„Pál, Jézus Krisztus apostola Isten akaratjából, az Efézusban lévő és Krisztus Jézusban hívő szenteknek.” (Ef 1:1)

Az efézusbeliekhez írt levél egyik gyakori szófordulata: „Krisztusban”. Korábbi keresztény életemben szinte észre sem vettem ezt a kifejezést, amikor azonban kezdtem megérteni a hit általi megigazulás üzenetét, mély értelmet nyert előttem.

Amikor az emberek a Krisztusban elnyerhető életről kérdeznek, ezt szoktam mondani: „Olvassátok el figyelmesen az efézusbeliekhez és a kolossébeliekhez írt levelet, és közben tegyétek fel a kérdést magatoknak, elhiszitek-e, amit olvastok.” Nem egyszer megtörtént, hogy megváltozott azok élete, akik követték ezt a tanácsot. Egyszerűen csak elolvasták ezeket a leveleket, és feltették maguknak a kérdést: „Valóban ez az igazság?”

Efézus 1:3 például ezt mondja:

„Áldott legyen az Isten, és a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, a ki megáldott minket minden lelki áldással a mennyekben a Krisztusban.” (Ef 1:3)

Isten már minden lelki áldással megáldott minket. Elhisszük ezt? Van azonban itt egy kikötés. Hol vannak ezek az áldások? Krisztusban. Csak egyetlen módon részesülhetünk ezekből az áldásokból: ott kell lennünk, ahol az áldások megtalálhatók. Efézus 2:6 ezt mondja:

„És együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban.” (Ef 2:6)

Vegyük észre, Pál milyen merészen fogalmaz! Azt mondja, hogy mi valójában már a mennyekben ülünk. Ha magunkra tekintünk, akkor ezt mondjuk: „Ez biztosan nem igaz, hiszen én itt vagyok a Földön, és éppen ezt az írást olvasom.” Mire gondolhat Pál? Azt a tényt hangsúlyozza itt, hogy a keresztény ember élete egyesült Krisztus életével. A lábaimban ugyanaz az élet van, mint a kezeimben, ezért ha a lábaim elmennek valahova, a kezeimben lévő élet is oda kell menjen. Pál ezt próbálja itt elmagyarázni: „Ha Krisztus az életed, akkor ahol Krisztus van, neked is ott kell lenned.”

1Kor 15:45-ben egy nagyon érdekes kijelentést olvasunk:

„Így is van megírva: Lőn az első ember, Ádám, élő lélekké; az utolsó Ádám megelevenítő szellemmé.” (1Kor 15:45)

Ahhoz, hogy igazán megértsük, mit jelent Krisztusban lenni, először azt kell megértenünk, mit jelent Ádámban lenni. Ez az igevers két Ádámról beszél: az első Ádámról és az utolsó Ádámról. Az utolsó Ádám kifejezés nyilván Jézus Krisztusra vonatkozik, de vajon milyen értelemben? Miért nevezi az írás Jézust az utolsó Ádámnak? Ádámról tudjuk, hogy ő volt az első ember, aki egy kertben élt és egy gyönyörű feleséget kapott. Mindez nem igaz Jézusra, mégis azt olvassuk, hogy ő az „utolsó Ádám”. Isten valami fontosat akar tanítani nekünk ezzel a kifejezéssel. Ádámmal kapcsolatban a rómabeliekhez írt levél tár fel egy olyan gondolatot, amely segít megértenünk, miért mondja az Írás Krisztust az utolsó Ádámnak.

„Úgyde a halál uralkodott Ádámtól Mózesig azokon is, a kik nem az Ádám esetének hasonlatossága szerint vétkeztek, a ki ama következendőnek kiábrázolása vala.” (Róm 5:14)

Itt tehát azt olvassuk, hogy Ádám Krisztus „kiábrázolása”, előképe volt. Van egy közös pont, amiben Ádám és Krisztus között párhuzamot lehet vonni. Róma 5:19 adja meg a kulcsot, hogy megértsük, miért mondja az Írás Jézust az utolsó Ádámnak. Ezt olvassuk:

„Mert miképen egy embernek engedetlensége által sokan bűnösökké lettek: azonképen egynek engedelmessége által sokan igazakká lesznek.” (Róm 5:19)

