Mózes III. könyvét tanulmányozva nemrég egy olyan szakaszt olvastam, amelyben Isten a leprás megbetegedéssel kapcsolatban adott utasításokat Mózesnek. Részletes előírások szabályozzák, hogyan kellett a papnak azonosítania a leprát, és mit kellett tennie azokkal, akik megfertőződtek. Amit erről olvastam, mélyen felkavart. A lepra egy rettenetes betegség, ami fokozatosan pusztítja el az ember testét.

„De mihelyt vadhús mutatkozik abban, tisztátalan legyen. Ha meglátja a pap a vadhúst, tisztátalannak ítélje azt; a vadhús tisztátalan legyen, poklosság az.” (3Móz 13:14-15)

Elképzeltem magamban, milyen hatással volt egy beteg emberre, amikor megállapították, hogy leprás. Arra volt kárhoztatva, hogy halála napjáig szemlélje, mint rohad le húsa a csontjáról, és apad el életereje napról napra. Emlékszem egy énekre, ami a leprás Naámánról szól, és nagyon képiesen jeleníti meg a betegség borzalmait:

„Hatszor a Jordánba merült, hatszor rút sebfolyás;
Hatszor megnézve testét, hatszor nincs javulás.”

„Rút sebfolyás!” Milyen borzalmas kép! De ez volt a lepra keserű valósága. A bibliai időkben a legrettegettebb betegségek közé számlálták, és „Isten átkának” tartották. Ami azonban leginkább megdöbbentett a szakasz olvasásakor, az a következő kijelentés volt:

„A poklos ember pedig, a kin a fakadék van, megszaggatott ruhában és mezítelen fővel legyen, és a bajuszát fedezze be, és ezt kiáltsa: Tisztátalan, tisztátalan! Mindaddig tisztátalan legyen, a míg rajta van a fakadék, tisztátalan az; csak ő maga lakjék, a táboron kivül legyen az ő lakása.” (3Móz 13:45-46)

Persze, tudom, ez az ítélet szükséges volt, hogy a tábor egészségi állapotát megőrizzék. Értem, hogy a fertőző beteg karanténba helyezése egy szükségszerű lépés, ami megakadályozza a fertőzés másokra való átterjedését. Ezzel lehetett biztosítani, hogy csak egy ember szenvedjen, és ne sokan. De képzeljük csak egy pillanatra magunkat ennek a leprásnak a helyébe: a pap elé vezetnek, a szíved hevesen kalapál. Reménység ellenére reménykedsz, hogy a betegséged nem lepra, félsz, mert a jelek azt mutatják. A pap alaposan megvizsgál, majd meghallod a rettegett ítéletet: Ez lepra!

Ettől a pillanattól fogva nem térhetsz haza, nem látogathatod meg a feleségedet és a gyermekeidet, el vagy vágva barátaidtól, és nem mehetsz vissza oda, ahol biztonságban és kényelemben éltél. Mostantól fogva számkivetett vagy, egy rettegett és nemkívánatos személy, aki arra van kárhoztatva, hogy egész hátralévő életét a táboron kívül, magányosan élje le. És akármikor embereket látsz, messziről ezt kell kiáltanod: „Tisztátalan, tisztátalan!” A tábor szemszögéből nézve ez egy helyes és szükséges dolog, de mi a helyzet a szerencsétlen leprással? Hiszen ő ugyanúgy ember, akinek van szíve, vannak érzései, vágyai. Milyen lehet számára, hogy életét ezután ilyen porig sújtó nyomorban kell élnie?

De ami leginkább elgondolkoztatott ezen ítélet olvasásakor, ez volt: Hol van ebben Isten? Ez minden, amit népéért tehetett? Mi értelme van Istent imádni, ha ez a legtöbb, amit egy ilyen rettenetes állapotban lévő embernek fel tud kínálni?

Mi értelme van az Istennel való kapcsolatnak?

