19. „A szerint az út szerint, melyet eretnekségnek mondanak”

Öt nappal azután, hogy Pált elküldték Félixhez Cézáreába, a zsidó prókátor, Tertullus azonnal bevádolta őt, mint aki „hasonlást támaszt a föld kerekségén levő valamennyi zsidó közt, és a nazarénusok felekezetének feje.” (ApCsel 24:5) Mind itt, mind a 14. versben a felekezetnek fordított szó a görög eredetiben: αιρεσις (hereszisz). Tertullus azzal vádolta Pált, hogy egy „szekta” tagja, és az apostol tanításait eretnekségnek ítélte! Pál azonban így válaszolt Tertullus vádjaira: „Erről pedig vallást teszek néked, hogy én a szerint az út szerint, melyet eretnekségnek mondanak, úgy szolgálok az én atyáim Istenének, mint a ki hiszek mindazokban, a mik a törvényben és a prófétákban meg vannak írva.” (ApCsel 24:14, pontosított fordítás szerint) Pál kijelentette, hogy bármilyen nevet is aggassanak rá az emberek az ő hitére, ő úgy imádja atyáinak Istenét, hogy az összhangban van a törvénnyel és a prófétákkal. Mit tanított Pál, amit „eretnekségnek” hívtak? Lukács feljegyezte, hogy Pál megtérése után mit is kezdett prédikálni: „És azonnal prédikálá a zsinagógákban a Krisztust, hogy ő az Isten Fia.” (ApCsel 9:20) Ez lett Pál üzenetének központi témája:

Mert nem végeztem, hogy egyébről tudjak ti köztetek, mint a Jézus Krisztusról, még pedig mint megfeszítettről. (1Kor 2:2)

Az ő Fia felől, a ki Dávid magvából lett test szerint, a ki megbizonyíttatott hatalmasan Isten Fiának a szentség Lelke szerint, a halálból való feltámadás által, a mi Urunk Jézus Krisztus felől. (Róm 1:3, 4)

Az Isten pedig a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt. Minekutána azért most megigazultunk az ő vére által, sokkal inkább megtartatunk a harag ellen ő általa. Mert ha, mikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel az ő Fiának halála által, sokkal inkább megtartatunk az ő élete által minekutána megbékéltünk vele. (Róm 5:8-10)

Mert azt adtam előtökbe főképen, a mit én is úgy vettem, hogy a Krisztus meghalt a mi bűneinkért az írások szerint. (1Kor 15:3)

Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; a mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem. (Gal 2:20)

Pál felismerte, hogy az ószövetségi próféciák mind Jézusra mutatnak, mint aki az Élő Isten Fia, aki Önmagát megüresítve eljött erre a lázadó bolygóra, hogy meghaljon a bűnökért, melyet az Ő teremtményei követtek el az isteni törvény áthágásával. Pál napjaiban azért bukott el a júdaizmus, mert Istent nem úgy akarta tisztelni, amint az „a törvényben és a prófétákban meg van írva.” A legtöbb zsidó vagy figyelmen kívül hagyta, vagy félreértelmezte a Messiással kapcsolatos kinyilatkoztatásokat. Pál megértette, hogy a júdaizmus azon áll vagy bukik, milyen felfogást ápol Istenről és az Ő Krisztusáról. Az újonnan kibontakozó „nazarénusok felekezete” felismerte Jézusban a Krisztust, az Élő Isten valóságos Fiát, aki azért jött, hogy meghaljon az emberiség bűneiért. E hatalmas világosság visszautasítása egyenértékű magának a menny Istenének és az Ő megváltásának visszautasításával. Még ha „eretnekségnek” ítélték is sokan az igazi evangéliumi hitet, és ha szektának bélyegezték is őket, a korai keresztények bátran hirdették az Istenben és Jézus Krisztusban, mint Isten Fiában való hitet. A kereszténység végső győzelme és a júdaizmus bukása az Istenről alkotott felfogáson múlott.

A korai keresztények tudták, hogy Isten vezeti mozgalmukat, és akárhogy is hívták őket a zsidók vagy a pogányok, Krisztus iránti szeretetük arra késztette őket, hogy bizonyságot tegyenek az igazságról, nem törődve azzal, hogy ez üldöztetést és sok esetben mártírhalált vonhat maga után!

