21. A hitehagyás omegája

A szent történelem változatos és bőséges tanulságokkal szolgál, de az egyik legfontosabb megtanulandó lecke talán az, hogy Isten népe hajlamos eltérni az igazságtól az Ő hű vezetőinek és szolgáinak halála után. Gondosan olvassuk el az 5Móz következő verseit:

És monda az Úr Mózesnek: Ímé te elaluszol a te atyáiddal, és ez a nép felkél, és idegen istenek után jár és paráználkodik azon a földön, a melyre bemegy, hogy lakozzék azon; és elhágy engem, és felbontja az én szövetségemet, a melyet én ő vele kötöttem. De felgerjed az én haragom ő ellene azon a napon, és elhagyom őt, és elrejtem az én orczámat ő előle, hogy megemésztessék. És mikor utóléri a sok baj és nyomorúság, mondani fogja azon a napon: Avagy nem azért értek-é engem ezek a bajok, hogy nincsen az én Istenem én közöttem? Én pedig valóban elrejtem az én orczámat azon a napon az ő minden gonoszsága miatt, a melyet cselekedett, mivelhogy más istenekhez fordult. (5Móz 31:16-18)

Ezt a próféciát Mózes közvetlenül az ÚRtól kapta. Izráel történelme igazolja e jövendölés hitelességét. Isten Mózes halála után egy erős vezetőt adott Izráelnek Józsué személyében. Befolyása a következő nemzedékig tartott. “Izráel pedig az Urat szolgálta vala Józsuénak minden idejében, és a véneknek is minden idejökben, a kik hosszú ideig éltek Józsué után, és a kik tudják vala minden cselekedetét az Úrnak, a melyet cselekedett vala Izráellel.” (Józs 24:31) A szent feljegyzések a Bírák könyvében folytatódnak:

És a nép az Urat szolgálta Józsuénak egész életében, és a véneknek minden napjaiban, a kik hosszú ideig éltek Józsué után, a kik látták az Úrnak minden dolgait, melyeket cselekedett vala Izráellel. És meghalt Józsué, a Nún fia, az Úr szolgája, száztíz esztendős korában. És eltemeték őt örökségének határában, Timnat-Héreszben, az Efraim hegyén, északra a Gaas hegyétől. És az az egész nemzetség gyűjteték az ő atyáihoz, és támadott más nemzetség ő utánok, a mely nem ismerte sem az Urat, sem az ő cselekedeteit, melyeket cselekedett Izráellel. És gonoszul cselekedtek az Izráel fiai az Úrnak szemei előtt, mert a Baáloknak szolgáltak. És elhagyák az Urat, atyáik Istenét, a ki kihozta őket Égyiptom földéből, és más istenek után jártak, a pogány népek istenei közül, a kik körülöttük voltak, és azok előtt hajtották meg magukat, és haragra ingerelték az Urat. (Bír 2:7-12)

Pál apostol megjósolt egy igazságtól való “elszakadást”. “Ne csaljon meg titeket senki semmiképen. Mert nem jön az el addig, mígnem bekövetkezik elébb a szakadás, és megjelenik a bűn embere, a veszedelemnek fia, a ki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, a mi Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát. Nem emlékeztek-é, hogy megmondtam néktek ezeket, a mikor még ti nálatok valék?” (2Thess 2:3-5) Timóteushoz írva így szólt Pál: “A Lélek pedig nyilván mondja, hogy az utolsó időben némelyek elszakadnak a hittől, hitető lelkekre és gonosz lelkek tanításaira figyelmezvén.” (1Tim 4:1)

Jövendölés a Hetednapi Adventisták Közötti Hitehagyásról

Ellen G. White is írt az Isten népén belüli hitehagyásról. Egy konkrét állítássorozatban beszél a hitehagyás “alfájáról” és “omegájáról”. Ellen White kijelentette, hogy az Élő Templom című, John Harvey Kellogg által az egészségről írt könyv tartalmazza azon elméleteket, melyek a hitehagyás “alfáját” testesítik meg. A könyv eladásából befolyó jövedelmet a leégett Battle Creek-i Szanatórium újjáépítésére akarták felhasználni. Bár mindnyájan egyetértettek abban, hogy a könyv szigorúan csak az egészséggel foglalkozó részei jók és ajánlásra méltóak voltak, azonban Dr. Kellogg Istenről szóló hamis elméleteket szőtt a könyvébe. Ezek az elképzelések egyfajta panteizmust képviseltek, és Isten jelenlétének és személyiségének természetét feszegették.1 Ellen White felhívta erre a figyelmet:

Veszélyes vizekre eveznek, akik elméjüket az Élő Templom állítólag kiváló, ámbár spiritualista elméleteivel táplálják. Az elmúlt ötven évben folyamatosan kaptam a bölcsességet a mennyei dolgokkal kapcsolatban. De a nekem adott útmutatást most mások arra használják, hogy az Élő Templom félrevezető jellegű elméleteit igazolják. (Kéziratok, 4. köt., 248. old.)

Ellen White az “omega” kifejezést egy nagy hitehagyásra vonatkozóan használta, amely az “alfát” követi majd. Tekintsünk az alábbiakra:

Ne csaljon meg titeket senki semmiképpen; sokan elszakadnak majd a hittől, hitető lelkekre és gonosz lelkek tanításaira figyelmezvén. Most ezen veszély alfája előtt állunk. Az omega a legmegdöbbentőbb természetű lesz. (Különleges Bizonyságtételek, B sorozat, 2. szám, 16. old.)

Nyílt beszédre kaptam utasítást. “Ütközz meg vele”, ezt mondta nekem a hang. “Ütközz meg vele határozottan, késedelem nélkül.” De nem úgy kell megütközni vele, hogy kivonjuk erőinket a munkaterületekről, hogy megvizsgálhassuk ezen tanokat és a különbségeket. Nem kell ilyen vizsgálódásokat folytatnunk. Az “Élő Templom” című könyvben található a halálos eretnekségek alfája. Az omega el fog jönni, és mindazok el fogják fogadni, akik nem hajlandók engedni az isteni figyelmeztetésnek. (u.o., 50. old.)

Tudtam, hogy az omega hamarosan következni fog; és reszkettem népünkért. Tudtam, hogy figyelmeztetnem kell testvéreinket, hogy ne kezdjenek vitatkozni Isten jelenléte és személyisége felől. Az “Élő Templom” ezzel kapcsolatos állításai helytelenek. Az abban szereplő tanok igei megalapozása: az Ige helytelen alkalmazása. (u.o., 53. old.)

További Kijelentések a Hitehagyásról

Ezeket az állításokat kiegészítendő, találhatóak olyan további kijelentések a Különleges Bizonyságtételek között, amelyek nem említik az “omega” kifejezést, mégis ugyanarról a hitehagyásról szólnak.

Egy dolog bizonyosan meg fog valósulni hamar,- a nagy hitehagyás, amely most fejlődik és növekszik és erősödik, és egészen addig lesz ez így, amíg az Úr hangos kiáltással le nem száll a mennyből. Felekezeti hitünk eredeti alapelveihez kell ragaszkodnunk, és határozottan kell a megnövekedett hit felé haladni. Végig meg kell őriznünk a hitet, amelyet Isten Szent Lelke alapozott meg tapasztalatunk korai eseményeitől kezdve egészen korunkig. Most szélesebb látókörre és mélyebb, őszintébb, rendíthetetlen hitre van szükségünk a Szent Lélek vezetésével kapcsolatban. Ugyanúgy, ahogy a kezdetekben, az idő elmúltával szükségünk volt a Szent Lélek erejének látványos bizonyítékára, ugyanúgy ma is minden bizonyítékra szükség van az igazság megerősítéséhez, hiszen lelkek szakadnak el a hittől, hitető lelkekre és gonosz lelkek tanítására figyelmezvén. Nincs most itt az ideje a lelkek szunnyadásának. (u.o., 7. szám; 57. old.)

A lelkek ellensége azt a vélekedést próbálja behozni közénk, hogy a Hetednapi Adventisták soraiban egy nagy reformációnak kell lezajlania, és hogy ez a reformáció hitünk oszlopainak számító tanok feladásából kellene álljon, ami egy újjászervezési folyamattal párosulna. Ha végbe menne ez a reformáció, mi lenne az eredmény? Az igazság alapelveit, amelyeket Isten az Ő bölcsességéből adott a maradék egyháznak, elvetnék. Vallásunk megváltozna. Az elmúlt ötven év munkáját fenntartó sarkalatos elveket hibaként tartanák számon. Új szervezet alakulna. Új rend könyvei írattatnának meg. Elméleti filozófiai rendszert vezetnének be. E rend alapítói elmennének a városokba, ahol csodálatos munkát végeznének. Természetesen a Szombatot könnyelműen kezelnék, ahogy az azt megalkotó Istent is. Semmi sem állhatna az új mozgalom útjába. A vezetők, bár azt tanítanák, hogy az erkölcs jobb a bűnnél, de minekutána Istent eltávolították, bizalmukat emberi erőre alapoznák, ami Isten nélkül értéktelen. Alapzatuk homokra épülne, és a szél és a vihar elsodornák az építményt.

