Az őskeresztény kor mindmáig a kereszténység legdicsőbb korszakának számít. Az akkori hívők szoros és állandó közösségben voltak Istennel, imáikra a menny nyilvánvaló feleletét tapasztalták, életük a győzedelmes Krisztust mutatta be. Munkájukat Isten erejének hathatós bizonyságai hitelesítették, és az Úr minden napon szaporította az egyházat üdvözülőkkel (Csel 2:47). Ezt olvassuk:

„Azok pedig kimenvén, prédikálának mindenütt, az Úr együtt munkálván velök, és megerősítvén az igét a jelek által, amelyek követik vala. Ámen!” (Mk 16:20)

Korunk kereszténysége messze alatta marad ennek a mércének. Kiégett szívek, reménytelenség és erőtelen emberi erőfeszítések jellemzik a mai gyülekezeteket. Isten jelenléte legtöbbször csak elmélet, mert látható bizonyítékai nem nyilvánulnak meg az egyházban, és sokan belefáradnak a győzelmes keresztény életért folytatott sikertelen küzdelembe.

Mi az oka ennek az éles különbségnek? Talán mások voltak az akkori emberek? Vagy a XXI. század Istene már nem ugyanaz, mint Jézus és az apostolok Istene? Nos, az emberi „nyersanyag” érdemben aligha változott. Jézus idejében is ugyanolyan hitetlenek és gonoszak voltak, mint napjainkban – különben nem feszítették volna meg az Élet Fejedelmét! Istenről pedig azt olvassuk, hogy Ő nem változik, és Nála nincs változásnak árnyéka sem. A különbség csupán egyetlen, ámde kulcsfontosságú tapasztalatban mutatható ki:

„És ímé én elküldöm ti reátok az én Atyámnak ígéretét; ti pedig maradjatok Jeruzsálem városában, mígnem felruháztattok mennyei erővel… Hanem vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig.” (Lk 24:49; Csel 1:8)

A szent lélek keresztsége előtt a tanítványok is ugyanazokról a gyengeségekről tettek tanúbizonyságot, mint amelyek minket is gyötörnek: elsőbbségre törés, önérvényesítés, vetekedés, irigykedés – vagyis a bűnös emberi természet szokásos megnyilvánulásai. Pünkösd után azonban Jézus tanúivá váltak: életük az élő Krisztusról tanúskodott. A korai eső, amit az Úr megígért, valódi és azóta is példa nélkül való változást hozott Isten népének életében. Ez a tapasztalat azonban az apostolok halála után elhalványult az egyházban, és a kereszténység hamar elveszítette kezdeti lendületét. Bejött a „törvényszegés titka”, és az Istenben való hitet fokozatosan kiszorította az emberi erőre való támaszkodás. A veszedelem fia beült Isten templomába, és a hívők tekintetét Krisztusról az emberre irányította (2Thess 2). Jóel könyve így prófétál a sötét középkor egyházának eme pusztító munkájáról:

„Amit a sáska meghagyott, megette a szöcskő; és amit a szöcskő meghagyott, megette a cserebogár; és amit a cserebogár meghagyott, megette a hernyó… Mert egy nép jött fel az én földemre, erős és megszámlálhatatlan; fogai, mint az oroszlán fogai, és agyarai, mint a nőstény oroszláné. Pusztává tette szőlőmet; összetörte fügefáimat, mezítelenre hántotta és széjjelhányta; fehérlenek annak ágai… Kifogyott az étel- és italáldozat az Úrnak házából; gyászolnak a papok, az Úrnak szolgái. Elpusztíttatott a mező, gyászol a föld; mert elpusztíttatott a gabona; kiszáradt a must; kiapadt az olaj… Elszáradt a szőlőtő; a fügefa elhervadt; a gránátfa, a datolyafa és az almafa, a mezőnek minden gyümölcsfája kiaszott. Bizony kiszáradott az öröm az emberek közül.” (Jóel 1:4-12)

A lelki Babilon erői az apostolok halála után betörtek az egyházba, és megfosztották Isten népét az őket tápláló lelki javaktól. A gabona, a must és az olaj mind Krisztus győzelmes életének jelképei, amit Ő a szent lélek által árasztott ki népére. Jóel által Isten előre megjövendölte a népét érő felmérhetetlen pusztulás tényét: Babilon seregei elpusztítják Isten gyermekeinek lelki eledelét, és eltávolítják Krisztus jelenlétét az egyházból. Ha tovább olvassuk Jóel könyvét, kitűnik, hogy ez a siralmas állapot egészen a vég idejéig fennmarad az egyházban. A kép azonban ezzel még nem teljes. Isten ígéretet tesz a helyreállításra:

