J. M. Stephenson

Méltóságát tekintve ő már testtélétele előtt is Isten Fia volt. Halld a saját beszédét: “A ki magától szól, a maga dicsőségét keresi; a ki pedig annak dicsőségét keresi, a ki küldte őt, igaz az.” (Jn 7:18) “Arról mondjátok-é ti, a kit az Atya megszentelt és elküldött e világra: Káromlást szólsz; mivelhogy azt mondám: Az Isten Fia vagyok?!” (Jn 10:36) “Az által lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete bennünk, hogy az ő egyszülött Fiát elküldte az Isten e világra, hogy éljünk általa. Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem hogy ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért.” (1Jn 4:9, 10) Az a gondolat, hogy ő küldetett, azt feltételezi, hogy már azelőtt is Isten Fia volt, mielőtt elküldetett volna. Ha ennek ellenkezőjét tesszük fel, akkor azt feltételezzük, hogy az Atya elküldheti a Fiát, mielőtt ez a Fiú létezne, ami szemmel láthatóan képtelenség. Mivel azt mondjuk, hogy “az Isten az ő Fiát elbocsátván bűn testének hasonlatosságában” kifejezés egyenértékű azzal, hogy Isten Fia magára vette a mi természetünket; ebből az következik, hogy már a testtélétele előtt is Isten Fiának kellett lennie.¹

De a legvégső kérdés ebben a témában az, hogy Mi volt ennek a természetnek az eredete; vagy más szavakkal, Isten Fiának eredete. A Szentháromság-hívők is elismerik, hogy öröktől-létezésének egyszerű végiggondolásából még nem következik sem örök istensége, sem örök Fiúsága. Ezt mondja Watson, a Szentháromság-hívő irányzat mértékadó írója: “Öröktől-létezésének egyszerű végiggondolása valóban nem bizonyítja istenségét, és ezért nem is lehet bizonyíték az ariánusi elmélet ellen; azonban csapást mér a socinianista elképzelésre, mely szerint ő csak ember volt. És mivel senki sem próbálja bizonygatni az emberi lelkek öröktől-létezését, és ha valaki mégis így tenne, ezt a tanítást saját lelkiismerete cáfolná meg, így világos, hogy ha Krisztus létezett testté létele előtt is, akkor nem lehetett csupán ember, akármilyen természettel is bírt a különböző érvelések szerint.” Ez egy nyíltan kimondott őszinte beismerés. Megmutattuk, hogy Krisztusnak isteni természete van; és ezen az alapon halhatatlannak kellett lennie. És valóban, ez a feltételezés magától értetődő; hiszen ha valaki isteni, annak halhatatlannak kell lenni.

Feltehető, hogy Krisztus sosem lett volna halandó, és ennek megfelelően sosem uralkodhatott volna rajta a halál, ha a megváltás tervét nem fektették volna le; ezért neki eredeti természetében halhatatlannak kellett lennie.

A megvizsgálandó kérdés tehát nem az, hogy az Isten egyszülött Fia egy isteni, halhatatlan, az egész világegyetemben – ha leszámítjuk az Atyát – a legkitüntetettebb és legmagasabb rangú lény-e; mindez már bizonyított, és csak kevesen kérdőjelezik meg. Ellenben kérdés, hogy ez a magasztos Kiválóság vajon önmagában-létező és abszolút, korlátlan értelemben véve örökkévaló-e; és hogy vajon az ő legfenségesebb természetének és jellemének van-e eredete, és következésképp, napjainak kezdete. Az Atya és Fiú fogalma az sejteti, hogy egyikük létezése megelőzi a másikét. Azt mondani, hogy a Fiú ugyanolyan idős, mint az Atya, nyilvánvaló fogalmi ellentmondás. Természetes lehetetlenség, hogy az Atya ugyanolyan fiatal legyen, mint a Fiú, és hogy a Fiú ugyanolyan idős legyen, mint az Atya. Ha mégis azt mondjuk, hogy ezt a megjelölést csak átvitt értelemben kell használni, akkor is szembe kell néznünk azzal a problémával, hogy akkor miért használja az Atya ezt a kifejezést a legkiválóbb és leggyengédebb kapcsolat egyetemes megnevezésére, ha általános értelme szerint éppen annak a gondolatnak mond ellent, amit szeretne kifejezni. Ha az ihletett írók egyenlően örök létük és örökkévalóságuk gondolatát akarták volna kifejezni, nem is használhattak volna kevésbé alkalmas kifejezéseket.