Ez egy érdekes kérdés. Egy kapcsolatban általában azért keresik egymást a felek, mert érzik a kölcsönös szükséget. Mindkét fél belevisz valamit, amire a másik félnek szüksége van; a viszonyt ez az egymásra utaltság és kölcsönösen tapasztalt megelégedés hozza létre, illetve tartja fenn. Talán furcsa gondolat, hogy Isten is kap valami jót a velünk – szánalmas, következetlen emberi lényekkel – való kapcsolatából, de úgy tűnik, mégis ez a helyzet.

No de mit nyer az ember ebből a kapcsolatból? Azt gondolom, mindenki mást vár Istentől. Egyesek azzal a reménnyel fordulnak Felé, hogy egyszer majd talán kiváltságuk lesz örökké élni. Mások a pokol tüzétől rettegnek, és azt remélik, ha kapcsolatba lépnek Istennel, elkerülhetik ezt. Megint mások azért keresik Istent, mert szerencsések, sikeresek szeretnének lenni munkájukban, jó termésre vágynak stb. Az indítékok tehát sokfélék, de a lényeg, hogy az emberek – akármilyennek látják is Őt – azért keresik Istent, mert Tőle várják bizonyos szükségleteik betöltését. Amikor egy ember odáig jut, hogy szerinte Isten semmit sem ad, és semmit sem segít neki, akkor vagy agnosztikus vagy ateista lesz.

Csak egy parancsnok?

Mózes könyveit olvasva feltűnhet, az izraeliták milyen parancsáradatot kaptak, ami előírta nekik, hogyan viselkedjenek. Úgy tűnik, mintha Isten részéről jóformán csak abból állt volna a kapcsolatuk, hogy szabályozta viselkedésüket. Életük minden apró részletére vonatkozóan kaptak utasításokat és parancsokat. Nem fért kétség a tényhez, hogy volt Istenük, de viszonyuk néha nagyon egyoldalúnak tűnt. Isten megmondta, mit tegyenek, ők pedig engedelmeskedtek. Ebben a kapcsolatban Isten dolga az volt, hogy parancsoljon, az ő részük pedig az, hogy engedelmeskedjenek. Hétköznapi szinten alig-alig kínálkozott kézzelfogható előny az emberek számára. Tudom, ez ténylegesen nem így volt, de jó okunk van feltételezni, hogy sok izraelita így tekintett Istennel való kapcsolatára. Elkezdtek félni Tőle, és szívükben azt kívánták, bárcsak soha ne kerültek volna kapcsolatba Vele. Úgy érezték, mindent nekik kell adni, Isten pedig folyton csak követel.

Zavarodottság és reménytelenség

Sokan ismerjük Kóré, Dátán és Abirám lázadásának történetét. Mivel ezek az emberek fellázadtak Mózes és Áron ellen, a föld megnyílt és családostul elnyelte őket. Rajtuk kívül még kétszázötven ember állt ki, hogy megmutassa: ők is ugyanolyan alkalmasak a szolgálatra, mint Áron; és tömjénezőjükkel füstölögtettek Istennek. Ekkor tűz jött ki Istentől, és mindnyájukat elpusztította. Másnap a tömegek elkezdtek zúgolódni és panaszkodni, mire járvány ütötte fel a fejét közöttük, aminek tizennégyezer-hétszáz halálos áldozata volt. Két nap leforgása alatt csaknem tizenötezer ember meghalt, és úgy tűnt, mindez azért történt, mert kapcsolatba kerültek Istennel! Figyeld csak meg, mit mondtak ezek az emberek, és akkor jobban megérted, hogyan viseltettek Isten iránt a Vele való kapcsolatukban.

„És szólának Izráel fiai Mózesnek, mondván: Ímé pusztulunk, veszünk, mi mindnyájan elveszünk! Valaki közel járul az Úrnak sátorához, meghal. Avagy mindenestől elpusztulunk-é?!” (4Móz 17:12-13)

Még olvasni is fáj e szavakat! Ezek a szerencsétlen emberek rettegtek Istentől. Kétség nélkül visszakívánkoztak Egyiptomba, ahol kegyetlen rabszolgatartóik keze alatt legalább biztonságban voltak, mert tudták, mire számíthatnak. De mi van ezzel az Istennel? Na, most félhetnek csak igazán, hiszen ha közel kerülnek Hozzá, bizonyára mindenestől elpusztulnak! Ez a hozzáállás végig velük maradt egész történelmük idején, és az ószövetségi feljegyzés tele van az olyan történetekkel, amelyek megmutatják, hogy ezek az emberek népként soha nem kerültek Istennel boldog, bizalmas kapcsolatba.