„Ti is, Sionnak fiai! örvendezzetek és vígadjatok az Úrban, a ti Istenetekben; mert megadja néktek az esőt igazság szerint, és korai és kései esőt hullat néktek az első hónapban. És megtelnek a csűrök gabonával, és bőven öntik a sajtók a mustot és az olajat.” (Jóel 2:23-24)

Itt van tehát a megoldás: a késői eső majd helyreállít mindent! Igen ám, csakhogy ez rajtunk most hogyan segít? Úgy tűnik, mintha Istenen múlna csupán, mikor adja meg a hőn áhított esőt. No de akkor miért nem adja most? Miért hagy bennünket jelenlegi állapotunkban vergődni, és mire vár, hiszen az Ő áldásai nélkül mi semmire nem jutunk? Vagy lehet, hogy mi nem értettük jól eddig szándékait?

Hamis várakozás

Amikor a Bibliát olvasom, azt látom, hogy Jézus földi szolgálata során végtelen szeretetet tanúsított minden ember irányában. A legkisebb szenvedés is megérintette érzékeny szívét, és könyörületességre indult minden lesújtott iránt. Nem volt olyan ember, aki – ha őszinte szívvel Jézushoz fordult – ne nyert volna tőle valamilyen áldást. Jézus még a legnagyobb szenvedések kapujában is tanítványai jólétét és boldogságát helyezte az első helyre, őket vigasztalta és az ő örömüket kívánta teljessé tenni. Azt ígérte nekik, hogy mennybemenetele után mindenkor velük lesz, és sokkal közelebbi kapcsolatban lehetnek Vele, mint addig. Amikor ezekről olvasok, felmerül bennem a kérdés: Vajon Jézus csak ezzel a néhány kiváltságos emberrel kívánta közölni ezeket az áldásokat, vagy most, hozzánk is ugyanezzel a gyöngéd, gondoskodó szeretettel viszonyul? Lehet, hogy azért várunk Tőle túl keveset, mert nem hisszük el, hogy Ő most is, minket is ugyanúgy szeretne megáldani?

Tény, hogy a tanítványok és a kortárs zsidók Jézust szemeikkel láthatták, füleikkel hallhatták, kezeikkel érinthették. Nekünk nem adatott meg ez a kiváltság. Ugyanakkor azt olvassuk az Igében, hogy Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz. Ő nem változik. Elhisszük ezt? Ő most is ugyanúgy viszonyul hozzánk és minden emberhez, mint annak idején azokhoz, akikről a Bibliában olvasunk! Ő most is megindul szenvedéseinken, és most is leghőbb vágya, hogy enyhítsen nyomorúságunkon. Hogy lehet akkor, hogy mégsem tapasztaljuk az Ő lelkének kiáradását? Noha a jóeli igéből látjuk, hogy ez a helyreállítás kulcsa.

Ha valóban elhisszük Krisztusról, amit a Biblia lapjain olvasunk, akkor be kell látnunk, hogy a késői esőt nem azért nem tapasztaltuk még meg, mert Isten visszatartja! Ha arra várunk, hogy Isten majd egyszer – ha eléggé méltók leszünk rá –, megadja az esőt, akkor hamis várakozásban élünk. Ha azt hisszük, Isten arra vár, hogy „lekönyörögjük” az esőt a mennyből, akkor hamis várakozásban élünk. Meg kell értenünk Isten szándékait és terveit, ha meg akarjuk tapasztalni áldásait. Hitünknek a biztos Sziklára kell épülnie, nem egy Róla alkotott hamis képre.

