D. W. Hull

Krisztus istenségének bibliai tanítása

Az ún. Szentháromságba vetett hit ellentmondásos következményei kétség kívül sokak előtt kövezték ki az utat sok más tévedéshez is. Krisztus istenségének téves értelmezése könnyen vezet az engesztelés természetével kapcsolatos félreértésekhez. Az engesztelés elvont színjátékként való értelmezése pedig (és ez egyértelműen következik abból, ha Krisztust az “egy örök Istennek” tekintjük) olyan szélsőséges következtetésekhez vezetett egyeseket, mint a predesztináció, vagy az univerzalizmus stb.

A tantételt, amit épp nagyító alá szeretnénk venni, Kr.u. 325-ben a niceai zsinat fektette le, azóta pedig mindazokat, akik nem hisznek ebben az egyházi dogmában, a pápák és papok veszélyes eretnekeknek nyilvánították. Ezen tantétellel való szembehelyezkedés miatt mondtak anathémát [egyházi átkot – a ford.] az ariánusokra is Kr.u. 513-ban.

Mivel e tant nem tudjuk régebbi forrásra visszavezetni, csak a “bűn embere” megjelenésének idejére; és mivel úgy látjuk, hogy ezen dogma elfogadását abban az időben inkább csak karhatalommal lehetett kierőszakolni, semmint békés eszközökkel; úgy véljük, jogunk van felülvizsgálni a kérdést, és a Szentírásból tudakozódni e témával kapcsolatban.

Kezdetnek vizsgáljunk meg egy olyan kérdést, amit gyakran feltesznek nekünk: Hisztek ti Krisztus istenségében? Határozottan állíthatom, hogy hiszünk; de nem úgy, ahogy azt az ortodox egyházak hitvallása tanítja, miszerint Krisztus az egy örök Isten; és emellett tökéletesen ember is; úgy, hogy az emberi része a Fiú, az isteni része pedig az Atya.

Azt is megemlíthetjük itt, hogy sok ortodox “hitvallás” szerint “Istennek nincs alakja, sem formája, indulata, központja, határa vagy székhelye.” Nem nehéz bebizonyítani, hogy egy ilyen nézet meglehetősen szkeptikus, de inkább ateista jellegű. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen Isten létezése teljesen kizárható.

A számtalan igehely, mely ellentmond e nézetnek, örökre ki kellene tisztázza e kérdést. Ádám és Éva hallotta a kertben járó Úr hangját; és “elrejtőzék az ember és az ő felesége az Úr Isten elől a kert fái között.” (1Móz 3:8). Ha 2Móz 33:20-23-at elolvassuk, az Úr ott sem kelt Mózesben olyan benyomást, mintha Ő egy alaktalan személy lenne (ha létezhet egyáltalán ilyen); ellenben ezt mondja: “Orczámat azonban, mondá, nem láthatod.” Ha az Úr kijavíthatott volna egy tévedést személyiségével kapcsolatban, akkor ezt itt megtette volna. Azonban nem azt mondja Mózesnek, hogy azért nem láthatja az orcáját, mert nincs neki; hanem azt mondja, hogy senki ember nem láthatja azt élvén, amiből arra következtethetünk, hogy ő is egy személy, akinek van alakja és formája. “És monda az Úr: Ímé van hely én nálam.” Ez azt jelenti, hogy vannak határai, nemde? “Azután kezemet elveszem rólad, és hátulról meglátsz engemet, de orczámat nem láthatod.”

ApCsel 7:55, 56-ban István a mennybe függesztve szemeit “látá Istennek dicsőségét, és Jézust állani az Istennek jobbja felől, és monda: Ímé látom az egeket megnyílni, és az embernek Fiát az Isten jobbja felől állani.” Ebből legalább annyit leszűrhetünk, hogy Istennek van jobb keze. De az elfogulatlan igekutatók számára már önmagában az a tény is örökre lezárhatja ezt a kérdést, hogy ti. az ember Isten képmására teremtetett. (1Móz 1:27; 5:1; 9:6).

De térjünk vissza eredeti témánkhoz. Mivel szeretnénk ellenfeleink felvetéseire tisztességesen válaszolni, most pártatlanul megvizsgáljuk az összes jelentős igeszakaszt, amelyet a Szentháromság bizonyítására alkalmaznak.

“Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lészen, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének!” (Ésa 9:6).

Külön hangsúlyt tesznek itt azokra a kifejezésekre, hogy “erős Isten,” ill. “örökkévalóság atyja.” Ha itt a “Mindenható Isten” megjelölés állna, akkor a következtetésüknek talán még lenne is némi súlya; azonban mivel olvasunk hatalmas emberekről, de nem mindenhatókról – noha minden tekintetben különbek voltak társaiknál -, mindez arra enged következtetni, hogy ezt a szót lehet korlátozott értelemben is használni; bár ez nem jelenti szükségszerűen Krisztus hatalmának korlátozását, még akkor sem, ha ő maga jelentette ki nyíltan: “az én Atyám nagyobb nálamnál.” (Jn 14:28). János 10. fejezetében pedig azt láthatjuk, hogy – noha Üdvözítőnk nem azt mondta magáról, hogy ő Isten -, olyasmit mondott, amit a zsidók úgy értelmeztek, hogy az ezzel egyenértékű: azaz, hogy ő Isten Fia (amely szerintük egyenlővé tette őt Istennel), és hogy ő és az Atya egyek. Ő pedig ezekkel a szavakkal igazolta magát: “Nincs-é megírva a ti törvényetekben: Én mondám: Istenek vagytok?” (Jn 10:34). Mivel kénytelen leszek még utalni erre az igerészre a későbbiekben, most egyelőre félretesszük és továbbmegyünk.