„Keményen szóltatok ellenem, azt mondja az Úr, és azt mondjátok: Mit szóltunk ellened? Azt mondtátok: Hiábavaló az Isten szolgálata, és mi haszna, hogy megtartjuk törvényeit, és hogy alázatosan járunk a Seregeknek Ura előtt? Sőt inkább magunk hirdetjük boldogoknak a kevélyeket; hiszen gyarapodtak, noha gonoszságot űznek, és megszabadulnak, noha kisértik az Istent!” (Mal 3:13-15)

Ők így gondoltak Istenre. Úgy érezték, az Ő szolgálata csak egyoldalú ügylet, ahol nekik mindig csupán engedelmeskedniük kell és szabályokat betartani, ám mindez merő hiábavalóság, hiszen ebből semmi hasznuk sincs. Ráadásul úgy tűnik, a kevélyek és a gonoszok ugyanazokat az áldásokat élvezik, sőt, még jobban is van dolguk, mint azoknak, akik Istent szolgálják: akkor meg mi haszna van az Isten szolgálatának?!

Isten választottai

Ne feledjük: Isten kezdeményezte a kapcsolatot Izraellel. Nem ők keresték a kapcsolatot Vele, hanem Isten választotta ki őket, hogy szövetséget kössön velük:

„De te Izráel, én szolgám, Jákób, a kit én elválasztottam, Ábrahámnak, az én barátomnak magva; Te, a kit én a föld utolsó részéről hoztalak és véghatárairól elhívtalak, és ezt mondám néked: Szolgám vagy te, elválasztottalak és meg nem útállak: Ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened; megerősítelek, sőt megsegítlek, és igazságom jobbjával támogatlak.” (Ésa 41:8-10)

Isten így jelentette ki szándékát, hogyan kívánt bánni Izraellel, és milyen áldásokra számíthattak Tőle, mint Istenüktől. Joggal várhatták, hogy szorult helyzetükben az Úr közbelép és megszabadítja őket.

No de miféle segítséget remélhettek Istentől? Csak ugyanolyat, mint amilyet a szomszédos népektől – Egyiptomtól és Szíriától? Mi haszna, hogy van Istenünk, ha az általa felkínált segítséget emberektől ugyanúgy meg lehet kapni? Mi értelme van Istent imádni, ha nem számíthatunk természetfeletti segítségre?

Az élő Isten

Jehovát mintegy harmincszor „az élő Istennek” nevezi a Biblia. Például Dávid is ezt a kifejezést használta, amikor látta, hogy Góliát kihívása hallatán izraelita társai megremegtek, és eltöltötte őket a félelem és a gyávaság.

„És szóla Dávid azoknak az embereknek, a kik ott állának vele, mondván: Mi történik azzal, a ki megöli ezt a Filiszteust, és elveszi a gyalázatot Izráelről? Mert kicsoda ez a körülmetéletlen Filiszteus, hogy gyalázattal illeti az élő Istennek seregét?!” (1Sám 17:26)

Mit értett Dávid „az élő Isten” kifejezésen? Mit akart ezekkel a szavakkal közölni? Az élő Isten egy olyan Istent jelent, aki cselekvőképes, be tud avatkozni, és több, mint pusztán egy mellszobor vagy egy bálvány, amit tisztelnek és imádnak. Egy olyan Lényről szól, aki igenis képes beleavatkozni az emberek ügyeibe, és meg is teszi, amikor szükségünk van Rá – népe számíthat segítségére. Azok, akik az élő Istenhez tartoznak, nem közönséges emberek, és nincsenek a közönséges emberek számára rendelkezésre álló eszközökre korlátozva. Az élő Isten ÉL! Mindig Ő az a döntő tényező, aki valóságosan fordít népe sorsán, amikor ők nehéz helyzetbe kerülnek.

