„A kiváltképpen való út”

Pál apostol azt tanítja, hogy valamennyi parancsolat egyetlen egyben foglalható össze:

„És ha valamely más parancsolat van, ebben az ígében foglaltatik egybe: Szeressed felebarátodat mint temagadat.” (Róm 13:9)

Felfogóképességünk korlátoltsága miatt némely esetben szükség van a dolgok részletezésére, ezért Isten a fenti parancsolatot alpontokra bontotta számunkra. Valójában azonban mindegyik benne foglaltatik egyetlen egyben, s ezt próbálta meg Jézus is elmagyarázni:

„Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből. Ez az első parancsolat.” (Mk 12:30)

Látszólag nincs nagy különbség a szív, a lélek és az elme között, Jézus mégis kitér rájuk. Azt hangsúlyozza, hogy nincs lényünknek olyan területe, amelyet ez a parancsolat ne foglalna magában. Más szavakkal nem elég Istent értelmünkkel és érzelmeinkkel szeretni. Iránta való odaadásunk felöleli egész testünket, tetteinket is.

A szeretet általában mély, odaadó érzelmet jelöl, amely teljes odaadással és áldozatkészséggel társul. Van-e annál mélyebb vonzalom, amely egyidejűleg kezünket, lábunkat, szemünket és fülünket is igénybe veszi? De hogyan tudunk minden erőnkkel, egész lelkünkkel és szívünkkel, vagyis egész lényünkkel szeretni?

Olvassunk el egy zsoltárrészletet, amely megmutatja, mennyire fontos az ilyen minőségű, Istenhez fűződő szeretetkapcsolat:

„Mivelhogy teljes szívvel ragaszkodik hozzám, megszabadítom őt, felmagasztalom őt, mert ismeri az én nevemet.” (Zsolt 91:14)

Miért válaszol Isten, ha megkérjük valamire? Milyen alapon hallgatja majd meg imáimat az eljövendő nyomorúságban vagy a mostani gazdasági válságban, ha elveszítem az állásomat és nem tudom, hogyan keressem meg a mindennapi kenyérre valót, s ezért segítséget kérek tőle?

Ha ezt felelnénk: „Jézus érdemeire való tekintettel hallgatja meg imáinkat” – természetesen igazunk volna. Ezt is mondhatjuk: „Mert hűségesek vagyunk hozzá” – és ez is igaz. Ez a zsoltárvers azonban azt mondja, a meghallgatás egyetlen okból történik.

Így szól: „Mivel teljes szívből ragaszkodsz hozzám, megmentelek és megoltalmazlak.” Mit jelent valakit teljes szívből szeretni? Mit jelent, ha valaki egészen betölti a szívünket? Mert Isten nem egyszerűen érzésről, hanem szívről, elméről és lélekről beszél. A gyermekeim már felnőttek, de irántuk való szeretetem nem csökkent. Ha szeretetről van szó, senki nem mondhatja meg, hogyan kell érezni, mert ennek a szívből kell fakadnia. Isten azt mondja, azért fog megmenteni minket, mert teljes szívből ragaszkodunk hozzá. Tegyük félre egy kicsit a parancsolatokat, felelősségünket és kötelességeinket! Nézzük meg a legfontosabb elemet és tegyük fel a kérdést, hogyan tarthatjuk meg azt. Mert valójában a szeretet az igazi keresztény tapasztalat alapja. Minél jobban látom a szeretet lényegét és azt, hogy Isten mit mond róla, annál jobban tudatosul bennem, mennyire fontos.

Isten szíve szerint

„Most azonban a te királyságod nem lesz állandó. Keresett az Úr magának szíve szerint való embert, akit az ő népe fölé fejedelemül rendelt.” (1Sám 13:14)

„Találtam szívem szerint való férfiút, Dávidot, a Jesse fiát, ki minden akaratomat véghez viszi.” (Csel 13:22)

Kit választanánk, ha Isten egyik jó szolgáját kellene bemutatni? Valószínűleg Énókról vagy Dánielről beszélnénk, esetleg talán Mózesről. Legtöbbünk számára nem Dávid lenne az első. A gyilkosság olyan bűn, amelyet társadalmunk mélyen elítél. Ha azonban valaki nemcsak megöl egy embert, de még el is veszi a feleségét, hazugság mögé rejtőzik és úgy tesz, mintha minden rendben volna, úgy érezzük, számára nincs elég súlyos büntetés.