Kinek van hatalma egy ilyen mozgalom elindítására? Van Bibliánk. Vannak tapasztalataink, amelyeket a Szent Lélek csodálatos munkája hitelesített. Miénk az igazság, amely nem ismer megalkuvást. Vajon nem kell-é minden olyat megtagadni, ami nincs összhangban ezzel az igazsággal? (u.o., 2. szám. 54-55. old.)

Egész könyveket szántak már ennek a hitehagyásnak az értelmezésére, noha sok szerző tudtán kívül maga is éppen ennek a hitehagyásnak volt részese! Mostanra már bizonyára világos, hogy White Testvérnő összes kijelentése csak egyetlen vitás kérdésre utalhat, mégpedig az Isten jelenlétének és személyiségének természetére, amely a hamis, pogány-pápai Szentháromságtanban nyilvánul meg. Néhány író megpróbálja összekapcsolni az omegát az egészségügyi munka eredeti formájának összeomlásával. Noha igaz az, hogy az alfa az egészségügyi munkások sorai között alakult ki, Dr. Kellogg egészségügyi tanításait sohasem vonták kérdőre a testvérek.2 Mások, akik magukat “történelmi adventistáknak” vallják, az omegát az 1955-56-os Hetednapi Adventista – Evangelikál konferenciákhoz kötik. És bár ezek a konferenciák az omega gyümölcsei voltak, mégsem ezek jelölik az omega kezdetét. Ugyanis éppen a Szentháromság tana tette lehetővé ezeket a konferenciákat.3

A Hitehagyás Alfája

A probléma jobb megértéséhez vissza kell mennünk Dr. Kellogghoz és az ő Szentlélek-értelmezéséhez. Amint már említettük korábban, a probléma az Élő Templomban nem is annyira orvosi, mint inkább teológiai jellegű volt. Kellogg megjegyezte George I. Butlerhez írott levelében:

Amennyire én belelátok, az Élő Templomban található bonyodalom tulajdonképpen leszűkíthető erre a kérdésre: Személy-e a Szent Szellem? Szerintetek nem. Én úgy vélem, hogy a Biblia mondja ezt, mivel az “ő” személyes névmást alkalmazza, amikor a Szent Szellemről beszél. White testvérnő is az “ő” névmást használja, és oly sokszor mondta már, hogy a Szent Szellem az Istenség harmadik személye. Hogy a Szent Szellem a harmadik személy és közben egyáltalán nem személy; nos, ezt nehéz megértenem. (J. H. Kellogg levele G. I. Butlerhez, 1903. október 28.)

Én hiszem, hogy az Isten Lelke egy személyiség, te pedig nem. De ez csak definíció kérdése. Én hiszem, hogy Isten Lelke egy személyiség; te pedig azt mondod, Nem az nem egy személyiség. Tulajdonképpen az egyetlen ok, hogy ebben mást mondunk, az az, hogy eltér a véleményünk azt illetően, hogy mit értünk személyiség alatt. A te elképzelésed szerint a személyiség valószínűleg valamiféle személy vagy emberi lény. (J. H. Kellogg levele G. I. Butlerhez, 1904. február 21.)

Kellogg White Testvérnő írásaihoz fordult, hogy alátámassza vele elméletét. Ellen White állítása szerint Kellogg gondolatait nem lehet megalapozni az ő írásaiból.

Kénytelen vagyok ellene mondani annak az állításnak, hogy az “Élő Templom” tanításai alátámaszthatóak az írásaimból vett idézetekkel. Szerepelhetnek a könyvben olyan kifejezések és nézetek, amelyek összhangban vannak az írásaimmal. És az én írásaimban is lehet találni olyan kijelentéseket, amelyek szövegkörnyezetükből kivéve, és az “Élő Templom” írójának szájíze szerint értelmezve látszólag alátámasztják e könyv tanításait. Ez azt a látszatot keltheti, hogy az “Élő Templom” állításai összhangban vannak írásaimmal. De Isten óvjon, hogy egy ilyen elgondolás győzedelmeskedjék. (B sorozat, 2. szám., 53-54. old.)4

Butler vén sem értett egyet azzal, hogy Kellogg helyesen értelmezte volna White Testvérnő gondolatait az Élő Templomban. Kellogghoz intézett válaszában ezt írta:

Isten bennünk lakozik az Ő Szent Lelke által, mint Vigasztaló és Intő, különösen az előbbi. Ha Őhozzá jövünk, akkor Őbelőle részesülünk, mivel a Lélek tőle ered; az Atyától és a Fiútól származik. Ez nem egy személy, amely lábakon járna, vagy egy szó szerinti lényhez hasonlóan repülne, bármilyen olyan értelemben, ahogy Krisztus és az Atya tehetné ezt, bár e szavaknak és kifejezéseknek puszta értelmezése is nehezen emészthető már számomra. (G. I. Butler levele J. H. Kellogghoz, 1904. április 5.)

Noha úgy tűnik, hogy Dr. Kellogg még nem teljesen fogadta el a Szentháromsághívő álláspontot az Élő Templom megírásának idején, az ebben szereplő elméletek már kikövezték számára az utat, hogy később teljesen elfogadja ezt a tant.

A Hitehagyás Omegája

Istenről szóló hamis elképzelésekből állt a hitehagyás “alfája”, és Istenről szóló hamis elképzelésekből áll a hitehagyás “omegája” is. Ha figyelmesen megvizsgáljuk White Testvérnő állításait az “omegával” kapcsolatban, akkor láthatjuk, hogy a Szentháromság tana és annak széleskörű elfogadása az adventizmuson belül tökéletesen illeszkednek a jövendöléseire.

Először is azt mondta, hogy “Az Omega a legmegdöbbentőbb természetű lesz.” (B sorozat, 2. szám, 16. old.) Vizsgáljuk meg most ezt az állítást William Johnsson vén, az Adventist Review szerkesztője nyílt beismerésének fényében:

Néhány mai adventista úgy gondolja, hogy hitelveink változatlanok maradtak az évek során, vagy éppen arra törekszenek, hogy az idő kerekét egy olyan pontra forgassák vissza, amikor még minden rendben volt. De minden ilyen “történelmi adventizmus” visszaállítására törekvő próbálkozás bukásra van ítélve, ha figyelembe vesszük örökségünk tényeit.

Az adventista hitelvek az évek során megváltoztak a “jelenvaló igazság” hatására. Legmegdöbbentőbb talán a Jézus Krisztusról, Megváltónkról és Urunkról szóló tanítás. Sok úttörő, köztük James White, J. N. Andrews, Uriah Smith és J. H. Waggoner, mind ariánus, vagy fél-ariánus nézetet képviseltek – azaz hogy a Fiú az időnek egy pontján, világunk Teremtése előtt az Atyától származott.

Hasonlóképpen, a Szentháromsághívő Istenkép, ami jelenleg hitalapelveink része, nem volt általánosan elfogadott a korai adventizmusban. Még napjainkban is vannak ellenzői. (Adventist Review, 1994. január 6., 10-11. old.)

Johnsson említi a “jelenvaló igazságot”, de az igazi “jelenvaló igazság” soha nem mond ellent a már megalapozott igazságnak! Johnsson őszintén elismeri, hogy semmi sem lehetne “megdöbbentőbb” e mozgalom úttörői számára, mint látni napjaink egyházának Istenről és Krisztusról szóló elképzeléseit! Johnsson azt is nyíltan bevallja, hogy tanaink megváltoztak, és hogy a “Szentháromsághívő Istenkép” már “jelenleg hitalapelveink része”.

Az omega el fog jönni, és olyan természetű lesz, hogy White Testvérnő reszketett “népünkért”, ami azt jelzi, hogy az egész felekezetet támadás alá fogja venni. “Az omega el fog jönni, és mindazok el fogják fogadni, akik nem hajlandók engedni az isteni figyelmeztetésnek.” “Tudtam, hogy az omega hamarosan következni fog; és reszkettem népünkért.” (B sorozat, 2. szám. 50, 53. old.) Manapság a 27 Hitalapelv elfogadása, ami magába foglalja a Szentháromság tanát is, szükséges ahhoz, hogy valaki a hivatalos HNA Egyház tagja legyen.

Ellen White azt is megjövendölte, hogy az Omega milyen időkeretek között fog fellépni. 1904-ben azt állította, hogy “az omega hamarosan következni fog”. Azt is jelezte, hogy leginkább halála után fog előre törni. “Nagy dolgok fognak történni, miután elmentem; Sátán úgy fog munkálkodni, mint még soha. Ami csak megrázható, meg lesz rázva. Közelebb kell húzódnunk Istenhez, mert nem támaszkodhatunk sem emberekre, sem a tömegre. Olyan mélyen kell ismernünk az Urat, mint soha ezelőtt.” (Ázsai Divíziós Hírek, 1915. május 1-15., 43. old. Idézet Julius Gilbert White: A Hitehagyás Alfája és Omegájából.) Azt is mondta, hogy: “Egy dolog bizonyosan meg fog valósulni hamar,- a nagy hitehagyás, amely most fejlődik és növekszik és erősödik, és egészen addig lesz ez így, amíg az Úr hangos kiáltással le nem száll a mennyből.” (B sorozat, 7. szám, 57. old.) A hitehagyás omegája tehát röviddel Ellen White halála után betör az egyház soraiba, és egészen Jézus felhőkön való megjelenéséig fog tartani.

