkor a többség újból kigúnyolja, ellene mond és elveti.” (Követik-e a hetednapi adventisták Isten akaratát?, 10. old.)

Úgy vélem, egy átlagos, felekezetéhez ragaszkodó hetednapi adventista vonakodva ismeri el egy ilyen világos kijelentés igazságát, hiszen nyíltan szól az 1888-as hitehagyásról, amely folytatódik, erősödik, és az utolsó napokban betetőzik. Miről beszél itt Ellen White? Tekintsük át röviden az 1888-as generálkonferencia ülésének hátterét!

Az ülések háttere

Az 1888-as generálkonferenciát Minneapolisban, Minnesotában tartották meg. Ez egy nagyon különleges alkalom volt: minden résztvevő állítása szerint valami szokatlan dolog történt. Természetesen a legmegbízhatóbbnak tartott szemtanú, Ellen White is személyesen megjelent. Olyasmi történt, ami Ellen White hite szerint a hangos kiáltás, avagy a késői eső megérkezését jelölte: Isten ereje kezdett kitöltetni az ő népére. Mi is történt tulajdonképpen?

Először is, ez egy vitákkal terhelt ülés volt. Két ifjú prédikátor, Alonzo Trevier Jones vén és Ellet James Waggoner vén hozta a legfontosabb üzenetet. Aránylag fiatalok voltak, 38, ill. 33 évesek. Abban az időben a felekezeti hírlevél, Az idők jelei társszerkesztőiként dolgoztak. A legelső pillanattól fogva nézeteltéréseik voltak a küldöttek nagy részével. A fő problémát az okozta, hogy e két ifjú ember olyan gondolatokkal állt elő, amelyek ütköztek bizonyos, az idősebb prédikátorok által évek óta hangoztatott tanításokkal, valamint prófétikus magyarázatokkal.

Az egyik ilyen vitás kérdés Waggoner Galata levélhez fűzött törvényértelmezése volt; erről a törvényről ugyanis Pál azt mondta, hogy „Krisztusra vezérlő mesterünk”, és már nem vagyunk neki alávetve. A hetednapi adventisták hagyományos tanítása szerint a Pál által említett törvény valójában a ceremoniális törvény, amely Krisztus keresztre feszítésével érvényét vesztette. Waggoner vén nagyon figyelmesen tanulmányozta a Galata levelet és e nézettel szemben arra a következtetésre jutott, hogy a törvény, amiről Pál beszél, nemcsak a ceremoniális törvényt, hanem az erkölcsi törvényt is magában foglalja; s ezt a felfogását közzétette Az idők jeleiben. Az idősebb, tapasztaltabb prédikátorok és munkások határozottan elutasították Waggoner értelmezését. A generálkonferencia elnöke, G. I. Butler betegségére való tekintettel nem tudott megjelenni, de levelet írt az egyik idősebb testvérnek, amelyben megbízta, hogy „maradjon a régi határköveknél”.

Amikor a küldöttek megérkeztek a GK ülésére, már készen álltak a csatára, olyannyira, hogy a belépő Waggonert egy tábla köszöntötte, a következő felirattal: „Határozat – miszerint a Galatákban szereplő törvény a ceremoniális törvény” – ezt J. H. Morrison vén írta alá. A tábla másik oldalán ez állt: „Határozat – miszerint a Galatákban szereplő törvény az erkölcsi törvény.” Ez utóbbi Waggoner aláírására várt. Ő azonban nem volt hajlandó aláírni, hiszen nem azért jött, hogy vitatkozzon. Csak arra törekedett, hogy mások előtt is feltárhassa az igazságot.

Másrészt A. T. Jones azt merészelte állítani, hogy pontatlan Uriah Smith értelmezése a Dániel könyve 7. fejezete fenevadjának fején lévő tíz szarvval kapcsolatban. Míg Smith ragaszkodott ahhoz, hogy az egyik szarv a hunokat jelképezi, addig Jones tanulmányai során arra a következtetésre jutott, hogy inkább az alemannokat szimbolizálja. Uriah Smith nem vette szívesen, hogy egy olyan ifjú prédikátor kérdőjelezi meg értelmezését, aki szinte még „alig bújt ki a tojásból”. Ilyen háttéren nem nehéz megérteni, miért is volt olyan óriási feszültség ezeken az üléseken, és miért hajlott oly sok küldött eleve arra, hogy ellenálljon mindannak, amit Jones és Waggoner vén mondani akart.

De nem csupán ebből fakadt a Jones és Waggoner által feltárt üzenettel való szembenállás. Ha manapság az 1888-as üzenetről olvasunk, azt találjuk, hogy legtöbben megpróbálják erre visszavezetni az egész problémát: az egész csak személyes ellentétekről és apró-cseprő tanbéli eltérésekről szólt. Itt azonban valami sokkal mélyrehatóbb dologról van szó.

Két évvel a generálkonferencia ülése előtt Waggoner vén éppen egy táborban tartózkodott, amikor figyelemre méltó tapasztalatban volt része, amit a következőképp írt le:

„A gyülekezettől kicsit eltávolodva üldögéltem a nagy sátorban, a healdsburgi táborban, egy borús szombat délutánon. Fogalmam sincs, mi volt az előadás témája. Nem emlékszem a szövegre, de még csak szófoszlányokra sem. Csak annyi maradt meg bennem, amennyit láttam. Hirtelen fény ragyogott körül, és a sátor számomra sokkal ragyogóbban fénylett, mint a déli nap, és akkor láttam Krisztust a kereszten függeni, megfeszítve, érettem. Ez volt az első pillanat, hogy bizonyosan tudtam: Isten szeret engem, és Krisztus értem halt meg. Mintha Istenen és rajtam kívül akkor egyetlen más lény sem létezett volna az egész világegyetemben. Abban a pillanatban megértettem, és valóságosan láttam, hogy Isten Krisztusban békíti meg magával a világot; és én voltam az egész világ, minden bűnével együtt. Biztos vagyok benne, hogy Pál damaszkuszi úton átélt élménye semmivel sem volt valóságosabb, mint az enyém.

… Azonnal elhatároztam, hogy a Bibliát ennek a kinyilatkoztatásnak a fényében fogom tanulmányozni, hogy másokkal is megláttassam ugyanezt az igazságot. Mindig is hittem abban, hogy különböző mértékben ugyan, de a Biblia minden részét ennek a csodálatos kinyilatkoztatásnak [a megfeszített Krisztus] fényében kell feltárni.” (Az utolsó hitvallás, E. J. Waggoner – A kiemelés itt Waggoneré. E cikkben egyébiránt – ha másképp nem jelezzük – minden kiemelés a szerkesztőtől származik.)

Ez a tapasztalat Waggonert arra késztette, hogy az elkövetkező két évben komolyan tanulmányozza Krisztust. Amikor Minneapolisba érkezett, szinte túlcsordult az Isten Fiáról való gondolatoktól, és ez áradt minden prédikációjából is. Az volt a különös, hogy a megközelítés, amelyből ő és Jones vén felmutatta Krisztust és az ő Igazságát, ellenkezést váltott ki a jelenlévő küldöttekből. Annyira megkeményítették magukat az üzenettel szemben, hogy az összejövetelek után egyes küldöttek, szobájukba visszatérve, Jones és Waggoner vén gúnyolásával és kifigurázásával vezették le ellenérzéseiket.

Ellen White számára azonban semmi kétség nem fért az általuk közvetített üzenet fontosságához. Ezt írta:

„Ez az az üzenet, amit Isten parancsára hirdetni kell a világban. Ez a harmadik angyal üzenete, amelyet hangos kiáltással kell megszólaltatni, és amelyet az ő Lelkének nagy mértékű kiáradása fog követni.” (Bizonyságtételek prédikátorok részére, 92. old.)

„A megpróbáltatás ideje a küszöbön van, mert a harmadik angyal hangos kiáltása már elkezdődött Krisztus, a bűnbocsátó Megváltó igazságosságának kinyilatkoztatása által. Ez a kezdete amaz angyal világosságának, melynek dicsősége az egész földet be fogja tölteni.” (Review & Herald, 1892. november 22.)

Tulajdonképpen ezt mondta: „Elkezdődött; ez az üzenet, ezért tudom, hogy elérkezett a vég, mivel Isten befejező munkáját láttam meg ebben az üzenetben!”

E generálkonferenciai ülés alatt és után Ellen White sokat írt a Minneapolisban szerzett tapasztalatairól, és arról, hogy Isten mit szeretett volna ott elérni. Gyakorlatilag négy terjedelmes kötetet tesznek ki ezek az anyagok, melyek a Kiben bízhatunk? (Az 1888-as anyagok) sorozatban jelentek meg. Ez a gyűjtemény – melyben Ellen White 1888-ról ír – 1812 oldalnyi anyagot tartalmaz, látszik tehát, hogy sokat írt róla. Meggyőződése szerint Isten valami különleges dolgot készített az akkori egyház számára. Ez azonban nem valósulhatott meg, így aztán az adventisták már több mint egy évszázada elemezgetik 1888-at. Sok könyv született erről a témáról, köztük például a generálkonferencia elnökének, A. G. Daniells vénnek a könyve: Krisztus: a mi Igazságunk. Nagyon sokféle, különböző nézet uralkodik az üzenet fő mondanivalójával kapcsolatban. Ahány ember, annyiféleképpen közelítik meg, és mindenki mást emel ki belőle, attól függően, őt mi ragadta meg.

Mi volt az üzenet? És mi volt a fő mondanivalója? Ezek a legfontosabb kérdések, amelyek az adventistákat már több mint egy évszázada foglalkoztatják, fejtörést okozva nekik. Az adventista egyház hivatalos álláspontja a következő: „Valójában elfogadtuk az üzenetet; igen, az egyház elfogadta az üzenetet, és azóta is a Krisztusról és az ő igazságosságáról szerzett ismeret dicsőségében fürdünk.” Különös, mert még nem vagyunk a mennyben. Különös, mert még nem látjuk a késői esőt. Különös, mert még nem látjuk a Szent Lélek erejének világszéles megmutatkozását Isten népén. A tények hangosabban beszélnek az emberi dicsekvésnél.