A korai advent mozgalom sok tekintetben párhuzamba állítható a korai keresztény egyházzal. Az Istennel, az ember természetével, a szombattal és Isten törvényével, stb. kapcsolatos bibliai igazságok helyreállítása ellenségeskedést váltott ki a világ és a bukott egyházak részéről. Az advent nép iránti gyűlöletük megbélyegzésben és üldözésekben nyilvánult meg. A történelem részletesen feljegyzi, milyen próbákon kellett keresztülmennie az advent népnek. De hitüket nem lehetett megingatni, mivel szilárdan hitték, hogy Isten indította el a mozgalmat a próféciák betöltése végett, és hogy Ő lépésről lépésre vezette őket. Ezt a meggyőződést tovább erősítette az emberekben a prófétaság lelkének adománya.

Ellen White többször is megerősítette, hogy Isten szólította el az advent mozgalmat, és hogy Ő isteni módon irányította a mozgalom úttörői által hirdetett tanok kifejlődését. A következő kijelentések világosan bizonyítják álláspontját.

Az 1844-es idő elmúlta után nyert igazságok ma ugyanolyan bizonyosak és változhatatlanok, mint amikor az Úr nekünk adta azokat, feleletül őszinte imáinkra. Az Úrtól nyert látomásaim olyan meggyőzőek, hogy biztosak lehetünk abban, hogy amit elfogadtunk, az az igazság. Erről a Szent Lélek tett bizonyságot. Az Istentől jövő világosság drága fénysugarai alapozták meg a mai napig is megőrzött hitünk fő pontjait. (Kéziratok, 1. köt., 53. old. – 50. levél, 1906, – kiemelés hozzáadva)

Bizton állíthatjuk: a Szent Lélek munkálkodása által elnyert igazság nem hazugság. Az elmúlt fél évszázad bizonyítékai a Szent Lélek erejének pecsétjét hordják magukon. (Paulson gyűjtemény: Ellen G. White leveleiből, 257. old., 1905. június 23.-i levél G. I. Butlerhez)

Mindvégig meg kell tartanunk a hitet, amelyet Isten Szent Lelke alapozott meg munkálkodásunk korai szakaszától fogva jelen korunkig. (Tekints fölfelé, 352. old., 1905. december 4.)

A bizonyítékok alapján világos, hogy White testvérnő azt tanította, Isten közvetlen segítséget adott az úttörőknek hitünk fő pontjainak helyes megértéséhez. „Hitünk fő pontjai, ahogyan ma valljuk őket, szilárd alapokon nyugszanak. Lépésről lépésre világosan fektettük le azokat, és a testvérek egységre jutottak.” (Kéziratok, 3. köt., 413. old. – 135. kézirat, 1903) Ezt is mondta:

Hiszem és vallom, hogy szilárdan kell állnunk a hitben, az igazság világosságában, melyet munkálkodásunk korai szakaszában kaptunk. Abban az időben [az 1844-es csalódás után] tévelygést tévelygés követett; prédikátorok és orvosok próbálták ránk erőltetni újkeletű tanaikat. Mi azonban buzgó imádság mellett kutattuk a Szentírást, és a Szent Lélek elménkbe véste az igazságot. Néha egész éjszakákat szenteltünk a Szentírás kutatására, és komolyan könyörögtünk Isten vezetéséért. Odaszánt életű férfiak és nők gyűltek egybe ezzel a céllal. Isten ereje ilyenkor megnyugodott rajtam, és képessé váltam arra, hogy világosan elválasszam az igazat a hamistól. (Kéziratok, 8. köt., 319. old. – 50. levél, 1906)

Lényeges következtetések

Ha az úttörők tanítása eretnekség volt, amint azt manapság némelyek állítják, akkor vagy Ellen White volt hazug, vagy őt csapták be, de nagyon, mivel teljes bátorsággal állította, hogy ha hamis tanítások kerültek elő, azokat elvetették. Ahogy Butler vénhez írt levelében már az imént is megjegyeztük, 1905-ben azt a kijelentést tette, hogy azok az igazságok, amelyeket „az elmúlt fél évszázad” alatt képviseltek, a „Lélek erejének pecsétjét hordják magukon.” Az Istenről szóló tanítással kapcsolatban teljes biztonsággal kimondhatjuk, hogy az adventista úttörők mindnyájan Szentháromság-tagadók voltak.