Az 1919-es Biblia-Konferencia

A történelemből kiderül, hogy röviddel Ellen G. White halála után a HNA Egyház hamar a Szentháromságtan elfogadásának irányába mozdult el. Az 1919-es Biblia-Konferencián W. W. Prescott leadott egy tanulmánysorozatot “Krisztus Személye” címmel. Ezek a tanulmányok, melyek a Szentháromságtant hirdették, nem találtak általános elfogadásra a küldöttek körében. Az előadások után kerekedett viták meglehetősen felfokozódtak. A. G. Daniells, a GK elnöke ilyen szavakkal próbálta meg lecsillapítani a vitát: “Nem fogunk szavazni sem a szentháromsághit, sem az arianizmus mellett, de elgondolkodhatunk rajta.” (Átirat az 1919-es Biblia-Konferenciáról)5

A Vigasztaló Eljövetele

Már elkezdődött a folyamat, hogy a mozgalom elfogadja a Szentháromságtant, és hogy hasonlóvá váljék a világ többi részéhez. Ellen White megjövendölte, hogy “új rend könyvei írattatnának meg”. 1928-ban kiadták LeRoy Froom könyvét, A Vigasztaló Elövetelét. Ebben a könyvben Froom a Szentháromság hamis tanát tanítja, és Kellogg példáját követve ő is Ellen White idézeteket használ álláspontjának alátámasztására. Ez a könyv egy olyan tanulmánysorozat eredménye volt, amelyet Froom az 1928-as Észak-Amerikai uniós prédikátori értekezleten adott le. Mikor kiadta, Froom nem említette, hogy Babilonból kapott segítséget a könyv elkészítéséhez. Csak bő negyven évvel később vallotta be:

Tehetek itt egy őszinte, személyes vallomást? Amikor 1926 és 1928 között vezetőink megkértek egy Szentlélekről szóló tanulmánysorozat elkészítésére, amelyet az Észak-Amerikai uniós prédikátori értekezletre szántak, arra jutottam, hogy a Prófétaság Lelkének néhány felbecsülhetetlen értékű utalásán kívül gyakorlatilag nem találtam irodalmunkban e roppant kutatási területről szóló világos bibliai magyarázatot.

Kénytelen voltam egy sor olyan értékes könyvet átkutatni, amelyet hitünkön kívüli emberek írtak – akiről már korábban is említést tettem -, hogy találjak valamilyen vezérfonalat vagy kezdőötletet, amely megnyitná egy alapos, személyes tanulmányozás lehetőségeinek hívogató távlatait. Miután ezekre szert tettem, továbbálltam. Azonban ez a kezdeti segítség meghatározó jelentőségű volt. És számos ember, akár százak is megerősíthetik azt a kijózanító meggyőződést, hogy néhány közülük való embernek gyakrabban nagyobb éleslátása volt Isten lelki dolgait illetően, mint a mieink közül sokak Szentlélekről és a győzedelmes életről kialakult nézete. Még mindig zavaros téma volt ez. (A Végzet Mozgalma, 322. old.)6

Figyelmesen gondoljuk át, hogy egy kutató mit vett ki Froom vén szavaiból: “1.) Semmi nem szerepelt erről irodalmunkban – miért – mert nem voltunk szentháromsághívők. 2.) Hogy akármit is mutattak be 1928-ban, annak a gyökerei a kegyes emberek – különösen e témáról szóló – tanításában rejlenek. 3.) Azzal vádolja saját embereinket, hogy elhanyagolták az Isten mélyebb lelki dolgainak kutatását.” (Robert Diener – Az Istenség Története a Hetednapi Adventista Egyházban, 6. old.)

Froom vén továbbá elismeri, hogy ezek a kegyes emberek helyesebben értették az örök igazságokat. Kiemelten is megemlíti a “híres Brit Keswicki Konferenciákat … melyek a ‘gyakorlati kegyesség hirdetését’ tűzték ki célul” (u.o.).7 Ezt a Pünkösdista Szentháromságtant nem fogadta el minden testvér 1928-ban. Froom egy Dr. O. H. Christensonnak írt levelében szól A Vigasztaló Eljövetelében kifejtett Szentháromság tanával szembeni ellenállásról:

Hadd mondjam el, hogy A Vigasztaló Eljövetele című könyvem egy 1927-1928 közötti tanulmánysorozat eredménye volt, amely az Észak-Amerikai prédikátori értekezletre készült. El sem tudod képzelni, mennyire letámadott néhány régivonalas, azért, mert kihangsúlyoztam a Szentlélek személyiségét, mint aki az Istenség Harmadik Személye. Néhányan elutasították ezt – és mai napig is elutasítják. Azonban a könyv fokozatosan mérvadóvá vált. (LeRoy Froom levele Dr. Otto H. Christensonhoz, 1960. október 27.)

Egy különösen érdekes kijelentést találhatunk A Vigasztaló Eljövetele 40. oldalán. “Ha Ő [a Szentlélek] egy isteni személy, de mi azt gondoljuk Róla, hogy egy személytelen befolyás, akkor megrablunk egy isteni személyt a tiszteletadástól, hódolattól és szeretettől, ami megilleti Őt. Valamint ha a Szentlélek pusztán valamiféle befolyás vagy erő, akkor megpróbáljuk megragadni azt, és felhasználni. De ha felismerjük személy voltát, akkor meg kell tudnunk, hogyan rendeljük alá magunkat Neki, hogy használhasson minket.” Froom ezt a gondolatot szinte betű szerint vette át egy protestáns evangelikál, R. A. Torry Fundamentumok című könyvéből. Egy író, megvizsgálva az állítást, előállt egy kínos kérdéssel: “Ha a Szent Lélek nem egy különálló és az Atyától és az Ő Fiától megkülönböztethető lény, és ha mi ’tiszteletet, hódolatot és szeretetet’ adunk ennek az isteni személynek, sőt, ha még alá is rendeljük magunkat ennek a más Istennek, aki nem az Atya és/vagy az Ő Fia, akkor kit imádunk, és kinek rendeljük alá az életünket? Úgy van. Magának Sátánnak.” (Holland 95, 82. old.) Ez talán sokak számára nehezen elfogadhatónak tűnik, de Ellen White pontosan ilyen jellegű dolgot ír le egy korai Broadsideban:

1845 februárjában látomást kaptam az Éjféli Kiáltást követő eseményekről. Láttam egy királyi széket, amelyen az Atya és a Fiú ültek. Jézust szemléltem s kedves alakjában gyönyörködtem. Az Atya alakját nem láthattam, mert ragyogó fényben tündöklő felhő eltakarta. Megkérdeztem Jézust, hogy vajon Atyjának is hozzá hasonló alakja van-e? Kijelentette, hogy igen, de azt én nem láthatom, mert ha személyének dicsőségét megpillantanám, azonnal meghalnék. A királyiszék előtt láttam az advent-népet, – Isten egyházát – és a világot. Két csoportot láttam. Az egyik mély hódolattal hajolt meg Isten trónja előtt, a másik ellenben részvétlenül és gondtalanul állt helyén. Azok, akik meghajolva álltak a királyiszék előtt, imádkoztak és Jézusra tekintettek fel. Jézus pedig Atyjára tekintett és úgy látszott, hogy könyörgött érettük. Világosság áradt szét az Atyáról a Fiúra, majd tőle az imádkozó seregre. Ezután rendkívüli fényesség áradt ki az Atyától a Fiúra és a Fiúról a királyiszék előtt álló népre. De csak kevesen fogadták el e nagy világosságot. Sokan kiléptek alóla, s azonnal ellene állottak; mások gondtalanok voltak, nem ügyeltek rá s így elhagyta őket. Néhányan azonban a legnagyobb figyelemmel kísérték, odamentek és ők is leborultak a kicsi, imádkozó sereggel. E kis csapat minden egyes tagja elnyerte a világosságot, rendkívül örültek neki, arcuk sugárzott dicsőségétől. Láttam, amint az Atya felemelkedett a királyiszékről s tüzes szekéren a szentek szentjébe ment, a kárpit mögé és ott helyet foglalt. Belül olyan királyiszékeket láttam, mint még soha. Jézus is felemelkedett királyiszékéről, és azok legtöbben, akik előtte leborultak, vele együtt felemelkedtek. Egyetlen fénysugarat sem láttam, amely Jézusról a gondtalan csapatra áradt volna szét, mikor helyéről felemelkedett. A legteljesebb sötétségben voltak. Azok, akik Jézussal együtt felemelkedtek, midőn a trónról felemelkedett, szemeiket állandóan reá irányították, és Ő egy kis darabig vezette őket. Erre felemelte jobbját és hallottuk nyájas szavát: “Várjatok itt, Atyámhoz megyek, hogy átvegyem az országot; tartsátok tisztán ruháitokat, s csakhamar visszatérek a menyegzőről, s magamhoz veszlek benneteket.” Erre egy tüzes kerekekkel ellátott, angyaloktól övezett felhőszekér jött arra a helyre, amelyen Jézus volt. Beszállt a kocsiba s a szentek szentjébe vitetett, ahol az Atya ült. Ekkor láttam Jézust, a nagy Főpapot, az Atya előtt állni. Ruhájának szegélyén csengők és gránátalmák váltakoztak. Ekkor Jézus megmutatta nekem a hit és az érzelmek közötti különbséget. Azok, akik Jézussal együtt felemelkedtek, hitben a szentek szentjébe követték Őt és így imádkoztak: “Atyánk, add nékünk Lelkedet!” Erre Jézus rájuk lehelte a Szentlelket. Jézus leheletében világosság, hatalom, sok szeretet, öröm és békesség volt. Most ama csapat felé fordultam, amely leborultan a királyiszék előtt állott; még mindig nem tudták, hogy Jézus elhagyta őket. Úgy látszott, mintha Sátán lett volna a királyiszék mellett és megkísérelte Isten művét munkálni. Láttam, amint feltekintettek a trónhoz és így imádkoztak: “Atyám, add nekünk Lelkedet!” Sátán erre rájuk árasztotta szentségtelen befolyását; leheletében sok világosság és erő volt de hiányzott belőle a mindent megédesítő szeretet, az öröm és békesség. Sátán célja az volt, hogy eltévelyítse, visszatartsa és megcsalja Isten gyermekeit. Láttam, hogy a szentek szentjében Jézushoz imádkozó csapatból egyik a másik után távozott, hogy csatlakozzon a trón előtt lévőkhöz. Azonnal elnyerték Sátán szentségtelen befolyását. (A szétszóródott kicsiny nyájhoz, 1846. április 6., 7. old.)

