Joseph H. Waggoner: 1820-1889
(E. J. Waggoner apja)
A Szentháromság tana zavarossá teszi az engesztelést
Kétségtelenül sokak számára tiszteletlennek tűnik így szólni a Szentháromság-tanról. De mi úgy gondoljuk, hogy az e tant valló az embereknek a témát más fényben kell szemlélniük, ha alább felhozott érveinket higgadtan és őszintén kívánják megvizsgálni. Tudjuk, hogy a legmélyebb hódolattal írunk az Igéről, és a legnagyobb tisztelettel minden szentírási tanról és tényről. De az Írások iránti hódolat nem szükségszerűen foglalja magába az embereknek az Írásról alkotott véleményének tiszteletét.
Nem célunk most a Szentháromság tanával kapcsolatban olyan érveket felhozni, amelyek nincsenek kapcsolatban a jelenleg vizsgált témával, nevezetesen az engeszteléssel. És hajlandóak vagyunk, sőt bizakodva merjük a kérdés eldöntését szabadon ráhagyni mindenkire, aki figyelmesen elolvassa észrevételeinket, és törekszik minden előítélettől megszabadulni, amennyiben – sajnálatos módon – van ilyen. A Szentháromság-hívők teológiai rendszerének szükségszerű folyományai azok a belső ellentmondások, amelyekre fel kell hívni a figyelmet az engesztelés szentírási tanának kitisztázása érdekében. Akármilyen tehetségesek is voltak az írók, akikre utalni fogunk, soha nem tudtak megszabadulni ellentmondásaikból – teológiájuk megváltoztatása nélkül.
Sok teológus tényleg azt gondolja, hogy az engesztelés – méltóságára és hatékonyságára való tekintettel – a Szentháromság tanán alapszik. De mi semmilyen kapcsolatot nem látunk a kettő között. Épp ellenkezőleg, e tan hirdetői pontosan abba a nehézségbe ütköznek bele, amit oly buzgón próbálnak elkerülni. A megütközésük ebben áll: A Szentháromság elutasítását egyenértékűnek tartják Krisztus istenségének elutasításával. Ha így állna a dolog, akkor valóban olyan makacsul kellene ragaszkodnunk a Szentháromsághoz, amennyire csak lehet; azonban nem ez a helyzet. Akik olvasták nézeteinket Isten Fiának haláláról, azok tudhatják, milyen szilárdan hiszünk Krisztus istenségében; a Szentháromság-hívők által vallott Szentháromság-tant azonban nem fogadhatjuk el anélkül, hogy feladnánk a megváltásunkért hozott áldozat méltóságára vonatkozó nézeteinket.
És itt mutatkozik meg, milyen rendkívüli módon találkoznak a teológia legszélsőségesebb ellentétei. A felmagasztalt Szentháromság-hívők és a lenézett unitáriusok találkoznak, és tökéletesen egyetértenek Krisztus halálával kapcsolatban – mindkét hit socinianizmushoz vezet. Az unitáriusok úgy hiszik, hogy Krisztus egy próféta volt, egy ihletett tanító, de csupán ember; így a halála is csak egy emberi test halála volt. A Szentháromság-hívők úgy tartják, hogy a “Krisztus” megnevezés két különböző és egymástól különálló természetet foglal magába: ezek közül az egyik csupán emberi volt; a másik pedig a Szentháromság második személye, aki egy rövid ideig hústestben lakott, de nem volt számára lehetséges szenvedni, vagy meghalni; tehát a Krisztus, aki meghalt, az csupán az emberi természet volt, amiben az istenség lakozott. Mindkét csoportnak csak emberi áldozata van, semmi más. Nem számít, mennyire magasztos az öröktől létező Fiú, nem számít, mennyire dicsőséges, mennyire hatalmas, vagy örök; ha csak az emberi része halt meg, az áldozat is csak emberi volt. És Krisztus helyettesítő áldozatát tekintve ez socinianizmus. Így helyes az a megfigyelés, hogy a Szentháromság tana lealacsonyítja az engesztelést, úgy, hogy csupán emberi áldozatra alapozza azt. Néhány idézet bizonyítja eme állítás helyességét.1
Bízunk benne, hogy minden, az Ige előtt meghajló ember teljességgel meggyőződhetett arról, amit bemutattunk; hogy az Isten Fia, aki kezdetben volt, aki által a világok is lettek, elszenvedte értünk a halált; és hogy a teológusok által oly sokszor hangoztatott kijelentés, miszerint csak egy emberi test halt meg, az Írások szerint hamisnak bizonyult. Ezek az írók a Szentháromság tanára alapoznak, és azt feltételezik, hogy mivel Krisztus a Szentháromság második személye, így nem halhatott meg. Továbbá azt is feltételezik, hogy a halál nem az élet megszűnése; s míg e két bibliátlan feltevés miatt számos nehézségbe ütköznek, az engesztelés tanát értelmetlen ellentmondásokkal töltik meg. Nem kívánunk szükségtelenül bármely csoport vallási érzéseivel szembehelyezkedni, azonban annak érdekében, hogy az engesztelés tanát megszabadítsuk ezen feltevések következményeitől, kénytelenek vagyunk megvizsgálni néhány, a Szentháromság tana mellett felhozott fő érvet.