Dávid pontosan a fenti eset. Annak ellenére, hogy Isten szolgájának vallotta magát, ilyen szörnyűséget követett el. Micsoda képmutató ez az ember! Aki olyan sokat beszélt Istenről, s azután olyan hihetetlenül mélyre zuhant, hogy házasságtörő, gyilkos, csaló és képmutató lett, az elárulta hitét! Ilyen az Isten szíve szerint való ember?!

Mindennek ellenére Dávid az egyetlen a Bibliában, akiről azt olvassuk, hogy „Isten szíve szerint való férfiú” volt. Természetesen Dániel Isten számára „kedves férfiú”, Ábrahám pedig „Isten barátja” volt. Dávid ezzel szemben „Isten szíve szerint való férfiú”. De mit is jelent ez? Isten ezzel azt akarja kifejezni, hogy ha valakit találnia kellene, aki leginkább kifejezi Isten szívének vágyát és érzéseit, akkor Dávidot választaná. Miért? Mi volt Dávidban annyira különleges, hogy Isten ezt mondhatta: „Ő a szívem szerint való ember” – mindazon szörnyűségek ellenére, amiket cselekedett?

Ha megvizsgáljuk a Dávid által leírt gondolatokat, találhatunk utalásokat arra nézve, miért éppen Dávid rendelkezik az Isten által dicsért és nagyra becsült tulajdonságokkal. A 27. zsoltárban ezt mondja:

„Egyet kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében: hogy nézhessem az Úrnak szépségét és gyönyörködhessem az ő templomában.” (Zsolt 27:4)

Dávid ezt mondja: „Egyetlen dolgot szeretnék Istentől, egy után vágyakozom, egyet kívánok” – vajon mi az? A legtöbb ember számára a világ legunalmasabb – mert érthetetlen – dolgának tűnik: „Azt szeretném, ha egész életemben az Úr házában maradhatnék, hogy az Úr szépségét szemlélhessem az ő templomában.”

Hiszem, hogy ez volt Dávid szívének legmélyebb vágya. A zsoltárok egyértelműen Isten iránti szeretetről és vágyakozásról szólnak. A szeretet mintáját találhatjuk meg bennük:

„Mint szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, oh Isten! Szomjúhozik lelkem Istenhez; mikor mehetek el és jelenhetek meg Isten előtt?” (Zsolt 42:2-3)

Ha látunk egy állatot a szomjúságtól epedezni, megértjük, milyen erős szükségletről van szó. Dávid így szól Istenhez: „Ó, Isten, pontosan így vágyom utánad! Szüntelenül ott szeretnék lenni, ahol te vagy, mert minden örömöm, ha téged szemlélhetlek!” Ugyanezt érezzük, ha Istenről van szó? Ez a kívánságunk, amikor imádkozunk? Látszólag jelentéktelen kérdés, pedig valójában a legfontosabb, ha az imáról van szó. Azok, akik ezt nem élik meg valóságként, azt tapasztalják, hogy imaéletük egyre fárasztóbb és élettelenebb lesz.

Az első szeretet

Amikor keresztény lettem, Istennel való tapasztalatom csodálatosan betöltött mindent. Azok voltak életem legszebb évei. Sokan hasonló élményekről tudnak beszámolni. A Biblia szerint ez „az első szeretet” (Jel 2:4). Amikor ez az első szeretet eltöltött minket, talán csak töredékét ismertük azoknak a tanoknak, amelyek ma birtokunkban vannak. Mégis, hogyan lehetséges, hogy kezdeti tapasztalataink sokkal élettelibbek voltak? Emlékszem még első keresztény napjaimra. Akkoriban megszállottan kutattam a fenevad bélyegének kérdését. Szünet nélkül tanulmányoztam ezt a témát és a próféciákat. Évekkel később más területre tértem át, és az Istenről szóló igazságot kezdtem kutatni. Néhány éve a Krisztusban való megigazulás témájának szenteltem minden figyelmemet. De mindig voltak – témától függetlenül – olyan pillanatok az életemben, amikor egészen közel kerültem Istenhez, majd eltávolodtam tőle. Egy ideig azt hittem, ez a téma miatt van. Meg kellett azonban tanulnom, hogy a tanok csak akkor fontosak, ha Isten iránti szeretetünket növelik, és Őt még jobban megismerhetjük.