Ebben a látomásban két különböző személyt látunk két különböző lelket lehelni az emberekre. Jézus a “Szentlelket” leheli, amiben a leírás szerint “világosság, hatalom és sok szeretet” volt. Sátán “szentségtelen befolyásából” (lelkéből) “hiányzott a mindent megédesítő szeretet, az öröm és békesség”. A Szentháromságtan elfogadásának tragédiája nem csak az, hogy “az egyedül méltó Atya és a Fiú” imádását megtagadjuk, hanem ráadásul Sátán spiritizmusának hálójába esünk.8

1931-es Hitelvi Nyilatkozat

A hitehagyás, amelyre White Testvérnő figyelmeztetett, tulajdonképpen egész vallásunk szerkezetének megváltozását vonná maga után. “Az igazság alapelveit, amelyeket Isten az Ő bölcsességéből adott a maradék egyháznak, elvetnék. Vallásunk megváltozna. Az elmúlt ötven év munkáját fenntartó sarkalatos elveket hibaként tartanák számon. Új szervezet alakulna. Új rend könyvei írattatnának meg. Elméleti filozófiai rendszert vezetnének be.” (B sorozat, 2. szám, 55. old.) Amikor megváltozik egy vallási szervezet teológiája, akkor az a rendszer gyökeresen megváltozik. Az egyház majdnem egy teljes évszázadig Szentháromság-ellenes álláspontot képviselt. 1931-ben új Hitelvi Nyilatkozatot vezettek be első kísérletként a Szentháromság hirdetésére. A második pont így szólt:

2. Hogy az Istenség, avagy Szentháromság, magába foglalja az Örök Atyát, egy személyes, lelki Lényt, aki mindenható, mindenütt jelenvaló, mindentudó, végtelen bölcsességű és szeretetű; az Úr Jézus Krisztust, az Örök Atya Fiát, aki által minden teremtetett, és aki által a megváltott seregek megmenekülhetnek; és a Szentlelket, az Istenség harmadik személyét, a megváltás művének újjáteremtő hatalmát. (Gyülekezeti Kézikönyv, 1963-as kiadás, 29. old.)

A Generálkonferencia Statisztikai Titkára, Edson Rogers nyomására kijelöltek egy négytagú bizottságot azzal a megbízással, hogy – a téma bizonyos kérdéseinek kitisztázása mellett – felügyeljék az új Hitelvi Nyilatkozat előkészítését. A négy kiválasztott személy Milton E. Kern, Francis M. Wilcox, Edwin R. Palmer, és Charles H. Watson volt. Wilcoxot a másik három kiválasztotta a fő tervezet előkészítésére. A többiek teljes elismerését és támogatását élvezve, Rogers beletette Wilcox nyilatkozatát az 1931-es Évkönyvbe. Az 1933-as Gyülekezeti Kézikönyvben is ez szerepelt. Ezt a nyilatkozatot a Generálkonferencia nem szavazta meg.

1942. január 14-én a Generálkonferenciai Bizottság megszavazta, hogy a “Hitalapelvek” (Wilcox-féle) nyilatkozata elérhető legyen röplap formájában. Megjelent az 1933-as, hivatalos Gyülekezeti Kézikönyvben – hasonlóképpen hivatalos beleegyezés nélkül – és aztán minden későbbi kiadványban is. Így aztán közös beleegyezés és nem formális szavazás által lettek Wilcox javasolt “Hitalapelvei” … az általunk is elfogadott Hitelvi Nyilatkozattá. (A Végzet Mozgalma, 419. old. – a kiemelés eredeti)

1941-es Keresztségi Fogadalom és Új Gyülekezeti Énekeskönyv

Új keresztségi fogadalmat vezettek be 1941-ben, ami magába foglalta a jelölt Szentháromságba vetett hitének szóbeli megerősítését.9 Ebben az évben jelent meg többek között a Gyülekezeti Énekeskönyv is. A korábbi énekeskönyvekben a dicséreteket megváltoztatták az Istenről és Krisztusról szóló igazság hangsúlyozásának érdekében. Az új Gyülekezeti Énekeskönyv kezdő lépés volt a Szentháromsághívő dicsénekek felé.10

Múltunkat tévedésnek és “hamis tanításnak” tekintették.11 “Új rend” könyvei írattattak meg.12 “Semmi sem állhat az új mozgalom útjába.” (B sorozat, 2. szám, 55. old.) Froom vén megjegyezte, hogy “Felekezetünk visszafordíthatatlanul elköteleződött az alapvető Keresztény igazságok hirdetése mellett”. (A Végzet Mozgalma, 75. old.)13

Kitartók

Még az 1940-es évek elején is voltak kitartó emberek, akik ellene álltak az új teológiának. Közéjük tartozott J. S. Washburn vén, aki 1940-ben keményen letámadta W. W. Prescottot írásban egy 1939. október 14-én, a Takoma Parki Gyülekezetben (Md.) tartott prédikációja kapcsán. Prescott prédikációjának címe “Az Eljövendő” volt, és többek között a Szentháromságról szólt. Washburn irata, noha meglehetősen személyes jellegű volt, annyira megtetszett egy konferenciaelnöknek, hogy harminckét példányban lemásoltatta azt, és szétosztotta a konferencia tagjai között. Az ügy jelentősége nem is annyira az említett prédikáció tartalmában rejlik, sőt, még csak nem is Washburn válaszában, hanem inkább abban a tényben, hogy 1940-ben még mindig volt az egyházban egy Szentháromság-ellenes párt.14

Egy másik hosszan kitartó személy Charles S. Longacre vén volt. Washburnhöz hasonlóan Longacre is az idősebb prédikátorok közé tartozott, aki személyesen ismerte Ellen White-ot és beszélt is vele. Nem egy egyszerű jöttment volt. Felelősségteljes egyházi tisztségeinek hosszú és fontos feladatokkal tűzdelt listája volt.15 Longacre vén még életben volt, amikor a Kérdések a Tantételekről készülőben volt. Az eredetileg kiküldött piszkozat a következő kérdést és választ tartalmazta:

Lehetséges-e, hogy valaki a Hetednapi Adventista Egyházban tiszteletbeli és előkelő helyet töltsön be, ha tudatosan visszautasítja az egyház tekintélyét Jézus Krisztus istenségének történelmi tanával kapcsolatban?

A válasz erre a kérdésre egyértelműen Nem. (#34. kérdés, Kérdések a Tantételekről dokumentum)

Az átgondolás céljából kiküldött másolatok közül egyet a fenti válaszhoz írt széljegyzettel kiegészítve térítettek vissza: “Kiközösítenénk Longacre vént?” Még ekkor is, hónapokkal 1958-as halála előtt, Longacre vén a Szentháromság-tagadók egyike. Isten mindig is megőrzött egy “hűséges maradékot”, akik továbbvitték az igazság szövétnekét, míg mások elfogadták “Sátán pokoli fáklyáját”.16

A Dániel és Jelenések Átdolgozása

1944-re a legtöbb akadályt már eltávolították, így az új teológia teljesen hatalmába keríthette a mozgalmat. Uriah Smith könyve, a Dániel és Jelenések azonban még szálka maradt a szemükben. E könyv eredetileg két részletben kiadott változata, a Kritikai és Gyakorlati Gondolatok Jelenések Könyvéről (1867), illetve a Kritikai és Gyakorlati Gondolatok Dániel Könyvéről (1873) Ellen G. White jóváhagyását bírta.17 Ez volt egészen idáig a legrégebb óta forgalomban lévő adventista kiadvány a Prófétaság Lelkének könyvein kívül. Azonban ez Szentháromság-ellenes nézetet képviselt Krisztussal kapcsolatban. Éppen emiatt ki kellene vonni a forgalomból, javasolta W. W. Prescott az 1919-es Biblia-konferencián.18 Azonban ahelyett, hogy ezt az egyébként sokak által becsesnek tartott írást kihajították volna, úgy döntöttek, hogy a könyvet inkább “átdolgozzák” annak érdekében, hogy a Smith vén legutóbbi átnézése óta bekövetkezett történelmi eseményekkel összhangba hozzák azt. Azonban az átdolgozás legfőbb indítéka a Szentháromság-ellenes kijelentések eltávolítása volt.19