Három megközelítés

Vizsgáljuk meg három bizonyságtevő megközelítését! Egyikük természetesen Ellen White, másikuk pedig az üzenethozók egyike: E. J. Waggoner. Ésszerűnek és logikusnak tűnik ugyanis azt gondolni, hogy ő legalább tudta, miről beszél. Abban az időben még nem voltak magnók, de a konferencia után nem sokkal Waggoner vén írt egy rövid füzetet Krisztus és az ő Igazsága címmel, amiről széles körben elfogadott, hogy ez a könyv tartalmazza annak az üzenetnek a velejét, amelyet Waggoner a minneapolisi összejövetelen kifejtett. A harmadik bizonyságtétel, amelyet meg fogunk vizsgálni, egy olyan személytől van, akit sok éven át a Hetednapi Adventista Egyház vezető történészeként tiszteltek.

Először Ellen White gondolatait vegyük szemügyre közelebbről. Íme egy kijelentés, amely segít jobban megértenünk, mi volt az egyik fő probléma:

„Sátánnak mindig is határozott törekvése volt, hogy elfedje az emberek elől Jézust, és arra késztesse őket, hogy emberekre figyeljenek, emberekbe helyezzék bizalmukat, és azt tanulják meg, hogy halandóktól várjanak segítséget. Az egyház már évek óta emberekre tekint és túl sokat vár emberektől – nem tekintenek Jézusra, noha benne van örök életünk reménysége. Ezért adta Isten az ő szolgáinak ezt a bizonyságtételt, amely úgy mutatta be az igazságot, amint az Jézusban van – mert ez a harmadik angyal üzenete, világos és egyértelmű szavakkal kifejezve.” (Bizonyságtételek prédikátorok részére, 93. old.)

Ezen kijelentés alapján világosan láthatjuk, hogy a Hetednapi Adventista Egyház olyan intézménnyé vált, amelyben emberek vették át Jézus helyét. Az ember felmagasztalása jelentette azt a súlyos problémát, ami miatt Isten akkor szükségesnek látta, hogy ilyen üzenetet küldjön népének. A gyülekezet tagjait arra tanították és nevelték az adventista egyházban, hogy embereket imádjanak! (Vajon mit mondana Ellen White a jelenlegi helyzetről?!)

Fontos megfigyelni, hogy Ellen White kijelenti: ez az üzenet a „harmadik angyal üzenete”. Ez elsőre megdöbbentő gondolat. Felületes olvasásra úgy tűnhet, a harmadik angyal üzenete csak ennyit mond: „Óvakodj a fenevadtól! Óvakodj a pápától, a jezsuitáktól, a katolikusoktól és a vasárnap-ünnepléstől!” Úgy tűnik, mintha csak arra szólítana fel, hogy „a szombatot tartsd, ne a vasárnapot!” Mintha csak ennyit mondana: „Közeleg a vasárnap-törvény!” De itt van két férfiú, aki arról prédikál, hogy Krisztust tekintsük vezetőnknek, forduljunk Őhozzá segítségért; és Ellen White erre mondja, hogy „ez a harmadik angyal üzenete”! Hogy megértsük, miért is gondolhatta így, az elvek szintjén kell mélyebbre ásnunk.

Az első angyal üzenete azzal a felhívással kezdődik, hogy „féljétek az Istent”. Ez a kijelentés egy olyan időben hangzik el, amikor az emberek embereket félnek és imádnak. Manapság a világ lelki elöljáróit, sport-hőseit, politikai vezetőit és filmcsillagait stb. tiszteli: embereket imádnak. Csoportokba, klubokba, társaságokba és politikai pártokba verődnek, bizottságokat vagy egyéneket követnek; és javarészt gondolkodás nélkül megteszik, amit a vezető(k) mond(anak).

A fenevad bélyegének elfogadása végső soron tehát nem más, mint az emberimádó életstílus egyenes folyománya. Mert támadnak emberek, akik ezt mondják a világnak: „Engem imádjatok Isten helyett!” – és mindenki fejet hajt.

Ha a keresztény egyházban, a Hetednapi Adventista Egyházban, saját gyülekezetedben vagy testvéri közösségedben az emberek arra vannak szoktatva, hogy gondolkodás nélkül engedelmeskedjenek a feljebbvalók rendelkezéseinek, saját meggyőződésük és minden józan ész ellenére is egy szervezet ítéleteit fogadják el, akkor miben különböznek azoktól, akik azért fogadják el a vasárnapot a szombat helyett, mert így szokták meg, mert elődeiktől ezt örökölték? Lehet, hogy a vitás kérdések témájában van különbség, de az alapelv ugyanaz: az embert magasztalják fel Isten helyett!

Amikor tehát ez a szokás kezdett elharapódzni a HNA Egyházban, akkor hiába tartották volna meg a szombatot ugyanolyan szigorúan – vagy netán még szigorúbban – mint az ősi zsidóság, továbbra is ellentétben álltak a harmadik angyal üzenetével. Hiábavaló volt a szombat-ünneplésük, mert embereket imádtak! Ezért mondta Ellen White, hogy Isten olyan üzenetet küldött számukra, amely Krisztust új fényben ragyogtatta fel előttük, hogy ne embereket imádjanak, hanem Istent és az ő Fiát.

„Mi a hit általi megigazulás? Isten munkája, mely porba sújtja az emberi dicsőséget, és elvégzi az emberért azt, ami az embernek nincs hatalmában, hogy megtegye önmagáért.” (Bizonyságtételek prédikátorok részére, 456. old.)

Ellen White a „hit általi megigazulás” üzenetének nevezte ezt az üzenetet, melynek célja, hogy „porba sújtsa az emberi dicsőséget”. Ha valaki szeret reflektorfényben állni, szép címeket viselni, és szereti „a lakomákon a főhelyet” (Mt 23:6), annak nem lesz ínyére egy olyan üzenet, amely arra szólítja fel az embereket, hogy Krisztustól függjenek, ne pedig tőle, a halandótól. Érthető módon nem rajonganak egy olyan üzenetért, amely lerombolja hatalmukat és tekintélyüket. Ha mindezt végiggondoljuk, jobban megérthetjük, miért gúnyolta ki és kritizálta a többség ezt az üzenetet 1888-ban. Ellen White ezt mondja:

„A Krisztusban való hit általi megigazulást némelyek teljesen semmibe vették; mert ellenkezik lelkületükkel és egész életgyakorlatukkal. Uralkodni, uralkodni – ez volt tetteik fő indítéka. Sátán kapott így alkalmat, hogy megmutathassa magát.” (Bizonyságtételek prédikátorok részére, 363. old.)

Sokan nem veszik észre, Ellen White milyen keményen felszólalt azon betegség ellen, amely nagyon sok vezető pozícióban lévő egyént megfertőz – az én-középpontúság ellen, amely vágyat ébreszt egyesek szívében a társaik felett való uralkodásra. Sok olyan idézetet hallottunk már, amelyben Ellen White a vezetőség kritizálásától óvott, ugyanakkor számos kijelentést olvashatunk, amelyben viszont élesen felszólalt a vezető pozíciójukkal visszaélők ellen.

Hogyan is szerethetnének az emberek egy olyan üzenetet, amely azt mondja, hogy „Isten népének egyetlen Ura van, a Krisztus”, ha valójában ők szeretnének uralkodni, és ők akarják irányítani az eseményeket és embertársaikat?! A pápai gondolkodású, hierarchikus szervezetek számára – mint amilyen a Hetednapi Adventista Egyház és a Hetednapi Adventista Reformmozgalom – egy ilyen üzenet tabunak számít, mert megfosztja a szervezetet attól a hatalomtól, mellyel uralni és irányítani lehet az emberek életét. Ez az üzenet ugyanis ahhoz a Mesterhez vezérli őket, aki igényt tart rájuk, és akinek a tekintélye életükben messze meghaladja bármely emberi lény vagy szervezet hatalmát. Ez az üzenet szabaddá teszi az embereket!

Sokan abban a tévhitben élnek, hogy hacsak nem tartanak fenn egy szigorú szabályozó rendszert, akkor tevékenységük zűrzavarba és szervezetlenségbe torkollik. Ez azonban téves elgondolás. Isten kiváló szervező, és ha az emberek Krisztust ismerik el vezetőjüknek, valóban átadják magukat Neki, hűségesek maradnak Hozzá mindenek felett, akkor tökéletes összhang és egység lesz Isten művében! Sőt, valójában kizárólag így fejeződhet be a mű valaha is.

A Szent Lélek képes egyénenként vezetni Isten népét. A pápaság erre azt mondja: „Nem! Csak a pápán keresztül, az egyházon keresztül, a püspökökön keresztül, a papokon keresztül – végeredményben csak ezen az emberi rendszeren keresztül juthat el Isten vezetése a hierarchia alján lévő egyháztagokhoz.” Így a létra alján nyomorgó szerencsétlennek nincs semmi esélye, hogy személyesen eljusson Istenhez: előbb emberek során kell keresztülvergődnie. Számára nem létezik közvetlen út Istenhez, amely által maga Isten szólhatna hozzá, megmutathatná neki az utat és vezethetné. Nem lehet Istennel személyes kapcsolata, csakis a szervezeten keresztül!

Azok, akik hasonlóképpen gondolkodnak, nem lelkesednek egy olyan üzenetért, amely „alattvalóikat” felszabadítja. Így, amikor 1888-ban meghallották ezt a Krisztusra mutató üzenetet, nem tudták befogadni, mert ők akartak uralkodni. Ellen White így ír erről:

„Egyesek most is gyűlölettel viseltetnek Isten hírnökei iránt, akik az egész világnak szóló, különleges üzenetet hirdetnek. E sátáni munka Minneapolisban kezdődött. Később, amikor láthatták és tapasztalhatták a Szent Lélek bizonyságtételét, amely megerősítette az üzenet isteni eredetét, csak még jobban gyűlölték az üzenetet, mert ellenük tett bizonyságot. Nem akarták megalázni szíveiket, hogy megtérjenek, Istennek adjanak dicsőséget, és kiálljanak az igazság mellett. Korábbi lelkületükkel folytatták tevékenységüket, telve irigységgel, féltékenységgel és gonosz gyanakvással, miként egykor a zsidók. Annak a valakinek tárták ki szívük kapuit, aki Isten és ember ellensége. Ugyanakkor ezek az emberek felelős pozíciókat töltöttek be, és a művet – amennyire csak bírták – saját hasonlatosságukra igyekeztek alakítani.” (Bizonyságtételek prédikátorok részére, 79-80. old.)