Ha valaki elhiszi, hogy a Szentháromság tana igaz, akkor logikusan arra a következtetésre kell jutnia, hogy nem egyszerűen Ellen White volt vagy csaló vagy becsapott, hanem hogy Isten sem vezethette az advent mozgalmat, mert ha a Szentháromság igaz, akkor a korai advent mozgalom Sátán elvetemült hazugságait hirdette az Istenséggel kapcsolatban!

Rendkívül fontos megértenünk, hogy az adventista úttörők nem tévedtek abban, hogy a Szentháromság tanát igeellenesnek nyilvánították. Ha pedig helyesen ítélték meg a Szentháromság igeellenességét, akkor a második angyali üzenet hirdetésében is igazuk volt, ti. hogy a Szentháromságot valló Babilon elesett. Mivel a Szentháromság Babilon központi tanítása, amin minden más tanítása is alapszik (Lásd: Egy mai katolikus kézikönyve, 16. old.), az advent mozgalomnak szükségszerűen ellent kellett mondania e részegítő, hamis tanításnak. Az a tény, hogy jelen korunk adventizmusa elfogadta a fenevad alappillérét, bizonyítéka annak, hogy eltért mind küldetésétől, mind üzenetétől!

A hármas angyali üzenetre vonatkozó következtetések

1. Az első angyal üzenete tartalmazza az „örökkévaló evangéliumot.” Az Istenről és Krisztusról szóló hamis elméletek nem lehetnek részei az „örökkévaló evangéliumnak.” Ha a Szentháromság igaz, akkor az adventista úttörők valami olyasmit hirdettek, amit Pál „más evangéliumnak” nevez (Gal 1:6), ekkor viszont ki van zárva, hogy ők képezték volna a maradékot. A maradéknak az „örökkévaló evangéliumot” kell hirdetnie, nem pedig egy „más evangéliumot.”

Az első angyal üzenete arra szólít fel, hogy „féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget.” Hogyan féljük az Istent, és hogyan adjunk Neki dicsőséget, ha nem is igazán tudjuk, kicsoda Ő?

Az első angyal üzenete arra is felszólít, hogy „imádjátok azt, a ki teremtett.” Hogyan lehetséges ez, ha olyan istent vagy isteneket imádunk, amik nem is léteznek?

2. A második angyal üzenete kijelenti, hogy „leomlott Babilon.” Amint azt már korábban felvetettük, ha az úttörőknek helyes képük volt Istenről, akkor igazuk volt abban, hogy bukottnak nyilvánították a katolicizmust és a hitehagyó protestantizmust. Ellenkező esetben azonban éppen ők munkálkodtak Isten ellen. A hetednapi adventizmus létjogosultsága az Istenről szóló igazságon áll vagy bukik.

3. A harmadik angyal üzenete egy figyelmeztetéssel kezdődik, mely mindazok ellen szól, akik imádják „a fenevadat és annak képét.” Ez az imádat elkerülhetetlen, ha a katolicizmus és a hitehagyó protestantizmus fő tanítása előtt behódolunk.

A harmadik angyal üzenete azt mondja, hogy a szentek „megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét.” Ha egy hamis istent imádunk, azzal nemcsak az első parancsolatot szegjük meg, hanem Jakab 2:10 szerint az egész tízparancsolatot is. Ezen kívül, hogyan vallhatja a maradék magáénak Jézus hitét, ha helytelenül gondolkodik Róla. Ismét arra jutunk, hogy az adventizmus létjogosultsága az Istenről szóló igazságon áll vagy bukik.

Annak érdekében, hogy a világ szemében elfogadásra találjanak, és kiemelkedjenek a szekták sorából, az elmúlt évszázadban az adventista vezetők jelentős mértékben eltorzították „a hitet, a mely egyszer a szenteknek adatott.” (Júd 3) A testtélétellel és a mennyei engeszteléssel kapcsolatos engedmények, melyek az 1950-es években valósultak meg a Barnhouse és Martin-féle evangelikál találkozókon, soha nem jöhettek volna létre, ha a testvérek még korábban el nem fogadták volna a Szentháromság tanát. Az evangelikálok Szentháromsággal kapcsolatos, testvéreinkhez címzett kérdéseiről ezt írta Roy Allan Anderson, aki maga is részese volt az evangelikál-adventista párbeszédnek: „Az Istenségről és a Szentháromságról adott válaszunk kulcsfontosságú volt, mivel néhány könyvben azt olvasták, hogy az adventistákat az ariánusok közé sorolták; …” (Adventist Review, 1983. szeptember 8.)