Ezek voltak azok a tények, amelyek végigfutottak a gondolataimon, miközben eltűnődtem azoknak a szerencsétlen leprásoknak a balsorsán. Miért parancsolta Isten, hogy így bánjanak velük? Ha az Ő gyermekei voltak – az élő Isten gyermekei –, vajon csak ennyit tudott értük tenni? Kitaszítottságra ítélte őket, hogy egész hátralévő életükben megvetettként, számkivetésben éljenek? Hol van Istenük – „az élő Isten” – most, legnagyobb szükségük órájában? Mi haszna van az Isten szolgálatának, ha akkor, amikor jön a nagy megpróbáltatás, és igazán szükség van Rá, Isten csak annyit tehet értük, hogy kijelenti: minden emberi közösségből ki kell taszíttatniuk?

Isten következetes?

Isten egyik tulajdonsága a változhatatlansága. Ő maga jelenti ki:

„Mert én, az Úr, meg nem változom, ti pedig, Jákóbnak fiai, nem emésztettek meg!” (Mal 3:6)

El tudjuk hinni ezt az állítást? Ez azt sejteti, hogy Isten megbízható. Az Ő elvei soha nem változnak. Sőt, csodálatos gondolat, hogy ha tökéletesen értenénk Isten természetét, jellemét és elveit, akkor mindig tökéletes pontossággal meg tudnánk jósolni, mit tenne egy adott helyzetben – hiszen Ő soha nem változik! Az izraeliták azért tartották szeszélyesnek és kiszámíthatatlannak Istent, mert nem értették Őt. Ez a meg nem értés volt az oka, hogy sokan közülük állandó rettegésben éltek, és féltek túl közel kerülni Hozzá. Ezért kezdték úgy érezni, hogy haszontalan az Isten szolgálata, és minden bizonnyal jobban ment soruk, mielőtt kapcsolatba kerültek Vele.

Az isteni áldások feltétele

Gondoljuk át a következő szakaszt:

„És monda: Ha a te Uradnak Istenednek szavára hűségesen hallgatsz és azt cselekeszed, a mi kedves az ő szemei előtt és figyelmezel az ő parancsolataira és megtartod minden rendelését: egyet sem bocsátok reád ama betegségek közül, a melyeket Égyiptomra bocsátottam, mert én vagyok az Úr, a te gyógyítód.” (2Móz 15:26)

Vegyük észre, mit mond itt Isten: Azt ígéri, hogy ha az emberek hűségesen megtartják parancsolatait, akkor Ő garantálja, hogy az egyiptomiakat sújtó betegségek közül egyik se fogja őket érni. Igazak ezek az ígéretek? Vajon bízhatunk abban, hogy Isten teljes hűséggel állja a szavát? Ez egy komoly kérdés, amit alaposan át kell gondolnunk. Ha Isten nem megbízható, mert nem száz százalékosan állja a szavát, akkor az izraeliták jogosan féltek Tőle, amikor azon tűnődtek, mi jön még ezután. Isten azonban minden szavát komolyan gondolja, és tökéletesen megtartja ígéreteit.

Akkor hogy lehet, hogy „Isten népe”, az ősi Izrael elkapta ezt a rettenetes betegséget, a leprát, és még sok más betegséget is? Csak egyetlen lehetséges válasz van: azok az emberek, akik megbetegedtek, bizonyára nem tartották meg hűségesen Isten parancsolatait. Nem lehet más magyarázatot találni, mert bizonyos, hogy ha Isten parancsaival összhangban éltek volna, akkor Isten is hűségesen megtartotta volna az alku Rá eső részét. Tudom, ez keményen hangzik, sőt, első ránézésre azt a zsidó eszmét támasztja alá, miszerint a leprával maga Isten büntette azokat, akik vétkeztek. A következőkből azonban látni fogjuk, hogy ez a következtetés nem állja meg a helyét.