Jézus bizonyságtétele tehát nem csak a kegyelemről, a szeretetről, a jóindulatról és az egységről szól. Itt azt látjuk, hogy az igazság, amint az Jézusban van, emberek ellen tesz bizonyságot! Ha Krisztus igazságára helyezzük a hangsúlyt, akkor ez egy bizonyos embercsoport elleni bizonyságtétellé válik: azok ellen, akik szeretnek uralkodni és irányítani.

Az 1Kor 1:30-ban Pál azt mondja, hogy Krisztus „bölcseségül lőn nékünk Istentől, és igazságul, szentségül és váltságul”. Kol 2:10 pedig így szól: „Ti Ő benne vagytok bételjesedve.” Ha mi teljesek vagyunk Krisztusban, akkor mi szükségünk van arra, hogy egy szervezettől vagy egy emberi vezetőtől tegyük függővé üdvösségünket?! Kell-e bármi földihez ragaszkodnunk, hogy üdvözüljünk?! Félreértés ne essék: itt most nem azok ellen az ajándékok ellen szólok, amelyeket Isten az ő népének adott! Ő valóban ad az embereknek képességeket, és az ő népében különböző ajándékokat és talentumokat helyez el. Amiről szó van (Ellen White nyomán), az az emberimádat, és emberektől való függés, amely rabszolgamódra mondja: „Nélkülük nem tudok élni. Számomra ők: Isten a földön.” Lehet, hogy nem mondják ki pontosan ezeket a szavakat, de egész viselkedésük ezt tükrözi. Az embereknek tudniuk kellene, hogy ők Krisztusban vannak beteljesedve! Mert Őbenne lakozik „az istenségnek egész teljessége testileg”, és ha Krisztus a miénk, akkor miénk az istenségnek egész teljessége is Őbenne! Mi kell még ezen kívül az üdvösséghez?! De az egész vallásos világ még mindig tévhitben vesztegel. És ezért fogja majd az egész világ csodálva imádni a fenevadat – köztük sokan olyanok is, akik ma biztonságban érzik magukat a szombat ünneplése miatt.

Ellen White tehát azt mondta, hogy ez az üzenet bizonyságtétel volt a vezetők ellen. Igazság szerint, ha jobban megnézzük, miért is vetették el e konkrét üzenetet, akkor arra a megállapításra jutunk, hogy soha nem jön el az az idő, amikor egy szervezet – amely ezen egyházak mintájára alakult – el tudna fogadni egy ilyen üzenetet. Nincs olyan hierarchikus szervezet, amely, ha a hatalom és a tekintély lefelé szűkülő modelljét követi, bármikor is megválna hatalmától, önállóságot adna tagjainak, és felhatalmazná őket, hogy személyesen járuljanak Krisztushoz. Ezt soha nem tennék meg! Ezért váltak az egyházak Babilon részévé; ugyanis Babilon elve az ön- és emberimádat; és ez az, ami manapság uralkodik az egyházakban.

Egy másik fontos tényező

Noha az emberektől való függetlenség és a Krisztustól való függés rendkívül hangsúlyos szerepet kap az üzenetben, nem ez az egyetlen lényegi kérdés. Érdekes módon van egy másik vonatkozása is, amely ugyanilyen fontos volt – ezt azonban általában teljesen figyelmen kívül hagyják azok, akik megpróbálják elemezni és elfogadtatni az üzenetet.

Egy nagy tekintélyű történésznek köszönhető az az érdekes és rendkívül pontatlan megközelítés, amit most szemügyre fogunk venni. Az illető LeRoy Edwin Froom, az Andrews Egyetem emeritusz történelemprofesszora volt. Bár meglátásai pontatlanok, mégis érdemes megvizsgálni őket, mert rávilágítanak arra a tényre, hogy a Jones és Waggoner által hirdetett üzenetnek ezt a lényeges elemét egyetlen elfogulatlan kutatónak sem szabad figyelmen kívül hagynia. Froom írt egy könyvet A végzet mozgalma címmel, és ebben a könyvben megkísérli 1888-at újra szemügyre venni. Természetesen elismeri, hogy Isten akkor valami különleges dolgot készített el az adventista egyház számára. Froom azonban egyike azoknak, akik azt állítják, hogy Isten tervei valóban megvalósultak azon az összejövetelen. Nézzük meg, ő hogyan értékelte az 1888-as eseményeket:

„1888 nem vereség volt, hanem fordulópont a végső győzelem felé. Egy évtizedeken át húzódó tisztázási és fejlődési folyamat kezdete, minden küzdelem és akadály ellenére. Ennek eredményeképpen állt elő a „Hitelvek” formájában az az egységes alapzat, amely előkészítette a mozgalom végső kiteljesedését, melynek bizonyosan be kell következnie. Az Örökkévaló Igazságok kezdtek helyükre kerülni. Isten határozott vezetése érezhető volt, még úgy is, hogy „egyesek” makacsul ellenálltak. Ez 1888 mélyebb jelentősége.” (A végzet mozgalma, 187. old.)

Froom 1888-ban „Örökkévaló Igazságok” címszóval illette a szerinte kibontakozó folyamatokat. Állítása szerint akadt ugyan néhány makacs ellenálló, de az „Örökkévaló Igazságok” kezdtek a helyükre kerülni. Könyve elején Froom egyértelműen meghatározza, mit is ért alattuk. A 33-34. oldalon ezt írja:

„AZ „ÖRÖKKÉVALÓ IGAZSÁGOK” JELENTÉSÉNEK MEGHATÁROZÁSA – E gondolatmenetben többször is fogok erre a fogalomra hivatkozni, ezért létfontosságú, hogy mindjárt az elején tömören megmagyarázzam jelentését. Ezt kulcsfontosságú szerepe is indokolja, ezért sem szeretném, ha félreértenénk.

Az Igazság jelentése „valóság” – olyasvalami, ami összhangban van a tényekkel. Az Örökkévaló Igazságok egyszerűen örökkévaló tényeket jelentenek – méghozzá egészen különleges tényeket.

Az Örökkévaló Igazságok az ember üdvösségének alapelveiről, illetve előre elrendeléséről szólnak, amint az az Istenség vagy Szentháromság három személyéből fakad, és bennük teljesedik ki. Azért örökkévalók, mert az Atya, Fiú és Szentlélek Isten örökkévaló.” (u.o., 33-34. old. – a dőlt kiemelés Froomtól, a vastagított kiemelés a szerkesztőtől származik.)

Froom tehát tulajdonképpen azt vetette fel, hogy Isten 1888-ban a Szentháromság tanát akarta behozni a Hetednapi Adventista Egyházba, ezért volt rendkívüli jelentősége. Azért nem tudtunk továbbhaladni, mert nem hittünk a Szentháromságban. Azonban Isten 1888-ban Jones és Waggoner által be akarta hozni a Szentháromság tanát a Hetednapi Adventista Egyházba. Nos, függetlenül attól, hogy Froom jól vagy rosszul látta az eseményeket, kutatásairól mégis elmondható egy pozitívum. Ő ugyanis felismerte, hogy 1888-at nem lehet helyesen értelmezni, ha nem vesszük számításba, milyen világosan és erőteljesen hangsúlyozta Waggoner Jézus istenségen belül betöltött helyét. E. J. Waggonernek ugyanis nagyon határozott meglátásai voltak e kérdésben, amelyek szerves részét képezték minneapolisi előadásainak. Froom felismerte, hogy e tényt nem lehet figyelmen kívül hagyni, és e tekintetben sok mai kutatótársánál körültekintőbb és őszintébb volt.

Froom többször is hivatkozik Waggoner Krisztus és az ő Igazsága c. művére, és ebből próbálja állításait alátámasztani. Talán azt gondolta, senkinek nem kerül majd kezébe maga a könyv. Van azonban néhány valós állítása, és először ezeket néznénk meg. Ezt írja:

„Az első hat rész Krisztus mindenre kiterjedő istenségének transzcendens természetét tárgyalja. Mint már említettük, Waggoner legfőbb célja ezen alapvető igazság lefektetése volt. Szükségesnek látta, hogy említést tegyen bizonyos téves elgondolásokról, ugyanakkor felmutassa Krisztus teljes istenségét és örökkévaló pozícióját az Istenségben, vagyis a Szentháromságban; továbbá, hogy bemutassa végtelen tulajdonságait és kiváltságait – hogy valóságosan láthassuk azt a Krisztust, akinek az igazságát keresnünk és befogadnunk kell.” (u.o., 192. old. – a kiemelés eredeti)

Ezen kijelentés első része igaz. Könyvének első részében Waggoner nagy gondot fordít annak igazolására, hogy Krisztus teljes mértékben isteni lény; sőt, az „Isten” szót többször is alkalmazza Krisztusra vonatkoztatva. Froom azonban tovább megy ennél, és azt állítja, hogy Waggoner ezáltal Krisztust a Szentháromság részeként kívánta bemutatni. Később így folytatja:

„Waggoner határozottan kijelenti, hogy Krisztus „az Istenség része” – a Szentháromság Második Személye. Úgy mutatja be őt, mint aki „egyenrangú az Atyával [vagyis az Első Személlyel] minden tekintetben”, és a Vele való egyenlőségnek „egyetlen jottája” sem hiányzik Belőle.” (u.o., 274. old. – a kiemelés eredeti)

„Mint az Waggoner szóhasználatából is kitűnik, az Istenség kifejezés kétség nélkül egy többszemélyű egységre utal – Atya, Fiú és Szentlélek – akik a megváltás tervét teljes egységben és összhangban viszik véghez. Waggoner tudós volt: jól ismerte a teológiai fogalomhasználatot és jártas volt a teológiai irodalomban.