Mózes 1. könyvének 18. fejezetében megfigyelhetjük, hogy egy angyal, aki csupán az Úr szolgájaként vagy közvetítőjeként tevékenykedik, gyakran Úrnak hívattatik. 1Móz 32:30 a következőképp utal egy angyalra: “Nevezé azért Jákób annak a helynek nevét Peniélnek: mert látám az Istent színről színre, és megszabadult az én lelkem.”

Most már rátérhetünk az “örökkévalóság atyja” kifejezésre. Erre az a válaszunk, hogy mivel Krisztus örökké létezni fog, a név nagyon is illik hozzá; mi mindenesetre nem látunk semmi olyat ebben a kifejezésben, ami (ellenfeleink határozott kifejezéseivel élve) arra engedne következtetni, hogy ő az “egy örök Isten.”

Ha az olvasó fellapozza a kérdéses szakaszt, akkor azt találja, hogy ez a lény született; de amennyiben jól értem ellenfeleink álláspontját, szerintük az isteni rész (az Istenség, ahogy ők mondják) nem született. Azonban itt azt látjuk, hogy az a rész, amely született, ugyanaz a rész, amelyet utóbb “erős Istennek, örökkévalóság atyjának” stb. nevez. Nem szeretném azt a látszatot kelteni, mintha nem hinnék Krisztus öröktől való létezésében; ellenben hiszem, hogy Krisztus gyermekké lett; mivel azt olvassuk, hogy “a kis gyermek pedig növekedék, és erősödék lélekben” (Lk 2:40); ami viszont azt feltételezi, hogy volt idő, amikor nem volt erős lélekben.

Ellenfeleinknek nehézséget okoz feloldani ezt az ellentmondást, azaz hogy az Atya hogyan fejlődhetett oly lassan. Kellett lennie egy időnek, amikor még nem volt Isten, vagy Istennek osztódnia kellett, és fokozatosan meg kellett osztania magát a gyermekkel, ahogy értelmi képességei fejlődésnek indultak. Ellenben ők lezárják a kérdést annyival, hogy azt mondják: “nagy a kegyességnek eme titka: Isten megjelent testben.”

Mivel jelentős tőkét kovácsoltak már ebből az igeszakaszból, és olybá megcsonkították, hogy sikerült teljesen eltorzítaniuk eredeti jelentését, most beidézzük az egészet. “És minden versengés nélkül nagy a kegyességnek eme titka: Isten megjelent (vagy megnyilatkozott) testben, megigazíttatott lélekben, megláttatott az angyaloktól, hirdettetett a pogányok közt, hittek benne a világon, felvitetett dicsőségbe.” (1Tim 3:16) Az ésaiási igéhez fűzött gondolatok hasonlóképpen alkalmazhatók itt is.

Az Ige arra enged következtetni, hogy az Atya soha más személyben nem nyilatkozott meg, csak egyedül Fiában. “És az Íge testté lett és lakozék mi közöttünk” – mondja János; és ezt kétségtelenül ugyanarról az Igéről mondja, mint amely Jn 1:1 szerint az Istennel volt, s amely Isten volt. Miért nevezi Istennek az Igét? Olvassuk el a harmadik verset: “Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, a mi lett.” Mivel Krisztus mindig is együttműködött az Atyával, semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy a világok az ő közreműködésével formáltattak. Lásd: Kol 1:15, 16; Zsid 1:2; v.ö. 1Móz 1:26.

Az ellentábor ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy Isten jelent meg testben, és ezért lehetetlen volt számára szenvedni, vagy akár csak hasonulni is az emberiséghez. Erről csak annyit szeretnénk mondani, hogy ha Jézus isteni része maga Isten volt, míg másik része az emberi természet volt, akkor a világ három napig Isten nélkül volt; mivel Péter azt mondja nekünk, hogy “Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, mint igaz a nem igazakért, hogy minket Istenhez vezéreljen; megölettetvén ugyan test szerint, de megeleveníttetvén lélek szerint.” (1Pt 3:18). Ha maga az Atya jelent meg testben; akkor ugyancsak neki kellett megölettetnie test szerint. De nem is érdemes ezzel többet foglalkozni. A megfelelő helyen rá fogok mutatni, hogy Krisztus valóban meghalt – mind a teste, mind a lelke.