„Ismerjük hát el, törekedjünk megismerni az Urat. Az ő kijövetele bizonyos, mint a hajnal, és eljő hozzánk, mint az eső, mint a késői eső, amely megáztatja a földet.” (Hós 6:3)

Tervrajz

Isten mindig is arra vágyott, hogy az ember partnere legyen terveinek megvalósításában. Jézus ezt mondta tanítványainak:

„Nem mondalak többé titeket szolgáknak; mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura; titeket pedig barátaimnak mondottalak; mert mindazt, a mit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam néktek.” (Jn 15:15)

Eljárásmódját mindig is ez az alapelv jellemezte:

„Mert semmit sem cselekszik az én Uram, az Úr, míg meg nem jelenti titkát az ő szolgáinak, a prófétáknak.” (Ámós 3:7)

Gondoljuk csak meg: Isten a megváltás tervének legnagyobb fordulópontjait mind előre kijelentette az ószövetségi ünnepkörben: (pászka: Krisztus halála; zsenge kéve: Krisztus feltámadása; pünkösd: Krisztus megdicsőülése és a korai eső; stb.). Az ószövetségi ünnepek képében Isten egy „tervrajzot” vázolt fel előttünk, amivel az volt a célja, hogy útbaigazítson bennünket az üdvtörténet legfontosabb eseményei kapcsán, és hogy együtt tudjunk Vele működni a megvalósításban. Ha Ő ilyen gondot fordított a Jézus első eljövetele körüli események kijelentésére, nem ésszerű-e feltételezni, hogy egy olyan nagy esemény, mint a késői eső, és az ennek nyomán kibontakozó mozgalom – ami minden idők legdicsőségesebb reformációja lesz – valamilyen formában bele van foglalva az Isten által adott, ószövetségi ünnepi rendbe?

Ez a gondolat talán újszerűnek tűnhet. De ne feledjük el: 1844 előtt senki nem gondolta, hogy az őszi ünnepkör ünnepei (a kürtzengés, a nagy engesztelési nap és a sátoros ünnep) abban az időben fognak beteljesedni. Sőt, Jézus első eljövetelekor sem gondolta senki, hogy a tavaszi ünnepkör ünnepei akkor valósulnak meg. A téves elgondolások elvakították a szemeket és ez keserű csalódáshoz vezetett mindkét esetben. Jézus azonban együttműködésre hív minket, ezért szeretne beavatni terveibe.

A szent történelmet végigtekintve láthatjuk, hogy Isten csak fokozatosan tudta feltárni az Általa előre kinyilatkoztatott terv valódi értelmét és jelentőségét népe előtt, aszerint, amint képesek voltak befogadni. A legutolsó ilyen nagy felismerés az 1840-es években történt, amikor fény derült a nagy engesztelési nap jelentésére: a vizsgálati ítélet 1844-ben elkezdődött a mennyei szentélyben. Ez a tanítás azonban annyira lekötötte elődeink figyelmét, hogy nem látták meg és nem vizsgálták újra azt az ünnepet, ami szorosan ehhez az eseményhez kapcsolódott. Ez az ünnep pedig a jubileum.

A helyreállítás ünnepe

Hitünk szerint 1844 óta a vizsgálati ítélet idején élünk, amit az őszi ünnepkörben a nagy engesztelési nap jelképezett. Az évről évre ismétlődő ünnepkör azonban a nagy engesztelési napon egy másik, hosszabb kifutású naptári ciklussal is egybefonódott. Erről olvasunk 3Mózes 25-ben:

„Szólj Izráel fiainak és mondd meg nékik: Mikor bementek a földre, a melyet én adok néktek, nyugodjék meg a föld az Úrnak szombatja szerint. Hat esztendőn át vesd a te szántóföldedet, és hat esztendőn át messed a te szőlődet, és takarítsd be annak termését; a hetedik esztendőben pedig szombati nyugodalma legyen a földnek, az Úrnak szombatja: szántóföldedet ne vesd be, és szőlődet meg ne mesd.” (3Móz 25:2-4)

A Kánaánba való belépéssel új időszámítás kezdődött Izrael számára. Isten utasítására az időt (a héthez hasonlóan) 6+1 éves ciklusokra tagolták: hat munkás év után egy szombatév következett, amelyen a termőföld megpihent a folyamatos műveléstől. Ezt a szombatévet a Biblia a föld szombatjának nevezi (2Krón 36:21). Arra utal, hogy a földi történelem lezárultával, az 1000 éves millennium idején a Föld végre megpihen lakosaitól, akik 6000 év alatt szinte teljesen kizsákmányolták. Ez a prófétikus, hétéves ciklus azonban egy másik időszámításnak is része volt:

„Számlálj azután hét szombat-esztendőt, hétszer hét esztendőt, úgy hogy a hét szombat-esztendőnek ideje negyvenkilencz esztendő legyen: Akkor fúvasd végig a riadó kürtöt a hetedik hónapban, a hónap tizedikén; az engesztelés napján fúvasd végig a kürtöt a ti egész földeteken. És szenteljétek meg az ötvenedik esztendőt, és hirdessetek szabadságot a földön, annak minden lakójának; kürtölésnek esztendeje legyen ez néktek, és kapja vissza kiki az ő birtokát, és térjen vissza kiki az ő nemzetségéhez.” (3Móz 25:8-10)

A Kánaánban való letelepedéstől fogva hét szombat-esztendőt, azaz 49 évet kellett számolni, majd az ezt követő, 50-edik évet az Úrnak kellett szentelni, és a nagy engesztelési napon meg kellett fújni a kürtöket. Innen ered az ötvenedik esztendő neve: a jubileum, azaz a „kürtölés éve”. A szombatévekhez hasonlóan a jubileumi évben sem volt szabad a zsidóknak a földet megművelniük (11-12.v.), azonban van egy szembetűnő különbség a szombatévek és a kürtölés éve között: míg a szombatév elsősorban a föld javát szolgálja (4.v.), a kürtölés éve az emberét (10.v.). Isten egy különleges és példátlan irgalomról tanúskodó tervet állított népe elé a jubileum törvényével:

„És szenteljétek meg az ötvenedik esztendőt, és hirdessetek szabadságot a földön, annak minden lakójának; kürtölésnek esztendeje legyen ez néktek, és kapja vissza kiki az ő birtokát, és térjen vissza kiki az ő nemzetségéhez.” (3Móz 25:10)

Ez a vers összefoglalja, mi történt a jubileum évében, amikor a nagy engesztelési napon megszólaltak a kürtök: minden héber rabszolga felszabadult rabszolgaságából, és szabad emberként térhetett haza nemzetségéhez; továbbá az eladott földek visszaszálltak eredeti tulajdonosukra. A fejezet további része a helyreállításnak ezt a két mozzanatát részletezi.

49 + 1

Mielőtt azonban továbblépnénk, tegyünk fel egy lényeges kérdést: Azon túl, hogy a jubileum Isten részéről egy példátlanul irgalmas társadalmi rendelet volt, van-e valamilyen jelentősége számunkra ma? Természetesen van. Már önmagában az is elgondolkodtató, hogy a kürtölés (kürtzengés) éve pontosan a nagy engesztelési naphoz kapcsolódik, de a megértés kulcsát az egyik, jól ismert tavaszi ünneppel való idői párhuzam adja:

„Számláljatok azután a szombatra következő naptól, attól a naptól, a melyen beviszitek a meglóbálni való kévét, hét hetet, egészek legyenek azok. A hetedik hétre következő napig számláljatok ötven napot, és akkor járuljatok új ételáldozattal az Úrhoz.” (3Móz 23:15-16)

Tavasszal négy fontos ünnepe volt a zsidóknak: a pászka, a kovásztalan kenyerek ünnepe, a zsenge kéve ünnepe és a pünkösd. Az idézett ige a pünkösd elrendeléséről szól. A zsenge kéve ünnepétől fogva hét hetet, azaz 49 napot kellett számolniuk, majd az ezt követő, 50. napon, pünkösdkor, új ételáldozatot kellett vinniük az Úrnak. Könnyen belátható, hogy a pünkösd és a jubileum idejét is egy 49+1-es ciklus határozza meg, és látni fogjuk, hogy a két ünnep által jelképezett események is szoros kapcsolatban állnak egymással.

A pünkösd esetében a 49 napot a zsenge kéve meglóbálásának napjától kezdték számolni. A zsenge kéve ünnepe Krisztus feltámadását jelképezte. Krisztus kereszthalálával szerezte meg a jogot arra, hogy örök életet adjon nekünk, azonban nem tudott volna bennünket ebből az örök életből részesíteni, csak ha előbb Ő maga feltámad (Róm 6). Ennek bizonyítéka volt, hogy amikor Krisztus feltámadt a halálból, Vele együtt sok elhunyt szent is feltámadt, hogy elsők között részesüljenek a Krisztus által megszerzett örökségből, az örök életből (Mt 27:52-53; Ef 4:8).

