Amikor a Mózesnek adott törvényeket tanulmányozzuk, sok különös részlettel találkozhatunk. A polgári törvények – csakúgy, mint az erkölcsi és ceremoniális törvények – rendkívül csodálatraméltó és irgalmas rendelkezések voltak. Ha Izrael maradéktalanul betartotta volna ezeket, bizonyára bolygónk legkiemelkedőbb állama lehetett volna a méltányos igazságszolgáltatás tekintetében. Ugyanakkor ezek a törvények nem csak Izrael népének testi jólétét szolgálták, Isten gazdag lelki párhuzamokat is elrejtett bennük, amelyeket az Újszövetség fényében sokkal jobban megérthetünk.
Az egyik ilyen rendelkezés a véletlenül – gondatlanságból – elkövetett emberölésre vonatkozott. Isten megparancsolta Izrael népének:
„Válasszatok ki magatoknak városokat, amelyek menedékvárosaitok legyenek, hogy oda szaladjon a gyilkos, aki történetből öl meg valakit. És legyenek azok a ti városaitok menedékül a vérbosszuló ellen, és ne haljon meg a gyilkos, míg ítéletre nem áll a gyülekezet elé… Izráel fiainak és a jövevénynek, és az ő közöttök lakozónak menedékül legyen az a hat város, hogy oda szaladjon az, aki történetből öl meg valakit.” (4Móz 35:11-12,15)
Ha Izraelben valaki embert ölt, akkor a megölt ember rokonainak joga volt – az igazságszolgáltatás nevében – vérbosszúhoz folyamodni, és kioltani a gyilkos életét. Ugyanakkor Isten különbséget tett a szándékosan és a véletlenül elkövetett emberölés között, és azok számára, akik nem szándékosan okozták felebarátjuk halálát, lehetőséget biztosított arra, hogy a kijelölt városokba menekülve elkerüljék a vérbosszút.
A megmenekülés útja
Ha valaki szándékosan ölt, nem volt számára kegyelem, még a menedékvárosokból is kiszolgáltatták, sőt, az oltártól is elhurcolták:
„Ha pedig valaki szándékosan tör felebarátja ellen, hogy azt orvul megölje, oltáromtól is elvidd azt a halálra.” (2Móz 21:14)
Ha azonban balesetből, vagy gondatlanságból történt haláleset, akkor a vétekbe keveredett ember megmenekülhetett, ha a léviták kezelésében álló menedékvárosok egyikébe futott. Ott a város vénei kihallgatták, és oltalmat biztosítottak számára a vérbosszuló rokon elől. A gyilkos nem hagyhatta el a menedékváros határát. Ha mégis visszatért otthonába, ezzel kilépett az isteni oltalom alól, és kiszolgáltatta magát a vérbosszúnak. Szabadságát csak a főpap halálakor nyerte vissza, ezután már szabadon hazatérhetett, mentesülve az ítélettől. (4Móz 35:15-28)
Akik oda menekültünk
Ebben az irgalmas rendelkezésben Isten csodálatos leckét rejtett el számunkra a Szabadítóról. Erre utal Pál is a Zsidókhoz írt levélben:
„…erős vígasztalásunk legyen minékünk, mint akik oda menekültünk, hogy megragadjuk az előttünk levő reménységet.” (Zsid 6:18b)
A menedékvárosok törvénye jól szemlélteti a megváltás tervét. Akik szándékosan vétkeznek – nem engedelmeskednek az evangéliumnak, hanem visszautasítják az Isten által felkínált kegyelmet – azok számára nincs más kiút, bűneikben halnak meg (2Thess 1:7-8). De mi a helyzet a többiekkel?