“Ímé a szűz fogan méhében és szűl fiat, és annak nevét Immanuelnek nevezik, a mi azt jelenti: Velünk az Isten.” (Mt 1:23). Egy másik kifejezést találunk Jn 20:28-ban: “És felele Tamás és monda néki: Én Uram és én Istenem!” Ha Fil 2:11-hez lapozunk, azt olvassuk, hogy minden nyelv “vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” Itt megfigyelhetjük az Úr Jézus Krisztus és az Atya Isten közötti világos különbségtételt. Egyikük Fiúnak hívatik, míg másikuk az Atya Istennek.

“Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10:30). A kötözködők érvüket, miszerint Krisztus és Atyja egy személy, 1Jn 5:7 idézésével próbálják meg alátámasztani. “Mert hárman vannak, a kik bizonyságot tesznek a mennyben, az Atya, az Íge és a Szent Lélek: és ez a három egy.” Ezt az igét a Szentháromság egyik legjelentősebb bizonyítékaként szokták említeni. A három személy, amelyről itt szó van szerintük: az Atya Isten, a Fiú Isten és a Szentlélek Isten. Úgy vélem, teljes biztonsággal kijelenthetem, hogy ha valaki a Szentíráshoz ragaszkodik, nem engedhet meg magának ilyen találgatásokat. Az emberek annyira megszokták már, hogy kifacsarják az írásokat, és saját szolgálatukba állítva hasznot húzzanak bizonyos kifejezésekből, hogy már észre sem veszik, mekkora bűncselekményt követnek el ekképp. Ugyanezt a kifejezést gyakran használjuk férj és feleség vonatkozásában; mégse vonja kétségbe senki, hogy az ember feleségével együtt két különálló személyt képez, úgyannyira, hogy akár mérföldek százai is elválaszthatják őket. Dr. A. Clarke határozottan kijelenti, hogy ez az igeszakasz [1Jn 5:7] csak betoldás. Lásd az ehhez fűzött kommentárját.

De hallgassuk, mit mond az Üdvözítő erről: “De nemcsak ő érettök könyörgök, hanem azokért is, a kik az ő beszédökre hisznek majd én bennem; hogy mindnyájan egyek legyenek; a mint te én bennem, Atyám, és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk: hogy elhigyje a világ, hogy te küldtél engem. És én azt a dicsőséget, a melyet nékem adtál, ő nékik adtam, hogy egyek legyenek, a miképen mi egy vagyunk.” (Jn 17:20-22).

Senki sem vonja kétségbe, hogy Krisztus itt tanítványai és mindazok egységéért imádkozott, akik majd az ő szavukra hinni fognak. Nyilvánvalóan azt kívánta, hogy céljaikban egyesüljenek. Ha mind kellőképpen átgondolnánk ezt az igeszakaszt, akkor valószínűleg nem igen hallanánk embereket hálát adni Istennek a sok-sok szektáért és szakadásért.

Felmerül tehát a kérdés: Mimódon egy az Atya és a Fiú? A válaszunk az, hogy együttmunkálkodásuk miatt egyek. A férj és a feleség is egyek, mivel érdekeik életre szólóan egybefonódtak. Az Atyát és a Fiút is hasonlóképp egy cél vezérli, és természetesen ilyen értelemben egyek. Hadd hívjam fel a figyelmet ismét arra, hogy ha a Szentíráson kívül találkoznánk ezzel a kifejezéssel, fel sem merülne a veszélye annak, hogy bárki is félreérti.

A zsidók azzal vádolták Jézust, hogy ezzel a kijelentésével eggyé tette magát Istennel. Nem tudták elfogadni, hogy céljai megegyeznek Istenével; sőt, azt is istenkáromlásnak tartották, hogy Isten Fiának nevezte magát, ezért köveket ragadtak, hogy megkövezzék. De figyeljünk csak, Jézus hogy védekezett: “Felele nékik Jézus: Sok jó dolgot mutattam néktek az én Atyámtól; azok közül melyik dologért köveztek meg engem? Felelének néki a zsidók, mondván: Jó dologért nem kövezünk meg téged, hanem káromlásért, tudniillik, hogy te ember létedre Istenné teszed magadat.” (Jn 10:32-33). Semmi bizonyíték nincs arra nézve, hogy Jézus kijelentését, miszerint ő Isten Fia, a zsidók úgy értették volna, hogy ő maga az “egy örök Isten;” ellenben ez pontosan azt jelentette számukra, hogy ő Istennek mondta magát (és nem azt, hogy Isten saját magának volt a Fia), mivel azt állította, hogy ő Isten Fia, tehát céljaik egyek.