És ezt a Szentháromság-hívők is belátják. Mr. Fuller, bár Szentháromság-hívő, őszintén elismerte Krisztus Fiúságáról szóló művének következtetésében, hogy “a természet rendje szerint az Atyának a Fiú előtt kellett léteznie.” Mégis megpróbálja összeegyeztetni ezzel a beismeréssel azt a gondolatot, hogy a Fiú “valóságosan örök,” ahogyan az Atya is; ez azonban két teljességgel összeegyeztethetetlen gondolat. Az örökkévaló Fiú gondolata önmagában is ellentmondás. Lennie kell eredetének. De mit mondanak az Írások? Világosan szólnak a kérdésről. Pál apostol ezt mondja Krisztusról: “A ki képe a láthatatlan Istennek, minden teremtménynek előtte született.” (Kol 1:15) Vegyük észre: 1) Ez nem utalhat a júdeai betlehembeli Szűz Máriától való fogantatására, mivel e világhoz tartozó teremtmények milliói születtek már ez idő előtt. Káin és Ábel több mint 4000 évvel ezelőtt született.

2) A következő vers minden földi és mennyei dolog teremtése elé helyezi születését, beleértve minden világot, minden fejedelemséget és az értelmes lények rendjeit, láthatókat és láthatatlanokat. “Mert Őáltala.” Ki által? Válasz: az által, aki minden teremtménynek előtte született. Az Ő névmás az előbb említett Lényre utal. “Mert Ő benne teremtetett minden, a mi van a mennyekben és a földön, láthatók és láthatatlanok, akár királyi székek, akár uraságok, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok; mindenek Ő általa és Ő reá nézve teremttettek.” (Kol 1:16) Minden dolog a mennyen és a földön, látható és láthatatlan, királyiszékek, uraságok, fejedelemségek, és minden hatalmasság; ez nyilvánvalóan magába foglalja a teremtett világ értelmes lényeinek összes rendjét.

Tehát születnie kellett, azaz valódi, értelmes formában kellett léteznie, mielőtt teremtő hatalmat gyakorolhatott volna. De mivel a teremtés minden munkája az ő javára van írva, mint “a ki minden teremtménynek előtte született;” ezért az itt szóban forgó születésnek mindenféle mennyei vagy földi teremtmény létre hívása előtt kellett megtörténnie. Ez pedig nyilván isteni természetére utal, kivéve, ha már testté létele előtt is két különböző természete volt; ezt azonban senki sem állítja. A 17. vers azonban megerősíti az itt említett születés jelentőségét: “És Ő előbb volt mindennél, és minden Ő benne áll fenn.” Itt az ő névmás ugyanarra a személyre utal, mint az őbenne; mindkettő pedig arra a személyre utal, “a ki minden teremtménynek előtte született.” És a “minden Őbenne” ebben a versben nyilvánvalóan az előző vers “minden”-ére utal. Így világosan láthatjuk, hogy itt a mi áldott Megváltónk isteni természetéről esik szó; és ez a természet született: rendjére való tekintettel pedig ő “az elsőszülött.”

Jn 1:1-3, 14-ben ismét hasonló bizonyítékokra lelünk. “Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge. Ez kezdetben az Istennél vala. Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, a mi lett.” A “kezdetben” szó nyilvánvalóan annak az eseménysorozatnak a kezdetére utal, amelyet e néhány vers hangsúlyoz, azaz a mindenség teremtésére. Ez “az Atya egyszülöttjének” (lásd a 14. verset) tudatos létezését az első teremtő erőt felhasználó cselekedet elé helyezi, és bizonyítja, hogy itt isteni természetéről van szó; ami ráadásul kapcsolatban áll a mindenség teremtésével. A 14. vers ezt az Igét, aki “kezdetben” “az Istennél volt,” aki “Isten volt,” és aki által minden létező lett, “az Atya egyszülöttjének” jelenti ki, és ezzel azt fejezi ki, hogy ő legmagasztosabb természetében is született; amiből következik, hogy kellett, hogy kezdete legyen.

