Az ószövetségi Izrael tapasztalata nem csupán értékes tanulságokat hordoz, hanem sok esetben prófétikus jelentőséggel is bír:

„Mindezek pedig példaképen estek rajtok; megírattak pedig a mi tanulságunkra, a kikhez az időknek vége elérkezett.” (1Kor 10:11)

Nem sokkal az Egyiptomból való kivonulás és a Veres-tengeren való átkelés után ezt olvassuk Izraelről:

„És elindula Izráel fiainak egész gyülekezete a Szin pusztájából, az Úr rendeléséhez képest az ő útjok rendje szerint és tábort ütének Refidimben. De a népnek nem vala inni való vize. Verseng vala azért a nép Mózessel és mondák: Adjatok nékünk vizet, hogy igyunk… Mózes pedig az Úrhoz kiálta… És az Úr monda Mózesnek: Eredj el a nép előtt és végy magad mellé Izráel vénei közűl; pálczádat is, melylyel a folyót megsujtottad, vedd kezedbe és indulj el. Ímé én oda állok te elődbe a sziklára a Hóreben, és te sujts a sziklára, és víz jő ki abból, hogy igyék a nép. És úgy cselekedék Mózes Izráel vénei szeme láttára.” (2Móz 17:1-6)

Pál apostol a következőképpen kapcsolja össze a testi Izrael tapasztalatát Isten népének lelki tapasztalatával:

„És mindnyájan Mózesre keresztelkedtek meg a felhőben és a tengerben; és mindnyájan egy lelki eledelt ettek; és mindnyájan egy lelki italt ittak, mert ittak a lelki kősziklából, a mely követi vala őket, e kőszikla pedig a Krisztus volt.” (1Kor 10:2-4)

A tengeren való átkelés tehát a vízkeresztség szimbóluma volt, a mannahullás és a kősziklából fakadó víz pedig a lélek keresztségének, a Krisztus lelkéből való részesülésnek a jelképe volt (vö. 1Kor 12:13). A kőszikla félreérthetetlenül Krisztust jelképezi.

Pünkösd

A párhuzam nagyon találó. Krisztus korában Isten népe nagy lelki szárazságban volt. Azonban Isten lelkének megelevenítő ereje csak Krisztus által áradhatott ki a hívőkre. Előbb meg kellett halnia, fel kellett támadnia, és meg kellett dicsőülnie, mielőtt kitölthette volna lelkét. Ezt jelképezte a kőszikla egyszeri megsújtása. Jézus így beszélt erről:

„Az ünnep utolsó nagy napján pedig felálla Jézus és kiálta, mondván: Ha valaki szomjúhozik, jőjjön én hozzám, és igyék. A ki hisz én bennem, a mint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből. Ezt pedig mondja vala a Lélekről, a melyet veendők valának az ő benne hívők: mert még nem vala Szent Lélek; mivelhogy Jézus még nem dicsőítteték meg.” (Jn 7:37-39)

A testi Izrael imént olvasott tapasztalatának lelki valósága pünkösdkor teljesedett be. Pünkösd napján a megfeszített és feltámadott Krisztus végre megdicsőült, és királyságának bizonyítékaként kitöltötte szent lelkét tanítványaira.

A történetnek ez a magyarázata annyira kézenfekvő, hogy talán nem is tűnik annyira újszerűnek. Azonban van egy másik, ehhez nagyon hasonló történet is, aminek tanulságai már nem elsősorban a Jézus idejében élő tanítványoknak, hanem sokkal inkább nekünk szólnak, akikhez az időknek vége elérkezett.

A pusztai egyház

Izrael az Egyiptomból való szabadulás után közvetlenül nem vehette be Kánaánt hitetlenség miatt, ezért 40 évig vissza kellett mennie a pusztába vándorolni. Hasonlóképpen az apostoli egyház sem tudta bevégezni az evangélium hirdetésének feladatát, és a második-negyedik századi nagy hitehagyás után az Egyház lelki értelemben visszaszorult a pusztába. Erről a pusztai tapasztalatról olvasunk Dániel könyve 7. és Jelenések könyve 12. fejezetében. Ez azonban nemcsak azt jelentette, hogy az igaz Egyház a társadalom peremére szorult, hanem lelki értelemben is nélkülözte azokat az gazdag áldásokat, amelyeket a kánaáni tejjel-mézzel folyó föld jelképezett. Jóel könyve jelképesen így ír a lelki sivárság ezen időszakáról:

„Elpusztíttatott a mező, gyászol a föld; mert elpusztíttatott a gabona; kiszáradt a must; kiapadt az olaj. Szégyenüljetek meg, ti szántóvetők; jajgassatok szőlőművesek: a búzáért és az árpáért; mert elveszett a mező aratása! Elszáradt a szőlőtő; a fügefa elhervadt; a gránátfa, a datolyafa és az almafa, a mezőnek minden gyümölcsfája kiaszott. Bizony kiszáradott az öröm az emberek közül.” (Jóel 1:10-12)

Van azonban egy fontos részlet Pál fentebb idézett magyarázatában: „ittak a lelki kősziklából, a mely követi vala őket, e kőszikla pedig a Krisztus volt”. Izrael számára a 40 éves pusztai vándorlás alatt is mindig rendelkezésre állt az a víz, amelyből először részesültek, mert a kősziklából kiömlő víz titokzatos módon követte őket mindenhova! Ennek óriási jelentősége van. Krisztus soha nem vonta vissza lelkét! A lélek keresztségének pünkösdi tapasztalata 2000 éve mindig is elérhető volt az emberek számára. Miért nem tapasztaljuk akkor ma is ennek áldásait? Isten – előre ismerve jelenlegi helyzetünket – kegyelmesen gondoskodott válaszokról.

Lelki szomjúság a vég idején

Nem sokkal a 40 év lejárta és a Kánaánba való tényleges bevonulás előtt Izrael újra azt tapasztalta, hogy nincs víz:

„De nem vala vize a gyülekezetnek, összegyűlének azért Mózes és Áron ellen. És feddőzék a nép Mózessel, és szólának mondván: Vajha holtunk volna meg, mikor megholtak a mi atyánkfiai az Úr előtt! És miért hoztátok az Úrnak gyülekezetét e pusztába, hogy meghaljunk itt mi, és a mi barmaink? És miért hoztatok fel minket Égyiptomból, hogy e rossz helyre hozzatok minket, hol nincs vetés, sem füge, sem szőlő, sem gránátalma, és inni való víz sincsen!

Elmenének azért Mózes és Áron a gyülekezetnek színe elől, a gyülekezet sátorának nyílása elé, és arczukra borulának; és megjelenék nékik az Úrnak dicsősége. És szóla az Úr Mózesnek, mondván: Vedd ezt a vesszőt, és gyűjtsd össze a gyülekezetet te, és Áron, a te atyádfia, és szóljatok ím e kősziklának az ő szemeik előtt, hogy adjon vizet; és fakaszsz vizet nékik e kősziklából, és adj inni a gyülekezetnek és az ő barmaiknak.

Vevé azért Mózes azt a vesszőt az Úrnak színe elől a mint parancsolta vala néki. összegyűjték Mózes és Áron a gyülekezetet a kőszikla elé, és monda nékik: Halljátok meg most, ti lázadók! Avagy e kősziklából fakasszunk-é néktek vizet? És felemelé Mózes az ő kezét, és megüté a kősziklát az ő vesszejével két ízben; és sok víz ömle ki, és ivék a gyülekezet és az ő barmai.

És monda az Úr Mózesnek és Áronnak: Mivelhogy nem hittetek nékem, hogy megdicsőítettetek volna engem Izráel fiainak szemei előtt: azért nem viszitek be e községet a földre, a melyet adtam nékik.” (4Móz 20:2-12)

Kánaán bevétele a végső nagy evangéliumhirdetést jelenti, amely Isten királyságának örömhírét a Föld minden lakosához eljuttatja. Közvetlenül előtte azonban – ahogy a testi Izrael is – Isten népe azt tapasztalja, hogy elapadt az életadó víz forrása. Nélkülözzük a lélek erejét. Panaszkodunk – mint a zsidók is – mert nem tapasztaljuk a lélek áldásait, és látszólag soha nem akar eljönni a „késői eső ideje”.

Panaszunk azonban a valóságban – ugyanúgy, mint a zsidóké – szükségtelen zúgolódás. Ahogy a kősziklából folyó víz mindvégig követte a zsidókat, ugyanúgy Krisztus lelke is minden időben ugyanúgy rendelkezésére állt azoknak, akik hittel megragadták ígéretét. Nem Isten zárta el az áldások csatornáját előlünk, hanem saját hitetlenségünk és tudatlanságunk. Ami azonban a testi Izrael történetében különösen vigasztaló ebben a kérdésben: Isten egy szóval sem korholta a népet hitetlenségéért. Ő a mi helyzetünket is pontosan átlátja. Nem szór ránk haragvó pillantásokat oktalanságunkért, hanem kész megmutatni a megoldást.

