Az általánosan uralkodó nézet szerint a megváltás terve pusztán egy jogi procedúra. Valójában eddig még egyetlen olyan magyarázattal sem találkoztam, ami ne jogi fogalmakban gondolkodva próbált volna választ adni azokra a kérdésekre, hogy miért kellett Jézusnak meghalnia, ill. miért vannak a bűnösök halálra ítélve. Ez az elgondolás a következőképpen foglalható össze:
Isten halálra ítélt engem. Miért? Mert bűnt követtem el, áthágtam a törvényt. Hogyan teheti semmissé Isten ezt az ítéletet? Hogyan törölheti ki a könyvekből bűneim feljegyzését, hogy engem ártatlannak nyilváníthasson? A népszerű elképzelés szerint Isten Krisztus vérét látva megenyhül irányomban és kijelenti: „Megbocsátok.” Fiának halála lehetővé teszi, hogy meggondolja magát.
Mi a megbocsátás?
Általában a megbocsátást egyfajta lelki viszonyulásnak tartják. Azt nevezik „megbocsátásnak”, ha a sértett fél nem neheztel az őt bántalmazóra. Ezt az értelmezést vetítik ki Istenre, melyből fakad az a következtetés, hogy ha rosszat teszek, Isten hozzáállása megváltozik, neheztelni kezd rám, és ezt mondja: „Ahhoz, hogy ismét jó szemmel nézhessek rád, előbb vért kell látnom – és ha ez nem a te véred, akkor a Fiam vére lesz! Ha majd látom a kiontott vért, akkor gondolataimból és a könyvekből is kitörlöm bűneid feljegyzését, és megint jóindulattal tekintek rád.” Lehet, hogy ez a megfogalmazás durvának tűnik, de a népszerű teológia végeredményben így tekint Isten megbocsátására.
Ez az elgondolás alapjaiban hibás. Mit mond a Biblia Istenről? Isten szeretet, valamint Isten nem változik. Ha Ő valóban, szó szerint meggondolja magát bármi felől is, akkor nem igaz, hogy változhatatlan. Istennek minden útja tökéletes és szeretetteljes, ezért lehetetlen, hogy Ő valaha is változzon. Ha az Ő bocsánatát csak úgy tudjuk értelmezni, hogy az Atya változik meg irányunkban, akkor mindenképpen arra a következtetésre jutunk, hogy ez egy hamis eszme. Az emberek többsége azért téved ebben a kérdésben, mert nem értették meg a megbocsátás bibliai fogalmát. Krisztus áldozatának nem az volt a célja, hogy Isten hozzáállását megváltoztassa.
Krisztusban
Mindemellett Efézus 4:32-ben ezt olvassuk:
„Legyetek pedig egymáshoz jóságosak, irgalmasok, megengedvén egymásnak, miképen az Isten is a Krisztusban megengedett néktek.” (Ef 4:32)
Hogyan bocsátott meg Isten? „Krisztusban”. Ez a Biblia egyik alapvető tanítása: Isten „Krisztusban” bocsát meg. De mit jelent ez? Isten Krisztusra való tekintettel megváltoztatja hozzánk való viszonyulását? Kire gyakorol hatást a megbocsátás: Istenre, vagy az emberre? Esetleg valami kozmikus, megfoghatatlan „igazságosság-eszmére”, aminek se neve, se arca, mégis Isten és ember fölött áll? Mit jelent a megbocsátás valójában és kit befolyásol?
Vitathatatlan igazság, hogy Isten mindig is szeretett és kitárt karokkal várt haza engem. Amikor ezt felismertem, megváltozott az életem. Becsülni kezdtem Őt, és csodálatom napról napra nőtt. Soha nem gondolt rosszat felőlünk, és ha ezt az alapigazságot megértjük, akkor Isten lénye és beszéde sokkal világosabban tárul fel előttünk. Róla alkotott képünk nagyobb összhangban lesz azzal az igazsággal, hogy „Isten szeretet”.
Isten bocsánata tehát soha nem arról szól, hogy Ő változtatja meg a hozzánk való viszonyulását.