Kapcsoljuk össze az “Isten egyszülött Fia” kifejezés számos előfordulását az imént említett versekben középpontba helyezett személlyel, természettel és idővel; és ha még ezek után is marad kétely azt illetően, hogy Isten egyszülött Fia isteni természetének volt eredete, akkor vegyük számba azokat a szövegeket is, amelyek kizárják annak lehetőségét, hogy olyan értelemben legyen örök, hogy soha nem volt napjainak kezdete; ahogy például 1Tim 6:15-16 mondja: “ama boldog és egyedül hatalmas, a királyoknak Királya és az uraknak Ura, kié egyedül a halhatatlanság.” Ezt nem lehet úgy értelmezni, hogy senkinek sincs halhatatlan természete, vagy hogy senki sem mentes a haláltól az Atyán kívül; mivel Krisztus e szavak leírásának idejében már halhatatlan volt ilyen értelemben: és ugyanígy az angyalok is, akik megtartották “fejedelemségüket;” ugyanilyen meggondolással megérthető az is, hogy az egyedül Hatalmas nem azt jelenti, hogy nincsen senki más hatalmas; hanem hogy ő az egyetlen, Legfelsőbb Uralkodó. Nem lehet ugyanis egyszerre két Legfelsőbb Uralkodó.

És azt a kijelentést, hogy nincs jó az Atyán kívül, sem lehet úgy érteni, hogy senki sem lehet jó viszonylagos értelemben; mivel Krisztus és az angyalok is jók, sőt, tökéletesek megfelelő hatáskörükben; viszont egyedül az Atya jó mindenek felett, abszolút értelemben, és csak egyedül ő halhatatlan abszolút értelemben; egyedül ő létezik önmagában; és következésképp minden más lény, akármilyen magas vagy alacsony rendű, teljességgel tőle függ az életéért; létezéséért. Ezt a gondolatot leghatározottabban éppen a mi Megváltónk képviselte: “Mert a miként az Atyának élete van önmagában, akként adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában.” (Jn 5:26) Ez meglehetősen furcsa megfogalmazás lenne valakitől, aki az Atyával egyenlőképpen, természetszerűleg bír az élettel. Egy ilyen nézetet ez támasztaná alá: Mert amiként az Atyának élete van önmagában, akként a Fiúnak is élete van önmagában.

Ha a Szentháromság-hívők azzal érvelnek, hogy a Fiú isteni természetének pontosan ugyanúgy, abszolút értelemben véve van élete önmagában (azaz magától létező), ahogy az Atyának, akkor miért úgy mutatja be magát, mint akinek az élete éppenséggel az Atyától származik? Mi értelme van annak, hogy úgy mutatja be az Atyát, mint aki olyan ajándékkal ruházta fel őt, amivel már örök időktől fogva rendelkezett? És ha azt mondják, hogy az Atyától való életet emberi természete kapta, azt válaszolom, hogy ezt nem lehet így érteni; vagy ha mégis, akkor sem világos számomra, hogy miért kellene Isten Fia emberi természetének úgy bemutatkoznia, mint amely teljességgel az Atyára van utalva az élet ajándékáért. Nem lenne sokkal ésszerűbb ebben az esetben, ha Krisztus emberi természete az életét és erejét az isteni természettel való egyesülésből nyerné, semmint hogy az Atyával való egyesülésből? Én ezt a szakaszt a kifejezések természetes jelentése szerint értelmezem: “Mert a miként az Atyának élete van (azaz létezik) önmagában (azaz önmagában létező), akként adta a Fiúnak is, hogy élete legyen (azaz létezzen) önmagában”.

Tudom, hogy most Üdvözítőnk kijelentésére fognak utalni: “Van hatalmam letenni az életemet, és van hatalmam ismét felvenni azt.” (Jn 10:18) De olvassuk el a vers második felét is: “Ezt a parancsolatot (megbízást – Campbell) vettem az én Atyámtól.”