Hallgasd meg, mit felelt az Úr: “Nincs-é megírva a ti törvényetekben: Én mondám: Istenek vagytok? Ha azokat isteneknek mondá, a kikhez az Isten beszéde lőn (és az írás fel nem bontható), arról mondjátok-é ti, a kit az Atya megszentelt és elküldött e világra: Káromlást szólsz; mivelhogy azt mondám: Az Isten Fia vagyok?!” (Jn 10:34-36). Ha eddig volt is kétségünk a Messiás állításainak és a zsidók vádjainak lényege felől, ennek az igeszakasznak most mindent tisztáznia kell. A zsidók nem azzal vádolták Krisztust, hogy az egy örök Istennek mondta magát, és Krisztustól is távol volt, hogy ilyen kijelentést tegyen; továbbá a zsidók sem gondolták, hogy abból a tényből, hogy Krisztus Isten Fia, egyenesen következne, hogy ő az egyedül bölcs Isten. Krisztus a fenti szakaszban nem tagadja le istenségét; és eddigi vizsgálódásunk szerint is azt láthattuk, hogy Istennek neveztetik; azonban ettől még nem lesz egy személy az Atyával, csakúgy, ahogy egy apa és egy fiú sem lesz egy személy, még ha mindkettőt Jánosnak hívják sem. De olvassuk tovább:

“Ha az én Atyám dolgait nem cselekszem, ne higyjetek nékem; ha pedig azokat cselekszem, ha nékem nem hisztek is, higyjetek a cselekedeteknek: hogy megtudjátok és elhigyjétek, hogy az Atya én bennem van, és én ő benne vagyok.” (Jn 10:37-38).

Jn 5-ben ugyanezzel vádolták meg az Urat. “Jézus pedig felele nékik: Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom. E miatt aztán még inkább meg akarák őt ölni a zsidók, mivel nem csak a szombatot rontotta meg, hanem az Istent is saját Atyjának mondotta, egyenlővé tévén magát az Istennel.” (Jn 5:17-18). Ha az az állítás, miszerint ő Isten Fia, azt jelentette volna, hogy ő az egyetlen Jehova, akkor a zsidók ezzel vádolták volna meg; de mivel ilyen vádat nem emeltek, semmi sem utal arra, hogy így értették volna az Üdvözítő szavait.

Egyébként meglehetősen különös, hogy ha Krisztus valaha is ilyen címet tulajdonított volna magának, akkor a zsidók miért nem vádolták meg ezzel egyszer sem. Bizonyára azonnal lecsaptak volna egy ilyen kijelentésre, és így vádolták volna: Most már tudjuk, hogy ez az ember istenkáromló; mivel azt mondta, hogy ő az örök és egyedül bölcs Jehova. Üdvözítőnk azonban nem próbálja azt a benyomást kelteni, hogy ő ugyanolyan hatalmas lenne, mint Atyja; az ő hatalma ugyanis ráruházott hatalom.

“Felele azért Jézus, és monda nékik: Bizony, bizony mondom néktek: a Fiú semmit sem tehet önmagától, hanem ha látja cselekedni az Atyát, mert a miket az cselekszik, ugyanazokat hasonlatosképen a Fiú is cselekszi. Mert az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat néki, a miket ő maga cselekszik; és ezeknél nagyobb dolgokat is mutat majd néki, hogy ti csudálkozzatok. Mert a mint az Atya feltámasztja a halottakat és megeleveníti, úgy a Fiú is a kiket akar, megelevenít. Mert az Atya nem ítél senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta; hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, miként tisztelik az Atyát. A ki nem tiszteli a Fiút, nem tiszteli az Atyát, a ki elküldte őt.” (Jn 5:19-23). A Szentháromság-hívők szerint ez azért van így, mert az Atya és a Fiú egy személy. Ha a kedves olvasó behelyettesíti az “Atya” szó helyére az “isteni természet,” ill. a “Fiú” helyére az “emberi természet” kifejezéseket, akkor nyilvánvaló értelmetlenség kerekedik ki belőle. A fenti állítás megerősítéseként olvassuk el a 30. verset.

“Én semmit sem cselekedhetem magamtól; a mint hallok, úgy ítélek, és az én ítéletem igazságos; mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, a ki elküldött engem, az Atyáét.” És most olvassuk el a Szentháromság-hívő változatot a következő átiratban:

26. vers: Mert a miként isteni természetemnek élete van önmagában, akként adta emberi természetemnek is, hogy élete legyen önmagában.

36, 37. vers: De emberi természetemnek nagyobb bizonysága van a Jánosénál: mert azok a dolgok, a melyeket rám bízott isteni természetem, hogy elvégezzem azokat, azok a dolgok, a melyeket emberi természetem cselekszik, tesznek bizonyságot rólam, hogy isteni természetem küldte emberi természetemet. A ki elküldte emberi természetemet, maga az isteni természetem is bizonyságot tett rólam. Isteni természetemnek sem hangját nem hallottátok soha, sem isteni természetem ábrázatát nem láttátok.

43. vers: Emberi természetem az én isteni természetem nevében jött, és nem fogadtátok be az én emberi természetem.

Ha ilyen módon szemléljük a Szentírást, akkor egyes részei óhatatlanul értelmetlen szócsépléssé válnak előttünk. Az olvasó mostanra bizonyára már teljesen meggyőződhetett arról, hogy az Atya és a Fiú két különálló lény. Most lapozzuk fel Jn 6:37-40-t!