Nincs igaz ember

Vajon az izraeliták közül hányan tartották meg tényleg hűségesen Isten parancsolatait? Ezt a kérdést nem tudjuk reálisan megválaszolni. Ám Izrael története – amint az a Bibliában feljegyzésre került – azt sejteti, hogy talán senki, vagy csak nagyon kevés ember ütötte meg a mércét. Történelmük szinte az állandó lázadásról, és Istennel való dacolásról szólt. Valójában, ha Isten az engedetlenség büntetéseként bocsátotta volna a betegséget az emberekre, akkor egész Izraelt elárasztotta volna a lepra, és valószínűleg senki sem menekült volna meg. Sőt, ha hisszük, hogy Isten helyesen ítélte meg, hogy „nincs igaz ember, nincsen csak egy is”, akkor ebből az következik, hogy minden egyes izraelita kiérdemelte a lepra büntetését. Mégsem így történt: egyesek megbetegedtek, mások nem. Valójában nem volt garancia senki számára sem, mert egyikük sem ütötte meg az Isten által megszabott mércét.

Isten ígérete igazából nem is a büntetésre, hanem a védelemre vonatkozott. Ő nem azt mondta: „Ha nem engedelmeskedtek, betegséggel verlek meg titeket.” Szavainak jelentése inkább ez: „Ha az én kezeimre bízzátok magatokat, akkor megoltalmazlak benneteket, de ha nem jártok Velem, akkor nem garantálhatom védelmeteket.” Az Istennel szembeni engedetlenség valójában olyan helyzetbe hozta őket, ahol Ő nem oltalmazhatta meg gyermekeit. Ennek eredményeként egyesek elkaptak különböző betegségeket – például leprát –, másokat pedig más szerencsétlenségek értek. Ezek a csapások azt jelezték, hogy Isten megvonta oltalmát, nem pedig azt, hogy bünteti őket. Minden leprás engedetlen volt – ugyanúgy, mint mindenki más. A leprások semmivel sem voltak rosszabbak a többieknél.

De visszatérve a kérdésre: Miért adta akkor Isten ezeket a rettenetes utasításokat hitvalló népének a leprásokat illetően? Miért nem tette meg értük egyszerűen azt, amit egy „élő Isten” megtehet, megsegítve népét? Elvégre Istenük volt, ők pedig népe voltak! Akkor miért nem viselkedett Istenként, meggyógyítva ezeket a leprásokat, ahelyett, hogy egy reménytelen, nekibúsult életre ítélte őket?!

A leprás, szíriai Naámán történetét jól ismerjük a Bibliából. A történet azért is különleges, mert egy olyan emberről szól, aki nem tartozott ugyan Isten népéhez, mégis meggyógyította őt a leprából. Ez a pogány ember hétszer mártózott meg a „koszos” Jordán folyóban, és a hetedik bemerítkezés alkalmával csoda folytán meg is gyógyult a rettegett betegségből. Ugyanakkor sokszor nem gondolunk bele, hogy bár ez az ember meggyógyult, Izraelben ugyanebben az időben mégis sokan szenvedtek ugyanebben a betegségben. Hogy is van ez akkor? Isten meggyógyítja ezt az idegent, saját népe közül pedig oly sokat hagy ugyanabban az elkeseredett helyzetben?! Tegyük fel újra a kérdést: Isten következetes? Számíthatunk arra, hogy Ő mindig tartja a szavát? Milyen alapon gyógyította meg Isten Naámán lepráját?

Sok gondolatot meghallgattam Naámán és más bibliai személyek gyógyulását illetően, és a legtöbb kommentár arra a következtetésre jut, hogy ezek a gyógyítások Isten szeszélyének, könyörületének vagy ismeretlen okoknak tudhatók be. Nem látnak semmi következetességet abban, ahogy Isten betegeket gyógyított vagy csodákat tett. Úgy tűnik, nem sok különbség van az ő istenképük, és az izraeliták istenképe között, akik szerint Isten egy kiszámíthatatlan, szeszélyes Valaki, aki hol így, hol úgy reagál, éppen aktuális kedvétől függően. Ez a fajta sötétség és bizonytalanság abból fakad, hogy nem hiszünk Isten szavának. Ha elfogadjuk az Ő szavát, akkor el kell hinnünk, hogy amit Isten megtett Naámánért, azt kész lett volna megtenni mindenkiért, akinek ugyanolyan hite van, mint Naámánnak. Nem juthatunk más következtetésre, mert Isten senki iránt nem viseltet előítélettel, Ő nem nézi az emberek személyét, és Ő maga nem is változik. Akik ezeket nem tudják, könnyen elbizonytalanodnak, és félni kezdenek Istentől.