Waggoner egy tanult ember fegyelmezettségével fogalmazott. Gondolatait pontosan öntötte formába, teljes tudatában annak, hogy mit fognak érteni alatta. Nyilvánvalóan hitt az Istenséget alkotó Személyek Hármasságában. És ebben az értelmezési keretben ismerte fel a Háromságot alkotó Első, Második és Harmadik Személy egyenrangúságát és egylényegűségét is – nyíltan ellentmondva az ezzel ellentétes ariánus álláspontnak, amelyet tanulmányának elején hatásosan cáfolt is.” (u.o., 279. old. – a kiemelés eredeti)

Mit értünk az alatt, ha valaki „határozottan kijelent” valamit? Azt, hogy „kétségtelenül, megkérdőjelezhetetlenül, különösen hangsúlyosan” állít egy bizonyos dolgot. Amikor valamit határozottan teszünk, akkor szándékaink félreérthetetlenek. Froom azt állítja, hogy Waggoner határozottan kijelenti, hogy Krisztus az Istenség része, a Szentháromság második személye. Ez egy égbekiáltó hazugság, amint azt mindjárt látni is fogjuk! LeRoy Froomot hosszú éveken át az egyház egyik legnagyobb történészeként tisztelték. Könyveit szinte vallásos tisztelet övezi. Azonban az emberi jóváhagyás mit sem ér a Király szemében, aki előtt mindnyájunknak meg kell állnia egy napon. Ha valaki hazug, akkor hazug; nem számít, milyen kalapot visel, vagy milyen titulust adnak neki az emberek. És Waggoner üzenetének megítélésében LeRoy Froom az igazság eltorzítójának bizonyult.

Froom azt állítja, hogy Waggoner egy tanult ember fegyelmezettségével fogalmazott, és úgy vélem, ha valaki olvasott már tőle, az egyetért e kijelentéssel. Waggoner gondosan megválogatta szavait, és pontosan tudta, mit akar mondani. Froom azonban tovább megy, és azt állítja, hogy amikor Waggoner az Istenségre hivatkozott, akkor három személyt értett alatta – szerinte ez megkérdőjelezhetetlen tény. Sőt, azt is kijelenti, hogy Waggoner ugyancsak hitte az Atya, a Fiú és a Szentlélek „egylényegű” voltát! Már önmagában az az állítás is épp elég meredek, hogy Waggoner hitt valamiféle Háromságban, de azt mondani, hogy Waggoner hite szerint ez a három még egylényegű is volt, azt jelenti, hogy Waggoner a katolikus Szentháromságban hitt, ami viszont még nagyobb hazugság, mint az első! De nézzük meg inkább Waggoner könyvét, mert senki sem tudhatja jobban, miben hitt Waggoner, mint ő maga.

Korábban már szóba került, hogy Waggoner valóban azt tanította, hogy Krisztus teljes mértékben isteni. A következő kijelentések a Krisztus és az ő Igazsága c. könyvéből egyértelműen bizonyítják e tényt.

Waggoner megközelítése

„Krisztus megkapta a legmagasabb jogot, az ítélkezés jogát. Ugyanazt a tiszteletet kell megkapnia, amit Isten kap, azért, mert Ő is Isten. A szeretett tanítvány így tett tanúbizonyságot: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige” (Jn 1:1). Hogy ez az isteni Ige nem más, mint Jézus Krisztus, kitűnik a tizennegyedik versből: „És az Ige testté lett és lakozék miközöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal” (Jn 1:14).” (Krisztus és az ő Igazsága, 8-9. old.)

„Valójában az, hogy Krisztus az Istenség része – aki rendelkezik az isteni természettel, mindenben egyenlő az Atyával, Teremtő és Törvényadó – az egyetlen tényező, ami lehetővé teszi az engesztelést. Ez teszi lehetővé a megváltást. Krisztus meghalt, „hogy minket Istenhez vezéreljen” (1Pt 3:18), de ha egyetlen jotta hiányozna istenségéből, akkor nem tudna Istenhez vezetni bennünket. Ha Krisztus nem rendelkezett volna isteni természettel, akkor csupán emberi áldozat állna rendelkezésünkre. Sőt, ha Krisztus lenne a legelőkelőbb teremtmény, az sem érne semmit, mert akkor is a törvénynek alávetett lény lenne, aki nem tehet többet, mint hogy teljesíti kötelességét. Nem rendelkezne azonban olyan igazsággal, amit másoknak át tudna adni. Végtelen különbség van a leghatalmasabb angyal és Isten között, ezért a leghatalmasabb angyal sem tudja felemelni az embert, és isteni természet részesévé tenni. Az angyalok képesek szolgálni, de csak Isten tud megváltani. Hálát kell adnunk Istennek, aki megmentett bennünket Krisztus Jézus megváltói szolgálata által, akiben lakozott az Istenség egész teljessége testileg, és aki ezért képes a legtávolabb lévőt is megváltani.” (u.o., 43-44. old.)

„Ez az igazság segít nekünk tökéletesebben megérteni, hogy a Biblia miért nevezi Krisztust Isten Igéjének. Ő az, akin keresztül az ember megismerheti Isten akaratát és erejét. Ő az Istenség „Szószólója” és megnyilatkozása. Ő jelenti ki és Ő teszi ismertté Istent az emberek előtt. Tetszett az Atyának, hogy benne lakozzék az egész teljesség, ezért nem alacsonyítjuk le az Atyát – amint egyesek gondolják – azzal, hogy Krisztust megdicsőítjük, mint Teremtőt és Törvényadót, mert az Atya dicsősége visszatükröződik a Fiún. Mivel az Atya Krisztusban vált megismerhetővé, nyilvánvaló, hogy nem tudják kellően tisztelni az Atyát azok, akik nem emelik magasra Krisztust. Krisztus maga mondta: „…mindenki úgy tisztelje a Fiút, miként tisztelik az Atyát. Aki nem tiszteli a Fiút, nem tiszteli az Atyát, aki küldte őt” (Jn 5:23).” (u.o., 44-45. old.)

Az első hat fejezetben Waggoner javarészt Krisztus istenségére helyezi a hangsúlyt. Bebizonyítja, hogy Jézus nem teremtmény; Istenhez képest nem alábbvaló. Megváltónk valóban isteni lény. Ez a gondolat áll a középpontban. Azt igyekszik megmutatni, milyen hatalmas és magasztos dolgot tett értünk Isten. Nem egy közönséges lény halt meg az emberért, hanem Valaki, aki felette állt mindannak, amit egy teremtmény értelme csak elképzelhet. Az értünk fizetett ár végtelenül nagy volt! Waggoner felismerte, hogy az embereknek meg kell érteniük, kicsoda is valójában Krisztus. Úgy kell felmagasztalniuk Őt, ahogy az valóságosan megilleti – ha valaha is helyesen akarnak hozzá viszonyulni. Ha megfigyeljük, azt láthatjuk, hogy Ellen White is úgy érzékelte, Waggoner ezt akarta kifejezésre juttatni az emberek előtt:

„A menny jóváhagyását hordozó üzenetek érkeztek Isten népéhez: a kegyelemmel és igazsággal teljes Krisztus dicsősége, fensége és igazságossága feltárult előttünk. Gyönyörűséges és vonzó módon lett bemutatva az Istenségnek egész teljessége a Jézus Krisztusban, hogy magához vonja mindazokat, akik nem zárták el szíveiket előítéletek által. Tudjuk, hogy Isten munkálkodott közöttünk. Láttunk lelkeket a bűnből az igazságossághoz térni. Láttuk a hit lángját újra felgerjedni a bűnbánó szívekben.” (Review & Herald, 1890. május 27.)

Ellen White szerint tehát Waggoner valóban Krisztusra és az ő istenségére helyezte a hangsúlyt. Azonban ezzel az éremnek csak az egyik oldalát vizsgáltuk meg. Waggoner ugyanis könyvének első négy fejezetében nemcsak Krisztus istenségének tényét hangsúlyozza, hanem azt is, mi módon lett Krisztus az istenség részese. Froom ezt megpróbálja eltorzítani és elhallgatni könyvében.

Hogyan lehet Krisztusnak isteni természete? A katolikusok és mindazok, akik elfogadják az ő teológiájukat, azt mondják, hogy Krisztusnak azért van isteni természete, mert Ő Isten maga. Szerintük Isten egyetlen lényeg (szubsztancia), ezért használja Froom az „egylényegű” kifejezést. Isten egyetlen lényeg, és három személy van, aki „része” ennek a lényegnek, illetve e lényegben létezik. Mindnyájan öröktől fogva voltak, mindnyájan egy lényt alkotnak, de valami titokzatos, elképzelhetetlen és meghatározhatatlan módon ez a három személy mégis ebben az egyetlen lényegben létezik. Ez valóban egy titok, és nem is kívánja meg tőlünk, hogy megértsük – egyszerűen csak el kell hinnünk. Ezen állítás szerint Krisztus azért Isten, mert Ő Isten. Ő Isten maga, mindig is az volt és mindig is az lesz.

A másik megoldás – amelyet a mai Hetednapi Adventista Egyház jelentős része képvisel – azt mondja, hogy Krisztus azért Isten, mert Ő a három Isten egyike. Mindig is az volt és mindig is az lesz. Van tehát három lény, akik az örökkévalóságtól fogva valahogy mindig is léteztek.

Waggoner azonban valami mást tanított, amiről viszont Ellen White egy 1889. június 19-i prédikációjában, a New York állambeli Rómában a következőket mondta:

„Amikor Waggoner testvér kiállt ezekkel a gondolatokkal Minneapolisban, akkor – leszámítva a köztem és a férjem közötti személyes beszélgetéseket – ez volt az első alkalom, hogy ilyen világos tanítást hallhattam erről a témáról emberi ajkakról. Akkor ezt mondtam magamban: Én azért látom ezt ilyen világosan, mert Isten látomásban mutatta meg nekem ugyanezt; a többiek azonban sosem látták azt, amit én láttam, és ezért nem ismerik fel. Amikor viszont meghallottam, hogy más prédikál ugyanerről, szívemnek minden rostja „Áment” mondott rá!” (Kéziratok, 5. kötet, 219. old.)