Mi a megoldás?

Először is vizsgáljuk meg közelebbről Mózes és Áron reakcióját. Amikor e két hívő ember szembesült a nép nagy szükségével, azonnal Isten elé járultak. Nem mondtak semmit se a népnek, se Istennek, egyszerűen csak leborultak a szent sátor nyílása előtt. Mit tanulhatunk ebből? Mózes és Áron számára természetes volt, hogy ha bármilyen probléma felütötte a fejét a néppel kapcsolatban, azonnal Istenhez fordultak. Nem kerestek emberi megoldásokat, nem kezdtek okoskodni, hanem Isten bölcsességére támaszkodtak.

Ez nagyon fontos lecke számunkra. Nekünk is el kell mennünk a „gyülekezet színe elől”, el kell szakadnunk a hitetlen, Isten ígéreteit és jóságát nem becsülő gondolkodástól, és teljességgel Isten vezetésére kell bíznunk magunkat. Ha így teszünk, és saját elgondolásainkat félretéve, gyermeki alázattal Istenhez járulunk, ugyanazt fogjuk mi is tapasztalni, mint Mózes és Áron: „és megjelenék nékik az Úrnak dicsősége”. Isten válaszol őszinte megkeresésünkre, és megmutatja a kiutat a lelki sivárságból.

Megsújtani vagy nem megsújtani?

Isten megparancsolta Mózesnek és Áronnak, hogy fakasszanak vizet a kősziklából, kezükben azzal a bizonyos „vesszővel”. No de pontosan hogyan is kellett ezt kivitelezniük, és mi volt a hibájuk? Felületes olvasásra úgy tűnhet, Mózes és Áron abban tévedett, hogy ezúttal nem egyszer, hanem kétszer ütötték meg a kősziklát. Isten parancsa azonban így hangzott: „Szóljatok ím e kősziklának az ő szemeik előtt, hogy adjon vizet!” Mit kellett tehát tenniük? Hányszor kellett megsújtaniuk a kősziklát Isten parancsa szerint? Egyszer sem!!! Csak szólniuk kellett.

Ennek a részletnek óriási jelentősége van. Ahogy a tanulmányunk elején láttuk, a kőszikla egyszer már meg lett sújtva, és onnantól fogva mindig követte őket a pusztában a víz. Hasonlóképpen, Krisztus egyszer halt meg, egyszer támadt fel, egyszer dicsőíttetett meg, és egyszer töltötte ki lelkét, s ezen áldások hatásai örökre érvényesek. Nincs szükség még egy Golgotára, ha valaki bűnbocsánatot akar nyerni, és ugyanígy nincs szükség még egy pünkösdre sem, ha valaki a lélek keresztségéből akar részesülni. „Csak” szólni kell – kérni Tőle –, és a lélek gazdag folyamai áradnak Krisztustól. Nehéz ezt elhinni? Pedig ez a történet egyik legfőbb tanulsága, amit Isten értünk íratott le.

Isten vesszeje

De térjünk vissza egy pillanatra ehhez a bizonyos vesszőhöz. Ha nem kellett megsújtani a sziklát, csak szólni kellett neki, hogy adjon vizet, akkor mi szükség volt a vesszőre? A történet ezen szereplője nem pusztán egy közönséges bot volt. Arról a vesszőről van szó, ami Mózes kezében az Egyiptomból való kivonulástól fogva számos csoda eszköze volt. Ez a vessző nyelte el kígyóvá változva a fáraó kígyóit, ez változtatta Egyiptom vizeit vérré, ez választotta ketté a Veres-tengert, és ez nyitotta meg a kősziklát is a negyven év elején, hogy víz folyjon ki belőle. 2Móz 4:20 „Isten vesszejének” nevezi ezt a tárgyat, és valójában ez a megnevezés hoz minket legközelebb jelentéséhez.