Istenre tekinteni

Van egy mondás: „Ha az ember imában közelít Istenhez, elfelejti az imát és ismét Istenre gondol.”

Az ima célja mindig az, hogy Istenre tekintsünk. Egyik kedvenc idézetem a 16. századi reformátorok egyik kijelentése: „Az emberi élet célja Isten jelenlétét élvezni és örökké Őt magasztalni.” Ha nem ez jelenti hitünk középpontját, akkor újra és újra azt tapasztaljuk, hogy vallásunk élettelen és unalmas formalizmussá válik.

Miért tűnik olyan nehéznek, hogy teljesen átadjuk magunkat Istennek? Mert nem látjuk Istent. Miért adjuk meg magunkat a kísértéseknek? Legyen akármilyen kicsiny a kísértés, mindig nagyobb lesz, mint Isten, mert nem látjuk Őt – ez az igazság. Ha egy ember valóban Isten dicsőségét szemléli, a világ egyetlen kísértése sem vehet rajta erőt. Azért bukunk el, mert megtanultunk a földi dolgokra nézni. Ezért mondja Jézus, hogy az első és legnagyobb parancsolat Istent szeretni teljes szívből, teljes elméből, teljes lélekből, teljes erőből. Ha ez valósággá válik, akkor a keresztény élet minden más követelménye automatikusan megvalósul. Ezért mondhatta Isten Dávidról: „Ismerem őt, tudom, hogy parancsolataimat megtartja.” Ha az ember szívét Isten tölti be, akkor Istennek nem kell többé féltenie őt.

Való igaz, hogy volt egy olyan pillanat Dávid életében, amikor tekintetét Istenről levéve egy asszonyra tekintett. Valószínűleg felhagyott akkoriban az imával, vagy ha imádkozott is, imaélete üres és élettelen szokássá satnyult. Ima közben talán gyakran elaludt vagy a gondolatai elkalandoztak, mert szemei nem Isten arcára tekintettek, s nem azt az utat járta, amelyet Ő adott neki. Noha megszokásból továbbra is végezte imáit, már nem tekintett közben Istenre. Mert egyetlen ember sem nézhet Istenre, akinek életében a bűn uralkodik. De Dávid szégyenletes tette nem változtat a tényen, hogy szívének leghőbb vágya Isten megismerése volt. Folyton Őt akarta szemlélni és nála akart időzni egy örökkévalóságon át. Őszintén elmondhatta:

„Kívánkozik, sőt emésztődik az én lelkem az Úrnak tornácai után; szívem és testem ujjonganak az élő Isten felé.” (Zsolt 84:3)

Istent csodálni

Nem szégyenletes dolog kimondani: „Szeretem az Urat!” Szintén nem baj, ha rá gondolva szemünk megtelik könnyekkel, vagy ezt mondjuk: „Vágyom utánad, Uram!” Ha Istenről van szó, nem kell erőszakkal, távolságtartó módon megtartóztatni magunkat. Teljesen rendjén való, ha szívünk megolvad, miközben rá gondolunk. Igazság szerint ez az a viszonyulás, amelyet Isten igazán megbecsül, mert ez tesz minket az Ő szíve szerint való emberré.

Az Istennel való bensőséges kapcsolat vezette Mózest is a nagy kéréshez:

„Hadd lássam a te dicsőségedet!” (2Móz 33:18)

Miért akarta Mózes Isten dicsőségét látni? Ha megvizsgáljuk kérése körülményeit, megértjük, hogy még jobban meg akarta Istent ismerni.

Ki vált ki belőlünk hasonló reakciót? Olyan személy, akinek tulajdonságai kivívják csodálatunkat. Ha olyan emberrel találkozunk, akinek jellemét nem kedveljük, akkor érthető, hogy kerüljük a társaságát. Ha azonban szimpatikus vonásokat fedezünk fel az illetőben, akkor vonzódunk hozzá, és szeretnénk közelebbről megismerni.