“Minden, a mit nékem ád az Atya, én hozzám jő; és azt, a ki hozzám jő, semmiképen ki nem vetem. Mert azért szállottam le a mennyből, hogy ne a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, a ki elküldött engem.” Álljunk meg itt egy pillanatra, és tegyük fel a kérdést, hogy kicsoda szállt le a mennyből; az isteni természet, vagy az emberi természet. Korábban azt láttuk, hogy állítólag az emberi természet született (amit mi is hiszünk); és ellenfeleinkben egy pillanatra sem merül fel, hogy esetleg az emberi természet származott volna a mennyből. Mi azért feltesszük a kérdést: ki beszél itt? Ugyanaz, aki leszállt a mennyből, amely állítólag az isteni rész. Ha ez az isteni rész maga az Istenség, az Atya lenne, akkor ellentmondásba kerülnénk más igehelyekkel; mivel Üdvözítőnk épp ezelőtt mondta, hogy “sem hangját nem hallottátok soha, sem ábrázatát nem láttátok.”

És azt is megkérdezzük, hogy ki küldte el ezt az isteni részt? Mivel épp most olvastuk, hogy “azért szállottam le a mennyből, hogy ne a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, a ki elküldött engem.” Fogadjuk el a Biblia álláspontját: hogy Isten elküldte Fiát, hogy részese legyen a testnek és a vérnek, “hogy a halál által megsemmisítse azt, a kinek hatalma van a halálon, tudniillik az ördögöt,” (Zsid 2:14), és akkor minden zavaró tényező egyszer s mindenkorra eltűnik.

“Az pedig az Atyának akarata, a ki elküldött engem, hogy a mit nékem adott, abból semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam azt az utolsó napon. Az pedig annak az akarata, a ki elküldött engem, hogy mindaz, a ki látja a Fiút és hisz ő benne, örök élete legyen; és én feltámasszam azt az utolsó napon.” (Jn 6:39-40).

Drága ígéretek ezek! Az az Atya akarata, hogy Fia egyetlen drága ékességét se veszítse el; a Fiú pedig kijelenti, hogy ő feltámasztja ékességeit az utolsó napon.

Újra és újra olyan igeszakaszokba botlunk, amelyek megmutatják, hogy Krisztust Atyja küldte el; ebből pedig egyértelműen következik, hogy nem az Istenség egyesült az emberi természettel. Hiszen miért is mondaná akkor, hogy az Atya küldte őt, ha maga az Atya szállt le, hogy emberi testben lakozzon? Amint azt az előbb láttuk, ez vagy azt jelenti tehát, hogy Isten az emberi természetet küldte, vagy hogy két különálló személyről van szó. Meggyőződésünk, hogy a Szentháromság-hívők számára ez a kérdés feloldhatatlan problémát okoz. Mindemellett más kifejezéseket is találunk, amelyek bizonyítják, hogy nem egy személyről van szó.

“Most pedig elmegyek ahhoz, a ki küldött engem; és senki sem kérdezi tőlem közületek: Hová mégy?” (Jn 16:5). Értelmetlen lenne arról beszélni, hogy elmegy ahhoz, aki küldte őt, ha az őt küldő személy lényének részét képezné. De amikor elmegy az Atyához, azt mondja tanítványainak, hogy “többé nem láttok engem;” (10. vers), ami ismét arra utal, hogy két különálló személyről van szó. “Egy kevés idő, és nem láttok engem; és ismét egy kevés idő, és megláttok majd engem: mert én az Atyához megyek.” (16. vers).

“Mert maga az Atya szeret titeket, mivelhogy ti szerettetek engem, és elhittétek, hogy én az Istentől jöttem ki. Kijöttem az Atyától, és jöttem e világba: ismét elhagyom e világot, és elmegyek az Atyához.” (27, 28. vers).

Mit gondolna az olvasó egy olyan emberről, aki családjával Ohio államból Iowába költözik, és minekutána egy ideig együtt élnek, arról kezdene beszélni, hogy vissza akar térni Ohioba, hogy láthassa a családját? Ha nem feltételezünk ilyen következetlenséget az emberekről, hogyan is merülhet fel bennünk, hogy ha Üdvözítőnk e világ elhagyásáról, és Atyjához való meneteléről beszélt, közben azt állította volna, hogy ő maga Jehova?!

“És monda nékik: Az én poharamat megisszátok ugyan, és a keresztséggel, a mellyel én megkeresztelkedem, megkeresztelkedtek; de az én jobb és balkezem felől való ülést nem az én dolgom megadni, hanem azoké lesz az, a kiknek az én Atyám elkészítette.” (Mt 20:23). Itt Krisztus még csak annyi hatalmat sem sajátít ki magának, hogy Atyja jóváhagyása nélkül ígéreteket tegyen; ellenben azt mondja, hogy ami az emberek egy bizonyos csoportja számára készíttetett el, arra nincsen felhatalmazva, hogy elossza.

“Avagy azt gondolod-é, hogy nem kérhetném most az én Atyámat, hogy adjon ide mellém többet tizenkét sereg angyalnál?” (Mt 26:53). Értelmetlen lenne Krisztusnak önmagához imádkoznia. Barátainknak el kell elismerniük, hogy ha Krisztus itt nem megtévesztően szólt, akkor Istennek és Fiának különálló lényeknek kell lennie. Hiszen csak színjáték lenne Krisztus részéről, ha önmagához imádkozna, hogy küldjön angyalokat.