A bizonyítékok összegzéséhez még egy verset idézünk. Pál mondja: “Viszont mikor behozza az ő elsőszülöttét a világba, így szól: És imádják őt az Istennek minden angyalai.” (Zsid 1:6) Még mielőtt elküldte őt a világba, Fiának már léteznie kellett. A 2. versben az Atya kijelentése szerint a Fiú, aki által alkotta a világokat, ugyanaz, mint akit itt a világba elküld. A Fiának léteznie kellett, mielőtt a világokat teremtette; és születnie kellett, mielőtt létezett; így az itt szóban forgó születés isteni természetére való utalás, és ami a rendjét illeti, ő az elsőszülött; így szükségszerűen “minden teremtménynek előtte született.” (Kol 1:15) …

Miután megvizsgáltuk Urunk és Mesterünk eredeti természetét, dicsőségét és méltóságát; pár percet időztünk – megtekintve annak orcáját, “aki tízezer közül is kitetszik és mindenestől kívánatos”; vetettünk egy pillantást mennyei dicsőségére, amellyel “a világ megalapítása előtt az Atyánál” bírt, és szemléltük páratlan alakját annak, “aki a láthatatlan Isten képe”; és csodálattal és hódolattal néztünk erre a magasztos személyre, aki messze az angyalok és királyiszékek és uraságok, fejedelemségek és hatalmasságok fölé magasztaltatott; most készek vagyunk, amennyire csak gyarló érzékszerveink felfoghatják, elmerülni abban a lenyűgöző szeretetben és alázatban, amely arra indította imádatra méltó Megváltónkat, hogy elhagyja a menny minden dicsőségét és megbecsülését, és Atyja jelenlétének minden gyöngédségét.

Bár Atyjának minden kincsével bírt, annyira szegényé lett, hogy nem volt hova lehajtania fejét; sokszor a hideg, dohos föld volt egyetlen ágya, és a kék ég takarója; fájdalmak férfia, betegség ismerője volt ő, a zsidók gúnyolták, a pogányok pedig kinevették; hontalan idegenként, alantas, szolgai öltözetben emésztette életét, míg végül “meghalt az igaz, a nem igazakért,” és megvetett gonosztevőként hagyta el e világot. Ó! kicsoda szerethetett így? S kegyelem szállhatott volna-e mélyebbre?²

Kiválasztok most néhány igehelyet, amelyekben ő [Krisztus] a Biblia legcsodálatosabb személyeként szerepel, s amelyek úgy mutatják be őt, mint aki “megalázta magát és engedelmes volt mindhalálig”: ahol ugyanaz a Lény haldoklik, mint aki teljes dicsőségében ott volt az “Atyánál a világ teremtése előtt.”

Pál ezt mondja Krisztus magasztos természetéről: “A ki, mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő.” (Fil 2:6) Mindenki elismeri, hogy ez a vers az ő isteni természetére utal, már aki hiszi, hogy volt neki isteni természete; a következő két vers viszont határozottan kijelenti, hogy “önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; és mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig.” Itt világosan kijelenti, hogy ugyanaz a magasztos Lény, aki “Istennek formájában vala,” ugyanő alázta meg magát, először is azzal, hogy emberré lett, másodsorban pedig úgy, hogy “engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig.”³

Immár felkészülten érkezünk el vizsgálódásunk azon pontjára, ahol megérthetjük, milyen kapcsolatban áll Krisztus áldozata, avagy az engesztelés Isten törvényével. A kérdés ezen részének feltárása érdekében össze fogom hasonlítani azt, amit én a Biblia tanításának tartok, két, a kereszténység legnagyobb része által vallott elmélettel. A két végletes nézetet az unitáriusok, illetve a Szentháromság-hívők képviselik. Az unitárius iskola legkiemelkedőbb írói tagadják Isten Fiának igazi személyiségként való öröktől-létezését; ehelyett arra az álláspontra helyezkednek, hogy ő egy jó, sőt, tökéletes ember volt.

A legnagyobb hódolattal tekintenék egy minden alattvalója által megbecsült, szeplőtelen tisztaságú, igazságos és jólelkű király nagylelkűségére és önfeláldozására, aki királyságának egy távoli csücskében élő, maroknyi lázadó alattvalójának eltékozolt élete érdekében önként leszállna trónjáról, és egy szegény paraszt gúnyájában számkivetettként fáradozna értük, szüntelen jót téve velük, életük megmentése, és trónjához való hűségük visszaszerzése érdekében végül a legrettenetesebb és legmegvetettebb halálnemmel halna meg. Egy ilyen önzetlen és szeretetteljes cselekedet bizonyára hangos dicsénekkel és hódolattal töltené be a világot; azonban, akármilyen hatalmasnak és dicséretesnek is tűnik egy ilyen tett, majdhogynem végtelen távolságra marad el Jehova áthágott és megszegett törvényének követelményeitől.

