Ebben a hónapban vettem kezembe az 1888-as Jó Hírek 2005. áprilisi különkiadását, melyet az 1888-as Tanulmányi Bizottság adott ki. Gerald Finneman vezércikkének címe „A Golgota Árnyékában” volt. Finneman két dolgot kívánt megvizsgálni Krisztus keresztjével kapcsolatban:

„(1) szenvedésének és megalázkodásának árnyéka; és (2) dicsőségének fénye.”

Finneman cikkében tesz néhány kitűnő megjegyzést azt illetően, hogy a legtöbb protestáns egyház (különösen az evangélikus) hogyan tévesztette szem elől a keresztet. Ezt írja:

„Manapság a legtöbb evangélikus nem lát különbséget a hit általi megigazulásról alkotott saját értelmezése és a pápai álláspont között.”

„Érdemes megfigyelni, hogy a katolikusok, az evangélikusok és az evangelikálok mind központi jelentőséget tulajdonítanak a kereszt egységesítő üzenetének, különösen abban a tekintetben, ahogy az a hit általi megigazulás és a kegyelemből fakadó jó cselekedetek értelmezésére kihat. Egységre jutottak megállapodásaikban, hogy a külső szemlélő számára úgy tűnjön, mintha egységes nézeteket képviselnének. Sem az evangélikusok, sem az evangelikálok nincsenek összhangban teológiai elődeik megváltástanról képviselt nyilvánvaló nézeteivel. A Vatikánnal való egyezkedéseik azt mutatják, hogy jelentős változás és megalkuvás tapasztalható a protestánsok körében. Most már csak Rómával együtt érzik otthon magukat.”

Finneman cikkének vége felé ad egy figyelmeztetést:

„Ha a kereszttel kapcsolatos tanainkat korunk evangelikál forrásaiból merítjük, anélkül, hogy megítéltük és megszűrtük volna azokat, akkor hamis fényben fogjuk feltüntetni a keresztet, és mindez odáig fog vezetni, hogy rokonszenvessé válik előttünk a hitehagyás, és végül egyesülünk vele.”

Bár teljesen egyetértünk Finnemannal ezeket a felvetéseket illetően, mégis hozzá kell tennünk, hogy ő nem vette észre az evangélikusok és az evangelikálok lelki elődeik hitétől való elcsúszásának fő okát. Míg Luther és a többi nagy reformátor csodálatos munkát végzett a Rómától való elszakadásban, soha nem tudták teljesen átérezni annak szükségét, hogy elvessék Róma istenét, a Szentháromságot. Egy ilyen változtatás nélkül a reformáció nem kerülhette el a megtorpanást és a visszaesést. James White is megjegyezte:

„Luther Márton és a többi reformátor Isten erejével keltek fel, és az Ige és a Lélek segítségével hatalmas lépéseket tettek a reformáció ügyében. A reformáció legnagyobb hibája azonban az, hogy a reformátorok abbahagyták a reformálást. Ha folyamatosan haladtak volna, egyre előrébb, míg a pápaság utolsó csökevényét is hátuk mögött hagyják – úgymint a természetes halhatatlanság, meghintés, a szentháromság, és a vasárnap-ünneplés tanát –, úgy az egyház most tiszta lehetne igeellenes tévedéseitől.” (Review & Herald, 1856. február 7)

Ahogy telt az idő, a korábban tiltakozó protestánsok a pápaság istenének imádata által fokozatosan leszoktak a protestálásról, és visszatértek Róma karjaiba.

Vajon a hetednapi adventisták nincsenek ugyanilyen veszélyben, hogy ez velük is megtörténhet? A történelem világosan megmutatja, hogy az összes korai adventista elutasította a pápaság istenét. Szilárd meggyőződéssel írtak és prédikáltak a Szentháromság ellen, mivel ez elhomályosította az engesztelést és a Golgota valóságos keresztjét. Hitték, hogy az Atya az „egyedül igaz Isten”, és hogy Jézus Krisztus az Ő szó szerinti egyszülött Fia. A korai adventisták értelmezése szerint a Szentháromság gondolatával nem egyeztethető össze annak lehetősége, hogy Jézus teljesen meghaljon a kereszten. Jones és Waggoner ezen az értelmezési alapzaton tárta fel a hit általi megigazulás üzenetét az emberek előtt. Ez egy olyan tény, amelyet az 1888-as Üzenet Tanulmányi Bizottsága kezdettől fogva figyelmen kívül hagy.