Az 1955-1956-os adventista-evangelikál konferenciákon Walter Martin „legalább tizenkét lábnyi adventista kiadványt állított [LeRoy] Froom elé átvizsgálásra,” melyek dokumentálták azt a tényt, hogy az adventista úttörők, Ellen White-ot is beleértve, nem hittek a Szentháromságban. (Kazettára vett beszélgetés Walter Martinnal, Loma Linda, 1989. január 26.) Miután átvizsgálta az anyagokat, Martin elbeszélése szerint Froom azt állította, hogy „Ezek nem egyeznek az ortodox adventista teológiával, így elvetjük őket.” (u.o.) Napjainkra az „ortodox adventista teológia” olyan radikális változásokon ment keresztül az adventista úttörők hitéhez képest, hogy George Knight, az Andrews Egyetem történelemprofesszora nyugodtan kijelenthette:

A hetednapi adventizmus alapítóinak nagy része ma nem csatlakozhatna egyházunkhoz, ha el kellene fogadniuk a felekezeti Hitelveket.

Még pontosabban, a legtöbben nem értenének egyet a második hitponttal, amely a Szentháromság tanát tárgyalja. Joseph Bates számára a Szentháromság egy igeellenes tan volt, James White számára egy „ősrégi Szentháromság-hívő képtelenség,” M. E. Cornell számára pedig ez a nagy hitehagyás gyümölcse, hasonlóan a vasárnapünneplés és a lélek halhatatlanságának hamis tanához. (Ministry, 1993. október, 10. old.)

A korai úttörőket, köztük James White-ot, Joseph Bates-et és másokat is azzal vádoltak, hogy „szektások.” Uriah Smith a következőket válaszolta D. M. Canright támadásaira:

Szinte az összes felekezet mohón próbálja kiadványaiban is kimutatni, mennyire ellenszenvesek számukra az adventisták, és e célból olykor feltálalnak ilyen-olyan csemegéket, azt gondolván, hogy ezzel most jól megmondják nekik. Egyik-másik cikket le is másolják és elküldik Európába, ahol aztán különböző nyelvekre lefordítva ott is kiadják. A teológia nagytiszteletű doktorai pedig vidáman megveregetik saját vállukat, hogy végre találtak valamit, amivel meggátolhatják e tévelygő szekta továbbterjedését. (Válaszok Canright vén hetednapi adventisták elleni támadásaira, 10. old.)

A bizonyítékok alapján valószínű, hogy ma is egy „tévelygő szekta” tagjainak neveznék őket. Ennek ellenére ezek az úttörők elég bátrak voltak ahhoz, hogy szembenézzenek a világ megvetésével, mivel szent bátorságot kaptak arra, hogy bizonyságot tegyenek Krisztusról és az igazságról. Hittek abban, amit Pál tanított:

Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, a kik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje. Mert meg van írva: Elvesztem a bölcseknek bölcseségét és az értelmeseknek értelmét elvetem.

Hol a bölcs? hol az írástudó? hol e világnak vitázója? Nemde nem bolondsággá tette-é Isten e világnak bölcseségét? Mert minekutána az Isten bölcseségében nem ismerte meg a világ a bölcseség által az Istent, tetszék az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket. Mert egyfelől a zsidók jelt kívánnak, másfelől a görögök bölcseséget keresnek. Mi pedig Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet, a zsidóknak ugyan botránkozást, a görögöknek pedig bolondságot; ámde magoknak a hivatalosoknak, úgy zsidóknak, mint görögöknek Krisztust, Istennek hatalmát és Istennek bölcseségét. Mert az Isten bolondsága bölcsebb az embereknél, és az Isten erőtelensége erősebb az embereknél.

Mert tekintsétek csak a ti hivatástokat, atyámfiai, hogy nem sokan hívattak bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasak, nem sokan nemesek; hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket; és a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse: hogy ne dicsekedjék ő előtte egy test sem. Tőle vagytok pedig ti a Krisztus Jézusban, ki bölcseségül lőn nékünk Istentől, és igazságul, szentségül és váltságul: hogy, a mint meg van írva: A ki dicsekedik, az Úrban dicsekedjék. (1Kor 1:18-31)

Pál ezt mondta Félixnek: „Én a szerint az út szerint, melyet eretnekségnek mondanak, úgy szolgálok az én atyáim Istenének.” (ApCsel 24:14, pontosított fordítás szerint) Babilon eretnekségnek bélyegezte azt az utat, amelyet az adventista úttörők követtek. 1844 óta Babilon csak torzult erkölcsileg, nem kellene tehát csodálkoznunk, hogy ma is eretnekségnek mondja az igazságot.