Bibliai megbocsátás
Vizsgáljunk meg egy igeszakaszt Lukács evangéliumában, ami világossá teszi ezt a kérdést:
„Őrizzétek meg magatokat: ha pedig a te atyádfia vétkezik ellened, dorgáld meg őt; és ha megtér, bocsáss meg néki. És ha egy napon hétszer vétkezik ellened, és egy napon hétszer te hozzád tér, mondván: Megbántam; megbocsáss néki.” (Lk 17:3-4)
Ezzel a kijelentésével Jézus Isten természetét próbálta szemléltetni. Olyan helyzetet vázolt fel, melyben valaki állandóan vétkezett a másik ellen – akár hétszer is egy nap leforgása alatt. Jézus azt parancsolja nekünk, hogy minden alkalommal meg kell bocsátanunk az ellenünk vétkezőnek. Az igeszakasz szerint azonban ennek feltétele van: a vétkezőnek meg kell bánnia vétkét. Tegyük fel, hogy az illető nem tanúsít megbánást. Akkor is meg kell bocsátanom neki? A népszerű válasz így hangzik: „Természetesen igen.”
De gondoljuk csak át még egyszer. Isten akkor is megbocsát, ha mi nem bánjuk meg a bűneinket? A válasz: nem. A Biblia szerint Isten nem bocsát meg, ha nem térünk meg, megbánva bűneinket. Isten pedig nem kér olyat tőlünk, amit Ő maga sem tesz meg.
Miért kell valakinek megbánnia bűnét, mielőtt megbocsátásban részesülhetne? A felelet nyilvánvalóvá válik, ha megértjük, mi a bibliai megbocsátás lényege:
A népszerű elgondolással szemben a Bibliában a megbocsátás nem a viszonyulás megváltozása, hanem egy kapcsolat helyreállítása. A megbocsátás nem egyoldalú esemény, hanem olyan tapasztalat, melynek során mindkét fél megbékül. Valójában a „megbékélés” szó sokkal jobban kifejezi a megbocsátás bibliai fogalmát. Nem pusztán arról van tehát szó, hogy Isten megváltoztatja hozzánk való viszonyulását, hanem arról, hogy az ember újra békességre és összhangra jut Istennel – vagyis a kapcsolat helyreáll.
Ha pusztán arról lenne szó, hogy a megbántott fél viszonyulásában kell változásnak bekövetkeznie, akkor egyáltalán nem is lenne szükség megbocsátásra, mert Isten mint megbántott fél mindig jóakarattal tekintett ránk. Neki soha, egyetlen ellenséges gondolata sem volt irányunkban – még a leggyalázatosabb bűnös ellen sem. Ugyanakkor Isten azt mondja, hogy a bűnösnek előbb bűnbánatra kell jutnia, mielőtt megbocsáthatna neki. Miért van ez így? Gondoljuk végig ezt egy példán keresztül:
Ha egy barátom eljön hozzám, és ellop tőlem ezer dollárt, akkor a megbocsátás népszerű értelmezése szerint meg kell bocsátanom az illetőnek. Ez azt jelenti, hogy vissza kell fogadnom barátságomba, és úgy kell kezelnem, mintha mi sem történt volna. Amikor tehát ismét meglátogat, újra szabad bejárást kell engednem neki a házamba. Igen ám, csakhogy ő ezúttal kétezer dollárt visz el tőlem! Ennek ellenére, mivel tudom, hogy meg kell bocsátanom neki, továbbra is jóindulattal vagyok irányában, úgy bánok vele, mintha semmi rosszat nem tett volna, és engedem, hogy továbbra is szabadon járjon-keljen az otthonomban. Nem meglepő módon, legközelebb tízezer dollárral rövidít meg engem. Ha ezt hagyom még egy darabig, hamarosan házam se marad, és még ha Krisztus lelkülete van is bennem, valami a szívem mélyén egyre inkább háborogni kezd. Valójában a barátommal való kapcsolatom rohamléptékben romlik, mert bizalom híján senkivel sem lehet jó viszonyt fenntartani!
Az a minimum, hogy az illető legalább ennyit ki tudjon jelenteni: „Elismerem, hogy hibáztam, és sajnálom.” Ha ezt megteszi, akkor legalább van egy alap, amin a kapcsolatunkat újra felépíthetjük. Lehet, hogy ennek ellenére újra lopni fog tőlem, de a bocsánatkérése alapján legalább tisztában vagyok vele, hogy nem akarattal teszi. Ha nem szántszándékkal cselekszik ellenem, és tudom, hogy bánja, akkor legalább van alapom arra, hogy visszafogadjam, mert tudom, hogy szeretne megjavulni.