Mózes ilyen kapcsolatban állt Istennel, látott bizonyos dolgokat, amelyek felébresztették benne a vágyat, hogy még többet tudjon meg róla, míg egy napon már olyan mélységig ismerte Istent, hogy ezt merészelte kérni: „Hadd lássam a te dicsőségedet!” Sokat látott Istenből, és felismerte, hogy még ennél is több van, amit megtapasztalhatna Vele kapcsolatban. Mindig ez történik, ha valaki ennyire közel kerül Istenhez.

Talán szeretünk minden héten gyülekezetbe járni, de ha ez minden, ami Istennel való kapcsolatunkat jelenti, akkor a legfontosabbat elmulasztottuk. Akik felismerték Isten csodálatos személyiségét, azok sokkal többre vágynak, mint amit a nyilvános istentiszteletek nyújtani tudnak számukra. Állandóan éhezik és szomjazzák a még szorosabb és közelibb Istennel való vándorlás élményét a személyes, szívet megérintő szerelem síkján. Ilyen kapcsolatban állt Dávid Istennel.

Mózes tehát ezt kérte Istentől: „Könyörgöm, hadd lássam a te dicsőségedet!” Isten örült a kérésnek és meghallgatta őt.

„És monda az Úr: Megteszem, hogy az én dicsőségem a te orcád előtt menjen el, és kiáltom előtted az Úr nevét: És könyörülök, akin könyörülök, és kegyelmezek, akinek kegyelmezek.” (2Móz 33:19)

Isten megnyilatkozik

Figyeljük meg, ha Isten önmagáról a legfontosabbakat mondja, akkor jóságáról és jelleméről beszél. Gyakran sokat segít nekünk és áldást jelent, ha nagyságáról és teremtésének végtelenségéről elmélkedünk. Isten azonban dicsőségének legnagyobb kinyilatkoztatásaként jellemét tárja fel előttünk: „Ez a legfontosabb, amit megtudhatsz rólam.” Ami Mózesre igaz, igaz ránk nézve is.

Isten mindenkinek szól, aki Mózeshez hasonlóan látni akarja az ő dicsőségét:

„Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképpen szólott hajdan az atyáknak a próféták által, ez utolsó időben szólott nékünk Fia által. Akit tett mindennek örökösévé, aki által a világot is teremtette.” (Zsid 1:1-2)

A múltban Isten a próféták által nyilatkoztatta ki magát. A próféták azonban képtelenek voltak Őt tökéletesen bemutatni, mivel csak másodkézből származó információkat továbbítottak. Korlátozott, és többé-kevésbé torz képet adtak róla. Egy próféta sohasem képes Őt kinyilatkoztatni, csupán beszélni róla. Ha tehát meg akarjuk tudni, milyen Isten a maga valóságában, akkor Jézusra kell néznünk, aki Isten tökéletes kinyilatkoztatása.

Érdekes tény, hogy amikor Jézus Istent nyilatkoztatta ki a világnak, soha nem teremtő hatalmát vagy mindenhatóságát hangsúlyozta. Csodái során mindig Isten szeretetére és jellemére helyezte a hangsúlyt. János evangéliuma 17:4-6-ban azt mondja, hogy az Isten által rábízott munkát végezte, amikor az ő nevét (jellemét) bemutatta a világnak.

De pontosan mi volt az, amit Jézus Istenről kinyilatkoztatott?

„Aki nem szeret, az nem ismerte meg az Istent; mert Isten a szeretet.” (1Jn 4:8)

A legfontosabb tulajdonság, amit Krisztusban láthatunk, a szeretet. Elevenítsük fel, milyen fontos dolog a szeretet:

Egy kiváltképpen való út

„Igyekezzetek pedig a hasznosabb ajándékokra. És ezenfelül még egy kiváltképen való útat mutatok néktek.” (1Kor 12:31)

Pál azt tanácsolja, hogy törekedjünk a hasznosabb ajándékokra. Azután azonban azt állítja, van egy még jobb út, mint a Lélek ajándékai. Bár jó dolog azt kívánni, hogy halottakat támasszunk, betegeket gyógyítsunk, nyelveken szóljunk, de van „egy kiváltképpen való út”! Ebben a versben Isten rámutat, hogy igazából egyetlen dolog számít:

„Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.” (1Kor 13:1)

„Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.” (1Kor 13:13)