Ha figyelmesen összevetjük ezt az igeverset az eredeti görög szöveggel, akkor azt találjuk, hogy a fordítás kihagyott egy kis szócskát. Pontosan fordítva a szöveg így hangzik: „Egy embernek engedetlensége által a sokak bűnösökké lettek.” Más fordításokban is ez a változat szerepel. Ez az ige nem azt mondja, hogy csak néhányan lettek bűnösökké. Két embercsoportot állít szembe egymással. Az egyik oldalon egy ember van, a másik oldalon a sokak. Ki az az egy? Az egy nyilván Ádám. És kik a sokak? A sokak mi vagyunk, az egész emberiség.

Mit jelent mindez? Egyetlen ember engedetlen volt, és ezáltal a sokak bűnösökké lettek. Ezen igevers szerint mi tette bűnösökké az embereket? Valamilyen általuk elkövetett bűn? Nem! Egyetlen ember volt engedetlen, és emiatt lettek a sokak bűnösökké. Nos, ez nem tűnik túl igazságosnak, de ezen kár is őrlődni. A világegyetem törvénye, hogy mindennek következménye van, és az ember döntései kihatnak utódaira is. Lehet, hogy ez kegyetlenül hangzik, de ez a valóság, és Isten ebből a kegyetlen valóságból akar minket valahogy megszabadítani. Az emberiség döntését – amelyet ősatyánk, Ádám meghozott – azonban nem változtathatja meg, és következményeit nem háríthatja el.

Amikor megszületünk, nem a mi hibánk, hogy bűnösök vagyunk. Azonban tény, hogy betegek vagyunk, és ezt a problémát kell megoldani. Ha egy gyermek AIDS-fertőzötten születik, az nem az ő hibája. A hiba a felmenőinél keresendő. Azonban a vádaskodás nem old meg semmit. Igazából nem is olyan fontos, kinek a vétke ez az állapot, mert a gyermek számára csak egyetlen valóság van: együtt kell élnie ezzel a betegséggel.

Isten egyetlen embert teremtett, és ebben az emberben az egész emberiség élete benne volt. Igaz, hogy minden embert Isten teremtett, de nem közvetlenül. Amikor Ádámot megteremtette, akkor teremtett meg minket is. Ő csupán egyetlen emberi életet teremtett, és ez az élet szaporodott és öröklődött az évszázadok során. Mi mindnyájan Ádám életéből részesültünk, és ilyen értelemben mindnyájan Ádámban vagyunk. Más szavakkal: ha úgy gondolkodunk Ádám életéről, hogy az magában foglalja mindazt, ahová az ő élete kiterjedt, akkor azt mondhatjuk, hogy mi mindnyájan Ádám életének részesei vagyunk.

De ha mi mindnyájan Ádám életének vagyunk részesei, akkor milyen fajta életünk van? Ha valami kecskétől születik, lesz-e belőle macska? Ádám csak a saját képére és hasonlatosságára tudott gyermeket nemzeni. Noha ő maga eredetileg Isten képére és hasonlatosságára lett teremtve, ő ezt a képmást eltorzította, és ez az eltorzult képmás volt az egyetlen, amit gyermekei számára tovább tudott örökíteni. Figyelemreméltó tény, hogy miután Ádám eladta a világot Sátánnak, és eltorzította az emberiséget, ő maga megtért ugyan, de a Sátánnak eladott világ nevében már nem térhetett meg, és nem tudta a világot Istennek visszaadni. Döntése ezután már csak saját magára korlátozódott.

Ellen White ezt így fogalmazta meg: „Jogos prédái vagyunk Sátánnak.” Elvesztettük kiváltságunkat, hogy Isten életével jöjjünk a világra, így mindnyájan Isten lelkének hiányával születünk. Ezt az örökséget kaptuk Ádámtól, és meg kell értenünk, ez mit jelent. Természetes állapotában az ember nem azért cselekszi a rosszat, mert nem igyekszik jót tenni. Egész egyszerűen arról van szó, hogy az emberek Ádám életét élik, mert ez az egyetlen, számukra elérhető valóság. A bennünk lévő élet megromlott, és mi nem tudunk más életet élni, csak azt, amink van. A Biblia ilyen értelemben mondja azt, hogy Ádám engedetlensége miatt mi mindnyájan bűnösökké lettünk. Nem arról van tehát szó, hogy egy másik ember bűnét rajtunk kérik számon. Meg lettünk terhelve a bűn átkával, magatehetetlenné váltunk, akik képtelenek a jó véghezvitelére. Ezt az emberi fajt a Biblia a „bűnös” megnevezéssel illeti.