Akkor van baj, ha azt sem akarja elismerni, hogy valami nincs rendjén. Amíg nem vallja be és nem bánja meg, hogy valamit rosszul tett, addig legjobban teszem, ha az ajtóm közelébe se engedem!
Hasonlóképpen, a megbocsátás bibliai értelme szerint Isten sem állítja helyre a kapcsolatunkat, amíg nem ismerjük el, hogy hiba van bennünk. Megbánjuk vétkünket, és ezt mondjuk: „Istenem, olyat tettem, amivel megbántottalak téged. Nem tudom, hogyan tehetném jóvá, de sajnálom, hogy megsértettelek.” Isten pedig így válaszol: „Így már van alapja annak, hogy ismét barátok legyünk. Soha nem vártam el tőled, hogy többé egyszer se bukj el, hiszen nyomorult féreg vagy, aki nálam nélkül semmi jót nem tehetsz – de ha elismered, hogy az én segítségemre van szükséged, akkor van közünk egymáshoz.” Ezért mondja Isten, hogy meg kell térnünk, és meg kell bánnunk vétkeinket.
Ebből is láthatjuk, hogy a megbánás, a megbocsátás és a megtisztítás egymástól valójában el nem különíthető események. Alapvetően mindegyik ugyanannak a tapasztalatnak egy-egy sajátos oldala. A Biblia azt mondja Kol 2:10-ben, hogy „ti Ő benne vagytok bételjesedve”. Amikor Krisztusban Istenhez járulunk, bocsánatot nyerünk, elkülöníttetünk, és megtapasztalhatjuk a teljes élet gazdagságát. A bibliai értelemben vett megbocsátást ezért leginkább a „megbékélés” szóval lehet helyettesíteni. Egy olyan folyamatot jelöl, amely során az ember és Isten kapcsolata helyreáll, minden árny és akadály eltűnik. Nem arról szól tehát, hogy Isten viszonyulása változik meg.
Korlátolt elgondolások
Igaz ugyan, hogy a Biblia olykor olyan kifejezéseket használ, amelyek azt a benyomást kelthetik, mintha Isten hozzáállásában kellene végbemennie valamiféle változásnak. De fel kell tennünk a kérdést: vajon Isten azt akarja, hogy ezeket a kijelentéseket csak felszínes értelmük szerint fogadjuk el, vagy Istennek a Szentírás egészéből kirajzolódó képét tartsuk szem előtt? Nagyon fontos, hogy a Biblia egész kinyilatkoztatását figyelembe vegyük, és ne csak egy-egy kiollózott részletre korlátozódjon gondolkodásunk.
Amikor Jézust arról kérdezték, elbocsáthatja-e az ember a feleségét akármilyen okból, Ő határozott nemmel felelt. Erre viszont rávágták, hogy maga Mózes adott engedélyt a válásra, akármilyen csekélység okán is. Jézus válasza figyelemreméltó: „Mózes a ti szívetek keménysége miatt engedte volt meg.” (Mt 19:8) Tényleg Mózes volt, aki önhatalmúlag engedélyezte a válást? Távol legyen: a parancsolatok egyenesen Istentől származtak – valójában maga Krisztus volt az, aki Mózes által rendelkezéseket hozott a Sínai-hegynél. Jézus nem változtatta meg és nem vonta vissza tulajdon kijelentését, de nem is mondott neki ellent. Gyakorlatilag így szólt: „Volt egy korszak, amikor korlátolt elgondolásaitok miatt a gyermeki érvelésnek engedtem teret, s ennek fényében bántam veletek. Most azonban eljött az ideje, hogy nagyobb világosságot nyerjetek, és jobban megértsétek Istent és valódi szándékait. Isten szeretne nagyobb világosságra vezetni benneteket valódi természetét illetően, de ehhez fel kell adnotok szűk látókörű nézeteiteket.”