Nem tudom elhinni, hogy egyetlen ember élete, legyen az akármilyen jó, tökéletes vagy nagylelkű, egyenlőképpen számíttatna be az emberi faj millióinak elrontott életeihez képest, akiknek jelleme, ha tökéletesen engedelmeskedtek volna, hasonlóképp hibátlan lenne. Nem tudom elhinni, hogy egyetlen jó ember élete hogyan szerezhet elégséges engesztelést oly sok millió ember életéért. De ezen írók nézetei szerint csupán egy jó ember testének halála jut nekünk, míg minden, ami nemes, magasztos, megbízható és értelmes, túléli a halált, sőt, éppen ezáltal, még feljebb magasztaltatik áldásban és dicsőségben.

A Szentháromság-hívő nézet, úgy vélem, hasonlóképpen kifogásolható. Ők azt állítják, hogy Isten Fiának három különböző természete volt egyszerre; ti. egy emberi test és egy emberi lélek egyesült isteni természetével: a teste halandó, a lelke halhatatlan, az istensége pedig teljesen egyenlő, együtt-létező és örök az örökkévaló Atyával együtt. Nos, mivel ezen elmélet egyetlen hirdetője sem állítja, hogy a lelke, vagy az istensége halt volna meg, hanem hogy e hármas lénynek csupán a testi része halt meg “a keresztfának halálával,” így, e szerint a nézet szerint (ami Krisztus halálát tartja a világ bűneiért hozott nagy engesztelő áldozatnak), az áldozat itt is csupán Isten Fia legalacsonyabb rendű része – emberi teste.

Noha azt állítják, hogy a lelke szenvedte el a büntetés nagyobbik felét – mégsem “a keresztfának halálát” szenvedte el: legnagyobb szorultságában elhagyta a testet, mely egyedül hordozta el a halál büntetését; ebből következik, hogy a kereszthalál ismét csupán egy emberi test halála volt. De még akkor is, ha elismerjük, hogy legmagasztosabb természete is szenvedett az emberi lényben, és a másik természete is, amennyire csak fogékony volt rá, egész életén át szenvedett, majd végül meghalt a kereszt gyalázatos halálával – még akkor is, egy ilyen áldozat végtelenül messze elmarad Isten igazságos és szent törvényének követelményeitől, melyet Ádám nemzetségének minden tagja megszegett (csecsemőket kivéve), és lábbal tiport becstelenül oly sok évezreden át.

Ezt a problémát a Szentháromság-hívők is érzékelték; éppen ezért úgy állítják be, hogy istensége volt az oltár, amin az emberi megáldoztatott; és ezért az áldozat valódi értékét az áldozati oltár alapján becsülik fel. De amennyiben jól értelmezem ezt a vitás elméletet, Jézus Krisztus isteni természetének semmilyen része nem volt e dologban; ugyanis ezt a természet nem érte semmilyen veszteség, és valójában semmilyen áldozatot nem hozott.

Tegyük fel, hogy egy király ráruházná egyetlen fiának dicsőségét egyik legszegényebb jobbágyára, úgyannyira, hogy fiának nevezné őt; aztán felruházná ezt a jobbágyot fiának jellemével, és elküldené, hogy szegényen éljen, nyomorban és szenvedésben, majd végül gonosztevőként megfeszítsék, miközben igazi fia az élet minden áldását élvezheti egészségben, nyugalomban, tisztességben és dicsőségben atyjának udvarában – mondaná-e ezek után valaki is, hogy csak azért, mert valakit róla neveztek el, a király fiának ruháiba és címeibe öltöztették, és az ő jellemével halt meg, ezért a szenvedésért és halálért járó hódolatot és tisztességet az ő igazi fiának kellene címezni? Ebben az esetben az áldozatot teljes mértékben a jobbágy hozta. A fiúnak semmilyen része nem volt az egész ügyben. Ez kimondottan a jobbágy áldozata, és pontosan annyit ér, amennyit ő maga, és méltósága sem nagyobb, sem kisebb az ő sajátjánál. Ugyanez igaz Krisztus áldozatára vonatkoztatva is, a fenti nézet szerint. Mindent, amit el kellett szenvedni és fel kellett áldozni, az ő emberi természete szenvedte el és áldozta fel; ezért nyomorúságai, szenvedései és halála pontosan annyit ér dicsőségben, tisztességben és hatásfokban, amennyit ez a természet kölcsönözhetett számára, és nem többet. Így ezen elmélet szerint is csupán emberi áldozatunk van; és a kérdés továbbra is megválaszolatlan marad: Hogyan lehet egyetlen emberi lény élete elégséges engesztelés ezernyi millió ember életéért?