Jó néhány évvel ezelőtt részt vettem egy diplomaosztón, ahol az előadó hangsúlyozta: „Azzá leszünk, amik vagyunk.” Miközben hallgattam, folyton ez járt a fejemben: „Miről beszél ez az ember? Hogyan lehet valaki azzá, ami már most is ő?” Akkoriban ez zagyvaságnak tűnt számomra. Most azonban, hogy megértettem a két Ádámról szóló igazságot, belátom, sok igazság van abban, amit ez az előadó ki akart emelni. Amennyiben mi mindnyájan Ádám megromlott, jóra alkalmatlan életét örököltük, elkerülhetetlenné válik a következtetés: Amíg csak Ádám életével rendelkezünk – vagyis „Ádámban” vagyunk –, addig életünk összes erőfeszítése végeredményben csak arra elég, hogy azt az életet valósítsuk meg mind teljesebben, ami egyébként is bennünk van. Csak azzá válhatunk, amik vagyunk. Semmi, amit az ember tenni képes, nem változtathatja meg az emberi természetet. Soha nem képes új életet csiholni.

Az emberek mindent megpróbáltak már. Laboratóriumi kémcsövekben akartak életet létrehozni. Soha nem sikerült. Isten csak egyetlen emberi életet teremtett. Még maga Éva is ebből az életből származott: Ádám oldalbordájából lett, amelyben már egy létező élet volt.

Pál így foglalta össze ezt az igazságot:

„És az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén, meghatározván eleve rendelt idejöket és lakásuknak határait;” (Csel 17:26)

Könnyen belátható, mennyire igaz ez a megállapítás. Nemcsak lelki, hanem testi értelemben is mind testvérek vagyunk tehát. Ha elég messzire vissza tudnánk menni az időben, azt találnánk, hogy családfáink mind egybefonódnak; mégis, minden rokonság ellenére, gyakran harcban állunk egymással. Ilyen az ádámi élet. Ebben az életben nincs békesség, nincs harmónia. Mint a rákos sejt a testben, úgy küzd Ádám élete önmaga ellen.

Egyszer láttam egy videofelvételt, amelyen egy kutya elég „furcsán” viselkedett. Miközben éppen egy csonton nyammogott, a hátsó lába – mintegy önállósítva magát – a kutya szája felé mozdult el. A kutya erre elkezdett morogni a saját lábára, de a lába nem tágított, és egyre közelebb húzódott a csonthoz. Végül a kutya megfordult, és beleharapott a saját lábába. Ez újra és újra megismétlődött. Ahogy ezt a kutyát szemléltem, az fogalmazódott meg bennem, hogy az emberi faj pontosan ugyanezt teszi. A különbség csupán annyi, hogy míg a kutyáról bárki meg tudja mondani, hogy „nincs ki a négy kereke”, az emberek többségének általában fel sem tűnik, hogy valójában a saját élete ellen harcol, amikor azok ellen fordul, akik szintén Ádám életével bírnak. Nos, ez fakad természet szerint Ádám bukott életéből.

Mit tanulhatunk ezekből? Fel kell tennünk a kérdést: Miért vagyunk olyanok, amilyenek vagyunk? Azért, mert ilyenek igyekszünk lenni? Nem! Ez nem a saját erőfeszítéseink, sőt, még csak nem is a saját döntéseink következménye. Egész egyszerűen ilyennek születtünk. Egyetlen ember meghozott egy döntést, és ez mindannyiunkra kihatott! Az egész emberi faj egyetlen ember miatt van kárhoztató ítélet alatt. Mit kell tehát tennünk, hogy kárhozottak legyünk? Egyszerűen csak meg kell születnünk!