Az Evangelizálás Kiadása

Az Evangelizálás könyvet 1946-ban adták ki abból a célból, hogy segítse a Szentháromságtan adventizmuson belüli továbbterjedését azáltal, hogy az “új teológiát” a hiteles ihletéssel párosították. Bár a kötet sok drága idézetet tartalmaz a Prófétaság Lelkétől, éppen ez adott lehetőséget Froomnak, aki a szerkesztői bizottság tagja volt, hogy olyan módon válogasson össze Ellen White idézeteket, amely elferdíti valódi álláspontját. Ezt a következő taktikával érte el: 1. Az idézeteket szövegkörnyezetükből kiemelve, sokszor szókihagyásokkal veszi át. 2. Alcímeket alkalmaz, hogy olyan gondolatokat vetítsen az olvasó tudatába, amely nem szerepel az idézetben. 3. Aránytalan számban használ fel bizonyos idézeteket, és kihagyja azokat a kiegészítő idézeteket, amelyek szükségesek a teljes kép kialakításához. Szövetségeséhez, R. A. Andersonhoz írt levelében Froom ezt állítja:

Bizonyára egyetértünk az Evangelizálás megítélésében, miszerint ez a könyv egyike a Prédikátori Szövetség részvételével abban az időben készült legnagyszerűbb műveknek. Emlékszel, milyen hatással volt a Kolumbiai Unió embereire, amikor szembe találták magukat a Prófétaság Lelkének Krisztus Istenségére, a Szentlélek személyiségére, a Szentháromságra, és hasonlókra vonatkozó egyértelmű állításaival. Vagy kezeiket leengedve el kellett fogadniuk azokat az állításokat, vagy el kellett utasítaniuk a Prófétaság Lelkét.

Tudom, hogy neked, Miss Kleusernek és nekem jelentős szerep jutott az idézetek kiválogatásában, amihez olyan emberek nyújtottak bátorítást, mint Branson vén, aki szerint a White Hagyatéknál szolgáló testvéreknek az Evangelizáláshoz való korábbi hozzáállása nem volt megfelelő. (LeRoy Froom levele Roy A. Andersonhoz, 1966. január 18.)

Froom állítása szerint 1946-ban még mindig voltak néhányan a Kolumbiai Unióban, akik ellene álltak a Szentháromságtannak. Láthatjuk, hogy a Prófétaság Lelkét itt bunkóként kezdték használni, hogy a testvéreket azzal igazítsák rendre, ahelyett, hogy a “Bibliát, és csakis a Bibliát” tekintették volna a hit és a gyakorlat kizárólagos döntőbírójának. Továbbá az egyház vezetése úgy látta, hogy a White Hagyatéknál szolgáló testvérek Evangelizálásról alkotott nézetei nem “megfelelőek”.

Megtérésre Hívás

1950-ben két fiatal afrikai misszionárius jelent meg a Cleveland-i Generálkonferenciai Ülésen, Ohioban. Robert Wieland és Donald K. Short vének kifejezték aggodalmaikat a testvérek felé, miszerint az egyház eltért az Úr által 1888-ban megadott útvonaltól. Az 1888 Újravizsgálása kéziratban foglalták írásba gondolataikat a testvérek kérésére. Noha nem látták a Szentháromság problémáját, rövid időn belül kiváló munkát végeztek az egyház akkori helyzetének felmérésében. Úgy hitték, hogy az egyház “megérett egy kiábrándulásra”:

Mostanra bizonyára teljesen nyilvánvaló, hogy “mi” az 1888-as Minneapolisi találkozó óta a kiábrándulás útján jártunk. A hamis tanok szerelme átvette a tiszta, hathatós, mennyei ihletésű igazság helyét, ami a “hit általi megigazulást” illeti. A hamisítványok által szerzett gyakorlati tapasztalatok nehéz és megalázó útján Izráel elérkezett arra a pontra, amikor az idő megérett egy kiábrándulásra. (1888 Újravizsgálása, 1950 kiad., 202. old.)

Wieland és Short próbáltak rámutatni arra, hogy jelenhet meg köztünk egy “hamis Krisztus”. Úgy hitték – és helyesen -, hogy az elszemélytelenítést helytelen beállítás előzné meg (Lásd: 171. old.). Az 1888 Újravizsgálásának gondos olvasata feltárja, hogy noha Wieland és Short túlnyomórészt Krisztus testtélételének és főpapi szolgálatának fontosságát hangsúlyozták, a Krisztológia olyan területeit is érintették, amelyek ellenkeztek a hagyományos Szentháromsághívő gondolkodással. Például világosan állították, hogy Krisztus elfogadta a “bűnös testnek hasonlatosságát”, és hogy ez “nem csupán látszat volt, hanem valóság”. (u.o., 156. old. – a kiemelés eredeti). Ez arra a meggyőződésre vezette őket, hogy Jézus “olyannyira megüresítette Önmagát, hogy minden csodatévő isteni erőt csak az Atyában való hit által vehetett igénybe”. (u.o., 156-157. old.) Továbbá azt is tanították, hogy Krisztus valóban meghalt a Golgotán:

Egy hamis Krisztus halálában nincs meg az az minden embert vonzó erő úgy, ahogy az megvan az igazi Krisztus halálában, ha helyesen értjük. Mert olyan lenne ez, mint egy megmagyarázhatatlan ügylet az Atya és a Fiú között, amely éppencsak elégséges volt az Atya emberiség elleni haragjának lecsillapításához. A zavart jelzi az a tény is, hogy e szerint a hamis nézet szerint Isten Fia nem halhatott meg, hanem csak az Emberfia, azaz az Ő teste. Ez egy áthatolhatatlan rejtély felhőjébe burkolja Krisztus munkájának azon szakaszát, amelynek éppen az a célja, hogy megérintve az emberi szívet és elmét, őszinte és természetes megbékélésre vezesse az embert Istennel. (u.o., 158. old.)

Jelen szerző őszintén hiszi, hogy Wielanden és Shorton keresztül Isten próbálta meg megmenteni népét. Noha nem értettek minden korukra vonatkozó problémás kérdést, több volt ez egy szerény kezdeményezésnél. Ennek ellenére, a Generálkonferencia hivatalosan is elutasította az üzenetet, és azonnal nekilátott, hogy Wieland és Short alig megkezdett munkáját aláássa.20

Az 1952-es Biblia-Konferencia

Részben azért, hogy válaszoljanak a Wieland és Short által 1950-ben adott kihívására, William H. Branson vén összehívta az 1952-es Biblia-Konferenciát. 1919 óta ez volt az egyház első Biblia-Konferenciája, és 1888 óta csak a második. Bár a téma Krisztus igazsága volt, az üzenetek soha nem hatoltak le a probléma gyökeréig; a Szentháromsághívő álláspontot soha nem kérdőjelezték meg. A konferencia végéhez közeledve Branson a következő kihívást intézte:

Az egyház nagy mértékben elmulasztotta, hogy az 1888-as Generálkonferencián megvetett alapokra építkezzen. … Azonban a hit általi megigazulás 1888-as Konferencián adott üzenete ismét felhangzott köztünk…

És e nagy igazság az 1952-es Biblia-Konferencián sokkal nagyobb erővel hangzott el, mint az 1888-as Konferencián. … Többé már nem ez a kérdés: “Milyen volt munkásaink és népünk hozzáállása az 1888-as, hit általi megigazulásról szóló üzenethez? Mit tettek ők ezért?” Mostantól fogva ezt a kérdést kell feltenni: “Mit tettünk mi a hit általi megigazulásról az 1952-es Biblia-Konferencián elénk tárt világossággal?” (Szilárd Alapzatunk, 2. köt., 616-617. old. – idézve az Őrálló, Mily Éjszakából, 1996. november, 3. old.)

Branson világosan utalt az 1888 Újravizsgálására, és ezután megpróbálta áthelyezni a figyelem középpontját 1888-ról 1952-re. Ami Branson kérdését illteti a “a hit általi megigazulásról az 1952-es Biblia-Konferencián elénk tárt világossággal” kapcsolatban, a válasznak nem sokat kellett magára váratnia.