Furcsa hozzáállás

Korábbi írásomban írtam, hogy Isten vágya és szándéka, hogy meggyógyítsa betegségeinket, csak hinnünk kell. Erre az a vád ért, hogy ez egy önhitt kijelentés. Ez a fajta bizonytalanság és Isten útjait illető tudatlanság az, aminek alapján sokan arra a következtetésre jutnak, hogy az Isten szolgálata olyan, mint a szerencsejáték. Meggyőződésük, hogy nekünk kötelességünk teljesíteni Isten kívánalmait, ám nem hisznek abban, hogy Istennek is kötelessége teljesíteni ígéreteit. Azt hangoztatják, hogy Isten nem mindig akar gyógyítani, ám ugyanezen emberek készségesen rábízzák életüket az orvosokra és az egészségügyi személyzetre. Alávetik magukat mindenféle gyógyszeres kezelésnek; engedik, hogy szétszabdalják testüket; és kétségbeesésükben bármire készek, hogy megszerezzék az emberektől, amit – úgy érzik – Isten nem adna meg nekik! Ezek az emberek utolsó fillérüket is odaadják emberi orvosoknak a testi gyógyulásért, ám tragikus és fájdalmas módon végül oda jutnak, hogy látniuk kell szeretteik halálát, miután erejüket megfeszítve tusakodtak a betegséggel. És mindeközben hol volt Isten?! Végül levonják a tanulságot: „Nem Isten akarata volt a gyógyulás.” Hát ha tényleg ez az igazság, akkor minek is annyit kínlódni emberekkel, náluk keresve a gyógyulást?! Minek ez a sok hűhó az élet megőrzéséért, ha ez „nem Isten akarata”? Nem az lenne a következetes lépés, ha mindjárt az elején elfogadva „Isten akaratát”, nem állnánk ellen Neki, és nem is próbálnánk elkeseredett módon emberek által meggyógyulni, hiszen ez „nem Isten akarata”?

Az az igazság, hogy sokunk számára Isten olyan, mint a lutri! Fogalmunk sincs akaratáról és útjairól. Amikor Elé járulunk, megtartjuk a tisztes távolságot, és a Vele kapcsolatos ismeretünk inkább reménykedésen alapszik, nem pedig azon, amit Ő kinyilatkoztatott. Ha nem Isten akarata a gyógyulás, de mi nekikeseredve megpróbáljuk megváltoztatni az Ő akaratát, és emberekhez fordulunk a gyógyulásért, akkor ezzel vagy azt fejezzük ki, hogy arcátlan módon lázadunk Isten ellen, vagy hogy fogalmunk sincs akaratáról. Ez tragikus. Azoknak, akik „Isten népének” tartják magukat, és állítólag „az élő Istent” szolgálják, ennél sokkal jobban kellene ismerniük Istent. Elvileg képesnek kellene lennünk arra, hogy megkérdezzük Istent az Ő akarata felől, és meg is kapjuk a választ.

A Biblia kinyilatkoztatja, hogy Isten minden ígéretét beteljesíti a hívőknek – akiknek élő hitük van. Ez Isten egyetlen feltétele. Ez volt a feltétele Naámán gyógyulásának, és ez volt a feltétele minden gyógyulásnak Jézus és az apostolok idejében is. Jézus szavai e kérdésben lenyűgözőek:

„És Jézus felelvén, monda nékik: Legyen hitetek Istenben. Mert bizony mondom néktek, ha valaki azt mondja ennek a hegynek: Kelj fel és ugorjál a tengerbe! és szívében nem kételkedik, hanem hiszi, hogy a mit mond, megtörténik, meg lesz néki, a mit mondott.” (Mk 11:22-23)

„Jézus pedig monda nékik: A ti hitetlenségetek miatt. Mert bizony mondom néktek: Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen amoda, és elmenne; és semmi sem volna lehetetlen néktek.” (Mt 17:20)

Szinte hihetetlen, ám e szavakat mégis teljességgel és teljes szívvel el kell fogadnunk, mivel oly ajkak szólták, amelyek nem tudnak hazudni. A szkeptikus olvasónak hadd tegyem fel a kérdést: Mit gondolsz, miért mondta Jézus ezeket a szavakat? Vajon mit akart ezzel mondani? Miért mondott volna ilyesmit, ha nem gondolta komolyan? Krisztus minden ígéretében bízhatunk, vagy csak azokban, amelyek emberi erőfeszítés által megvalósíthatók? Isten irgalmazzon nekünk, ha a vallásunk ezen a szinten van!