Sokan közülünk még ma is számtalan dologban az Ó Szövetség behatárolt látásmódja szerint gondolkodnak! Való igaz, hogy az Ó Szövetségben nagyobb hangsúlyt kap a bűnök megbocsátása, mint azok eltávolítása; ha azonban Jézus és az apostolok életét, tanításait tanulmányozzuk, megérthetjük, hogy az evangélium valójában a bűn – és a bűnös természet – eltávolításáról szól, nem pedig az egyes bűnök elnézéséről. Ha valaki az Ó Szövetség idején lopott, akkor azért a konkrét cselekedetéért nyerhetett bocsánatot. Odavitt egy bárányt Istenhez, amivel kifejezte: „Sajnálom, hogy loptam.” Majd megölte a bárányt, és ezzel a szóban forgó bűnös cselekedete bocsánatot nyert. Ugyanakkor lehetséges, hogy szívében továbbra is megmaradt a gonosz kívánság, és lehet, hogy közben felebarátjának feleségére is szemet vetett. Az áldozatok soha nem tudták elvenni a bűnt, pusztán csak az egyes cselekedetek miatt érzett bűnbánatot fejezték ki.
Az igazi probléma
Az Ó Szövetségben minden egyes törvényszegés önálló bűnnek számított; az Új Szövetség azonban a bűn nagyobb mélységeire világít rá. Azt mutatja meg, hogy a probléma nem ott kezdődik, mit teszünk – nem az egyes bűnökkel van a fő gond. E probléma megoldása érdekében nem elég pusztán a lopást, a gyilkosságot vagy a hazudozást megszüntetni. Egészen a forrásig kell visszamenni, ahonnan mindezek a gonosz cselekedetek származnak. Jézus világosan rámutatott a lényegre:
„Monda továbbá: A mi az emberből jő ki, az fertőzteti meg az embert. Mert onnan belőlről, az emberek szívéből származnak a gonosz gondolatok, házasságtörések, paráznaságok, gyilkosságok, lopások, telhetetlenségek, gonoszságok, álnokság, szemérmetlenség, gonosz szem, káromlás, kevélység, bolondság: Mind ezek a gonoszságok belőlről jőnek ki, és megfertőztetik az embert.” (Mk 7:20-23)
Egyszer hallottam egy történetet egy asszonyról, aki minden héten eljárt imakörre, és minden alkalommal ugyanazt az imát mondta el: „Uram, kérlek, vedd el ezeket a pókhálókat a szívemből.” Eleinte mindenki őszinte áment mondott, de miután a kérés hétről hétre, hónapról hónapra változatlanul ismétlődött, az ámenek egyre haloványabbak lettek. Végül egy este az egyik testvér így imádkozott: „Uram, kérlek, öld meg azt a pókot, ami testvérnőnk szívében állandóan pókhálókat sző!”
Nem a pókhálók jelentik a probléma forrását, hanem a pók. Ugyanígy nem a rossz cselekedeteinkkel van a baj, hanem azzal a természettel, amiből ezek a cselekedetek fakadnak. Tetteink csak azt mutatják meg, kik is vagyunk valójában.
Kétségtelen tény, hogy a vég idején zajló ítélet magában foglalja majd cselekedeteink átvizsgálását. Ez azonban nem azért történik, mert a tetteink jelentik a központi kérdést. Ezek csupán kifejezik természetünket: vagy azt bizonyítják, hogy egy elveszett bűnös testi gondolkodásmódja él bennünk, vagy azt, hogy Krisztus természete uralkodik, amely minden újjászületett keresztény öröksége. A cselekedeteink kerülnek tehát vizsgálatra, de nem azok miatt fogunk üdvözülni vagy elveszni, hanem a Krisztussal való kapcsolatunk alapján. Az a lényeg, hogy testi vagy lelki természetünk van-e.
Az Ó Szövetségben Isten az Ő igazságát közvetetten, jelképek révén nyilatkoztatta ki. Arra tanította népét, hogy a bűn a halál okozója: minden egyes bűn egy állat halálát eredményezte! A Biblia azonban világossá teszi, hogy a bakok és bikák vére soha nem képes eltörölni a vétkeket. A megbocsátás önmagában nem oldotta meg a problémát, sőt, nem is azt kezelte. Egyszerűen csak rávilágított, hogy a rossz forrása nagyon mélyen rejtőzik. Az Új Szövetségben láthatjuk meg a dolgok lényegét: Isten nem pusztán a cselekedeteinkre akar fátylat borítani, hanem a megfertőződött gyökeret akarja kivágni.
Miért kellett Jézusnak meghalnia?