Ez Ellen White bizonyságtétele Waggoner üzenetével kapcsolatban. A Kiben bízhatunk? négy kötetében soha egyetlen szót sem találunk, amelyben Ellen White támadta volna az üzenet tartalmát. Nem, egyet sem! Sőt, inkább ezt olvassuk tőle:

„Az igazság szépségét látom abban, ahogyan a doktor úr bemutatta számunkra, hogyan viszonyul Krisztus igazságossága a törvényhez. Sokan közületek azt mondják, hogy ez valóban világosság és igazság. Ti azonban nem ennek a világosságnak a fényében szóltatok idáig. Nem tartjátok lehetségesnek, hogy komoly, imádságos kutatás által számára esetleg még több világosság tárulhatott fel a Szentírásból bizonyos kérdésekben? Amit elmondott, tökéletesenösszecseng azzal a világossággal, amelyet Isten jónak látott feltárni előttem egész eddigi keresztény életemben.” (Kiben bízhatunk?, 164. old.)

Vegyük észre, hogy Ellen White itt a „tökéletesen” szót használja! Ez egy nagyon erős kifejezés, ami nem hagy semmilyen kiskaput a mellébeszélésre. Ha azt mondom, hogy valami tökéletes, de valaki talál benne valami hibát, akkor hazugnak bizonyulok. Ellen White azt mondja, hogy Waggoner üzenete „tökéletesen” összecsengett azzal a világossággal, amelyet Isten jónak látott feltárni előtte „egész eddigi” keresztény életében. Azt gondolom, ha Waggoner üzenetében bármi hiba is lett volna, akkor Ellen White inkább azt mondta volna, hogy amit hirdet, az javarészt igaz, és bár van benne néhány hiba, alapjában véve rendben van. Akkor kihagyta volna a „tökéletesen” szót, és egyszerűen csak annyit mondott volna, hogy ez az üzenet „összecseng azzal a világossággal, amelyet Isten jónak látott feltárni előttem”. De miért szőtte bele akkor mondatába a „tökéletesen” szót, ha nem azért, hogy valamit megértessen velünk? Meg akart volna minket téveszteni? Távol legyen! Én azt gondolom, hogy bármi volt is az üzenet, abban hiba nem volt, és ezt Ellen White is megerősítette. Ennek fényében szeretném, ha megvizsgálnánk azokat a Waggonertől származó idézeteket, amelyeket Froom inkább mellőzni kívánt, amikor értékelte az üzenetet. Ezen idézeteket olvasva mindenki maga is eldöntheti, vajon Waggonernek szándékában volt-e behozni a Szentháromság tanát a HNA Egyházba.

Waggoner gondolatai Krisztus istenségéről

„Végső soron minden Istenből, az Atyából indul ki; még maga Krisztus is az Atyától származott és jött, de tetszett az Atyának, hogy benne lakozzék az egész teljesség, s hogy Ő legyen az a közvetlen eszköz, aki által a teremtés munkája megvalósul.” (Krisztus és az ő Igazsága, 19. old.)

„Tudjuk, hogy Krisztus az Istentől származott és jött (Jn 8:42), de mindez olyan messze van az örökkévalóságban, hogy túl van azon a határon, amit értelmünk képes lenne felfogni.” (u.o.)

„Krisztus ezt a nevet [Isten] nem valamilyen különleges eredményért kapta, hanem az öröklés jogán. Krisztus nagyságáról és hatalmáról szólva, a Zsidókhoz írt levél írója azt mondja: Ő sokkal nagyobb az angyaloknál, mert „különb nevet örökölt azoknál” (Zsid 1:4). A fiú mindig jogszerűen viseli apja nevét, így Krisztus is, mint „Isten egyszülött Fia”, jogosan viseli ezt a nevet. A fiú ugyanakkor – kisebb vagy nagyobb mértékben – az apa mása: vonásai és jellemtulajdonságai követik apjáét. Nem teljesen, mert az emberek között nincs tökéletes képmás. De Istenben nincs tökéletlenség, és az ő műveiben sem, ezért Krisztus az Atya „valóságának képmása” (Zsid 1:3). Mint az önmagában létező Isten Fia, természetéből fakadóan rendelkezik az istenség minden jellemtulajdonságával.” (u.o., 11, 12. old.)

„Igaz, hogy Istennek sok fia van, de Krisztus „Isten egyszülött Fia”, ezért olyan értelemben rendelkezik az istenfiúsággal, ahogy egyetlen lény sem rendelkezhet vele. Az angyalok, csakúgy, mint Ádám, Isten teremtett fiai (Jób 38:7; Lk 3:38), a keresztények Isten örökbefogadott fiai (Róm 8:14-15), de Krisztus Isten született Fia. A Zsidókhoz írt levél azt is elmondja, hogy az istenfiúság nem olyan állapot, amibe Krisztus felemeltetett, hanem olyan pozíció, amit jog szerint birtokol. Azt mondja: Mózes hű volt ugyan Isten házában, mint szolga, „Krisztus ellenben, mint Fiú a maga háza felett” (Zsid 3:6). Azt is mondja, hogy Krisztus a ház építője: Ő az, aki megépíti az Úrnak templomát, és nagy lesz az ő dicsősége (Zak 6:12-13).” (u.o., 12, 13. old.)

„Az Írás kijelenti, hogy Krisztus „Isten egyszülött Fia”. Született, nem teremtetett. De hogy mikor született, azt nem szükséges firtatnunk, mert ha megmondanák is nekünk, nem tudnánk felfogni. Mikeás próféta elmond nekünk mindent, amit tudhatunk felőle: „De te, Efratának Bethleheme, bár kicsiny vagy a Júda ezrei között: belőled származik nékem, aki uralkodó az Izraelen; akinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van” (Mik 5:2). Volt tehát egy időpont, amikor Krisztus Istentől származott és jött: eljött az Atya kebeléről (Jn 8:42; 1:18), de ez az idő olyan messze vész az örökkévalóságba, hogy véges értelmünknek úgy tűnik, mintha nem is volna kezdete.

De a lényeg az, hogy Krisztus született Fiú, nem pedig teremtmény. Ő örökségként kapott olyan nevet, amely kiválóbb az angyalokénál: Ő „Fiú a maga háza felett” (Zsid 1:4, 3:6). És mivel Ő Isten egyszülött Fia, ezért ugyanabból a lényegből és természetből való, mint Isten, és a születés jogán megkapott minden isteni tulajdonságot. Az volt ugyanis az Atya akarata, hogy Fia az ő képmása, dicsőségének visszatükröződése legyen, és benne lakozzék az Istenség egész teljessége. Így „élete van önmagában”, természettől fogva halhatatlan, és örök életet adhat másoknak is. Az élet belőle fakad, ezért nem lehet elvenni tőle; de mivel önként letette azt, újra fel is veheti.” (u.o., 21, 22. old.)

Ez tehát Waggoner tanítása. Oka volt arra, hogy ilyen hosszasan magyarázza, hogyan lett Krisztus Isten: Ő azért Isten, mert Isten Fia. De mindezen úgynevezett „eretnek” gondolatok ellenére Ellen White mégis azt mondta, hogy ez a tanítás tökéletesen összecseng azzal a világossággal, amelyet Isten jónak látott feltárni előtte egész eddigi keresztény életében!!! Mit tárt fel vajon előtte Isten? Ha Waggoner eretnekséget tanított, akkor Isten egész keresztény életében eretnekséget tárt fel Ellen White előtt is!!!

Waggoner hitét ma „fél-arianizmusnak” bélyegzik. Mégis ez volt az általa képviselt üzenet, amire Ellen White azt mondta, hogy lényének minden rostja „Áment” mondott rá.

Azzal vádolnak minket, hogy lealacsonyítjuk Krisztust azáltal, ha azt mondjuk, Ő nem Isten maga. De lehet-e vajon nagyobb tisztességet adni valakinek annál, mintha elismerjük, hogy Ő ugyanazzal a természettel bír, mint a Mindenható Isten, és az ő tulajdon lényegéből származik?! A tanítványok ezt próbálták megértetni a zsidókkal, ők azonban nem bírták elhinni, hogy valaki Istennel azonos szinten létezzen.

Jézus ezt mondta: „Isten Fia vagyok” – ők pedig köveket ragadtak, hogy megöljék. Megértették, hogy amikor Jézus azt mondja: „Isten Fia vagyok” – ezzel tulajdonképpen ezt mondja: „Ugyanolyan természetem van, mint Istennek; Istentől származtam.” Nem azt mondta, hogy „Én vagyok Isten”, hanem hogy „Isten Fia vagyok” – és ők ezt úgy értették, hogy azt állítja, ugyanolyan természete van, mint Istennek. Nem azért akarták megkövezni, mert azt állította magáról, hogy Ő az Isten, hanem mert egyenlővé tette magát az Istennel.

A nagy küzdelem során Sátán állandóan arra törekedett, hogy megdöntse Krisztus istenfiúságának tényét. A mennyben ezt mondta Isten: „Ez az én szerelmes Fiam.” De Sátán erre így felelt: „Ó, nincs benne semmi különleges! Ő és én ugyanazon a szinten vagyunk. Ha Ő részt vehet a tanácsban, akkor nekem is ott van a helyem!” Nem akarta elismerni, hogy Krisztus Isten Fia volt, és hogy mekkora különbség van közte és Krisztus között. Azért vitatta Krisztus pozícióját, mert azt gondolta, egyenlő Krisztussal. Nem akarta elismerni, hogy Krisztus Isten Fia.

Amikor Jézus lejött a földre és megkezdte tanítói szolgálatát, az első dolog, amivel Sátán megkísértette Őt, ez volt: „Ha Isten Fia vagy…” Próbálta megtörni hitét, miszerint Ő Isten Fia. És ahányszor csak kimondta Jézus ezen a földön: „Isten Fia vagyok”, a zsidók mindannyiszor meg akarták ölni. Amikor a kereszten volt, ezt mondták neki: „Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!” És amikor visszament a mennybe, akárhol mondták a tanítványai, hogy „Ő Isten Fia”, azonnal halálveszély fenyegette őket is. Csak annyit mondtak, hogy „Ő Isten Fia”, s ez bőven elég volt arra, hogy iszonyú haragot gerjesszen ellenük. Ebből látszik, Sátán mennyire gyűlöli ezt az igazságot.