“Arról a napról és óráról pedig senki sem tud, az ég angyalai sem, hanem csak az én Atyám egyedül.” (Mt 24:36). Nem gondoljuk, hogy a Fiú sosem tudhatja ezt, csak mert abban az időben nem tudta; mivel bizonyára tudni fogja, sőt, talán már rögtön a feltámadása után tudta is. Valószínűsíthető, hogy miután kifizette az ember megváltásának árát, utána már megtudhatta annak idejét is, hogy mikor kell majd betakarítania a gyümölcsöt. Mindenesetre ezt mondja feltámadása után: “Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön;” (Mt 28:18), és ez minden bizonnyal magába foglalja e tudást is. Azt látjuk azonban, hogy ez a hatalom ráruházott hatalom. Már önmagában az a tény is, hogy azt mondja tanítványainak, minden hatalom adatott néki, mindenekelőtt arra enged következtetni, hogy (bár eddig is nagy hatalma volt) korábban nem volt minden hatalom birtokosa.

“És most te dicsőíts meg engem, Atyám, te magadnál azzal a dicsőséggel, a mellyel bírtam te nálad a világ létele előtt.” (Jn 17:5). Itt azt látjuk, hogy Krisztus valamelyik része megdicsőíttetésért könyörög; és feltehető, hogy ez ugyanaz a része, mint amely dicsőségben volt az Atyánál már a világ létele előtt is. “Mert ama beszédeket, a melyeket nékem adtál, ő nékik adtam; és ők befogadták, és igazán megismerték, hogy én tőled jöttem ki, és elhitték, hogy te küldtél engem.” (8. vers). Ha Krisztus és az Atya egy személy, akkor jogos a kérdés: Vajon miért e buzgó imádság? (Folytatás a következő héten.)¹

Krisztus istenségének bibliai tanítása (folytatás)

Az eddigiekben beláttuk, hogy az Atya és a Fiú különálló személy; most pedig olyan igeszakaszokkal fogunk megismerkedni, amelyek világosan rámutatnak erre a tényre.

“A ki megszabadított minket a sötétség hatalmából, és általvitt az Ő szerelmes Fiának országába; kiben van a mi váltságunk az Ő vére által, bűneinknek bocsánata; a ki képe a láthatatlan Istennek, minden teremtménynek előtte született.” (Kol 1:13-15). Nem-nem, – mondja erre a népszerű teológia, melyet a pápák rendeleteivel támasztanak alá -, hiszen ő maga a láthatatlan Isten.

“Mert belopózkodtak valami emberek, a kik régen előre beírattak ezen ítéletre, istentelenek, kik a mi Istenünknek kegyelmét bujálkodásra fordítják, és az egyedüli Urat, az Istent, és a mi Urunkat, a Jézus Krisztust megtagadják.” (Júd 4). Itt az egyedüli Urat, az Istent világosan megkülönbözteti az Úr Jézus Krisztustól. Ha a szóhasználatnak valaha is jelentőséget tulajdoníthatunk, akkor ezek a kifejezések mindenképpen arra kell utaljanak, hogy az egyedüli Úr, az Isten, és a mi Urunk, Jézus Krisztus, különálló lények.

“Annakokáért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is, a ki, mikor Istennek formájában vala (ellenfeleink olvasata szerint ő maga Isten volt), nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresíté, (nem emberi természete, hanem ő maga) szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; és mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig (Nem – mondják erre a Szentháromság-hívők -, mert csak a teste volt engedelmes halálig, az isteni része nem szenvedett), még pedig a keresztfának haláláig. Annakokáért (nem az ő isteni része, hanem) az Isten is felmagasztalá őt, és ajándékoza néki oly nevet, a mely minden név fölött való; hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Fil 2:5-11).

Ez a megvallás pedig az Atya dicsőségére lesz, ellenben ha minden nyelv azt vallaná, hogy Jézusnak csak az egyik része volt Úr, míg a másik része ember volt, akkor ez a megvallás nem dicsőítené meg az Atyát úgy, ahogy arra Pál vágyakozott.

“Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, a ki az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szűlt minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által.” (1Pt 1:3). Ismét felhívjuk a kedves olvasó figyelmét arra, hogy a fenti idézetek mindegyike különálló lényként tárja fel előttünk az Atyát és a Fiút. Jehova nem csak Atyja Jézus Krisztusnak, de Istene is. Hallgassuk csak a kereszten szenvedő Üdvözítőnk szavait: “Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?” (Mk 15:34). Itt nemcsak azt láthatjuk, hogy Üdvözítőnk Istenének nevezi Atyját, hanem azt is, hogy Isten elhagyta őt. A Szentháromság-hívők azt mondják erre, hogy nyilván az Istenség hagyta el őt. Ha valóban így lenne, akkor Krisztus még élt, miután az Istenség elhagyta őt. Akkor viszont csak az emberi természete halt meg, és így csak emberi áldozatunk van.