Az 1955-56-os HNA – Evangelikál Konferenciák

Ha 1952-ben az egyház a hit általi megigazulás üzenetének eredeti változatát fogadta volna el, akkor a Hetednapi Adventista – Evangelikál Konferenciákra sohasem kerülhetett volna sor. Amint azt korábban már megjegyeztük, ezek a konferenciák megbecsült evangelikálok (Walter Martin, George E. Cannon, Donald Barnhouse) és az Adventista Egyház vezetői (LeRoy Froom, Roy A. Anderson, Walter E. Read, és T. E. Unruh) között zajlottak.21 A konferenciák egyik fő kulcskérdése a Szentháromság tana volt. Roy A. Anderson később így foglalta össze az evangelikálokkal való első találkozás tapasztalatát:

“Mit hisztek ti a Szentháromságról?” – ezt a kérdést néhány évvel ezelőtt két kegyes keresztény úriember tette fel nekem, mikor hívatlanul besétáltak Washington D. C.-beli Generálkonferenciai főhadiszállásunkra. …

Mindketten keresztény egyetemi professzorok voltak, akik sokat olvastak az adventistákról, de csak becsmérlő forrásokból; egyikük pedig azt a megbízást kapta, hogy írjon egy új könyvet az adventisták hitbéli meggyőződéséről. Ők azonban úgy látták helyesnek, hogy jobb, ha személyesen keresik fel főhadiszállásunkat, és tőlünk tudják meg, hogy valójában mit hiszünk a legfontosabb dolgokkal kapcsolatban, ahelyett, hogy csupán másoktól idéznének.

Az őszinte kérdéseikre adott válaszadás hosszú napok imádságos beszélgetései közben bontakozott ki. Az Istenségről és a Szentháromságról adott válaszunk kulcsfontosságú volt, mivel néhány könyvben azt olvasták, hogy az adventistákat az ariánusok közé sorolták; … (Adventist Review, 1983. szeptember 8., 4. old. – a kiemelés eredeti)

Amint azt Martin is megemlítette Andersonnak, néhány könyv az ariánusok közé sorolta az adventistákat, mivel tagadták a Szentháromságot. Az igazat megvallva, Martin elmulasztotta a Hetednapi Adventistákat a “Keresztények” közé sorolni Szekták Korszaka című könyvének első kiadásában. A konferenciák elején a hangsúlyt a korai adventizmus úttörőitől származó Szentháromság-tagadó idézetek megvitatására helyezték – és ezek közt Ellen White is szerepelt! 1989-ben Martin így irta le, hogy prédikátortársaival együtt hogy álték át az eseményeket:

Abban az időben [1955-56], az Adventizmust a Jehova Tanúival, a Mormonizmussal és más jelentős szektaszervezetekkel vették egy kalap alá. …

Amikor először találkoztam L. E. Froommal, legalább tizenöt percig azon lovagolt, hogy hogyan gondolhattam valaha is azt, hogy az adventizmus szekta. “Az adventizmus valóban jól hangzik,” – mondtam, – “szerinted Arius keresztény volt?”. És mivel [Froom] kiváló egyháztörténész volt, azt válaszolta, hogy “természetesen nem volt keresztény, mivel tagadta Jézus Krisztus istenségét”. Erre azt mondtam, hogy “Ellen White is pontosan ezt tette”. Dr. Froom erre: “Micsoda?!” “De bizony”, mondtam, és akkor felnyitva táskámat legalább tizenkét lábnyi [kb. 3,5m – a ford.] adventista kiadványt állítottam Dr. Froom elé átvizsgálásra. A bizottság is átnézhette és ellenőrizhette az ott felsorakoztatott forrásokat. És hozzá kell tennem, hogy halálos rémület fogta el őket annak a gondolatától, hogy ennyire átható volt ez a tanítás. Mrs. White később hirtelen elfordult ettől, és elfogadva a Szentháromság tanát megerősítette és tanította azt. Uriah Smith azonban komoly befolyást gyakorolt rá. Ugyanis [Ellen White] egy időben még tagadta Krisztus örök istenségét, és egy másodrendű istenség szintjére alacsonyította le Őt. Éppen ezért, azaz a korai adventizmus ariánus felhangjaiért kaptatok régen a Jehova Tanúihoz hasonló besorolást. És azért is, mert azt állítottátok, hogy Mihály arkangyal Krisztus.

Dr. Froom és a bizottság elhatározta, hogy az anyagot haladéktalanul átvizsgálja. Ezzel lezártuk az ülést, ők pedig az egész anyagot magukkal vittek, sőt, másokat is, hogy alaposan átnézzék mindet. Amikor visszajöttek, azt mondták, hogy “nos, az anyag legnagyobb részét illetően jogosnak tartjuk, hogy felhívtátok figyelmünket ezekre, és azt kell mondjuk, hogy nem értünk egyet ezekkel a kijelentésekkel. Ezek nem egyeznek az ortodox adventista teológiával, és elvetjük őket.” Erre azt válaszoltam, hogy “ezt örömmel hallom, de akkor most javítsatok ki minket, mert mi elolvastuk ezeket az anyagokat, és itt nem mellékes kérdésekről van szó.” …

Sokféle anyagot áttekintettünk, és egyszercsak felmerült az ötlet, hogy szükség lenne egy olyan könyvre, amelyben mi kérdéseket teszünk fel, az Adventista felekezet pedig válaszol. … Így született meg a Kérdések a Tantételekről című könyv. Néhány okoskodó adventista mostanában hangoztatott képzelődésével és híresztelésével ellentétben a könyv a Generálkonferencia jóváhagyását bírta. (Walter Martin – kazettára vett konferenciabeszélgetés a Campus Hill-i Gyülekezetből, Loma Linda, CA, 1989. január)

Froom vén és azok, akik találkoztak Martinnal, “hibaként könyvelték el” azt az alapzatot, ami fenntartotta a művet a kezdeti időktől fogva. Dr. Barnhouse az Eternity magazinban megjegyezte:

Azonnal érzékelhető volt, hogy az adventisták szilárdan elhatároltak magukat néhány korábban nekik tulajdonított tanbéli állásponttól.

Az adventisták határozottan elutasítottak minden olyan tanítást, amit vallásukhoz tartozó prédikátorok hittek, hirdettek és írtak bármiről, ami az ariánusok közé sorolná be őket. (Eternity, 1956. szeptember)

Froom vén a Kérdések a Tantételekről és később A Végzet Mozgalma című könyvben égbekiáltó hazugságokat mondott történelmünkről. Megpróbálta bebizonyítani, hogy a Szentháromság-tagadás egy “betokozódott rákfene volt, ami elburjánzott, de csak bizonyos korlátok között”. (A Szentély és az Engesztelés, 530. old.) A Kérdések a Tantételekről könyvben azt olvassuk, hogy “A Hetednapi Adventista Egyház alapító atyái több mint egy évszázaddal ezelőtt különböző felekezeti háttérből jöttek. Bár mindnyájan premillenisták voltak, némelyek Szentháromsághívők; mások Ariánusok voltak.” (29. old.) Ez csupán féligazság. A helyzet az, hogy noha az úttörők “különböző felekezeti háttérből jöttek”, amikor Hetednapi Adventistává lettek, mindnyájan feladták téves Szentháromsághívő elképzeléseiket. A Végzet Mozgalmában Froom a Szentháromság-tagadókat a “kisebbségi” nézet címkéjével látta el. (lásd: 149. old.) Ezután elkezdte megmagyarázni, hogy miért kerültek bele bizonyos kijelentések a Kérdések a Tantételekről című könyvbe. Froom megjegyezte, hogy az evangelikáloknak adott válaszok közül némelyek célja kifejezetten a korai úttörők állításainak nyilvános megtagadása volt: “a[z úgynevezett] kisebbség által képviselt korai téves elképzeléseket világosan el kellett utasítani. Ezért a kérdéseikre adandó válaszok kijelölt fogalmazóinak olyan nyilvánvaló kijelentéseket kellett előkészíteni, amelyek megtagadják ezeket a személyes, egyéni, [úgynevezett] kisebbségi álláspontokat, hogy aztán ezeket bele lehessen foglalni a készülődő könyvbe, mely később a Hetednapi Adventista Válaszok a Tantételekkel Kapcsolatos Kérdésekre nevet vette fel.” (A Végzet Mozgalma, 483-484. old.) Ezekre a kijelentésekre szükség volt, hogy a korábbi állítások által keltett téves elképzeléseket kitisztázzák. A megtagadás egy része így olvasható:

A Hetednapi Adventisták e nagy igazságokba vetett hite világos és határozott. És úgy érezzük, hogy nem helyes bennünket azonosítani azokkal ill. megbélyegezni azok miatt, akik – főleg alakulási éveinkben – korlátolt és hibás nézeteket hangoztattak erről. Ezen kijelentés tehát semmisnek nyilvánít minden eddigi, ellenünk terjesztett, aduként kezelt “idézetet”. Egyek vagyunk a különböző felekezetekhez tartozó keresztény testvéreinkkel abban, ami az egykor a szenteknek adatott hit legfőbb alapzatát képezi. (Kérdések a Tantételekről, 31-32. old.)

Micsoda szégyen azt állítani, hogy “egyek vagyunk a különböző felekezetekhez tartozó keresztény testvéreinkkel”. Froom és a többiek mondhatják ugyan “kereszténynek” a többieket a csapások kitöltetéséig; Isten azonban “BABILONNAK” nevezi őket, és milyen jogon hívjuk mi “kereszténynek” azt, ami Isten kijelentése szerint “Babilon”?