Amikor kárhozatról vagy kárhoztatásról beszélek, akkor nem azt értem alatta, hogy Isten haraggal tekint ránk és megítél minket. Ő nem von minket felelősségre Ádám bűnéért. Ahhoz, hogy valaki felelősségre vonható legyen, tudatosan meg kell szegnie egy általa ismert törvényt. Isten nem kárhoztat minket egyetlen olyan bűnért sem, amit másvalaki követett el. Minket az állapotunk kárhoztat. Az AIDS-esen született gyermek halálra van kárhoztatva (ítélve), mert maga a betegség, ami szervezetében van, előrevetíti a gyermek sorsát. Ilyen értelemben vagyunk mi is kárhozat alatt – állapotunk miatt. Erről beszél a Biblia a következő igében:

„…egynek bűnesete által minden emberre elhatott a kárhozat…” (Róm 5:18b)

Ebben az állapotban lehetetlen számunkra igaz életet élni, és ezért előbb vagy utóbb – hacsak valami nem történik, és nem nyerünk új életet – belehalunk ebbe az elveszett állapotba. A bennünk lévő élet kárhoztat minket.

Ha Isten Krisztusban megnyilvánuló kegyelme nem lépett volna közbe, akkor abban a pillanatban, amikor Ádám vett a gyümölcsből, holtan rogyott volna össze. Amikor Isten élete eltávozott Ádámtól lelki értelemben, akkor testi életének is azonnal meg kellett volna szűnnie, és akkor az egész emberiség meghalt volna Ádámban. Jézus azonban közbelépett, és odaállt az emberiség és az örök halál közé. Magára vállalta az átkot, és ezzel mindannyiunk számára megelőlegezett egy próbaidőt. Áldozatával ezt hirdette: „Noha lelkileg halottak, legyen fenntartva testi életük még egy kis ideig, hogy esélyük legyen visszatalálni a lelki élethez.” Ezért van most mindnyájunknak hetven-nyolcvan évünk, hogy lehetőségünk legyen visszatérni az élethez Krisztus által – ugyanis mindnyájan halva születtünk. Valaki megölt minket, és nekünk ebbe semmi beleszólásunk nem volt!

Isten soha nem tett ígéretet Ádám életének megjavítására, Ádám élete ugyanis halálos ítélet alá került. Ádámnak meg kell halnia. A keresztény élet nem egy tákolmány. Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az! „A régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden!”

„A keresztény élet nem a régi élet kiigazítása vagy megjavítása, hanem a természet átváltoztatása. A keresztény meghal az ‘én’ és a bűn számára, és teljesen új életet kap. Ezt a változást csakis a Szent Lélek hathatós munkája tudja véghez vinni.” (Jézus élete, 172. old.)

Ezt mondja Isten igéje, és Pál szavaival élve ezt mondom erre: „Az Isten legyen igaz, minden ember pedig hazug.” Ha a keresztény tapasztalatom nem ezt tükrözi, akkor ez azért van, mert nem hiszek Isten szavának!

Minthogy mindnyájan Ádám életébe születünk bele, legnagyobb szükségletünk, hogy új életet nyerjünk! A régi életünk kárhozat alatt van, és nem lehet megjavítani. Ádámnak meg kell halnia! De honnan is kaphatnánk új életet? Az élet továbbadásához kell egy forrás, amelyből az élet fakad. Számunkra Ádám volt a forrás – tőle származott minden emberi élet. Nekünk azonban új életre van szükségünk. Mit ad tehát Isten? Egy második Ádámot! Olyasvalakit ad nekünk, aki egy új élet forrása lehet számunkra. Így érthetjük meg, miért nevezi az írás Jézust az utolsó Ádámnak. Nem azért, mert Isten Őt is egy kertbe helyezte egy gyönyörű nővel, hanem mert egy új élet forrása, egy új emberi nemzetség atyja lett.

Egyedül születés által

Visszatérve ahhoz a kérdéshez, mit jelent Krisztusban lenni, egy másik elv megértése is szükségszerűvé válik. Ember embernek életet csak és kizárólag születés által adhat. (Egyetlen személy volt valaha is kivétel e szabály alól: Éva, mivel ő nem született, hanem Ádám bordájából kapta életét.)