Pár száz évvel az apostolok halála utána azonban az egyház vezetői összeültek, hogy rendezzék Jézus Istenségben betöltött szerepének kérdését. A niceai zsinaton lefektették a Szentháromság tanának alapjait, és úgy ítélték meg, hogy Jézus valójában, a szó szoros értelmében nem Isten Fia.

A hetedik században kialakult az iszlám vallás, ami sok tekintetben nagyon eltért a kereszténységtől. Elismerte ugyan, hogy Jézus próféta volt, sőt, egy nagy próféta – mindazonáltal a pápasággal együtt tagadta, hogy Jézus Isten szó szerinti Fia lenne.

Jó pár száz évvel később aztán elkezdődött a protestáns reformáció. Sajnos azonban képviselői megálltak a reformálásban és felhagytak a protestálással is; kevés kivételtől eltekintve a Szentháromság tanától sem szakadtak el, beállva ezzel a Jézus szó szerinti istenfiúságát tagadók sorába.

Végül Isten 1844-ben elindított egy mozgalmat, amelynek megmutatta a Jézusról szóló igazságot. Az adventizmus úttörői hitték és tanították, hogy Jézus Isten szó szerinti Fia. Ó, de mi történt azóta, és mi a helyzet ma? Ma több mint tízmillió hetednapi adventista hisz abban, hogy Jézus nem Isten Fia!!! És bár ez a Biblia legfőbb, legnagyobb igazsága (Jn 3:16), ezzel szemben az egész keresztény világ kijelenti: „Jézus nem Isten Fia!” Nem elég nyilvánvaló?! Ez a nagy hitehagyás az egész világon végigsöpört!

Jézus Krisztus istenfiúságának igazsága felrázta a világot az apostoli időkben. Ez a lenyűgöző igazság hajtotta előre a korai egyházat, és ugyanez az erő ma is benne rejlik ebben az igazságban. Részben ez magyarázza, miért látott Ellen White olyan nagy lehetőségeket ebben az üzenetben.

Waggoner világosan megfelelt azokra a vádakra, melyek szerint Jézus szó szerinti istenfiúsága maga után vonja istenségének elvetését. Hogyan is bírhatna valaki isteni természettel, hacsak nem úgy, hogy isteni természetből születik? Az én fiam tőlem származott – tőlem nem származik se macska, se kutya. Az emberből emberi természet származik. Az én fiam ember lenne akkor is, ha úgy nézne ki, mint egy féreg, egy kutya vagy egy macska – mivel embertől született. Amikor Krisztus lejött a földre és letette isteni dicsőségét, vajon továbbra is isteni maradt? Igen, mert Ő isteni természetből született, és volt benne valami, amivel egyetlen ember sem rendelkezik. Neki olyan tiszta és szent természete volt, amellyel soha egyetlen ember sem rendelkezett. Önmagában hordozta azt a tökéletes, tiszta lelket, amely az Atyával volt az örökkévalóságtól fogva. Letette hatalmát, de nem személyazonosságát. Önmagát, aki valójában volt, nem tagadhatta meg.

Ha egy embernek levágják a kezét vagy a lábát, vagy kivágják a nyelvét és megnémítják, attól még ugyanúgy ember marad. Jézusnak sem lehetett, csak isteni természete, mert Ő az Istentől született. Azok, akik vallják, hogy Jézus Isten valódi, született Fia, joggal hiszik, hogy isteni Megváltónk van. Mindenki más csak annyit mondhat erre: „Ó, ez titok!” De ez csak azoknak titok, akik nem hajlandók elfogadni a Szentírás világos tanítását.

A világ előtt Isten szeretetteljes jellemét kell feltárni

Ellen White szerint van egy másik fontos eleme is annak az üzenetnek, amit a világ felé hirdetni kell:

„A világot sötétség borítja: az emberek nem értik Istent, egyre kevésbé ismerik jellemét: félreértik és félremagyarázzák. Isteni üzenetet kell hirdetni korunkban: egy olyan üzenetet, amely fényt áraszt és megmentő erővel bír. Az Ő jellemét kell megismertetni az emberekkel. Az Ő dicsősége, jósága, kegyelme és igazsága fényének kell ragyognia e sötét világban!

Azok, akik várják a Vőlegényt, ezt kiáltsák az embereknek: „Íme, Istenetek!” Az irgalom fényének utolsó sugarai, a kegyelem utolsó üzenete a világhoz: az Ő szeretetteljes jellemének feltárása. Isten gyermekeinek az Ő dicsőségét kell visszatükrözniük. Életükben és jellemükben kell megmutatkoznia annak, mit tett értük Isten kegyelme.” (Krisztus példázatai, 415, 416. old.)

Félreértik és félremagyarázzák Őt! A sötétség, amely beborítja a világot nem a New Age mozgalomban keresendő, és nem is a gyilkosságokban, az erőszakoskodásokban, a fosztogatásokban és a terrorizmusban. Ellen White azt mondja, hogy a világot befedező sötétség, az igazi sötétség Isten jellemének félreértéséből fakad. Ha az emberek megérthetnék, kicsoda Isten, megtörne a sötétség. Ne feledjük, hogy itt az utolsó üzenetről van szó! Isten jellemének fel kell tárulnia a világ előtt, és ez lesz az emberiséghez intézett utolsó üzenet (Ésa 60:1-3). Beszélhetünk a fenevad bélyegéről, a vasárnap-törvényről, illetve más hasonlókról, de ne feledjük, hogy amit a világ végeredményben látni fog, és amit látnia is kell, az Isten szeretetteljes jelleme! Ez az üzenet lényege! Bizonyosnak kell lennünk afelől, hogy bármit hirdetünk, legyen az akár a legjelentéktelenebbnek tűnő tanítás, magában kell foglalnia Isten szeretettejes jellemének feltárását.

Egy éjszaka megértettem valamit Isten szeretetéből. Nagyon esett az eső, és a házam beázott. Már bent laktunk, noha még folytak az építkezések, és azon a péntek éjszakán immár harmadik napja nem akart szűnni az eső. Végül már a falon is kezdett befolyni, ezért fogtam egy rongyot, hogy felitassam vele a vizet. A fal azonban már egészen átnedvesedett, a víz pedig csak ömlött befelé. Egy órás küszködés után aztán rájöttem, hogy hiába itatom fel ronggyal, a víz csak nem fogyatkozik, és választhatok: vagy az egész péntek éjszakát felmosással töltöm, vagy hagyom, hogy az eső elárassza a házat. Ekkor támadt egy gondolatom: „Atyád ura az esőnek.” Imádkozhatom-e azért, hogy Isten megállítsa a felhőszakadást? Ez csak egy apróságnak tűnt, egy olyan kérésnek, ami megszabadított volna az éjszakai kellemetlenségektől, de aztán úgy döntöttem, mégis megpróbálom. Imádkoztam, és öt perc múlva megszűnt a tetőn az eső kopogása. Újabb öt perc után némileg hitetlenkedni kezdtem: Vajon visszajön még? Hiszen három napja először szűnik meg az eső! Végül elraktam a vedret és a rongyot, és az éjszaka további részében úgy aludtam, hogy egy csöpp sem esett. Vége volt! Szeretem Istent ezért, Ő mindnyájunknak kedvében jár, és mi szerethetjük Őt, mert látjuk cselekedeteit. Ő azonban nem azt várja, hogy ezért szeressük Őt leginkább. Van valami, ami sokkal hatalmasabb mindezeknél. Ellen White ezt írja erről:

„Az evangélium dicsősége abban áll, hogy alapvető célja bukott fajunk helyreállítása Isten képmására, az isteni jóakarat állandó kifejezése által. Ez a munka a mennyei udvarokban vette kezdetét. Isten ott határozta el, hogy az emberiség számára félreérthetetlen bizonyítékot ad irántuk való szeretetéről. „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3:16) … E szeretet szemlélése megtisztítja a lelket minden önzéstől. Arra vezeti a tanítványt, hogy tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, és kövesse Megváltóját. (Étrendi és táplálkozási tanácsok, 222. old.)

Isten azáltal szeretné bennünk helyreállítani saját képmását, hogy állandóan kifejezi felénk jóságát. És miközben szemléljük ezt a jóságot, megváltozunk. Ha megértjük, mit tett értünk Isten azáltal, hogy odaadta Fiát, akkor ez megtisztítja lelkünket minden önzéstől. A prédikátor, a vezető és mi mindnyájan látástól vakulásig skandálhatjuk, hogy „Ne tedd ezt, ne tedd azt”, de amikor hazamegyünk és próbálkozunk, újra és újra elbukunk. De ha Isten szeretetéről elmélkedünk, amelyet Jézus Krisztusban mutatott meg, akkor ez megtisztítja lelkünket minden önzéstől. Ez tehát az üzenet, ami képes befejezni a művet – ez, és semmi más! Önmagában az, hogy az embereket földbe döngölik a fenevad bélyegével, nem képes megváltoztatni az életüket. Az önzés nem elég jó indíték a bűn feletti győzelemre. Lehet ugyan félelmet kelteni a szívekben, és figyelmeztetni az embereket, hogy a pokol határmezsgyéjén állnak – mégsem fognak megváltozni igazán, mert a félelem-elvű indítékok képtelenek gyökeres változást előidézni. Az egyetlen ismeret, ami képes erre, az Isten szeretetének ismerete – amely teljes mértékben és egyértelműen megnyilvánult abban az ajándékban, amit az ő Fiában adott.

„Azáltal, hogy egyszülött Fiát halálra adta a bűnösökért, Isten az elbukott emberiség iránt olyan szeretetet tanúsított, amely páratlan. Teljes hitünk lehet abban az igében, miszerint „Isten szeretet” (1Jn 4:8).