Az “Engesztelés kézikönyvében” 1Jn 5:20-at idézik, mint ami tartalmazza a Szentháromság igazolását és Krisztus legszorosabb értelemben vett istenségének döntő bizonyítékát. Azt állítják, hogy ez a szakasz rá [Krisztusra] érti, hogy ő “az igaz Isten és az örök élet”. Azonban az egész vers így szól: “De tudjuk azt is, hogy az Isten Fia eljött, és értelmet adott nékünk arra, hogy megismerjük az igazat, és hogy mi az igazban, az ő Fiában, a Jézus Krisztusban vagyunk. Ez az igaz Isten és az örök élet.” Nagyon ragaszkodni kell az elméleteihez annak, aki ennek a versnek az elolvasása után nem látja benne az igaz Isten és az Isten Fia közötti különbségtételt. “Mi az igazban [vagyunk].” Hogyan? “Az ő Fiában, a Jézus Krisztusban.” Az Üdvözítő saját szavai mutatják meg legvilágosabban a Krisztus és az igaz Isten közötti különbségtételt Jn 17:3-ban: “hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és a kit elküldtél, a Jézus Krisztust.”
Nagy hangsúlyt fektetnek Ésa 9:6-ra, mint ami bizonyítja a Szentháromságot, s ezt idéztük is korábban az értünk vérét ontó Főpapunkra vonatkoztatva. Az elmélet szószólói azt mondják, hogy ez a Szentháromságra utal, mivel Krisztust örökkévalóság atyjának nevezi [az angol KJV szerint örökkévaló Atya – a ford.]. De éppen ebből kifolyólag bizton állíthatjuk, hogy ez nem utalhat semmiféle Szentháromságra. Vajon Krisztus az Atya a Szentháromságban? Ha igen, akkor hogyan lehet ő a Fiú? Vagy ha ő az Atya és a Fiú is egyszerre, hogy létezhet Szentháromság? Mivel a Szentháromság az három személy. A Szentháromság értelmezéséhez az Atya és a Fiú közötti különbségtételt meg kell őrizni. Krisztust a “Szentháromság második személyének” nevezik; de ha ez az ige a Szentháromságot bizonyítja, vagy akár csak utal is rá, akkor ez azt bizonyítja, hogy [Krisztus] nem a második, hanem az első [személy]. És ha ő az első, akkor ki a második? Teljesen világos, hogy ennek az igének köze sincs ehhez a tanhoz.2
Ahogy már korábban is említettük, a Szentháromság-hívők legnagyobb hibája ebben a vitában az, hogy nem tesznek különbséget a Szentháromság elutasítása és Krisztus istenségének elutasítása között. Csak a két szélsőséget látják, noha az igazság a kettő között van; és minden olyan kifejezést, mely Krisztus öröktől való létezésére utal, a Szentháromság bizonyítékának tekintenek. Az Írások bőségesen tanítják Krisztus öröktől való létezését és istenségét; de mélyen hallgatnak bármiféle Szentháromságról. Az a kijelentés, hogy az isteni Fiú nem halhatott meg, olyan messze van a Biblia tanításaitól, mint a sötétség a világosságtól. Mi viszont megkérdeznénk egy Szentháromság-hívőt, vajon a két természet közül melyiknek az érdeme váltott meg minket? A válasz természetesen az, hogy Azé, amelyiknek a vére folyt értünk; mivel “a mi váltságunk az Ő vére által [van]”. Így nyilvánvaló, hogy ha csak az emberi természet halt meg, Megváltónk csupán ember, és az isteni Fiúnak semmilyen része nem volt a megváltás művében, hiszen nem szenvedhetett és nem is halhatott meg. Nyilvánvaló tehát, hogy igazat mondunk azzal, hogy a Szentháromság tana lekicsinyli az engesztelést, mivel az áldozatot, a bennünket megvásárló vér értékét a socinianizmus szintjére alacsonyítja le.3
Megváltónk istensége és öröktől való létezése teljesen bizonyos az olyan szentírási helyek fényében, amelyek úgy utalnak rá, mint “az Ige”. “Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge. Ez kezdetben az Istennél vala. Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, a mi lett.” (Jn 1:1-3.) Ez világosan fejezi ki öröktől való létezését és istenségét. Ugyanez az író ismét mondja: “A mi kezdettől fogva vala, …, az életnek Ígéje” (1Jn 1:1.) Amit János Igének nevez ezekben a szakaszokban, azt Pál a “Fiúnak”, pl. Zsid 1:1-3: “… Isten … ez utolsó időkben szólott nékünk Fia által, a kit tett mindennek örökösévé, a ki által a világot is teremtette; a ki az ő dicsőségének visszatükröződése, és az ő valóságának képmása, a ki hatalma szavával fenntartja a mindenséget”. A levél más helyein ugyanezt a felmagasztalt személyt Jézus Krisztusnak nevezi. Ezekben a szakaszokban jut Urunk istensége, avagy “felsőbb természete” kifejezésre. Valóban, nem is lehetne szavakkal világosabban leírni ezt; ezért szükségtelen más bizonyságot is segítségül hívni, mivel ezt elegendő bizonyítéknak tartjuk.