Mindig is foglalkoztatott, miért nevezi Ésaiás 9:6 Jézust „örökkévalóság atyjának”. A Szentháromság-hívők szerint ez azt jelenti, hogy Jézus és az Atya ugyanazon egy Lény részei, de ez az értelmezés elég zavaros, hiszen az istenségben ők is a Fiúval és nem az Atyával azonosítják Jézust. A két Ádámról szóló tanítás azonban világossá teszi az igevers valódi jelentését. Kik számára örökkévalóság atyja Jézus? Azok számára, akik részesei az új teremtésnek, az új emberi nemzetségnek! Ő a második Ádám, és Tőle egy egészen új emberi nemzetség származik, akik mind az Ő életéből születtek. Ilyen értelemben Jézus, az utolsó Ádám az ő atyjuk.

Gondoljuk végig, mit jelent mindez! Párhuzam van a két Ádám között. Az egyik a bűnbe vitt be minket, a másik az igazságosságba. Amikor Ádám szakított a tiltott gyümölcsből, még egyikünk sem született meg és nem volt tudatunk. Az életünk azonban ott volt Ádámban, és amikor évezredekkel később megszülettünk, természetszerűleg Ádám bukott életét kezdtük élni. Hol volt ebben a mi döntésünk? Sehol. Egyszerűen csak követtük azt, amit a természetünk diktált.

De nézzük meg, mi a helyzet a második Ádámmal. Vajon az Ő élete ugyanígy működik? Ha a második Ádám életébe születsz bele, akkor mi határozza meg, hogyan élsz? Az Ő élete, nem a te erőfeszítéseid! Hiszen az első Ádám életébe való beleszületésed után sem az igyekezeted volt az életviteled meghatározója. Az öröklött természet követte pályáját; ez tett azzá, ami lettél. Hasonlóképpen, amikor a második Ádám részesei vagyunk, akkor sem a saját igyekeztünk jelenti életünk mozgatórugóját, hanem az új természetünk.

Az élet Krisztusban

Minden jézusi tulajdonság benne foglaltatik az Ő életében. Nincs benne bűn, nincs rajta kárhoztatás. Ez az élet Krisztusban van, Isten jobbján, a végtelen hatalom és kiváltság pozíciójában, minden fejedelemség és hatalmasság felett. Ezek a tulajdonságok Krisztus életének szerves részét képezik. Nekünk nem kell küzdenünk azért, hogy megszerezzük e nagyszerű dolgokat, hiszen mindez már a miénk – Krisztusban. Egyetlen kérdés van csupán: Kinek az élete van bennünk? Ez az egyetlen igazi kérdés. A szabadulásunk és győzelmünk nem attól függ, mit tettünk mi, hanem hogy kinek az életét örököltük.

Fontos megértenünk, hogy amit Ádám tett, azelőtt tette, mielőtt bárki is megszületett volna. Hasonlóképpen, amit Krisztus tett, azelőtt tette, mielőtt mi megszülettünk volna. Mi ennek a jelentősége? Nos, amikor mi Ádám életébe beleszületünk, viselkedésünk azt az életelvet tükrözi, amelyet Ádám évezredekkel korábban választott. Hasonlóképpen, amikor Krisztus életébe beleszületünk, viselkedésünk akkor is csak azt tükrözi, amit Krisztus kétezer évvel ezelőtt már megélt. Ezért mondja Pál: „Megfeszíttettem a Krisztussal együtt.” Ez minden keresztényre vonatkozik. Ha megkérdezik tőlem, mikor lettem megfeszítve, és mikor halt meg a régi, ádámi életem, ezt felelem: „Kétezer évvel ezelőtt.” A bennem lévő élet ugyanis kétezer évvel ezelőtt lett megfeszítve. Ha megkérdezik tőlem, mi jellemzi az Istennel való kapcsolatomat, ezt mondom: „Egyek vagyunk.” A bennem lévő élet ugyanis egy Isten életével, mert az élet, amit kaptam, Krisztus tulajdon élete.

Amikor én, nyomorult David Clayton, korábban imádkoztam, ezt kérdeztem magamtól: „Hát ki vagyok én, hogy Istenhez szólhatnék?” Hiába próbáltam, nehéz volt elhinnem, hogy Isten meghallgathat, annyira méltatlannak éreztem magam. Amikor azonban Jézus imádkozik, az Ő imája tökéletesen elfogadható az Atya előtt. Semmi akadály nincs az útban, ami miatt Isten ne hallgathatná meg az imáit. Óriási hatalom van az imáinkban, amikor Krisztusban imádkozunk! Isten nem bánik velünk másként, mint Krisztussal, hiszen ugyanaz az élet van bennünk. Igazán egyek vagyunk. Csodálatos erről elmélkedni, még csodálatosabb azonban elhinni!