„A szeretet soha el nem fogy: de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszűnnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik. Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás: De mikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik.” (1Kor 13: 8-10)

Mi tehát a teljesség? A szeretet! A tökéletlen jövendölések, a tökéletlen ismeretek mind csak arra jók, hogy eljuttassanak minket egy bizonyos pontra. Ha Isten a szeretet, akkor mi az emberi tapasztalat csúcspontja? Az igazi szeretet megtapasztalása, mert Isten a szeretet! Pontosan ezt írja Pál: Ha megtapasztaljuk a tökéletes szeretetet, akkor megízleljük a kiváltképpen való utat. Akkor nem lesz szükségünk próféciákra és jövendölésekre, mert teljesül céljuk, hogy ti. a szeretethez vezetnek minket. Nem csoda, hogy a Biblia azt tanítja, szeressük az Urat teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és minden erőnkkel.

Az az igazság, hogy sokan az Istennel való kapcsolatuk rovására leragadnak bizonyos tantételeknél. Bár a tanokról vallott nézeteink változhatnak, Istenhez fűződő szeretetünknek azonban állandónak kell maradnia, miközben folyamatosan Jézusra, az Ő kinyilatkoztatására tekintünk. Ezt jelenti az igazi kereszténység.

Így szeretjük az Urat? Vágyunk rá, hogy így szeressük? Hogyan tudjuk ezt a szeretetkapcsolatot fenntartani? Ő maga mutatja meg az utat:

A szeretet útja

„Aki ismeri az én parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem; aki pedig engem szeret, azt szereti az én Atyám, én is szeretem azt, és kijelentem magam annak.” (Jn 14:21)

„Felele pedig Jézus és monda néki: Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet: és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk és annál lakozunk.” (Jn 14:23)

Csodálatos ígéret! Jézus megígéri, hogy kinyilatkoztatja magát nekünk, és Atyjával eljön, hogy bennünk éljen. Pontosan erről írt Dávid, amikor mindig az Úr házában kívánt lakni. Ugyanezt ígéri Jézus: „Eljövök hozzád és nálad lakozom, ha szeretsz engem és megtartod parancsolataimat.” Sok keresztény félreérti ezen igevers jelentését. Azt hiszik, Jézus a „parancsolatok megtartása” alatt a tízparancsolatot és a szombat megtartását érti. Ha gondosan tanulmányozzuk az igeszakaszt, megértjük, hogy nem erről van szó.

„Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben; amiképpen én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében. Ezeket beszéltem néktek, hogy megmaradjon tibennetek az én örömem és a ti örömetek beteljék. Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, amiképpen én szerettelek titeket.” (Jn 15:10-12)

„Ezeket parancsolom néktek, hogy egymást szeressétek.” (Jn 15:17)

Jézus – drága ígéreteivel összhangban – világossá teszi, hogy egy konkrét parancsolatról beszél. Valójában ezt akarja kifejezni: „Ha közelebb akartok kerülni Istenhez, szeretnétek Isten és Fia közelségét élvezni, akkor szeressétek egymást!”

Ha valakit szeretünk, természetes vágyunk, hogy boldoggá tegyük. Ugyanígy érzünk Istennel kapcsolatban? A legtöbb keresztény csak saját boldogságára és jólétére gondol. Csak arra gondolnak, ami őket boldoggá teszi. Ez visszatükröződik Istennel való kapcsolatukban – megpróbálják Istent rávenni, hogy boldoggá tegye őket. De csak az az igazi szeretetkapcsolat nyerheti el Isten tetszését, ami kizárólag Isten örömét tekinti célnak.

De mit tehetnénk, ha szeretnénk kifejezni Isten iránti szeretetünket? Isten ezt mondja: Ha tényleg szeretsz engem, akkor ne csak a szíveddel, hanem az erőddel is, vagyis kezeiddel, füleddel, ajkaiddal és egész testeddel. Hogyan szerethetem Istent egész testemmel?