Finneman figyelmeztetése, hogy „rokonszenvessé válik előttünk a hitehagyás, és végül egyesülünk vele”, már régen beteljesült a hetednapi adventizmus fő képviselőin. Ahogy az evangélikusok és az evangelikálok sem veszik észre, hogy mi történt velük, ugyanúgy az adventizmus is, a pápaság istenének, a Szentháromságnak elfogadásával karnyújtásnyira van már csupán Rómától. Vegyük észre Finneman e remek megjegyzése mögötti szomorú iróniát:

„… emlékezzünk erre: ha valaki hisz a lélek halhatatlanságának hamis tanában, az soha nem értheti meg és nem is prédikálhatja helyesen Krisztust, mint megfeszítettet. Ez egyszerűen lehetetlen. Ez a tan tagadja Krisztus keresztjét, mert ha az emberi lélek természetszerűleg halhatatlan, akkor Krisztus nem halhatott meg. Isten Lelke bizonyságot tett Ésaiáson keresztül, hogy Krisztus nem csupán testileg halt meg, hanem ‘önlelkét’ adta ‘áldozatul’. (Ésa.53:10)”

Finneman kiváló megfigyelést tett itt. Kihangsúlyozta, hogy a „léleknek”, azaz Krisztus egész lényének kellett meghalnia, és hogy a lélek halhatatlanságának tana nem teszi lehetővé ezt az evangéliumi szükségszerűséget. Azonban a Szentháromság tana sem engedi meg, hogy Jézus igazán meghaljon, mivel eszerint Ő ugyanolyan értelemben halhatatlan, mint az Atya. Természetesen a Szentháromság-hívő adventisták azt állítják, hogy Jézus meghalt, azonban az evangélikusok és az evangelikálok is ugyanezt állítják, mégis, ha behatóan tanulmányozzuk és megértjük teológiájukat, akkor rájövünk, hogy mindegyik csak egy üres magházat kínál dióbél nélkül.

Talán hallottuk már ezt a kifejezést: „a csirkék hazajöttek hálni”. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy „korábbi tetteink következményei most éreztetik hatásukat”. (A Kulturális Ismeretek Új Szótára, Harmadik Kiadás) Az adventista csirkék most jöttek haza hálni. Sokan felháborodtak az „új teológia” és Desmond Ford tanításain, mindez azonban nem más, mint a Szentháromság tanának beérett gyümölcse. Amikor az evangelikál Walter Martin először kereste fel Roy Allen Andersont, az akkori Hetednapi Adventista Prédikátori Testület titkárát az adventistákkal folytatott párbeszéd ügyében, az első kérdése Anderson felé ez volt: „Mit hisztek ti a Szentháromságról?” (Adventist Review, 1983. szeptember 8., 4. old.) Anderson megjegyezte: “Az Istenségről és a Szentháromságról adott válaszunk kulcsfontosságú volt.” (u.o.) Anderson tudta, hogy Martin és a többi evangelikál nem is menne bele a párbeszédbe, ha az adventisták nem lennének Szentháromság-hívők. Az ezen a háttéren lefolytatott beszélgetések vezettek a Kérdések a Tantételekről c. könyv megírásához, valamint fél évszázados hitehagyáshoz, ami soha nem történhetett volna meg, ha az adventizmus nem adta volna fel az Istenről szóló igazságot egy tál szentháromságos lencséért.

Noha Finneman cikkében több jó gondolat is van, egyszerűen képtelen bemutatni a kereszt igazi üzenetét. Fülsiketítő a csend, amikor arról kellene szólni, hogy az igazi Atya az Ő igazi Fiát adta az emberért, hogy valóságosan meghaljon a kereszten. Sem Ján.3:16-ot, sem Róm.8:32-t, sem más hasonló igét nem idéz cikkében. Milyen szomorú, hogy éppen azok, akik a világosság gyermekeinek vallják magukat, elfogadták a parázna alapvető tanításának rettenetes sötétségét. „A Szentháromság misztériuma a katolikus hit központi tanítása. Az Egyház minden más tanítása erre épül” (Egy mai katolikus kézikönyve, 16. old.) A lélek halhatatlansága, a purgatórium, a Mária-imádat, a vasárnap szentsége, és a pápaság összes többi utálatos tanítása mind a Szentháromság tanából ered. A Szentháromság-hívők számára a kereszt a sötétség árnyékába burkolózik.

Forrás: Régi Ösvények [Old Paths], 2005. május, 14. köt. 5. szám

Allen Stump