E két Ádámban dőlt el tehát a sorsunk, jóval születésünk előtt. Ezért mondja a Biblia, hogy egy ember mindnyájunkat bűnössé tett (Róm 5:19). Amint megszülettünk, azonnal bűnösökként kezdtünk élni, hiszen azok is voltunk. Ebből a gödörből nem tudtunk kimászni.

Másrészt Krisztus életének megtapasztalásához újonnan kell születnünk. No de hogyan születünk újjá? Az első Ádám esetében az élet testi egyesülés által örökítődik tovább. Ám a második Ádám esetében? Ez utóbbi hit által történik. Az Ő élete a Szent Lélek által örökítődik át, ugyanakkor a mi beleegyezésünkre is szükség van: hinnünk kell Istennek. Igaz ugyan, hogy Krisztus már mindent megtett értünk, de ha ezt meg is akarjuk tapasztalni, akkor előbb újjá kell születnünk. Ehhez pedig hinnünk kell.

Ádám az egész emberiséget kárhozat alá vonta. Mindnyájunkat magával rántott. Ugyanakkor tény, hogy aki soha nem születik meg, az nem is tapasztalja meg ezt a kárhoztatást. Hasonlóképpen igaz, hogy Jézus minden embert megszabadított, de ezt sem tapasztalja meg senki, csak aki újjászületik a Krisztusban. Ezért mondta Jézus:

„Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa. A ki hiszen ő benne, el nem kárhozik; a ki pedig nem hisz, immár elkárhozott, mivelhogy nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében.” (Jn 3:17-18)

Mit kell tennünk, hogy elkárhozzunk? Semmit! Egyszerűen csak meg kell maradnunk abban a hitetlen állapotban, amibe beleszülettünk. Mert ha továbbra sem hiszünk, akkor rajtunk marad az a kárhoztatás, amibe Ádám az egész emberiséget belesodorta.

Nem semleges területen állunk e világban. Nem a két oldal közötti választás előtt vagyunk. Egyesek azt gondolják, valamiféle köztes, semleges állapotban jövünk a világra, és szabad választásunkon múlik, melyik oldalra állunk. Ez egy teljesen téves elgondolás! Ádám esetében bizonyos értelemben még talán igaz lehetett, de mi nem vagyunk abban a helyzetben, amiben ő volt. Mi Sátán oldalán születünk meg, és ott éljük le az életünket. Egyetlen választási lehetőségünk van csupán: el akarunk-e menekülni erről az oldalról. A menekülés útja pedig egyedül a hit. Ha nem hiszünk, kárhozat alatt maradunk, ha viszont hiszünk, a hit megragadja Krisztus életét, és megszabadulunk a kárhozat alá rekesztett élettől.

Végül egy utolsó kérdés: Mit kell hinnünk? Mi az evangélium lényege?

„Előre látván pedig az Írás, hogy Isten hitből fogja megigazítani a pogányokat, eleve hirdette Ábrahámnak, hogy: Te benned fognak megáldatni minden népek.” (Gal 3:8)

Az evangélium Ábrahámnak is hirdetve lett. De mi volt ez az evangélium? Figyeljük meg jól, mit is mond: Egyetlen emberben nyer áldást az egész világ. Ez az evangélium. Az életünk, az áldásunk, a mindenünk – mind egyetlen Emberben rejlik!

A Bibliát olvasva arra a következtetésre jutottam, hogy bizonyos értelemben Isten csak egyetlen embert szándékozik üdvözíteni. Mindnyájan részesülhetünk ebből az üdvösségből, Isten terve azonban mégis az volt, ennek az egy embernek a részeként üdvözítsen mindenki mást is. Csak egyetlen igaz Ember van, aki megérdemli Isten elismerését, mert legyőzte a bűnt. Számunkra az egyetlen reménység, ha kapcsolódunk ehhez az élethez.

„És ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nékünk az Isten és ez az élet az ő Fiában van.” (1Jn 5:11)

David Clayton