Bizonyos értelemben mindenki vétkes egy nem szándékos emberölésben. Mit értek ezalatt? Amikor a bűn bejött a világba, az ember függetlenedett Istentől. Sátán azt ígérte, olyanok leszünk, mint az Isten: nincs többé szükségünk Istenre. Ám a bűn nem pusztán az Istentől való elidegenedésben nyilvánult meg, amit már Ádám és Éva elrejtőzködése is jelzett. A lázadás végső soron a Teremtő teljes trónfosztását és a világegyetemből való kiiktatását követelte:
„Azok pedig kiáltoznak vala: Vidd el, vidd el, feszítsd meg őt! Monda nékik Pilátus: A ti királyotokat feszítsem meg? Felelének a papifejedelmek: Nem királyunk van, hanem császárunk!” (Jn 19:15)
Valódi arcát akkor mutatta meg a bűn, amikor az embernek ténylegesen lehetősége nyílt megölni az Élet Fejedelmét. Valójában minden egyes ember felelős Krisztus haláláért. Bár személy szerint nem tehetünk arról, hogy bűnös természettel születünk, ugyanakkor tény, hogy a bűn problémája miatt volt szükség a Szabadító halálára. (Csel 3:15-19)
Halálból életre
Mit tehet az ember, ha ráébred bűnös voltára? Ha nem tesz semmit, akkor utoléri a „vérbosszú” – elveszti életét. Ellenben ha Krisztushoz menekül, és megragadja a felkínált reménységet, életet nyer. Ezt jelképezik a menedékvárosok.
Izraelben hat menedékvárost jelöltek ki, egyenletesen elosztva az ország területén. A hatos az ember száma, esendőségére, tökéletlenségére utal. Isten a bűn fogságában sínylődő, gyarló embereknek kínálta fel a szabadulás lehetőségét, mert a kegyelem nem csak az erőseknek szól: „nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené” (Róm 9:16). Krisztus – üdvösségünk reménysége – mindenkihez egészen közel van: a szívünkben és a szánkban (Róm 10:8).
Mindenki, aki Krisztusba veti hitét, felszabadul a bűn uralma alól, megmenekül az örök haláltól, és új életet nyer Krisztusban:
„Bizony, bizony mondom néktek, hogy a ki az én beszédemet hallja és hisz annak, a ki engem elbocsátott, örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre.” (Jn 5:24)
Teljes szabadság
A gyilkos egész életére oltalmat kapott a menedékvárosban, de ha elhagyta azt, akkor kilépett az oltalom alól, és újra jogosan utolérhette a vérbosszú. (4Móz 35:26-28) Hasonlóképpen mi is – akik Krisztusban oltalmat találtunk – megszabadultunk a bűntől, de biztonságban csak akkor vagyunk, ha folyamatosan Őbenne maradunk, és Ő kormányozza életünket. Ahogyan a gyilkos sem térhetett vissza házába, mi sem térhetünk vissza régi életünkhöz. Jézus ugyanerre figyelmeztet bennünket:
„Maradjatok én bennem és én is ti bennetek. Miképen a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, hanemha a szőlőtőkén marad; akképen ti sem, hanemha én bennem maradtok. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: Aki én bennem marad, én pedig ő benne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. Ha valaki nem marad én bennem, kivettetik, mint a szőlővessző, és megszárad; és egybe gyűjtik ezeket és a tűzre vetik, és megégnek.” (Jn 15:4-5)
Jézus soha, senkit nem dob el magától, Ő mindenkor tárt karokkal fogad bennünket. Ellenben saját lelkünket veszélyeztetjük, ha eltávolodunk Tőle.
A gyilkos csak a főpap halála után térhetett vissza örökségébe. Főpapunk megízlelte értünk a halált, hogy elérhetővé tegye számunkra az örök életet. Ezért ha egyesülünk Krisztussal, akkor halála a mi halálunk, feltámadott élete pedig a mi életünk. Már nem a saját életünket éljük, mert régi életünk el van rejtve Krisztusban, és Ő él bennünk (Róm 6:3-11; Kol 3:1-4). Hála az Úrnak, a mi menedékünknek!
„Aki a Felségesnek rejtekében lakozik, a Mindenhatónak árnyékában nyugoszik az. Azt mondom az Úrnak: Én oltalmam, váram, Istenem ő benne bízom!… Tollaival fedez be téged, és szárnyai alatt lészen oltalmad; paizs és pánczél az ő hűsége.” (Zsolt 91:1-2,4)
Sánta János