1971 – A Végzet Mozgalma

Noha már említettük Froom könyvét, A Végzet Mozgalmát, és idéztünk is belőle, még néhány dologra fel szeretnénk hívni a figyelmet. A Végzet Mozgalma nyilvánvaló próbálkozás volt történelmünk átértelmezésére, hogy úgy tűnjék, mintha az Advent mozgalom evangelikál jellegű gyökerekből nőtt volna ki. Teljes erővel támogatta a Szentháromságtant és az 1950-es évek többi megalkuvását is. Ezen kívül Froom vette a bátorságot, és támadást intézett Wieland és Short ellen, amiért fel merték vázolni, hogy az egyház hogyan tért el az 1888-ban kijelentett igazság ösvényéről. A könyv előszava Neal Wilson véntől származik, az akkori Generálkonferenciai alelnöktől, aki egyúttal A Végzet Mozgalmát támogató bizottság elnöke is volt. A könyv bevezetőjét eredetileg Robert Pierson vén írta, az akkori Generálkonferenciai elnök. Azonban a Robert Wieland vénre való negatív visszautalások miatt Pierson visszavonta nyilatkozatát. Helyette id. H. M. S. Richards, a Próféciák Hangja [Voice of Prophecy] munkatársa írta meg a későbbi kiadás bevezetőjét! Különös figyelmet érdemel a könyv megírásának indítéka, és megjelenésének időzítése. Froom elismeri a következőket:

Még 1930 tavaszán Arthur G. Daniells, aki több mint húsz évig elnökölt a Generálkonferencián, azt mondta nekem, hogy hite szerint valamikor később jó lenne, ha belefognék egy, az egész megváltási tervet áttekintő, alapos tanulmányba. …

… Én voltam a régi és a jelenlegi vezetők közötti összekötő kapocs. De, azt mondta, majd csak később kezdjek bele – nem most, még nem.

Daniells vén felismerte a kérdést érintő súlyos problémákat, és szinte prófétikus módon megérezte, hogy milyen nehézségekkel kell majd szembenézni. Tudta, hogy időre van szükség ahhoz, hogy bizonyos teológiai sebek begyógyuljanak, és hogy kialakuljon a kellő hozzáállás mások részleges megváltoztatásához. Lehetségesnek tartotta, hogy egészen addig kell várni, amíg bizonyos egyének működésképtelenné nem válnak [meghalnak!], mielőtt bölcsen elő lehetne hozakodni az eltervezett művel. (A Végzet Mozgalma, 17. old.)

Az 1980-as Hitelvi Nyilatkozat és Utána

Az 1980-as Dallasi Generálkonferencia megadta a laikusoknak az utolsó lehetőséget, hogy “megütközzenek” a hitehagyás omegájával. Az ülés fő célja egy új Hitelvi Nyilatkozat összeállítása volt, ami majd felváltja az 1931-es nyilatkozatot, melyen csupán kisebb helyesbítéseket végeztek eddig. A végtermék egy hivatalosan is megszavazott nyilatkozat volt, ami megerősítette a Szentháromsághívő tanítást. Ez a nyilatkozat azóta oroszlán-állkapcsú hitvallássá nőtte ki magát. Akik nem igazodnak hozzá, azokat kiközösítik!

1984-ben új, Szentháromság-párti keresztségi fogadalmat bocsátottak ki. 1985 új Hetednapi Adventista Gyülekezeti Énekeskönyvet hozott magával, határozott Szentháromsághívő állásponttal, és ezt számos modern fordítású megfelelője követte. 1988-ban A Hetednapi Adventisták Hiszik… könyv felváltotta a Kérdések a Tantételekrőlt. Tovább folytatta a hitehagyás omegáját a Kérdések a Tantételekről állásfoglalásaihoz hasonló módon. 1993-ban jelent meg a Vitás Kérdések című könyv, mely nyilvános kihívást intézett a független prédikátori testületekhez, akik “történelmi Adventistáknak” vallják magukat; ti. hogy térjenek vissza a Szentháromság-tagadó álláspontra.22 Erre nemigen akadt vevő. A következő évben azt látjuk, hogy az egyház elismerte, hogy a korai úttörők ma nem csatlakozhatnának az egyházhoz Szentháromság-tagadó álláspontjuk miatt.23

A Független Prédikátori Testületek Jelenlegi Hozzáállása

Míg az Adventista Egyházon belüli, valamint annak peremére szorult, jó néhány független prédikátori testület manapság elismeri a Kérdések a Tantételekről és más “új rend könyveiben” található hitehagyást a testtélétellel és a mennyei engeszteléssel kapcsolatban, mégis, legtöbbjük nem képes felismerni a probléma sokkal kiterjedtebb méreteit. Sőt, éppen az adventista független prédikátori testületek közül kerülnek ki a Szentháromságtan leghangosabb hirdetői!

Számos csoport már állást foglalt, és elvetette annak gondolatát, hogy Isten vezette volna az advent mozgalmat korai szakaszában; így [ezen csoportok] a pogány-pápai Szentháromság komoly hirdetőivé váltak. J____ O____, az egyik független prédikátori testület vezetője elég hamar ráaggatta az egyik konferenciatagra a “Szemétláda S____” jelzőt, mivel állítólag a szemetesbe hajította a Prófétaság Lelke könyveit. Később azonban éppen O____ Pásztor dobott a szemétbe olyan nyomtatott anyagokat, melyeket az úttörők írtak az Istenségről; sőt, gyülekezetének tagjaitól is begyűjtötte az anyagokat, hogy kidobja azokat! E könyv írásának idejében O____ Pásztor a konferencia közeli támogatójaként munkálkodik.

A Biblia és az úttörők történelmi álláspontját bemutató anyagokra adott válaszként az egyik prédikátori testület egy lenyűgöző levelet küldött vissza, tele úgynevezett tényekkel:

Kedves D____:

Köszönöm, hogy írt. D____ jelenleg egy jelentős evangelizációs hadjáraton van Michiganben, ezért most én kezelem postájának nagy részét. Nem akarom megbántani, de szeretném felhívni figyelmét néhány fontos dologra:

1. Úttörőink nagy része tévedésben volt nem egy Bibliai tanítást illetőleg. Nem alapozhatjuk tanainkat arra, hogy a különböző úttörők mit hittek, hanem inkább arra, hogy az egyház mi mellett döntött.

2. A Prófétaság Lelke világos abban, hogy:
a. A világosság sohasem csupán némelyeknek adatik (CW 45).
b. A kapott világosság nem mond ellent a közösség megalapozott hitének (EW 45).
c. Az új világosságot a testvérek elé kell tárni, és ha nem látnak benne világosságot, akkor el kell vetni (CW 47).

Ahogyan Froom is, és sokan mások, ez a prédikátori testület is “tévedésnek” minősítette az első ötven évet. Noha egyetértünk abban, hogy nem szabad bármiféle tant elfogadnunk csak azért, mert az úttörők is hittek benne, úgy véljük, hogy az sem tesz egy bizonyos tant igazsággá, ha az “egyház” igazságnak ismeri el azt! A Prófétaság Lelke utalások kiválóak. Milyen kár, hogy az egyház nem fogadta meg ezeket a tanácsokat, amikor bevezették a Szentháromságtant!

a.) Az Istenről és az Ő Fiáról szóló csodálatos igazság nem csupán néhány ember számára jelentetett meg! Minden úttörő megértette és elhitte azt. Éppen a Szentháromságtan volt az, ami néhány kulcsember fáradozásának köszönhetően jött be az egyházba. b.) A Szentháromságtan volt az, ami ellentétes volt a “közösség megalapozott hitével”. c.) Az új világosságot nem egyszerűen a testvérek elé kellett tárni, hanem a “tapasztalt testvérek” elé. (Tanácsok Íróknak és Szerkesztőknek, 47. old.) A “tapasztalt testvérek” pedig, különösen azok, akikre Ellen White utalt, azok voltak, akik átélték az 1844-es tapasztalatokat. Ők mindnyájan elutasították a Szentháromságtant, és nem láttak benne világosságot.

Hogy kikerüljék a Szentháromságtan és a pápaság kapcsolatát, egyes független prédikátori testületek a másik végletbe mentek, és triteisták lettek, azaz három-isten hívők. Kellogghoz és Froomhoz hasonlóan ők is készek a Bizonyságtételekből idézni álláspontjuk “bizonyítására”.

Bár ezen írás idejére néhány nagyobb prédikátori testület vezetője már elvetette az omegát, nem kellene lélegzetvisszafojtva várnunk a saját döntésünkkel, hogy vajon a többiek mit lépnek. Világosan meg lett mondva nekünk:

Az utolsó komoly munkában csak kevés nagy ember fog részt venni. … Isten olyan munkát fog végezni napjainkban, amit csak kevesen értékelnek. Ő fogja felemelni és felmagasztalni közöttünk azokat, akiket inkább az Ő Lelkének kenete tanít, semmint tudományos intézmények külsődleges képzése. Ezek az intézmények nem lebecsmérlendőek vagy elítélendőek; ezeket Isten rendelte, noha csak külsődleges képesítést adhatnak. Isten ki fogja nyilatkoztatni, hogy Ő nem függ tanult, öntelt halandóktól.

Az igazság és kegyesség védelmében állni, amikor a többség elhagy minket, az Úr csatáit vívni, amikor a bajnokok fogytán vannak – ez lesz a mi próbánk. (Bizonyságtételek a Gyülekezeteknek, 5. kötet, 80, 82, 137. old.)