A fenti idézetek közül az első azt mondja, hogy Isten volt az Ige, de azt is, hogy az Ige az Istennél volt. Nincs is szükség más bizonyítékra – meglehetősen magától értetődő -, hogy az Ige, mint Isten, nem az az Isten, akivel együtt volt. És mivel nincs más, csak “egy Isten”, ezt a szót csak korlátozott értelemben lehet az Igére alkalmazni, amelyet Pál meg is magyaráz azzal, hogy ugyanezt az öröktől fogva létező személyt Isten Fiának nevezi. Ezt János kijelentése is megerősíti, miszerint az Ige “az Atyánál vala” (1Jn 1:2); s ezt az Igét “az ő Fiának, Jézus Krisztusnak” is nevezi a 3. versben. Így már érthető, hogy a Fiú miért viseli Atyja nevét és címét, különösen mikor Atyja kizárólagos képviselőjévé teszi őt az emberiség felé, és olyan erővel ruházza fel – “a ki által a világot is teremtette”. Hogy az Isten megjelölést ilyen értelemben kell érteni, azt Pál is bizonyítja, mikor idézi Zsolt 45:6,7-et és Jézusra alkalmazza. “Ámde a Fiúról így: A te királyi széked, óh Isten, örökkön örökké … annakokáért felkent téged az Isten, a te Istened, örömnek olajával a te társaid felett.” (Zsid 1:8,9.) Itt az Isten címet a Fiúra alkalmazza, amellett, hogy az ő Istene kente fel őt. Ez a legmagasabb titulus, amit csak viselhet, és világos, hogy Atyjára való alkalmazásához képest itt csak korlátozott értelemben használatos.
Gyakran bizonygatják, hogy ez a magasságos személy, aki eljött a földre, az emberi testet, amelyben lakott, elhagyta halála órájában. De az Írások azt tanítják, hogy ez a magasságos személy ugyanaz a személy, mint aki meghalt a kereszten; és ebben rejlik az emberért hozott áldozat mérhetetlen volta – Isten csodálatos szeretete és egyetlen Fiának leerészkedése. János mondja: “az életnek Ígéje”, “ami kezdettől fogva vala”, “a mely az Atyánál vala”, ez a magasságos, öröktől-létező Valaki, “a mit hallottunk, a mit szemeinkkel láttunk, a mit szemléltünk, és kezeinkkel illettünk.” (1Jn 1:1, 2)4
“Kérdés: Micsoda a vasárnap, avagy az Úr napja általánosságban?
Válasz: Ezt a napot az apostolok a legszentebb Szentháromság számára különítették el, az arra való emlékezés céljából, hogy Krisztus, a mi Urunk vasárnap támadt fel a halálból, vasárnap küldte le a szent Szellemet, stb…; és ezért nevezzük azt az Úr napjának. Vasárnapnak is nevezik a római gyülekezet nyomán, amely a Dies Solis-t, a Nap napját szentnek tartotta.” – Douay katekizmus, 143. old.5
Lábjegyzetek
1. Waggoner, J. H., 1884, Az engesztelés a természet és a kinyilatkoztatás tükrében, 164-165. old.
2. Waggoner, J. H., 1884, Az engesztelés a természet és a kinyilatkoztatás tükrében, 167-169. old.
3. Waggoner, J. H., 1884, Az engesztelés a természet és a kinyilatkoztatás tükrében, 173. old. (Lásd még: 1863. november 10., Review & Herald, 22. szám, 189. old)
4. Waggoner, J. H., 1884, Az engesztelés a természet és a kinyilatkoztatás tükrében, 152-154. old.
5. Waggoner, J. H., 1854. Július 18., Review & Herald, 5. kötet, 24. szám, 86. old., 16-18. bek.