Isten vesszeje ugyanis nem más, mint Krisztus. Ő a Vesszőszál (Ésa 11:1-5; 53:1-2), a Sarj (Jer 33:15-18), a Csemete (Zak 6:12). Ezen felül is azt a vonatkozását hangsúlyozza Krisztusnak, hogy Ő királyi hatalmát gyakorolja (4Móz 24:17; vö. Zsid 1:8 vö. Jel 19:11-16). Hogy a Mózes által használt vesszőnek ez az elsődleges jelentése, könnyen belátható, ha belegondolunk, hogy a vessző mindig valamilyen nagy csodához kellett, mint Isten erejének közvetítője.

Krisztus mennybemenetele előtt így búcsúzott el tanítványaitól: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön.” (Mt 28:18) Ezt elviekben talán tudjuk is, de nem vonjuk le a gyakorlati következtetéseket. Pedig Krisztus ezekről is nyíltan és félreérthetetlenül beszélt:

„Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, a kik az ő nevében hisznek.” (Jn 1:12)

„Ne félj te kicsiny nyáj; mert tetszett a ti Atyátoknak, hogy néktek adja az országot.” (Lk 12:32)

„És akármit kértek majd az én nevemben, megcselekszem azt, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban. Ha valamit kértek az én nevemben, én megcselekszem azt.” (Jn 14:13-14)

Hatalmas és mennyire meg nem becsült ígéretek! Krisztus hatalma mindenre kiterjed mennyen és földön, és Ő ezt a hatalmat – az Ő királyságának hatalmát – nekünk adta! Ezt értelemmel felfogni is nehéz számunkra, nemhogy teljes szívből elhinni. Mégis, másképp nem működnek a dolgok. Krisztus az egyetlen jogosultságunk Isten áldásaira, így a lélek keresztségére is. Krisztus maga ígérte meg, hogy felruház bennünket mennyei erővel, és hogy jelenléte mindvégig elkíséri népét, míg küldetését beteljesíti.

Mózesnek és Áronnak fel kellett mutatnia a vesszőt, és úgy kellett szólniuk a sziklához, hogy adjon vizet. Nekünk is így kell felmutatnunk Krisztus ígéreteit, szorosan kapaszkodva azokba, mert Isten szavaiban teremtő erő van. Semmi mást nem tudunk felmutatni Isten előtt, ami méltóvá tenne minket a szent lélek, vagy bármilyen lelki ajándék elnyerésére, csak és kizárólag Krisztust – az Ő igazságosságát és változhatatlan ígéreteit. Ő felhatalmazott minket, hogy az Ő nevében az Atya elé járuljunk, és bátran kérjünk Tőle. Ha hittel megragadjuk ígéreteit, ütközhetünk-e visszautasításba? Nem, nem, soha! Isten nem hazudik! Jézus Krisztus tegnap, és MA, és örökké ugyanaz! Ő most is kész valóra váltani 2000 évvel ezelőtt elhangzott ígéreteit.

Az én módszerem

A vigasztalás és útmutatás mellett egy komoly intéssel is szolgál azonban ez a történet. Mózes és Áron nem az Isten által előírt módon jártak el, amikor a kősziklából vizet fakasztottak. Isten – hogy a késői eső prófétikus előképe ne csorbuljon – gazdag folyamokat árasztott ugyan a kősziklából, Mózes és Áron azonban elvesztette jogát, hogy beléphessen Kánaán földjére. Isten azzal indokolta e súlyos ítéletet, hogy nem hittek Neki, és nem Őt dicsőítették meg.

Ez az ítélet figyelmeztetésként áll minden mai keresztény előtt. Mózes és Áron a saját elgondolása szerint akart vizet fakasztani. A nép ugyan ivott a vízből, ők azonban nem mehettek be velük Kánaán földjére. Azok, akik a saját elgondolásaik alapján kívánnak részesülni a késői esőből, végül minden áldástól elesnek és kimaradnak a nagy evangéliumhirdetés munkájából.

Isten egyetlen alapon adja nekünk a lélek keresztségét és a késői esőt is: Krisztus érdemei alapján, az Ő egyszer elvégzett és az örökkévalóságig ható munkájára való tekintettel. Nincs szükség újabb pünkösdre. Ha belekapaszkodunk a soha nem változó Krisztus ígéreteibe, és ezeket hittel Isten elé tárjuk, Ő ma is megkeresztel bennünket szent lelkével, és felruház az apostoloknak megígért pünkösdi erővel.

„És azon a napon nem kérdeztek majd engem semmiről. Bizony, bizony mondom néktek, hogy a mit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek. Mostanáig semmit sem kértetek az Atyától az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy a ti örömetek teljes legyen.” (Jn 16:23-24)

Sánta János