A Zsidókhoz írt levél harmadik fejezetének első versében találunk egy felhívást, ami magába foglal minden parancsolatot, amit a keresztények kaptak: “Annakokáért szent atyafiak, mennyei elhívásnak részesei, figyelmezzetek a mi vallásunknak apostolára és főpapjára, Krisztus Jézusra”. Ha ezt tesszük – ahogy a Biblia rendeli -, ha állandóan és értelmesen figyelmezünk Krisztusra, akkor tökéletes keresztényekké válhatunk, mivel “szemlélődés által alakulunk át”.

Az evangélium szolgái ihletett biztatást kaptak, hogy tartsák Krisztust állandóan a nép szemei előtt, és az emberek tekintetét irányítsák Őreá, egyedül Őreá. Pál azt mondta a korinthusiaknak: “Mert nem végeztem, hogy egyébről tudjak ti köztetek, mint Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről” (1Kor 2:2). És nincs okunk feltételezni, hogy a korinthusiakhoz címzett prédikációja bármiben is eltért a többi helyen tartott igehirdetésektől. Sőt azt mondja, hogy amikor Isten kijelentette az Ő Fiát benne, ez azért történt, hogy prédikálhasson a pogányok között (Gal 1:15-16), és annak örült, hogy elnyerte azt a kegyelmet, “hogy a pogányoknak hirdesse a Krisztus végére mehetetlen gazdagságát” (Eféz 3:8).

De az, hogy az apostolok Krisztust tették minden prédikációjuk refrénjévé, nem az egyetlen biztatás számunkra, hogy megdicsőítsük Őt. Az Ő neve az egyetlen név az ég alatt, aki által megtartathatunk (ApCsel 4:12). Maga Krisztus kijelentette, hogy senki sem jöhet az Atyához, csak őáltala (Ján 14:6). Nikodémusnak ezt mondta: “És amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az ember Fiának felemeltetnie, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Ján 3:14-15). Jézus “felemeltetése” elsősorban az Ő keresztre feszítésére való utalás, de több, mint puszta történelmi tény: azt is jelenti, hogy Krisztust fel kell emelni mindazoknak, akik hisznek benne, mint megfeszített Megváltóban, mint akinek kegyelme és dicsősége elegendő ahhoz, hogy kielégítse a világ legnagyobb szükségletét. Azt jelenti, hogy fel kell emelnünk Őt az Ő végtelen szeretetében és hatalmában, mint aki a “velünk lévő Isten”; azért, hogy isteni vonzalma mindenkit önmagához vonjon (Ján 12:32).

Az a bátorítás, hogy nézzünk Jézusra, a hozzá tartozó indoklással együtt megtalálható a Zsid 12:1-3. versében: “Annakokáért mi is, kiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül, félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk lévő küzdő tért. Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégzőjére Jézusra, aki az előtte lévő öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, s az Isten királyi székének jobbjára ült. Gondoljátok meg azért, hogy ő ily ellene való támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy el ne csüggedjetek lelkeitekben elalélván.” Csak akkor tudjuk elkerülni a csüggedést és lelkünk elbátortalanodását, ha állandóan és imádságos szívvel figyelünk Jézusra, amint a Biblia kijelenti Őt nekünk.

Jézusra kell tekintenünk azért is, mert Őbenne “van a bölcsességnek és ismeretnek minden kincse elrejtve” (Kol 2:3). Ha valakinek nincs bölcsessége, kérje Istentől, aki minden embernek készségesen megadja azt, és meg fogja kapni; de a kívánt bölcsesség csak Krisztusban nyerhető el. Az a bölcsesség, ami nem Krisztustól ered, és következésképpen nem vezet el Krisztushoz, csupán balgaság; mivel Isten, aki mindenek forrása, Ő a bölcsesség alkotója is. Ezért Isten ismeretének hiánya a balgaság legrosszabb formája (Róm 1:21-22), és a bölcsesség, valamint az ismeret minden forrása Krisztusban van elrejtve. Így aki csak a világ bölcsességével rendelkezik, valójában semmit sem tud. És mivel minden hatalom – mennyen és földön – Krisztusnak adatott, Pál azt mondja Krisztusról, hogy Ő “Istennek hatalma és Istennek bölcsessége” (1Kor 1:24).

Van egy szöveg, ami röviden összefoglalja, hogy kicsoda Krisztus az embernek, és elmondja a legfőbb okot, hogy miért kell rá tekintenünk:

“Tőle vagytok pedig ti a Krisztus Jézusban, ki bölcsességül lőn nékünk Istentől, és igazságul, szentségül és váltságul” (1Kor 1:30). Mi tudatlanok, bűnösök és elveszettek vagyunk; Krisztus a mi bölcsességünk, igazságunk és szabadulásunk. Milyen csodálatos láncolat! A tudatlanságtól és a bűntől a megigazulásig és a megváltásig terjed. Az ember legfőbb vágya és szükséglete nem elégíthető ki azon a kereten kívül, amit Krisztus – és egyedül Krisztus – jelent nékünk. Mindez elegendő ok arra, hogy minden tekintet Őreá szegeződjék.