Azért kellett Jézusnak meghalnia, előtte pedig magára vennie emberi természetünket gyengeségeivel együtt – azért kellett isteni természetét egyesítenie az emberi természettel, hogy az isteni legyőzhesse és megölhesse a bűn törvényét az emberi természetben, és ezáltal egy olyan új emberi életet hozzon létre, amelyben a bűn már legyőzött ellenfél.
Jézus ezt mondja: „Íme az életem, elfogadod?” Ha úgy döntünk, hiszünk neki, akkor megkapjuk ezt az életet, egyesülünk Vele hit által, és Ő megteszi értünk azt, amit mi képtelenek lennénk megtenni. A Biblia Róma 8-ban beszél erről:
„Mert ami a törvénynek lehetetlen vala, mivelhogy erőtelen vala a test miatt, az Isten az ő Fiát elbocsátván bűn testének hasonlatosságában és a bűnért, kárhoztatá a bűnt a testben. Hogy a törvénynek igazsága beteljesüljön bennünk, kik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint.” (Róm 8:3-4)
Nem csoda, hogy Pál apostol így kiáltott fel: „Az Istennek pedig legyen hála az ő kimondhatatlan ajándékáért!” Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet az Ő Fiában van. Isten ajándéka – isteni és emberi élet egyszerre –, amely a megváltott emberiség új Atyjától származik, aki megnyerte számunkra a küzdelmet, és most győzedelmes életét ingyen, ajándékképpen nekünk adja.
Meg tudjuk változtatni igyekezetünkkel a szerecsen bőre színét? Eltávolíthatjuk a párduc foltjait? Csak Isten képes erre a csodára, embernek soha nem sikerülhet. Nem hagyhatta üdvösségem kérdését az én kezemben: nem hagyhatta rám, vajon elérem-e, hiszen én magam soha nem érdemelhettem volna ki. De hálát adok Istennek, hogy a Fiát nekünk ajándékozta!
Mindnyájunkat átok sújtott Ádám vétke miatt, de Isten ezt mondja: „Nem azért küldöm el a fiamat, hogy kárhoztassa, hanem hogy megmentse a világot. Megteszem értetek azt, amit ti képtelenek lennétek megtenni, és csak annyit kérek tőletek, hogy higgyetek.” A legcsodálatosabb az egészben, hogy a leghitványabb ember is képes hinni, mert mindnyájan rendelkezünk azzal a képességgel, hogy Isten szavát olvasva elhiggyük, amit mond: „Ha hiszel abban, amit megtettem érted az én Fiamban, és elfogadod kegyelmemet, ajándékomat, akkor üdvösséget nyersz.”
Ha a dolgokat a törvény és az Ó Szövetség szemszögéből szemléljük, akkor a megváltás terve csupán jogi eljárásnak tűnik. A törvény nem kárhoztathat senkit pusztán azért, mert testi a gondolkodása, de kárhoztathat a bűnös cselekedetek elkövetéséért. A törvény nem azt kérdezi, mik vagyunk legbelül, valójában, mi van a szívünkben; hanem ezt kérdezi: „Mit tettél?” A törvény az egyes, konkrét cselekedeteket ítéli el, és ezzel arra sarkallja az embert, hogy a cselekedetek mércéje szerint, ne pedig a természete alapján ítélje meg önmagát. Ha a törvény felől akarunk Istenhez közeledni, akkor elmegyünk az igazi probléma mellett, és megmaradunk a parancsolatok követelményeinek szintjén. Kereszténységünk minden egyes részletét pedig szükségképpen az a téves gondolat határozza majd meg, hogy jogi kérdésről van szó.
Isten csodája
Látnunk kell, hogy a lényeg nem a törvény elvárásaira adott válaszunkban rejlik, hanem Isten természetünket megváltoztató munkájában – egy olyan csodában, amelyre egyedül Isten képes. Miután a hit általi megigazulás üzenetét kezdtem hangsúlyozni, valakitől a következő észrevételt hallottam: „Tudod, mire jöttem rá? Nagyon sok adventista tagadja az újjászületést. A nevelés általi üdvösségben hisznek.” És valóban, minél világosabban látom az érveket, annál inkább belátom, hogy a fenti észrevétel helytálló. Sokan azt tanítják, hogy ha gyermekkorodtól kezdve megkapod a megfelelő nevelést, akkor „belenevelkedsz” az igazságosságba. De akkor miért mondta Jézus, hogy „ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát”? Azért kell újjászületnünk, mert első születésünkkor olyan természettel jöttünk a világra, amely ellenségeskedik Istennel szemben. A testi gondolkodásmód nem engedelmeskedik Isten akaratának, mert nem is teheti.