Isten szemével

Az igazság az, hogy Istennek nincs szüksége tőlünk semmire. Semmink nincs, amit Istennek adhatnánk, mert valójában mindenünk az övé, mindent tőle kaptunk kölcsön. De ha Istenért nem is tehetünk semmit, felebarátainkért igen. Amit Isten iránt érzünk, kiáraszthatjuk felebarátainkra. Néha nehéznek tűnik veszekedős, szeretettelen embereket szeretni, mert csak rossz jellemüket látjuk, ha találkozunk velük. Ha azonban Isten szemével látjuk őket, akkor Isten iránti szeretetünket rájuk áraszthatjuk. Azért tudjuk őket szeretni, mert Istent szeretjük, és ez tesz képessé a rossz felett szemet hunyni. Ha az ilyen, kevésbé szeretetre méltó embereket nem tudjuk önmagukért szeretni, akkor szeressük őket Istenre való tekintettel! Ha ezt tesszük, akkor Isten, ígéretéhez híven, megtanít minket, hogy saját magukért is szeressük őket. Kezdjük el tehát őket Isten kedvéért szeretni, míg úgy látjuk őket, ahogyan Isten!

Egyedül Krisztus

Olvastam egyszer egy keresztény kijelentését, amely nagyon megrázott: „Segíts, hogy akarjak a világban a te kedvedért ismeretlen, névtelen maradni!”

Mikor ezen kijelentés fényébe helyeztem magam, jeges fájdalom hasított a szívembe. Úgy kell hirdetnem Isten igéjét, hogy soha senki meg ne tudja, én voltam, aki prédikált? Úgy írjak könyveket és tanulmányokat, hogy a nevem soha ne kerüljön rájuk? Úgy terjesszem ezeket a csodálatos igazságokat, hogy az emberek soha ne szerezzenek róla tudomást: én voltam, aki mindezt felfedezte és összegyűjtötte? A legcsekélyebb földi elismerés nélkül fejezzem be pályafutásomat e világban? Tényleg ez az, amit egy kereszténynek kívánnia kell?

Mi lenne akkor, ha teljes erőmmel az Urat szolgálva munkám eredménye mindössze annyi lenne, hogy az emberek megismerik Jézus nevét, az enyém viszont homályban maradna? Amikor ezt végiggondoltam, eléggé elveszettnek éreztem magam. De egyúttal annál mélyebben megértettem, hogy minden egyes keresztény Krisztus része. Ha valóságosan megértjük és megtapasztaljuk a keresztény élet lényegét, akkor felismerjük, hogy nem mi, hanem Krisztus él, aki egyedül méltó az életre. Ezért egyedül az Ő neve méltó a dicsőségre és magasztalásra!

Ha ma meghalnék, a világmindenségnek egyetlen szívdobbanásom sem hiányozna. Minden folyna tovább a maga medrében, és a világ nem lenne szegényebb nélkülem. Ebben a vonatkozásban senki vagyok, s az egyedüliek, akik számára jelentek valamit, az a feleségem és a gyerekeim, meg persze jómagam. A világ megtanít minket az öndicsőítés elvére, és életünk középpontjába önmagunkat állítjuk, egész életünkben csak a magunk dicsőségét keressük. Ha azonban Krisztusban megtaláltuk igazi helyünket, akkor felismerjük saját létünk jelentőségét az univerzumban is.

Egyetlen Lény méltó az életre, s ha ezt felismertem, illetve éjjel-nappal egyetlen vágyam az Ő dicsőítése, akkor találtam meg a saját helyemet.

Ez a valódi felebaráti szeretet egyetlen útja. Ha többé nem magunknak adjuk az első helyet, és felismerjük, hogy nem mi vagyunk a világ középpontja, akkor tudunk igazán másokkal törődni. Ha Jézusban és Jézusért élek, többé nem érdekel, mit csinálnak az emberek, hogyan bánnak velem a többiek. Senki vagyok, tehát nem árthatnak nekem, mert nem árthatnak Krisztusnak, s minden, amit tesznek, Jézust arra indítja, hogy még jobban szeresse őket. Ha ezt felismerem, szabad vagyok és képes arra, hogy másokat feltétel nélkül szeressek, mert nem magamat szeretem bennük, és nem is magamért szeretem őket, hanem Krisztus szereti őket bennem. Jézus így szól: „Ha ezt megtapasztalod, akkor elérted a csúcspontot, ahol Isten életedben valóságosan megnyilatkozik. Akkor életed nem más, mint az én életem meghosszabbítása, és megízleled az igazi boldogságot.”

David Clayton