Isten Jézusban megnyilvánuló szeretete vezet el minket Isten jellemének valódi megértéséhez.” (Szemelvények I, 311. old.)

„Mindaz a szülői szeretet és gondoskodás, amely az emberiség egymást követő nemzedékeiben valaha is felfakadt az emberi szívekből – vékony erecske csupán Isten végtelen, kimeríthetetlen szeretetének határtalan óceánjához képest. Szó ki nem mondhatja, toll le nem írhatja e szeretetet! Életed minden idejében elmélkedhetsz róla; szorgalmasan kutathatod a Szentírást, hogy megértsd; latba vethetsz minden erőt és képességet, amit Istentől kaptál, hogy megpróbáld felfogni a mennyei Atya szeretetét és könyörületességét; mégis végtelenül sok marad feltáratlanul. Korszakokon át tanulmányozhatod ezt a szeretetet; mégsem fogod soha teljesen felfogni a szélességét és hosszúságát, a mélységét és magasságát Isten szeretetének, amelyet abban mutatott meg, hogy Fiát halálra adta a világért. Még az örökkévalóság sem fedheti fel soha teljes mértékben. Ám ha tanulmányozzuk a Bibliát, elmélkedünk Krisztus életéről és a megváltás tervéről, ezek a magasztos témák egyre inkább feltárulnak majd értelmünk előtt.” (Bizonyságtételek V, 740. old.)

Isten olyan szeretetet tanúsított irántunk, amely páratlan. Nem találunk semmi ehhez foghatót sehol az egész világegyetemben. Lehet, hogy vannak olyan anyák, akik készek saját életüket is feláldozni gyermekük megmentése érdekében, de annak a szeretetnek, amit Isten tanúsított irántunk azzal, hogy Fiát halálra adta értünk, nincs párja. Ezt maga Ellen White mondja, de szívünk mélyén érezzük, hogy ez akkor is igaz lenne, ha ő nem mondta volna.

Mit kell tehát a világ előtt feltárni? Isten jellemét. Ez a világhoz szóló utolsó kegyelmi üzenet – de miben is nyilvánul meg ez a jellem? Abban az ajándékban, amit Isten Fiában adott. Azok, akik nem hiszik azt az igazságot, miszerint Jézus az Isten Fia, azok nem is tudják igazán értékelni Isten jellemét. De mivel csak az igazság képes megszentelni, azok az emberek, akik hazugságban hisznek, soha nem lesznek olyanná, amilyenné Isten szeretné formálni őket. Ezért kell ennek az üzenetnek a világon mindenkihez – férfihoz, nőhöz és gyermekhez – eljutnia. Ami igazság volt a tanítványok korában, igaz volt 1844-ben, és igaz ma is. A felelősség a miénk – azoké, akik tudják ezt az igazságot –, ezért meg kell tennünk mindent annak érdekében, hogy segítsünk az embereknek felismerni azt, amit mi is felismertünk – megvetve minden szégyent, megpróbáltatást, nélkülözést és rossz hírnevet. Isten erre hívott el minket, és nekünk mindent meg kell tennünk, ami a hatalmunkban van – sokkal többet, mint amit eddig megpróbáltunk – hogy ezt az üzenetet az egész világhoz eljuttassuk. Kevesen vagyunk és kevés az erőnk, az ellenállás pedig igen nagy – viszont az igazság és Isten a mi oldalunkon áll!

Ellen White leírta a világnak szánt utolsó üzenet néhány kulcsfontosságú jellegzetességét. Néhányat ezek közül már megvizsgáltunk, másokat pedig most veszünk szemügyre:

Az üzenet jellegzetességei

• Felkelti majd az egyházi vezetők félelmét, akik ezért ellenállást fognak tanúsítani.

„Annak a hatalomnak a megnyilatkozásában, amely az egész Földet beragyogja majd Isten dicsőségével, ők csak olyasvalamit fognak látni, amelyet vakságukban veszélyesnek gondolnak, és ami felkelti félelmeiket – ezért konokul ellenállnak neki. Mivel az Úr nem az ő elvárásaik és terveik szerint munkálkodik, ellene szegülnek a munkának: ‘Hogy lehet,’ – mondják majd – ‘hogy mi nem ismerjük fel az Isten Lelkét, mikor évek óta benne vagyunk a műben?!’” (Review & Herald, 1890. december 23.)

• Hamis világosságnak nevezik azok, akik nem járnak egyre növekvő dicsőségében.

„A harmadik angyal üzenetét nem fogják megérteni, és azt a világosságot, amely az egész földet beragyogja majd dicsőségével, hamis világosságnak fogják nevezni mindazok, akik nem hajlandók egyre növekvő dicsőségében járni.” (Review & Herald, 1890. május 27.)

• Ellentétes lesz az emberi tervekkel; eltér a szokványos rendtől.

„Hacsak rá nem ébrednek kötelességük tudatára mindazok, akik tehetnének valamit, nem fogják felismerni Isten munkáját a harmadik angyal hangos kiáltásának idején. Amikor a világosság előtör, hogy beragyogja a Földet, akkor ahelyett, hogy az Úr segítségére sietnének, arra törekszenek majd, hogy művét visszafogják és saját, korlátolt elgondolásaikhoz igazítsák. Hadd mondjam el nektek, hogy az Úr a mű ezen utolsó szakaszában olyan módon fog munkálkodni, amely eltér a dolgok megszokott rendjétől, és ellentétes minden emberi tervvel. … A munkások meg fognak lepődni azokon az egyszerű eszközökön, amelyeket Isten fel fog használni igazsága művének elvégzésére és beteljesítésére.” (Bizonyságtételek prédikátorok részére, 300. old.)

• Isten a saját kezébe veszi a gyeplőt, és kiveszi a mű irányítását azok kezéből, akik uralomra törnek.

„Lesznek közöttünk olyanok, akik állandóan irányítani szeretnék Isten művét. Még a legkisebb lépésekben is ők akarnak diktálni – még akkor is, amikor a mű már annak az angyalnak az irányítása alatt halad előre, aki a harmadik angyalhoz csatlakozik a világnak szóló üzenet hirdetésében. Isten olyan módokat és eszközöket használ majd fel, hogy nyilvánvaló legyen: Ő veszi kezébe a gyeplőt.” (u.o.)

• Az emberi rendszabályok érvényüket vesztik.

„Isten alacsony pozíciójú embereket indít majd arra, hogy jelenvaló igazságának üzenetét hirdessék… Még a tanulatlanok között is sokan lesznek, akik az Úr igéjét fogják hirdetni. A Szent Lélek gyermekeket indít majd arra, hogy keljenek fel és hirdessék a menny üzenetét. A Lélek mindazokra kiöntetik, akik engednek késztetéseinek. Lerázva az emberi rendszabályok bilincseit, és elvetve az óvatoskodó intelmeket, ők az Úr seregéhez csatlakoznak.” (Bizonyságtételek VII, 26, 27. old.)

• Isten alázatos munkásokat használ majd, akiket nem oktatási intézmények képesítettek, hanem a Lélek.

„Így hirdettetik majd a harmadik angyal üzenete. Amikor eljön az idő, hogy teljes erővel felhangozzék, az Úr alázatos munkásokat hív majd el, és maga vezeti azok gondolatait, akik odaszentelik magukat az Ő szolgálatára. A munkások képesítése sokkal inkább az Ő Lelkének kenetéből fakad majd, semmint bármilyen földi intézmény képzéséből. A hit és imádság emberei szent buzgalommal kelnek majd útra, hogy hirdessék azokat a beszédeket, amelyeket Isten ad szájukba.” (A nagy küzdelem, 606. old.)

• Az ember találmánya – az emberi gépezet – megsemmisül, és az emberi tekintély olyan lesz, mint a megtört nádszál.

„A késői eső zápora olykor el fogja söpörni az ember találmányát – az emberi gépezetet –, és az emberi tekintély olyannak tűnik majd, mint a megtört nádszál. A Szent Lélek meggyőző erővel szól majd az élő, emberi eszközök által. Akkor senki sem törődik már azzal, vajon a mondatok kerek egészek-e, vagy hogy hibátlan-e a nyelvtan. Az élő víz Isten tulajdon csatornáin keresztül folyik majd.” (Szemelvények II, 58, 59. old.)

Amikor tehát Jelenések könyve 18. fejezetének angyala visszatér, hogy elvégezze munkáját, amint Ellen White megjövendölte, akkor munkáját a következő jellegzetességek fogják kísérni:

• Lesz egy olyan tanítás, mely szerint Krisztus Isten szó szerinti Fia, aki az örökkévalóság előtt született, és az Atyától különálló, önálló lény.
• Jelen lesz az a tanítás, mely szerint Krisztus tökéletesen isteni lény: természet szerint és öröksége jogán Isten.
• Az istenség teljessége és az Isten igazságossága elérhető számunkra, ha magából Krisztusból részesülünk, mivel Ő saját maga rendelkezik ezekkel.
• Elfordulás az emberitől és az emberi szervezetektől, odafordulás Krisztushoz.
• Bizonyságtétel azok ellen, akik uralkodni akarnak, és diktálni szeretnének az embereknek. Ez az üzenet veszélyt jelent rendszerükre és tekintélyükre nézve.
• Az üzenetet a többség kigúnyolja, megkritizálja és elveti.
• A vezetők veszélyesnek tartják majd, felkelti félelmeiket és konokul ellenállnak neki.
• Hamis világosságnak fogják nevezni mindazok, akik nem hajlandók egyre növekvő dicsőségében járni.
• Lényege Isten szeretetteljes jellemének kinyilatkoztatása lesz.

Én csak egyetlen olyan üzenetet ismerek, amely mindezen jegyeket magán hordozza. Akik elfogadják, kevesen vannak, szegények és minden oldalról támadják őket – ők azonban hiszik, hogy Isten művét végzik, mert minden bizonyíték mellettük szól.