A keresztény élet maga a csoda: Isten műve és csak az Ő szent lelkének bennünk lakozása által valósulhat meg. Meg kell értenünk, hogy természetfeletti hatalommal kell kapcsolatba kerülnünk. A kereszténység nem csupán egy vallás a sok közül, amelynek követői filozofikus elméleteket tanulmányozva vánszorognak az áhított erkölcsi magaslatok felé, hiszen nem arról szól, hogy nemesebb erkölcsiséget tanít, mint más vallások. A kereszténység Istene a csodák Istene, és Ő egyik legnagyobb csodáját abban mutatja meg, hogy a testi gondolkodású bűnöst lelki gondolkodású szentté változtatja át!
Ádám behozta a világba a bűnt, Krisztus azonban elhozta az igazságosságot, megoldva ezzel a problémát. A halál volt az osztályrészünk, de Krisztus életet adott nekünk; kárhozat volt a sorsunk, de Ő nekünk adta igazságosságát.
Mi volt a törvény célja?
Mindezek fényében felmerül a kérdés: „Akkor viszont miért adatott a törvény?” Milyen szerepet játszik, hiszen a halál és a kárhoztatás kérdése egyedül Krisztusban oldódik meg? A Róma levélben ezt olvassuk:
„A törvény pedig bejött, hogy a bűn megnövekedjék; de ahol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik:” (Róm 5:20)
Más szavakkal: Ádám bűne kárhozatra ítélte az egész emberiséget. Mindnyájan éreztük „a bűn” következményeit. A törvény pedig azért jött be, hogy ezt a kárhoztatást súlyosbítsa és tudatosítsa. Ádám bűne minden embert a kárhozatba sodort. Mindenki testi gondolkodásúvá vált, és csak gonosz cselekedetekre képes. A legtöbben azonban nem látják ezt. Isten azért hozta be a törvényt, hogy megmutassa, hogyan kellene viselkednünk. Ezért mondja a törvény: „Engedelmeskedj!”. Te pedig így felelsz: „Hát persze, hogy engedelmeskedem!” De a következő pillanatban már el is buksz, és rájössz, hogy benned van a hiba, ezért felkiáltasz: „Nem megy, nem tudok!” Így válik a törvény Krisztushoz vezető tanítómesterünkké.
Isten segítsen mindnyájunknak, hogy eljussunk arra a felismerésre, hogy amikor a törvény azt mondja: „Így és így kell tenned!”, akkor válaszunk a Krisztushoz fordulás legyen. Nem szabad leragadnunk a törvénynél, különben zsákutcába jutunk, és osztályrészünk csak a nyomorúság, gyötrődés, üresség és végül a halál lesz. A törvény célja az, hogy Krisztusra mutasson, és mi hit által megigazulhassunk. A törvénynek tehát megvan a maga, Istentől rendelt célja és feladata a megváltás tervében: de ez nem az, hogy megmentsen minket, hanem hogy Krisztushoz vezessen, ráébresszen saját alkalmatlanságunkra és semmisségünkre, hogy végül Krisztus karjaiba vessük magunkat.
Igazságszolgáltatás
Ha gondolatmenetünket továbbra is az Ó Szövetség korlátolt rendszeréhez szabjuk, akkor szükségszerűen eljutunk ehhez a kérdéshez: „Mi a megbocsátás ellentéte?” Mi a következménye annak – az igazságszolgáltatás és a jog szűkített értelmezése szerint –, ha valaki nem nyer bocsánatot? Az igazságszolgáltatás megköveteli az illető elítélését. Ha valaki nem nyer bocsánatot, akkor az igazságszolgáltatás rendszere lép működésbe. Mi ezen a szinten tudjuk emberi társadalmainkat szabályozni, mert képtelenek vagyunk egymás szívét megváltoztatni. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy a jogrendszerek eleve elvetendőek lennének, hiszen a Biblia mondja, hogy Isten rendelése szerint a gonosznak rettegtetésére jöttek létre. Ahol az embereknek nincsenek természetes késztetéseik a jó cselekvésére, ott fegyelmi intézkedéseket kell életbe léptetni a rend megőrzése érdekében.