Isten másodrendű gondviselése

De akkor miért parancsolta Isten, hogy a leprásokkal ilyen szörnyű módon bánjanak? Miért is nem gyógyított meg egyszerűen mindenkit népe közül, akik leprások voltak, és miért nem spórolta meg nekik ezt a rettenetes szívfájdalmat és reménytelenséget? Ha minden tényt egybevetünk, akkor csak egyetlen logikus választ találunk: Azért, mert a betegek nem hittek! Isten kész lett volna minden egyes leprásért ugyanazt megtenni, mint Naámánért, ha minden leprás hittel kérte volna! Ez kell legyen az igazság, mert Isten következetes! Ő mindig ugyanaz marad, és a megfelelő feltételek teljesülése mellett Ő mindig ugyanúgy reagál. Ám a hit hiánya miatt ki kellett mondani ezt a rettenetes ítéletet a leprások felett. Egyszer hallottam egy mondatot, ami – úgy gondolom – jól kifejezi, miért kellett Istennek meghoznia ezt az intézkedést a leprások számára: „Isten útjai nem a hitetlenek számára készültek.” Ez jól summázza a lényeget.

Isten nem azért zárta karanténba a leprásokat, mintha keményszívű lett volna, vagy ne tudott volna segíteni nekik. Szeretetéből és irgalmából adta ezeket a parancsokat, hogy a hitetlenek számára egy „második legjobb” megoldást kínáljon!!! Ez az igazság. A Mózes III. könyvében található utasítások nem Isten tökéletes tervet tükrözik, Ő nem ezt szánta az izraelitáknak. Ezek az emberek az Ő népét képezték, és Ő az Istenük volt. Kész volt számukra is „az élő Isten” lenni, nemcsak nemzetileg, hanem az egyének számára is, beleértve azokat a szerencsétlen nyomorultakat is, akiket megfertőzött a lepra. Csakhogy a hitetlenség gátat vet Isten munkájának és mindenható erejének. Ezért hozta Isten ezeket az intézkedéseket a leprások karanténba zárására. A betegek számára ez rettenetes volt, ám egy hitetlen háttéren ez volt a legtöbb, amit tehetett; márpedig valamit tenni kellett.

Mi a helyzet a mával?

Ma ugyanez a helyzet. Egyesek azt állítják, Isten nem akar minden beteget meggyógyítani, vagy legalábbis nem hajlandó közvetlenül beavatkozni. Inkább azt akarja, hogy utolsó fillérünket is orvosi segítségre, vagy gyógynövényekre és pakolásokra költsük – amik sokszor ugyanolyan drágának bizonyulnak, mint az egészségügyi ellátás. Pedig mindenki tudja, hogy ezek a kezelések mind a „lutri” kategóriába tartoznak. Az orvos azt mondja, élni fogsz, de meghalsz; vagy azt mondja, meghalsz, és mégis élsz! Vajon ez a legtöbb, amit Isten – az élő Isten – tehet az Ő népéért?! Nem, nem és nem – ezerszer is nem!!! Itt is arról van szó, hogy Isten gondviselése a hitetlenekre is kiterjed. Isten legjobb megoldását az Ő Fia mutatta be, amikor közöttünk járt, és az ősegyház által is ezt kínálta mindenkinek. Azt olvassuk, hogy egész falvakból tűnt el a betegség jajkiáltása, miután Jézus áthaladt rajtuk. Egyetlen szembeszökő kivételről tudunk: Názáretben Jézus nem tehetett sok csodát az ő hitetlenségük miatt.