Most, hogy megvizsgáltuk, mit mond és tanít e két iskola, beláthatjuk, hogy gyakorlatilag nincs jelentős különbség az engesztelésről alkotott felfogásuk között; ugyanis végeredményben mindkettő csupán emberi áldozatot tud felmutatni: de ami Isten Fiának legmagasztosabb természetét illeti, e tekintetben oly messze van egymástó e két nézet, mint a véges és a végtelen, az idő és az örökkévalóság. Az előbbi az “Atya Egyszülöttét” mezei halandóvá, egy véges emberré alacsonyítja le; a másik pedig felemeli őt a Végtelen, Mindenható, Egyedül Bölcs és Örökkévaló Isten szintjére, úgyannyira, hogy mindenben tökéletesen egyenlőnek tekinti az Atyával. Az én felfogásom szerint az igazság valahol e két véglet között van.

Úgy gondolom, következetesen bizonyítottam, 1.) hogy Isten Fia az első világ, sőt a világegyetem első értelmes lénye előtt létezett már, legmagasztosabb természetében. 2.) Hogy volt neki eredete, azaz hogy ő “minden teremtménynek előtte született,” és ő “Isten teremtésének a kezdete.” (Jel 3:14) 3.) Hogy legmagasztosabb természete által teremtett és tart fenn mindeneket mennyen és földön. 4.) Fensége messze nagyobb az angyalokénál, a földi uralkodókénál és királyokénál. 5.) Természeténél fogva halhatatlan (nem abszolút értelemben) és isteni. 6.) Címei és jogkörei: “az Atya egyszülöttjeként” osztozott dicsőségében még “a világ megalapítása előtt,” ő “a láthatatlan Isten képe,” aki “Istennek formájában vala,” mégsem “tekintette zsákmánynak, hogy ő az Istennel egyenlő.” Ő az Ő Atyja “dicsőségének visszatükröződése, és valóságának képmása,” “az Ige,” aki “kezdetben az Istennél vala,” és aki “Isten volt.” Ez volt az a magasztos, fenséges kiválóság, aki a világ bűneiért megáldoztatott – ezek azok az előjogok, amelyekről önként lemondott; és bár “gazdag volt, szegénnyé lett érettünk,” “önmagát megüresíté” és emberré lett; és “mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig,” hogy ezáltal kinyilatkoztassa Isten igazságát, hogy “igaz legyen Ő és megigazítsa azt, a ki a Jézus hitéből való.”

Íme, ez az igazi alázat; nem csupán színlelés vagy színjáték; “Isten egyszülött Fia,” a szeretett, aki “minden teremtménynek előtte született,” önként mond le mindarról a dicsőségről, amellyel Atyjánál bírt még a világ létele előtt; hogy lejöjjön a mennyből, fenséges és szent hajlékából, és bár “gazdag” volt, szegénnyé legyen érettünk, olyannyira, hogy azt mondhatja: “nincs hova fejét lehajtania.” Az áldott Ige, aki “kezdetben az Istennél vala,” és aki maga is Isten volt, valóságosan testté lett, és alantas, szolgai gúnyát vett magára – ezáltal kiszolgáltatva magát az elesett emberiséget gyötrő minden szűkölködésnek, kísértésnek, keserűségnek és nyomorúságnak. Hogy kiteljesítse ezt a példátlan áldozatot, e valaha megbecsült, ám most megalázkodott, e valaha felmagasztalt, most pedig megalázott személy az elátkozott kereszten függve bűnözőként elítélve adta ki lelkét; és végül a sötét és csendes sírkamra mélységeibe is alászállott – mely a legmélyebb megalázkodás jelképe.