Ugyanakkor ezt a megszerzett örökséget Krisztus nem magának akarta megtartani, és nem is a távoli jövőre tartogatta. Feltámadása után már önmagában bírt ezzel a győztes emberi élettel, ezt azonban tovább kívánta adni követőinek. Ez történt 50 nappal később, pünkösdkor. Pünkösd napján Krisztus visszakapta isteni hatalmát, és a szent lélek csatornáján keresztül kiárasztotta megdicsőült életét várakozó tanítványaira. Ilyen szavakkal ír erről az Ige:

„Mert lelke szenvedése folytán látni fog, és megelégszik, ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít, és vétkeiket ő viseli. Azért részt osztok néki a nagyokkal, és zsákmányt a hatalmasokkal oszt, mivelhogy életét halálra adta, és a bűnösök közé számláltatott; pedig ő sokak bűnét hordozá, és a bűnösökért imádkozott!” (Ésa 53:11-12)

„Így szól az Úr: Jókedvem idején én meghallgattalak, és a szabadulás napján segítettelek; megtartlak és nép szövetségévé teszlek, hogy megépítsd a földet, és kioszd az elpusztult örökségeket.” (Ésa 49:8)

„Mindenikünknek pedig adatott a kegyelem a Krisztustól osztott ajándéknak mértéke szerint. Ezokáért mondja az Írás: Fölmenvén a magasságba foglyokat vitt fogva, és adott ajándékokat az embereknek.” (Ef 4:7-8)

„A kiben ti is, minekutána hallottátok az igazságnak beszédét, idvességetek evangyéliomát, a melyben hittetek is, megpecsételtettetek az ígéretnek ama Szent Lelkével, a ki záloga a mi örökségünknek Isten tulajdon népének megváltatására, az Ő dicsőségének magasztalására.” (Ef 1:13-14)

Krisztus pünkösdkor hatalommal ruházta fel és jelenlétével vette körül tanítványait, akik a megígért szent lélek elnyerésével „megízlelték a jövendő világnak erőit” (Zsid 6:5). A fenti igék arról tanúskodnak, hogy Krisztus a szent lélek kitöltésével osztotta ki az örökséget, amely nem más, mint az a tökéletes és tiszta isteni élet, amit Ádám a bűnesetkor elveszített. Amikor Krisztus kitöltötte lelkét pünkösdkor, az embert abba a státuszba helyezte vissza, amiből Ádám kiesett. A jövendő világban ugyanis – amelynek örököseivé tett minket – nincsen bűn, nincsen betegség, nincsenek ördögök. Sátán trónfosztott lett, munkái végleg lerontattak, Krisztus pedig mint király uralkodik. Beiktatásakor, pünkösd napján ennek az örökségnek előlegét osztotta szét tanítványainak a szent lélek keresztségével, és az Apostolok cselekedeteiről írott könyv igazolja, hogy Jézus megtartotta ígéretét:

„Ímé adok néktek hatalmat, hogy a kígyókon és skorpiókon tapodjatok, és az ellenségnek minden erején; és semmi nem árthat néktek.” (Lk 10:19)

Összefoglalva tehát a fentieket: a zsenge kéve ünnepén Krisztus feltámadt a halálból, és ezzel létrehozta azt az emberi életet, amely győzött a halál és a bűn felett. Ez az élet, Krisztus győztes élete az az örökség, amit 50 nappal később, pünkösdkor kiosztott, amikor a szent lélekkel megkeresztelte tanítványait. Ezzel Krisztus helyreállította az ember által elveszített uralmat, és újra felállította Földünkön Isten királyságát.

Mindez azonban régen, csaknem 2000 évvel ezelőtt történt. Azóta úgy tűnik, mintha a szent lélek gazdag folyamai elapadtak volna, és soha nem vergődött még a világ ennyire Sátán kényuralmának szorításában. Hol van hát Isten országa?! Térjünk azért vissza a jubileumhoz.