“Kegyelem néktek és békesség az Atya Istentől, ÉS a mi Urunk Jézus Krisztustól, a ki adta önmagát a mi bűneinkért, hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból, az Istennek és a mi Atyánknak akarata szerint.” (Gal 1:3, 4). Pál sokkal egyszerűbben is kifejezhette volna itt magát, ha azt mondja, hogy Krisztus a SAJÁT akarata szerint szabadít ki minket e jelenvaló gonosz világból.

“A békesség Istene pedig, a ki kihozta a halálból a juhoknak nagy pásztorát, örök szövetség vére által, a mi Urunkat Jézust,” stb. (Zsid 13:20). Itt Istent és Jézus Krisztust ismét különálló lényként látjuk. Ez az ige azt tanítja, hogy amíg Jézus halott volt, a békesség Istene élt, különben nem támaszthatta volna fel Jézust a halálból.

Most, hogy megvizsgáltuk az összes idevonatkozó, jelentős igehelyet, továbblépünk, és megmutatjuk, hogy Krisztusnak szükséges volt meghalnia; továbbá azt is megmutatjuk, hogy milyen halállal kellett meghalnia.

Azt mondjuk tehát, hogy Krisztusnak szükséges volt meghalnia. Ezen állításunkat azzal az érvvel támasztjuk alá, hogy az emberre elhatott a halál a bűn miatt; és hacsak egy lény, amely felett a halálnak nincsen hatalma, ki nem fizeti büntetésünket, nincs remény a feltámadásra. Lásd 1Kor 15:26-t. Ádám bűne miatt az egész emberi nemzetségre elhatott a halál; Krisztus halála által visszaadja nekik az életet. De mindazoknak, akik egész életüket Isten szent törvényének áthágása mellett élik le, nem adhatja vissza a halhatatlanságot.

“És miképen elvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután az ítélet: azonképen Krisztus is egyszer megáldoztatván sokak bűneinek eltörlése végett, másodszor bűn nélkül jelen meg azoknak, a kik őt várják idvességökre.” (Zsid 9:27, 28).

A feltámadást semmi sem hozhatja elérhető közelségbe, csak egy ugyanolyan halál, mint amilyet az emberek is megtapasztalnak. Krisztus ebben az igeszakaszban áldozatként van elénk tárva. Ha az áldozati bárányoknak volt olyan része, amely elmenekült a testből a halál pillanatában, akkor menekülhetett meg Krisztusnak is egy része a haláltól. Krisztus lelke [angolban: soul – a ford.] azonban állítólag nem halt meg. Meg kell jegyezzük itt, hogy az adósság kifizetése és az emberi élet helyreállítása érdekében szükséges, hogy ugyanazzal a halállal haljon meg, mint amely az emberre is elhatott. Ha Szentháromság-hívő barátaink nem elég óvatosak, akkor három alkotórész helyett mindjárt négyet kapnak; melyek rendre: az isteni természet (ez egy), az emberi természet (ez kettő – lélek és test), és a szent szellem (ez is egy), ami összesen négy.

“Azért örül az én szívem és örvendez az én lelkem; testem is biztosságban lakozik. Mert nem hagyod lelkemet a Seolban (vagy a sírban); nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.” (Zsolt 16:9, 10). Értelmetlen lenne azt mondani, hogy Krisztus lelke nem hagyatik a Seolban, ha soha nem is volt ott. És hogy ez az ige Krisztusra utal, kiderül Péter bizonyságtételéből is ApCsel 2:25-27, 31, 34-ben. “Mert Dávid ezt mondja ő róla (Krisztusról): Magam előtt láttam az Urat mindenkor, mert ő nékem jobb kezem felől van, hogy meg ne tántorodjam.” Aztán a fenti idézettel folytatja és rámutat, hogy ebben az igében nem Dávidról van szó, mivel az ő sírja mind e mai napig velünk van (ami bizonyítja, hogy Dávid lelke a sírban hagyatott). Majd így folytatja: “Előre látván ezt, szólott a Krisztus feltámadásáról, hogy az ő lelke nem hagyatott a sírban (hádész), sem az ő teste rothadást nem látott.” Ezzel bizonyítja, hogy Dávid Krisztusról beszélt. De az apostol még tovább megy: “Mert nem Dávid ment fel a mennyországba.” Bizonyítékunk van tehát arra nézve, hogy élve vagy holtan, de Krisztus lelke mindenképpen átlépett a sírbolt csendes kapuin.

“Ekkor monda nékik: Felette igen szomorú az én lelkem mind halálig!” (Mt 26:38). Ha e kijelentésnek van értelme, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az Üdvözítő lelke alá volt vetve a halálnak. A félrebeszélés netovábbjának kellene tekintenünk ezeket a szavakat, ha úgy értelmeznénk, hogy egy halhatatlan lélek mindhalálig szomorú tud lenni. Ezen a ponton ismét kénytelenek vagyunk 1Pt 3:18-at idézni: “Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, mint igaz a nem igazakért, hogy minket Istenhez vezéreljen; MEGÖLETTETVÉN UGYAN TEST SZERINT.”

Ezt a problémát nem lehet másként feloldani: Krisztus lelke, és minden része, amely a testében lakott, meghalt, és eltemettetett a seolban avagy a hádészban. Most pedig lapozzunk Ésa 53-hoz: “Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírők előtt; és száját nem nyitotta meg!” (7. vers).