Ez az az áldozat, amelyet “Isten egyszülötte” felajánlott engesztelésül a világ bűneiért; ez az a lény, aki valóban megáldoztatott, és ez az az ár, amelyet Isten Fia valójában kifizetett megváltásunkért! Így, ami az áldozat magasztos voltát illeti, azt Isten mérhetetlen birodalmának legfelmagasztaltabb és legméltóságteljesebb lénye mutatta be; egészen pontosan a Király egyszülött Fia. De kicsoda mérheti fel vajon Isten becses Fiának tényleges értékét? Ha meg is próbáljuk alulról közelíteni, akkor is legalább annyit ér, mint a világ összes lakójának méltósága, élete és örök érdekei; sőt, ha továbbmegyek, legalább annyit ér, mint az egész értelmes teremtés erkölcsi érdekeinek összessége; ráadásul méltósága és tisztessége megegyezik a Világegyetem Legfőbb Uralkodójának erkölcsi kormányzatával. Természete isteni, ezért isteni áldozatunk van, ellentétben a Szentháromság-hívő és unitárius nézetekkel, amelyek csak emberi áldozatról beszélnek. Teljesség tekintetében végtelen, határtalan. Igen, hála Istennek, mindnyájunk számára elégséges, sőt, elégséges lenne, hogy megmentse a világegyetem összes értelmes lakóját is, ha bűnbe esnének. Végül, ami az emberi kötöttségekhez és szükségletekhez való igazodását illeti, egy szóval: tökéletes.⁴

Az általam képviselt álláspontot Isten Fiának természetével, származásával és testtélételével kapcsolatban sokan támadják. Hajlandó vagyok bármilyen bizonyító erejű bibliai ellenvetést újra átgondolni, egyet kivéve; ez pedig az a feltételezett bizonyíték, hogy [a Fiú] teljesen egyenlő az Atyával, a Hatalmas és egyedül igaz Istennel. Ezt a következő érvekkel próbálják alátámasztani:

1. Szerintük az Atya legmagasabb címeit a Fiúra is lehet alkalmazni. Ha ez valóban igaz lenne, akkor nem volna ellenvetésem; azonban világos, hogy ez így nem igaz, mivel a következő hatalmi címeket soha nem alkalmazza a Fiúra. Henry Grew munkáját fogom idézni a Fiúságról. 48. old.

“Noha Isten Fiát … magasztos és dicsőséges címek illetik meg, mégis meg van különböztetve az ‘egyedül igaz Isten’-től, hiszen a következő hatalmi címek a ‘láthatatlan Isten’ kizárólagos tulajdonát képezik.

• Kinek neve Jehova, egymagad vagy felséges Isten. (Zsolt 83:19)
• Az örökkévaló Isten. (5Móz 33:27)
• A magasságos/felséges Isten. (Mk 5:7; Dn 5:18)
• Isten egyedül. (Zsolt 86:10; Ésa 37:16)
• Egyedül az Úr. (Neh 9:6)
• Az egek Istene. (Dn 2:44)
• Rajtam kívül nincsen Isten. (Ésa 44:6)
• Kié egyedül a halhatatlanság. (1Tim 6:16)
• Az egyedül igaz Isten. (Jn 17:3)
• Az örökkévaló király, a halhatatlan, láthatatlan. (1Tim 1:17)
• Egyedül bölcs Isten. (1Tim 1:17)
• Az Úr, a mi Istenünk, a mindenható. (Jel 19:6)
• Ama boldog és egyedül hatalmas. (1Tim 6:15)
• Egy az Isten és mindeneknek Atyja. (Ef 4:6)
• Az egyedüli Úr, az Isten. (Júd 4)
• Egy Istenünk van, az Atya. (1Kor 8:6)”

2. Azzal érvelnek, hogy [a Fiú] a hatalmas Isten kizárólagos tulajdonát képező hatalommal és felségjogokkal élt. Ezen ellenvetésre a legmeggyőzőbb válaszom az, hogy összehasonlítom a Szentháromság-hívő nézetet a Biblia álláspontjával. Ehhez ismét az imént idézett szerző munkájából fogok idézni egy felsorolást. 66, 67. old.