A királyság megalapítása és helyreállítása

Ahogy jelentőségteljes az 50 nap kezdete is a pünkösd megértéséhez, ugyanúgy fontos látnunk, mi a prófétikus jelentősége annak az eseménynek, ami a jubileumi időszámítást elindította. Ahogy 3Móz 25-ből már láttuk, az évek számlálása a Kánaánba való belépéssel vette kezdetét. Mi történt a Kánaánba való belépéskor? Izrael népe ekkor vette birtokba az Isten által nekik ígért örökséget. Gyakorlatilag ekkor állította fel Isten Izrael királyságát. Egy királysághoz ugyanis három dolog kell: király, alattvalók és terület. Király már volt: Isten. Nép is volt: Izrael. A kirendelt földet azonban csak a Kánaánba való bevonuláskor kapták meg ténylegesen.

Az előzőek alapján könnyű megérteni, hogy ez az esemény pünkösdre mutatott előre, amikor Krisztus kiosztotta a népének szánt valódi örökséget, a szent lelket, és ezáltal megalapította Isten királyságát e földön, az emberi szívekben. Ennek az ismeretnek a fényében már a jubileum többi képe is megvilágosodik. A jubileum ugyanis nem másról szól, mint ennek a királyságnak és ennek az örökségnek a mi időnkben való helyreállításáról! A következő ábra szemléletesen foglalja össze a pünkösd és a jubileum közötti párhuzamot:

Kiváltás

Isten a jubileum törvényével nemcsak egy kegyelmes rendelkezést adott tehát a testi Izraelnek, hanem a mi eligazításunkról is gondoskodott, akikhez az időknek vége elérkezett. De hogy igazán értékelni tudjuk ennek az ünnepnek a gyakorlati jelentőségét, ahhoz a részleteket is meg kell vizsgálnunk:

„A kürtölés esztendejét követő esztendők száma szerint vásárolj a te felebarátodtól; a terméses esztendők száma szerint adjon el néked. Az esztendők nagyobb számához képest nagyobb árt adj azért, a mit veszesz, az esztendők kisebb számához képest pedig kisebb árt adj azért, a mit veszesz, mert a termések számát adja ő el néked.” (3Móz 25:15-16)

A földek eladása a szent lélekkel való tapasztalat egyre fokozódó hiányát jelképezi az egyház, illetve az egyén életében. Isten azonban gondoskodott arról, hogy az Ő népét semmi hátrány ne érje. A késői esőről szóló, fentebb már idézett ígéret így folytatódik Jóel könyvében:

„És kipótolom néktek az esztendőket, a melyeket tönkre tett a szöcskő, a cserebogár és a hernyó és a sáska; az én nagy seregem, a melyet reátok küldöttem. És esztek bőven és megelégesztek, és magasztaljátok az Úrnak, a ti Isteneteknek nevét, a ki csodálatosan cselekedett veletek, és soha többé nem pironkodik az én népem.” (Jóel 2:25-26)

Bár az elmúlt két évezredben örökségünk híján alig-alig tapasztaltunk valamicskét Isten erejéből, Ő megígéri, hogy a kiesett éveket is kipótolja számunkra, és olyan gazdagon árasztja ránk lelkét, mintha soha nem veszítettük volna el ezt az áldást. De még ennél is csodálatosabb a következő rendelkezés:

„A földet pedig senki el ne adja örökre, mert enyém a föld; csak jövevények és zsellérek vagytok ti nálam. Azért a ti birtokotoknak egész földén megengedjétek, hogy a föld kiváltható legyen.” (3Móz 25:23-24)

Isten azt parancsolta, hogy az eladott földek nem kerülhetnek örökre idegen kézbe; sőt, bármikor vissza lehet vásárolni! A következő versekben részletezi a visszavásárlás mikéntjét:

„Ha elszegényedik a te atyádfia, és elad valamit az ő birtokából, akkor álljon elő az ő rokona, a ki közel van ő hozzá, és váltsa ki, a mit eladott az ő atyjafia. Ha pedig nincs valakinek kiváltó rokona, de maga tesz szert annyira, hogy elege van annak megváltásához: Számlálja meg az eladása óta eltelt esztendőket, a felül lévőt pedig térítse meg annak, a kinek eladta volt, és újra övé legyen az ő birtoka. Ha pedig nincsen módjában, hogy visszatéríthesse annak, akkor maradjon az ő eladott birtoka annál, a ki megvette azt, egészen a kürtölésnek esztendejéig: a kürtölésnek esztendejében pedig szabaduljon fel, és újra övé legyen az ő birtoka.” (3Móz 25:25-27)