Emlékeztetjük itt az olvasót, hogy amikor a bárányt leölik, akkor nem csak egy részét ölik meg, hogy egy másik részét életben hagyják, hanem teljesen kioltják az életét.

“A fogságból és ítéletből ragadtatott el, és kortársainál ki gondolt arra, hogy kivágatott az élők földéből, hogy népem bűnéért lőn rajta vereség?!” (8. vers). Felmerül a kérdés: Mi maradt belőle, miután kivágatott? Tegyük fel, hogy csak a teste vágatott ki, a lelke pedig kiszabadult, ekkor viszont pont az egyedül lényeges része nem vágatott ki. “És a gonoszok közt adtak sírt néki, és a gazdagok mellé jutott kínos halál után: pedig nem cselekedett hamisságot, és álnokság sem találtatott szájában. És az Úr akarta őt megrontani betegség által; hogyha önlelkét áldozatul adja,” stb. (9-10. vers). Láthatjuk, hogy valóban a lelke volt az áldozat; és ez összevág Péter bizonyságtételével, miszerint ő megöletett test szerint. Ha pedig a lelke volt az áldozat, akkor a lelkének kellett meghalnia. “Mert lelke szenvedése folytán látni fog (szomorú volt lelke mindhalálig), és megelégszik, ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít, és vétkeiket ő viseli. Azért részt osztok néki a nagyokkal, és zsákmányt a hatalmasokkal oszt, (miért is?) MIVELHOGY ÉLETÉT [az angol KJV szerint: lelkét – a ford.] HALÁLRA ADTA, és a bűnösök közé számláltatott; pedig ő sokak bűnét hordozá, és a bűnösökért imádkozott!” (11-12. vers). Ez oly világos, hogy nem is szükséges kommentálni.

Ha a kedves olvasó most 1Kor 15-höz lapoz, láthatja, hogy Pál reménységünket teljes mértékben Krisztus halottaiból való feltámadására alapozza. “Ha pedig Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk,” mondja az apostol a 14. versben. A modern teológia azt válaszolná erre, hogy: – Ugyan már, Pál, ez nem így van, mivel Krisztus legfontosabb alkotórésze visszatért a mennybe halálakor.

Hadd vegyük most rögtön elejét egy ellenvetésnek. Krisztus állítólag azt ígérte a latornak, hogy még aznap együtt lesznek a paradicsomban. “Bizony mondom néked ma, velem leszel a paradicsomban.” (Lk 23:43). Szerintünk ebből a kijelentésből, ahogy idéztük, még nem következik a fenti állítás. Arról van szó csupán, hogy Krisztus már aznap megígérte, amit majd eljövetelekor meg fog cselekedni! Mivel a mondatjelek nem képezik az ihletett feljegyzések részét, ezért vettük a bátorságot, hogy eltoljunk egy vesszőt némileg. Az olvasó részletes magyarázatot találhat Krisztus ezen latornak tett ígéretéről egy nemrég kiadott tanulmányban, mely beszerezhető nálunk: Review Iroda, Battle Creek, Michigan.

És most lássuk, mit tanított maga az Üdvözítő erről a kérdésről. “Mert a miképen Jónás három éjjel és három nap volt a czethal gyomrában, azonképen az embernek Fia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában.” (Mt 12:40). Miképpen volt Jónás a cethal gyomrában? Vajon a lelke a mennyben volt, a teste pedig a cethal gyomrában? Miképpen kellett az ember Fiának is a föld gyomrában lennie? Azt próbálják elhitetni velünk, hogy csak a teste került a sírba, de a lelke, az istensége, vagy valamije eközben a paradicsomba menekült. De sok más bizonyságot is felhozhatunk még álláspontunk mellett.

“Monda néki Jézus: Ne illess engem; mert nem mentem még fel az én Atyámhoz.” (Jn 20:17). Ez három nappal azután volt, hogy Urunk azt a bizonyos ígéretet tette a latornak. Ennek önmagában is elégnek kellene lenni, hogy az elfogulatlan olvasót végleg meggyőzze.

Úgy véljük, hogy tisztességesen átgondoltuk a témát, és az erről szóló igehelyek nagy részét gondosan átvizsgáltuk. Megerősítést nyertünk a következő álláspontokhoz:

1. Isten egy személyes lény.
2. Jézus Krisztus az ő Fia.
3. Ő és az Atya különálló személyek, de egyek céljaikban.
4. Jézus Krisztusnak mind teste, mind lelke meghalt és feltámadt.

Kívánjuk, hogy az élő Isten Lelke ébressze fel az olvasó szívében a késztetést, hogy engedelmeskedjék Isten Fiának, aki drága vérével oly nagy árat fizetett megváltásunkért! Ámen.²

 

---

 

Lábjegyzetek

1. Hull, D. W., 1859. november 10., Review & Herald, 14. köt. 193-195. old.

2. Hull, D. W., 1859. november 17., Review & Herald, 14. köt. 201-202. old.