Isten oly módon fog munkálkodni, hogy az embernek semmilyen dicsőség nem fog jutni! Jelenések 14:7 üzenete, hogy egyedül Istennek adjatok dicsőséget, be fog teljesedni, “nem erővel, nem hatalommal”, hanem az Isten Lelke által, és így minden dicsőség az Övé lesz. Hogyan viszonyuljunk ehhez a hitehagyáshoz? “Felekezeti hitünk eredeti alapelveihez kell ragaszkodnunk, és határozottan kell a megnövekedett hit felé haladni. Végig meg kell őriznünk a hitet, amelyet Isten Szent Lelke alapozott meg tapasztalatunk korai eseményeitől kezdve egészen korunkig.” (B sorozat, 7. szám, 52. old.)

Nem sokkal azelőtt, hogy elküldtem az ellenség hitünk alapzatát aláásó munkájára figyelmeztető bizonyságtételeket, olvastam egy hajóról, amely a ködben belefutott egy jéghegybe. Éjszakák teltek el úgy, hogy alig aludtam. Olyan lehettem, mint egy rakománytól meghajlott szekér. Egy éjszaka világos jelenet tárult elém. Sűrű ködben egy hajó úszott a vízen. Az őr hirtelen felkiáltott: “Egy jéghegy van éppen előttünk!” Láttam a hajó előtt tornyosuló hatalmas jéghegyet. Ekkor egy parancsoló szózatot hallottam: “Ütközz meg vele!” Nem lehetett egy pillanatig sem tétovázni. Elérkezett az azonnali cselekvés ideje. A gépész teljes gőzre kapcsolt, és a kormánynál lévő férfi egyenesen a jéghegynek vezérelte a hajót. Nagy robajjal ütközött a jégbe. Ijesztő rázkódás következett, majd a jéghegy sok-sok darabra esett szét, és viharként záporzott a fedélzetre. Az utasokat vadul megrázta az összeütközés ereje, de egyetlen élet sem veszett oda. A hajó megsérült, de nem megjavíthatatlanul. Visszapattant az ütközéstől, és orrától a faráig rázkódott, mint egy élőlény. Azután továbbhaladt útján.

Azonnal tudtam a képek jelentését. Megkaptam a parancsot. Hallottam a szavakat, mint Kapitányunk hangját: “Ütközz meg vele!” Tudtam, mi a feladatom, és hogy egy pillanatot sem veszíthetek. A határozott tettek ideje elérkezett. Haladéktalanul engedelmeskednem kell a parancsnak: “Ütközz meg vele!” (B sorozat, 2. szám, 55-56. old.)

Kedves barátom, a jéghegy röviddel az “alfa” hitehagyás után felbukkant. Az omegával való szembeszállás “ijesztő rázkódást” fog eredményezni, és “vadul megráz” majd minket “az összeütközés ereje”. Az igazi hajó “megsérült, de nem megjavíthatatlanul”. Engedelmeskedjünk hitünk Kapitányának, és “Ütközzünk meg vele!”

Amint azt láttuk tanulmányunkból, Isten ismerete örökkévaló jelentőséggel bír. Dániel próféta azt mondja nekünk, hogy “az Istenét ismerő nép felbátorodik és cselekszik”. (Dn 11:31) Most van itt az ideje annak, hogy úgy ismerjük Istent, és olyan erősek legyünk, mint eddig soha. “Ne félj te kicsiny nyáj; mert tetszett a ti Atyátoknak, hogy néktek adja az országot. (Lk 12:32)

 


 

Lábjegyzetek

1. Ezek az elméletek olyan mélyen bele voltak szőve a könyvbe, hogy W. W. Prescott ezt írta róla: “Szinte teljesen lehetetlen úgy kivenni ezeket a gondolatokat a könyvből, hogy az orvosi igazságok legalapvetőbb állításain kívül más is maradjon benne.” (Levél J. H. Kellogghoz, 1903. október 25.) Lásd még M. C. Wilcox, Az Idők Jelei 1903. december 30-as számában, a 11. oldalon megjelent könyvkritikáját.

2. Lásd Julius Gilbert White: A Hitehagyás Alfája és Omegájában

3. Lásd: 201, 202. old.

4. Kellogg ezt írta W. W. Prescottnak: “Te, Daniells vén, és mások is határozott megkülönböztetésről beszéltetek, de számomra nem volt tiszta, hogy mit értettetek alatta, azonban ez a White Testvérnőtől származó idézet most világossá tette előttem. Ez a különbség: Amikor azt mondjuk, hogy Isten ott van a fában, akkor az “Isten” szót úgy értjük, hogy az Istenség van ott a fában, azaz az Atya Isten, a Fiú Isten, valamint a Szentlélek, míg a helyes értelmezés – annak érdekében, hogy egészséges elképzelés maradjon elménkben – az, hogy az Atya Isten a mennyei trónon ül, és a Fiú Isten is ott található, míg Isten élete, avagy Lelke, jelenléte az a mindent átjáró erő, amely véghezviszi Isten akaratát a viágegyetemben.” (1903. október 25-én kelt levél)

5. “Ez a tény határozottan ellentmond annak a hamis állításnak, miszerint Ellen White (a “Jézus Életében”) helyesbíteni akarta volna az Adventista Úttörők uralkodó Szentháromság-tagadó álláspontját.” (Fred Allaback: Holland 95, 34. old.)

6. A “hitünkön kívüli emberek” közé tartoztak: “Murry, Simpson, Gordon, Holden, Meyer, McNeil, Moody, Waugh, McConkey, Scroggie, Howden, Smith, McKensie, McIntosh, Brooks, Dixon, Kyle, Morgan, Needham, Pierson, Seiss, Thomas, West, és sokan mások” (u.o., 320. old.)

7. A Keswicki Konferenciák Pünkösdista csoportosulások voltak!

8. Ifjúsági Útmutató, 1898. július 7. – lásd még az Isten Fiai és Leányai 58. oldalán

9. “Egyszerre írok nektek, testvérek, mert csak ti maradtatok meg az eredetileg tizenhárom fős bizottság tagjai közül,akiket 1941-ben egy egységes Keresztségi Fogadalom, Eskü és Bizonyítvány megfogalmazásának feladatával bíztak meg. Branson vén volt az elnök, én pedig a titkár, McElhaney vén, (J. F.) Wright, Ruhling, és (A. B.) Russel már mind elhunytak. … A bizottság feladata ugyebár az volt, hogy fogalmazzon meg egy egységes Keresztségi Fogadalmat és Esküt, amely az Évkönyvben és a Kézikönyvben található, 1931-es “Hitalapelvek” nyilatkozaton alapult. Az is célkitűzés volt, hogy így jobban ki legyen hangsúlyozva az Istenség Első, Második, és Harmadik Személye.” (L. E. Froom levele R. A. Anderson, J. L. Shulder, D. E. Rebok, A. W. Peterson, W. G. Turner, és J. E. Weaver testvérekhez, 1966. november 22.)

10. További részletekhez lásd: Az Istenség Története a Hetednapi Adventista Egyházban, 7, 8. old.

11. Lásd: Johnsson idézve, és a 23. lábjegyzet

12. A Vigasztaló Eljövetele, Kérdések a Tantételekről, Egyedül Hit Által, A Végzet Mozgalma, A Hetednapi Adventisták Hiszik…, stb.

13. Az “alapvető Keresztény igazságok” alatt Froom az új teológiát értette, ami a Szentháromságot, a bűneset előtti testben való megtestesülést, és a kereszten elvégzett teljes és végső engesztelést tanította.

14. Lásd a Prescott jellemének védelmében, D. E. Robinson vén által, 1940. április 25-én J. S. Washburnhöz írt levelet

15. Lásd: Hetednapi Adventista Enciklopédia, 810, 811. old.

16. Lásd: Bizonyságtételek a Prédikátoroknak, 409. old.

17. Lásd: Könyvevangélista Szolgálat, 123, 124. old.

18. “Vajon kell-e tovább terjeszteni egy mérvadó könyvben azt az állítást, hogy a Fiú nem egyképpen örökkévaló és egyenlő az Atyával?” (W. W. Prescott – 1919-es Biblia-Konferenciai anyagok az 1919. június 2.-ai délutáni ülésről)

19. Lásd: A Végzet Mozgalma, 160. old., Továbbá 1949-ben a Review & Herald megkérte Prof. D. E. Rebokot hogy írja át a Házi Bibliaolvasó Kalauzt. Ő sikeresen eltűntette a korábbi kiadások 174. oldalán található tanítást, miszerint Jézus a bűnre hajló emberi természetet vette magára. Froom ezt mondta ezzel kapcsolatban: “Így a pontatlan megfogalmazás kitöröltetett, és minden későbbi kiadásból kimaradt. Egy újabb hibát sikerült kiküszöbölni az 1940-es átdolgozások által, már ami az általánosan elfogadott és egyébként hasznos könyveinket illeti.” (A Végzet Mozgalma, 428. old.)

20. Lásd: Egy Figyelmeztetés és Annak Fogadtatása

21. Froom A Vigasztaló Eljövetelének szerzője volt, Anderson az 1941-es Keresztségi Esküt megfogalmazó, Read pedig a Dániel és Jelenéseket átdolgozó bizottságnak volt tagja.

22. Lásd: Vitás Kérdések, 39. old.

23. Lásd: Ministry, 1994. október, 4. old., idézve a 103. oldalon is