A földek kiváltására két lehetőség volt: vagy egy rokon vásárolta vissza, vagy az eredeti tulajdonos. Ha pedig senki sem tudta visszavásárolni a földet, akkor a jubileum évében automatikusan felszabadult, és visszaszállt az eredeti tulajdonosra. Csodálatos igazságot érthetünk meg ebből a kegyelmes rendelkezésből:

Az örökséget, amit elveszítettünk, mindnyájan visszakapjuk, amikor a késői eső idején Isten újra nagy mértékben árasztja ki az Ő lelkét. Egyúttal itt áll az ígéret arra, hogy Isten most sem tartja vissza tőlünk az Ő lelkét! Azt szeretné, ha minden keresztény mindenkor bírna a lélek teljességével, nem csak majd egyszer, a késői eső idején. És ha van egy „közeli rokon”, aki maga is bírja a lélek adományát, akkor ezt megoszthatja keresztény testvérével, aki még nem nyerte el ezen áldást (Csel 8:15-17). Ha pedig nincs ilyen „rokon” a közelben, akkor sem kell kétségbeesni, hiszen Isten az, aki a lelket szolgáltatja nekünk, a hit hallásából (Gal 3:5). Ha tehát valaki olyan hitre tesz szert, hogy meg tudja ragadni Isten ígéreteit, maga is visszaszerezheti elvesztett örökségét.

Ó, milyen csodálatos ígéret! Tehát nem Isten az, aki visszatartja tőlünk a lélek áldásait; csak hitünkön múlik, mennyit tapasztalunk belőle! De akinek most még gyönge a hite, az sem kell, hogy elkeseredjen, mert Isten a gyöngéket is hordozza, és a késői eső idején mindenki, akit megillet, visszakapja örökségét!

Ha már itt tartunk, ez egy fontos kérdés: Ki jogosult erre az örökségre? Az Írás ezt mondja:

„Péter pedig monda nékik: Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatjára; és veszitek a Szent Lélek ajándékát. Mert néktek lett az ígéret és a ti gyermekeiteknek, és mindazoknak, kik messze vannak, valakiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk.” (Csel 2:38-39)

A lélek ígérete tehát mindazoknak szól, akiket Isten elhívott, és akik válaszolva a hívásra, megtértek hozzá és megkeresztelkedtek, kijelentve ezzel menny és föld előtt, hogy régi életükre nézve meghaltak, és Istennek szentelik magukat. Az Isten királyságába való belépés tehát – a szent lélek keresztsége által – minden keresztény kiváltsága!

„A kiben [Krisztusban] ti is, minekutána hallottátok az igazságnak beszédét, idvességetek evangyéliomát, a melyben hittetek is, megpecsételtettetek az ígéretnek ama Szent Lelkével,” (Ef 1:13)

Isten minden gyermekének, aki hittel befogadja Krisztust, adni akarja a lélek pecsétjét. A tudatlanság és az ebből fakadó hitetlenség zárt el bennünket mindez idáig a lélek gazdagabb folyamaitól. De hála az Úrnak, hogy most, a mi időnkben, saját szemeink láttára lebbenti fel a fátylat ezekről az igazságokról, hogy teljes hittel megragadhassuk és megtapasztalhassuk az ígéreteket, amelyek nekünk szólnak! Dicsőség ezért Istennek!

Szabadság

Az örökségek helyreállítása mellett egy másik, nagyon fontos mozzanata is volt a jubileumnak. A kürtölés évében az adósrabszolgák mind felszabadultak, ill. idő előtt is felszabadulhattak, ha valaki kifizette az adósságot:

„És ha a jövevény vagy zsellér vagyonra tesz szert melletted, a te atyádfia pedig elszegényedik mellette, és eladja magát a melletted lévő jövevénynek, zsellérnek, vagy jövevény nemzetségéből való sarjadéknak: Mindamellett is, hogy eladta magát, megváltható legyen; akárki megválthassa azt az ő atyjafiai közül. Vagy nagybátyja, vagy nagybátyjának fia váltsa meg azt, vagy az ő nemzetségéből való vérrokona váltsa meg azt, vagy, ha módja van hozzá, maga váltsa meg őmagát… Ha pedig ilyen módon meg nem váltatik, a kürtölésnek esztendejében szabaduljon fel: ő és vele az ő gyermekei.” (3Móz 25:47-49; 54)