A törvény azokhoz szól, akik természet szerint ellene szegülnek. A törvény nem az igazakért van (1Tim 1:9)! Ha a korlátolt jogi rendszerek szintjén gondolkodunk, akkor azt láthatjuk, hogy a megbocsátás ellentéte az igazságszolgáltatás és a kárhoztatás. A mi világunk jogrendszerei ezen elv szerint működnek. Tegyük fel, hogy valaki megölt egy embert negyven esztendővel ezelőtt, de tíz évvel később megtért, keresztény lett, élete gyökeresen megváltozott, és mintapolgár lett. Minden gyilkos indulata megszűnt. A rendőrség azonban felfedi régi bűntettét. Mi történik vele? Bizonyára elítélik, és ha olyan országban él, akkor talán ki is végzik. Az, hogy most mi van a szívében, az egyáltalán nem számít, csak a negyven évvel ezelőtt elkövetett cselekedetét vizsgálják. A törvénynek érvényt kell szerezni – így működik az igazságszolgáltatás.
Amikor az emberek jogi szempontból közelítik meg a megváltást, automatikusan saját korlátolt elképzeléseiket vetítik ki Istenre, és viszonyulásában, indítékaiban emberi szintre alacsonyítják le Őt. Az efféle téves elgondolásokból nőttek ki az olyan elméletek, mint az „örökké égő pokol” tana. Azok, akik ezt a rettenetes tant képviselik, azt mondják, Isten ítélete olyan szigorú, hogy ha valami rosszat teszel, és véletlenül elfelejtesz érte bocsánatot kérni, akkor Isten a végtelenségig az örökké égő tűzben fog sütögetni! Erre mondják: „Hiszen megköveteli az isteni igazságszolgáltatás!” Miféle zsarnoki „igazságszolgáltatás” volna ez, ha még Isten is kénytelen alávetni magát neki, és olyan dolgokra kényszerül, amelyek teljesen ellentétesek az Ő szeretetteljes és irgalmas természetével!
Ez az eredménye, ha a nagy küzdelmet és a megváltás tervét jogi kérdéssé alacsonyítjuk le. A hetednapi adventisták ennek egy módosított változatát vallják. Mi ugyan nem tanítjuk az örökké égő pokol tanát, mégis ugyanabban a rugalmatlan rendszerben hiszünk, ami a cselekedetek, a törvény és a büntetések kérdése körül forog, miközben Isten mindig is arra törekedett, hogy a bűn következményeit (nem pedig büntetését) hárítsa el.
Tagadhatatlan, hogy az Ó Szövetségben a bűnös cselekedetek és a büntetések álltak a középpontban. A törvény a Sinai-hegynél adatott, és ahol törvény van, ott büntetéseket is ki kell szabni. Isten tehát hatályba helyezett egy büntető törvénykönyvet is tartalmazó jogrendszert; azonban a háttérben jóval magasabb szinten akarta megoldani a problémát: az ősbűn következményeinek szintjén.
Ádám halált és romlást hozott az emberi családba. A bűn valódi következménye az Istentől való elszakadás, ami végül halálhoz vezet. Valójában a bűn öl meg minket: nem azért, mert Isten úgy dönt, hogy eltaszít minket magától, bántalmaz és megsebesít; hanem azért, mert maga a bűn képez akadályt Isten és ember között, s ez végül halálunkat eredményezi.
Ha megvizsgáljuk olyan bibliai hősök életét, akik sosem haltak meg – mint Énókh vagy Illés –, akkor azt láthatjuk, hogy Isten az ő életükben megsemmisítette a bűnt. Mózes is majdnem bekerült ebbe a csoportba – nem sok híja volt, hogy soha ne kelljen meghalnia –, azonban a végén az önzés (a bűn) mégis erőt vett rajta, Isten ezért nem engedhette be őt az ígéret földjére. Az Úr azt akarta, hogy Mózes példája alapján megértsük a leckét, miszerint a legcsekélyebb bűn is képes elpusztítani minket.
Milyen fogalmak társulnak az emberi gondolkodás keretei között az igazságszolgáltatás témaköréhez?
- Büntetés: Szorosan kapcsolódik a joghoz. De mit is jelent? Olyan szenvedést, amit valakire helytelen cselekedetei miatt rónak ki.