Hogy is lehetünk ilyen vakok? Hogyan is tagadhatjuk a Szentírás legnyilvánvalóbb tényeit? Jézus újra és újra világossá tette, hogy az Ő akarata és Isten akarata, hogy MINDENKI, aki Őhozzá járul gyógyulásért, meggyógyuljon. Minden egyes ember, kivétel nélkül! Vajon Isten következetes? Igaz, hogy Ő soha nem változik? Vajon ma már nem érez együtt a betegek szenvedéseivel? Semmi kifogásom nincs ellene, ha valaki a gyógynövényeket vagy az orvoslást veszi igénybe a betegségek gyógyítására, de legyen tudtunkra, hogy ez csak egy „másodrendű gondviselés” azok számára, akik képtelenek megragadni Isten ígéreteit. Ezzel senkit sem akarok kárhoztatni, mert érzem, hogy bennem is ki kell még bontakoznia ennek a legyőzhetetlen, rendíthetetlen hitnek. De ha tudom ezeket a dolgokat, akkor látom, merre van a cél és hol vannak hiányosságaim. Azok, akik tagadják ezt az igazságot, ti. hogy Isten ilyen hatalmasan akar értünk munkálkodni, azok beérik szegényes, másodrendű, sötétben való botorkálással. Megelégszenek azzal, hogy szánalmas bizonytalanságban éljenek, és végigszemléljék szeretteik szenvedését és halálát, miközben azok kétségbeesetten kapaszkodnának minden emberi segítségbe – ám eközben teljesen figyelmen kívül hagyják az élő Istent, és arra a következtetésre jutnak, hogy „nem Isten akarata, hogy meggyógyítson”. Milyen szörnyű ez!

Mi sem vagyunk tökéletesek

Miután évekkel ezelőtt megismertük a hit általi megigazulás üzenetét, Isten igazságról igazságra vezetett bennünket. Ő fűzte össze a láncszemeket, és Ő mutatta meg, hogyan kapcsolódik ez az igazság az Istenről szóló igazsághoz, a királyság evangéliumához és a Szent Lélek keresztségéhez. Kétségtelenül követtünk el hibákat menet közben. Egyedül Isten és a menny tévedhetetlen. Ugyanakkor tény, hogy nem lehet előrelépni, ha nincs rá készség.

Nemrég olvastam egy cikket, amiben egy megdöbbentő, ám érdekes statisztikai adatra bukkantam. A cikk azt állította, hogy a világhírű jégtáncosok többször esnek gyakorlás közben, mint a haladó szinten lévők. Ez ellentmondásosnak tűnik. A profik miért hibáznának többet gyakorlás közben, mint az alacsonyabb szinteken lévők? A magyarázat az, hogy a profik hajtják magukat, állandóan feszegetve képességeik határait ugrásaikkal. A haladó, vagy alacsonyabb szinteken lévők ellenben nem erőltetik túl magukat: megelégszenek a stagnálással, és így nem tudnak fejlődni. Igaz, hogy nem követnek el annyi hibát, de nem is fejlődnek úgy. Beleragadnak egy kerékvágásba, és nem tudnak továbblépni.

Ez az elv a lelki világban is igaz. Mikor próbálunk Istenhez közelebb kerülni, és jobban megértjük Igéjét, Ő maga vezet bennünket előre. Járatlan ösvényekre kell rálépnünk, és lehet, hogy néha megbotlunk. Ilyenkor azok, akik beérik azzal, hogy egy helyben toporogjanak, megkondítják a vészharangot. Azt akarják, hogy mindenki maradjon meg a középszerűségben; és gyors ítéletet mondanak azok felett, akik haladni szeretnének. Minden képzelt hibát felnagyítanak, és kárhoztatnak minden olyan megmozdulást, amihez nem tudnak csatlakozni Ez mindig így volt, és így is lesz. Az Isten művében tényleges előrelépést tevők minden korban azok az emberek voltak, akik készek voltak Krisztusra hallgatni és követni Őt – egyedül Őt –, akkor is, ha ez az ösvény olykor magányos volt, és a korábbi társak, barátok részéről csak megvetést váltott ki.

David Clayton