Érdekes módon Ellen White azt írja, hogy a vezetők veszélyesnek gondolják majd, félni fognak tőle és konokul ellenállnak neki. A tanításnak mindenféle szele fújdogál manapság, például az, hogy „Isten nem öl”, „a keresztényeknek meg kell tartaniuk a zsidó ünnepeket”, vagy hogy „Istent kizárólag csak szent nevén lenne szabad neveznünk”. Sok független prédikátori testület – a hivatalos HNA Egyházzal együtt – határozottan felszólal ezen tanítások ellen. Érdekes módon azonban létezik egy tanítás ezeken kívül, amit mindenki, mindenek felett ellenez. Hogy mi is e támadások célpontja, azt megmutatják a következő, különböző prédikátori testületek kiadványaiból vett idézetek.

Konokul az igazság ellenében

• Bob Trefz: Cherith krónika

„Ezt a nagy igazságot teljesen félreértették és elcsűrték-csavarták az ún. „antitrinitáriusok” – akik tagadják, hogy Jézus maga az Isten, akinek eredeti, nem kölcsönkapott, nem származtatott élete van. Veszik Jézus azon kijelentéseit, amelyeket testtélétele, megaláztatása és önkéntes, földi korlátok közé szorítkozása kapcsán mondott, és ezeket használják fel arra, hogy tagadják az ihletett Írás egyértelmű álláspontját, miszerint Jézus Isten. Csak a megváltás tervének hátterén érthető meg, miért beszélt Jézus Atyjától való függéséről, míg földünk poros útjait rótta.” (Cherith krónika, 1999. április-június, „Krisztus önmegüresítése” c. cikk)

• Kevin D. Paulson: Szilárd alapzatunk

„Ugyanezek az emberek szeretnék azt az ariánusi (vagy fél-ariánusi) szemléletet is feléleszteni Krisztus istenségével kapcsolatban, amelyet adventista úttörőink közül némelyek vallottak.

De azoknak, akik azt szorgalmazzák, hogy vissza kell térnünk az úttörők tanításaihoz, jobb, ha eszükbe jut: csak egyetlen úttörő volt ihletett, Ellen G. White.” (Szilárd alapzatunk, 1998. december, „A Szentháromság védelmében” c. cikk)

• Colin & Russell Standish: A maradék hírnöke

„A Szentírás kinyilatkoztatása két esemény kapcsán beszél arról, hogy Krisztus az Atyától született – „e világba” való születése, valamint feltámadása kapcsán. Ennek fényében a legcsekélyebb alapzattal sem bír az a feltételezés, miszerint Krisztus valamikor a múltban az Atyától származott volna, ill. hogy Ő ne öröktől fogva élne.” (A maradék hírnöke, 1997. április, „A tanítás mindenféle szele, 2. rész: Krisztus születése” c. cikk)

• John Grosboll: Útjelző

„Másodszor azt is megfigyelhetjük Ellen White írásaiban, hogy csak egy Istenről beszél. Nem azt mondja, hogy három Isten van, hanem hogy egy. És ugyanakkor látni fogjuk, hogy azt is tanítja, hogy ez az egy Isten magában foglalja az Atyát, a Fiút és a Szentlelket is, e három titokzatos módon egyesülő személyiséget…

Tehát az „Örökkévaló” magában kell foglalja mind az Atyát, mind a Fiút. Ebben a szakaszban Ezék 1:4, 26-ra és 10:8-ra hivatkozik. Vegyük észre, hogy csak Egyvalaki ül a trónon. Egy Isten van, de ez az egy Isten magában foglalja mind Krisztust, mind az Atyát.” (Útjelző, 1996. december, „Az Istenség” c. cikk)

• Vance Farrell: A vándor célhoz ér

„A Római Katolikus Egyház részlegesen vagy teljesen, de egyetemesen elfogadta a Krisztus és a Szentlélek istenségéről és az Istenségben elfoglalt helyéről szóló helyes nézetet.” (Az Istenség, DH-201. sz. traktát)

• Ralph Larson: Szilárd alapzatunk

„Miért mondja a Szentírás Krisztust Isten „egyszülött” Fiának?

Mert Ő a Szentlélektől fogant Mária méhében, és így földi életét a szokásos születési folyamattal kezdte.” (Szilárd alapzatunk, 1994. február, „Víznek folyamai” c. cikk)

• William Grotheer: Vigyázó, meddig még az éjszaka?

„Jézusnak volt egy kezdete Betlehemben. (Megfigyelhető, hogy a „Jézus” mint Isten-ember megnevezés Betlehemtől fogva létezik.) Ha úgy vesszük, hogy Isten „adva van”, akkor így két lényünk van Betlehem előtt – Isten és az örökkévaló Lélek –, és három lényünk utána – Isten, az örökkévaló Lélek és Jézus.

Az az elgondolás, miszerint Krisztus valamikor az örökkévalóságban az Atyától „született”, teljesen idegen a Szentírástól.” (Lásd még: Hetednapi Adventista Bibliakommentár, 5. köt., 902. old.) (Vigyázó, meddig még az éjszaka?, 31/1. sz.)

• Robert Sessler: Az Istenség, 1, 2 vagy 3 Isten?

„Az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyenként végtelen és mindentudó; saját személyiséggel és mennyei jellemmel bír! Így az Istenség három különálló isteni Személyből, Lényből, ill. Istenből áll.

A hamis, spiritualista elméletek ezt mondják az Istenségről: Jézus szó szerint született az Atya személyéből a teremtés előtt – így lett Jézus Isten egyszülött Fia. Azt is tanítják, hogy az Atya az egyedüli Isten, illetve hogy Ő az egyedül igaz Isten az Istenségben; volt idő, amikor még csak az Atya létezett, és Krisztus még nem született meg. Azt tanítják, hogy a Szent Lélek nem egy – az Atyától és a Fiútól – különálló Lény vagy Személy, és nem is az Istenség harmadik Lénye vagy Személye, hanem Isten lehelete, élete, világossága, ereje stb., illetve az Atya és a Fiú együttese.” (Az Istenség, 1, 2 vagy 3 Isten?, 28, 29. old.)

• Bill Parks

„Honnan a csudából szeditek, hogy CSAK EGY ISTEN van? Kezdetben volt az Ige, és az Ige az Istennél volt [1 Isten], és Isten volt az Ige [nos ezzel már 2 Istenünk van – nem csupán EGY]. Apostolok cselekedeteinek 5. fejezete pedig a Szentlelket is Istennek nevezi [íme a 3. Isten]. … Egyszerűen nem tudom elfogadni az EGY-ISTEN ELMÉLETET.” (Kör-e-mail)

• Kim Kjaer: Amazing Facts

„Az egérfogó több részből áll, melyek egymással együttműködve kapják el a gyanútlan áldozatot, miközben az önfeledten rágcsálja kedvenc eledelét. Ha a csapdának csak egyetlen része is hiányozna, például a rugója, akkor a fennmaradó részek teljes mértékben használhatatlanná válnának. … Isten is három összetevőből áll, és az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben nyilvánul meg. Ha az Istenség bármely része hiányozna, Isten megszűnne Isten lenni.” (Amazing Facts Inside Report, „Biblikus-e a Szentháromság?” c. cikk)

• J. R. Hoffmann: Ministry

„Az újszövetségben az Atya és a Fiú kapcsolata minden esetben a betlehemi történet fényében értendő. Jézus volt az egyetlen gyermek, aki isteni és nem emberi apától született e világra. A ‘Fiú’ megjelölés az időbe való belépésére utal, és egyáltalán nem mond ellent annak, hogy Ő öröktől fogva létezik. Az ószövetségben is találunk utalásokat Fiúságára, ezek azonban mindig testtélételére tekintenek előre.” (Ministry, 1982. június)

• Gordon Jensen: Adventist Review

„A megváltás terve az Istenség Három Személye által kötött szövetségben lett megpecsételve, akik egyenlőképpen birtokolták az Istenség minden vonását. Annak érdekében, hogy eltöröljék a világegyetemből a bűnt és a lázadást, és hogy visszaállítsák a harmóniát és a békét, az egyik isteni Lény elfogadta és felvette az Atya szerepét, egy másik a Fiú szerepét. A fennmaradó isteni Lény, a Szentlélek, szintén jelentős szerepet kapott a megváltás tervének kivitelezésében. Mindez még azelőtt ment végbe, hogy a bűn és a lázadás felütötte volna fejét a mennyben.

A terv által meghatározott szerepek felvételével az isteni Lények semmit sem veszítettek isteni hatalmukból. Öröklétükben és más tulajdonságaikban is egyek és egyenlőek voltak. A megváltás tervére való tekintettel azonban a Fiú egy bizonyos értelemben alárendelte magát az Atyának.” (Adventist Review, 1996. október 31., 12. old., Imaheti felolvasások)

Elképesztő, hogy bár a Biblia azt mondja: Jézus Isten Fia, Isten egyszülött Fia; mégis mindenki mindenféle elmélettel áll elő, amelyek még egymással sem egyeznek, csak abban, hogy mind kijelenti: Jézus nem Isten Fia! Ez egészen hitetetlen! Miért gyűlölik annyira ezt a tanítást a keresztények és mindenki más is?! Miért gondolják veszélyesnek, miért helyezkednek szembe vele ilyen konokul? Sátán szembeszegül ezzel az üzenettel, mert ő tudja az igazságot.

Adja Isten, hogy átérezzük e dolgok súlyát, mert nem olyasvalamiről van szó, amit csak meghallgatunk és elmélkedünk róla: ennek az igazságnak át kell hatnia életünket és szemléletünket. Kedves Testvéreim, ha Isten még a mi életünkben szeretne valamit tenni, ne maradjunk ki belőle! Álljunk meg, mint bátrak, szemtől szemben az ellenséggel! Menjünk az első sorba a csatában, ne hátul kullogjunk! Minden erőnket vessük latba, amit Atyánktól kaptunk! Kérjük vezetését és menjünk előre! Nem számít, milyen kevesek vagyunk számban, és gyengék erőben; nem számít, mennyire korlátozottak erőforrásaink és képességeink – Isten nagy dolgokra tud használni minket, mert ez az Ő műve, és Ő fogja győzelemre vinni!

„Ne dobjátok hát el bizodalmatokat, melynek nagy jutalma van. Mert aki eljövendő, eljő és nem késik…” (Zsid 10:35-39)

Isten áldjon!

David Clayton