Ez a felszabadítás nem az üdvösség elnyerését jelképezi, ugyanis a törvény úgy rendelkezik, hogy a rabszolga saját magát is megválthatja, ha módja van rá; ellenben tudjuk, hogy mi saját magunkat nem tudjuk megváltani, és más ember sem válthat meg, csakis Krisztus. Ez a jubileumi felszabadítás egy idegen uralom fogságából való felszabadítás, ami a késői esővel párhuzamosan valósul meg, és a lelki Babilon tévelygéseitől, valamint rendszerétől való teljes elszakadást jelenti (Jel 18:1-5). Ha valaki Isten lelkének uralma alá kerül, ennek természetes következménye, hogy kikerül Sátán rabigája alól:

„És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket… Felele nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek, hogy mindaz, a ki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek… Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek.” (Jn 8:32,34,36)

„Az Úr pedig a Lélek; és a hol az Úrnak Lelke, ott a szabadság.” (2Kor 3:17)

Istennek most is sok gyermeke van Babilonban – olyan egyházakban, szervezetekben, ahol a hamis tanítások és az igazság ismeretének hiánya miatt az emberek nem tudnak hinni az igazságban, és ezért nem is tapasztalják meg a teljes szabadságot. Isten azonban ígéretet tesz az igazság teljes helyreállítására a késői eső idején. Aki az Övé, az mind befogadja az igazságot, és kimenekülve Babilon tévedéseiből, hittel megragadja Krisztust.

De hála az Úrnak: nem kell a késői esőig várni az igazság befogadásával! Isten most is folyamatosan tárja fel előttünk az évezredek óta sárba tiport igazságokat, hogy szabaddá tegyen bennünket. Ha valaki hallja másoktól a jó hírt, vagy imádságos igekutatás közben Isten meg tudja világosítani az értelmét, akkor most is ugyanúgy megszabadulhat a tévelygés és a bűn rabságából, mint a késői eső idején. Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz, s aki hittel befogadja az Ő lelkét ma, az szabaddá lesz, és az Úr elvezérli azt minden igazságra.

„És az a kenet, a melyet ti kaptatok tőle, bennetek marad, és így nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket; hanem a mint az a kenet megtanít titeket mindenre, úgy igaz is az és nem hazugság, és a miként megtanított titeket, úgy maradjatok ő benne.” (1Jn 2:27)

Krisztus a mi örökségünk

A jubileum törvénye Isten akaratát tartalmazza ránk nézve. Mennyei Atyánk senkit sem akar rabszolgaságban vagy nincstelenül magára hagyni. Jézus drága vérével fizetett azért, hogy megszabadítson bennünket Sátán uralma alól, és a szent lelket mint legbecsesebb ajándékot adta a benne hívőknek. Krisztus leghőbb vágya, hogy éljünk mindazokkal a kiváltságokkal, amelyeket Ő nekünk adott. Nem Ő zárta be az ég csatornáit, hogy eső ne essen, hanem tudatlanságunk és ebből fakadó hitetlenségünk akadályoztak bennünket az áldások elnyerésében. De Jézus ma is hív:

„Ismerjük hát el, törekedjünk megismerni az Urat. Az ő kijövetele bizonyos, mint a hajnal, és eljő hozzánk, mint az eső, mint a késői eső, amely megáztatja a földet.” (Hós 6:3)

„És lészen nékik örökségök: én vagyok az ő örökségök, és birtokot ne adjatok nékik Izráelben: én vagyok az ő birtokuk.” (Ezék 44:28)

Jézus maga kíván velünk, bennünk lakozni, és az Ő uralmát kiteljesíteni bennünk, ezért töltötte ki az Ő lelkét pünkösdkor. Kívánom, hogy a lélek keresztségére ezután ne egy távoli, elérhetetlen tapasztalatként tekintsünk, hanem mint jogos örökségünkre, ami Krisztus érdemeiért megillet bennünket, és ami lelki életünk bástyája kell legyen minden nap – ma is. Most tehát, ha megértetted az Ő akaratát, és hiszel Neki, akkor ha belekapaszkodsz az Ő ígéretébe, az Úr meg fogja találni a módját, hogyan részesítsen Téged is ebben az áldásban, mert Ő jó Apa, aki örömét leli abban, hogy jó ajándékokat adhat gyermekeinek, akik kérik Tőle (Lk 11:13).

Sánta János