Krisztus és az apostolok szerint…	A Szentháromság-hívők szerint…
Nekünk egy Istenünk van, az Atya. (1Kor 8:6)	Nekünk egy Istenünk van: az Atya, az Ige és a Szent Szellem.
Az én Atyám nagyobb nálamnál. (Jn 14:28)	A Fiú teljesen egyenlő az Atyával.
A ki képe a láthatatlan Istennek, minden teremtménynek előtte született. (Kol 1:15)	Aki a láthatatlan Isten, a nem-teremtetett Jehova.
A Fiú semmit sem tehet önmagától.	A Fiú mindenható.
Arról a napról és óráról pedig senki semmit sem tud, sem az égben az angyalok, sem a Fiú, hanem csak az Atya. (Mk 13:32)	A Fiú mindentudó, és az Atyához hasonlóan Ő is tudott arról a napról.
Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. (Mt 28:18) A miként te hatalmat adtál néki minden testen, hogy örök életet adjon mindennek, a mit néki adtál. (Jn 17:2)	Semmilyen adományozott hatalom nem tehette volna képessé a Fiút arra, hogy örök életet adjon népének.
Isten … mindeneket teremtett a Jézus Krisztus által. (Ef 3:9)	Jézus Krisztus mindent saját hatalmával teremtett, mely az Atyáétól független.
Jézus Krisztus kijelentése, a melyet adott néki az Isten. (Jel 1:1)	Jézus Krisztus kijelentése, amely saját mindentudásából fakad.
Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus. (1Tim 2:5)	Egy a közbenjáró is Isten és emberek között; aki azonban egy személyben a hatalmas Isten és a mi emberi képviselőnk.
Az egyedüli Urat, az Istent, és a mi Urunkat, a Jézus Krisztust megtagadják. (Júd 4)	Az egyedüli Urat, az Istent, és a mi Urunkat, a Jézus Krisztust megtagadják, aki viszont maga az Úr Isten, de mégis különálló személy.
A názáreti Jézust, azt a férfiút, a ki Istentől bizonyságot nyert előttetek erők, csudatételek és jelek által, melyeket ő általa cselekedett Isten ti köztetek. (ApCsel 2:22)	Jézus a csodáit saját mindenható ereje által tette.
Mert a miként az Atyának élete van önmagában, akként adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában. (Jn 5:26)	Ő önmagában létezik.
Én az Atya által élek. (Jn 6:57)	A Fiú saját maga által él.
Ez amaz én szerelmes fiam. (Mt 3:17)	Ez az egyedül igaz Isten, aki lényegileg egy az Atyával.
Hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és a kit elküldtél, a Jézus Krisztust. (Jn 17:3)	Hogy megismerjenek téged, aki nem magad vagy az egyedül igaz Isten, legalábbis nem az Igétől elkülöníthető értelemben, akit elküldtél.
Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, … és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére. (Fil 2:10-11)	Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, … és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr a maga dicsőségére.

4. Tekintsünk meg végül néhány olyan igeszakaszt, amelyet oly sokszor és teljes meggyőződéssel idéznek, hogy bizonyítsák, Jézus Krisztus természetszerűleg az egy örök Isten. Kol 2:9-ben azt olvassuk, hogy Jézus Krisztusban “lakozik az istenségnek egész teljessége testileg.” Néhány verssel korábban azonban az apostol azt mondja, hogy “tetszett az Atyának, hogy Ő benne lakozzék az egész teljesség.” (Kol 1:19) Ugyanez az apostol azt is mondja, hogy a szentek is beteljesedhetnek “az Istennek egész teljességéig.” (Ef 3:19)⁵

 

---

 

Lábjegyzetek

1. Stephenson, J. M., 1854. november 7., Review & Herald, 6. köt., 13. szám, 99. old., 10. bek.

2. Stephenson, J. M., 1854. november 14., Review & Herald, 6. köt., 14. szám, 105-106. old.

3. Stephenson, J. M., 1854. november 21., Review & Herald, 6. köt., 15. szám, 113. old.

4. Stephenson, J. M., 1854. november 21., Review & Herald, 6. köt., 15. szám, 114. old., 1-6. bek.

5. Stephenson, J. M., 1854. december 5., Review & Herald, 6. köt., 16. szám, 123-124. old.