- Megtorlás: Ezt a fogalmat is az igazságszolgáltatás témájához társítjuk. Azt jelenti, hogy a szenvedést az elkövetett vétség nagyságához mérten szabják ki.
- Bosszú: Végül pedig itt van a bosszú, ami arról szól, hogy valakit azért bántunk, hogy saját megbántottság-érzésünket csillapítsuk.
Többnyire így képzeltük Istennek a teremtményeihez való viszonyulását, mert csak jogi szinten gondolkodtunk Róla. Ez alapján nem csoda, ha az emberek halálra rémülnek Tőle, és leginkább azért akarnak kedvében járni, hogy elkerüljék büntetéseit és bosszúállását. Azt gondolják, Isten szenvedést akar nekik okozni hibáik miatt, mégpedig bűneik arányában, és azt gondolják, hogy Ő az emberek bántalmazásával csillapítja le saját megbántott érzelemvilágát. Nem tudják, hogy mindeközben Isten vérző és megsebzett szívvel, kinyújtott karral kérlel: „Jöjjetek énhozzám, hogy életet adhassak nektek! Hát nem értitek, hogy szeretlek titeket és csakis azt akarom, hogy örökre megszabaduljatok bűneitektől, és így közös szenvedésünk egyszer s mindenkorra véget érjen?!”
Helyes Isten-kép
Az Új Szövetségben azt látjuk, hogy Jézus minden igyekezete arra irányul, hogy helyes képet adjon az emberiségnek Istenről, és segítsen megértenünk ezeket az igazságokat:
„Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa. Aki hiszen ő benne, el nem kárhozik; aki pedig nem hisz, immár elkárhozott, mivelhogy nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében.” (Jn 3:17-18)
Aki nem hisz, immár elkárhozott: nem Isten kárhoztatja, hiszen Ő soha nem kárhoztatott senkit. Az ember saját ellenségeskedése Istennel szemben – saját hitetlensége – kárhoztatja halálra őt: arra a nyomorúságos életpályára kényszeríti, amely elszakadt Istentől. Ez nem Isten akarata szerint van így, hanem azért, mert Ő nem tudja megmenteni azokat, akik nem hajlandók Hozzá menni.
Igaz ugyan, hogy Isten megölt embereket az Ó Szövetség idején, és Ő parancsolta meg több ezer ember halálát. Ezeket a tényeket egyetlen komoly, Bibliát kutató ember sem tagadhatja. Ha azonban megértjük, hogy az Ó Szövetség egész rendszere csupán jelkép volt – minta és taneszköz –, akkor azt is belátjuk, hogy Isten eljárása az Ó Szövetségben nem ad pontos képet arról, milyen is az Ő jelleme valójában, és az akkori parancsolatai sem feltétlenül örök érvényű rendelkezések. Például Mózes halálával a Piszga hegyén a bűn rettenetes voltát akarta szemléltetni, nem pedig szolgája végleges sorsát. Maga Isten keltette ismét életre, hogy örök életet adjon neki. Mózes számára a valóság Isten kegyelméből az örök élet volt, nem pedig az örök halál, amint azt törvényszegése miatti halála sugallta. Kétségtelenül számos ilyen, tanító célzatú eset történt abban a korban, ill. rendszerben. Ezért szükséges, hogy amikor emberek örök sorsáról gondolkodunk, akkor elsősorban Isten szeretetét és kegyelmét vegyük számításba, ne pedig a törvény rendszerét, vagy Istennek az Ó Szövetség ideje alatti bánásmódját.
„Mert nem kaptatok szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak Lelkét kaptátok, a ki által kiáltjuk: Abbá, Atyám! Ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk.” (Róm 8:15-16)
Bizonyosságod van abban, hogy Isten az Atyád – Édesapád, Apukád? Tudsz Vele szabadon, nyíltan és fenntartások nélkül beszélgetni, tudva, hogy a Mindenható mérhetetlen szeretettel szeret, és lehajol hozzád, hogy Barátod legyen? Feltárult előtted az Ő szíve?
Nem a félelemnek lelkét kaptuk, úgyhogy semmi fenntartásnak nincs helye a mi csodálatos Istenünkkel való kapcsolatunkban! Szeresd Őt, ragaszkodj Hozzá és higgy ígéreteiben, mert csodálatos dolgokat tartogat számunkra!
David Clayton