Hitbéli folytatólagosság

1947. június 2-án A. W. Spalding írt egy kétoldalas levelet H. Camden Laceyhez. A levél így kezdődött:

Ismét kitárnád-e vajon segítő karjaidat felém? Washingtonban vagyok, és éppen az utolsó simításokat végzem A hetednapi adventisták története című könyvem első kötetének kéziratán. Azonban szembe találtam magam két-három súlyos kérdéssel.

Az egyik a Szentháromság-hívő ill. Szentháromság-tagadó tanaink történelmével kapcsolatos. Arra jutottam, hogy kezdetben néhány vezetőnk ellenezte a Szentháromság-tant, legalábbis néhány Szentháromság-hívő állítása szerint. (A. W. Spalding levele H. Camden Laceyhez, 1947. június 2.)

Néhány, a témával kapcsolatos megfigyelés után Spalding így folytatta:

A témával kapcsolatos bármilyen felvilágosítást boldogan vennék tőled. D. E. Robinson azt mondta, hogy tudomása szerint te voltál az első, aki Ausztráliában a Szentháromság világos tanát hirdetted. Bizonyára olyan voltál, mint Jásobeám, Hakhmoni fia, de gondolom, a harmincak maradék huszonkilence is melletted állt [utalás 1Krón 11:11-re – a ford.]. Számomra azonban kissé homályosnak tűnik történelmünknek ez a szakasza, és ebben szeretnék most világosan látni. Őseink mind vétkeztek? Ha igen, megbánták? Hogyan igazoljuk a generációk közötti hitbéli egységet, ha úttörőink ariánusok, mi pedig Athanasius-pártiak vagyunk? (u.o.)

Lacey egy háromoldalas, 1947. június 5-én kelt levélben válaszolt. Válaszának egy részlete így olvasható:

Most tehát megpróbálok választ adni a 2. leveledben felvetett kérdésekre.

Bizton állíthatom, hogy népünk Szentháromság-tagadó volt, amikor mi (a Lacey család) 1888-ban elfogadtuk az „Igazságot.” Akkoriban mindenesetre annak tűnt számunkra.

Nos, a kérdéseidre visszatérve: „Őseink mind vétkeztek?” Ami azt illeti, a „vétkeztek” talán túl erős kifejezés. De kétségkívül „mindnyájukról” elmondható, hogy nem gondolkoztak megfelelően sem a „Fiú Örökkévalóságáról” (és ezzel együtt lényegében Istenségéről sem), sem a „Szent Szellem személyiségéről.” (És miért is ne beszéljünk Róla inkább ezzel a szóhasználattal, ahogy teszi azt a hivatalos fordításunk is [az angol AKJV – a ford.], és White Tn Korai írásai, mielőtt férje és a többi úttörő befolyása alá került volna?)

„Ha igen, megbánták?” Észrevehető módon nem, attól tartok. Néhány úttörő hozzáállása az 1888-as „Hit általi megigazulás” üzenetéhez jól mutatja, hogyan reagáltak bármilyen hozzájuk érkező „új világosságra.” Mindemellett Isten csodálatosan használta őket üzenetünk alapzatának lefektetésében.

„Hogyan igazoljuk a generációk közötti hitbéli egységet, ha úttörőink ariánusok, mi pedig Athanasius-pártiak vagyunk?” Mostanra a válasz, azt hiszem, nyilvánvaló – számodra és mindnyájunk számára is; tehát: ne is feszegessük tovább! (Camden H. Lacey levele A. W. Spaldinghoz, 1947. június 5.)

Lacey legutolsó kijelentését érdemes alaposan átgondolni. A hitbéli folytatólagosság alapja az igazságban való egység. Csak kevesen kérdőjelezik meg az Istenről szóló tanítás helyes értelmezésének fontosságát, bármelyik (akár Szentháromság-hívő, akár azt tagadó) oldalról legyen is szó. Szentháromság-hívőként Lacey világosan kijelenti, hogy nem vállalhatja fel a hitbéli egységet közte és az úttörők között. Azonban a hitbéli folytatólagosság alapja az igazság. Mi is ugyanúgy leszűrhetjük a következtetéseket, amilyen világosan Lacey is látta azokat. Ha tehát nincsen hitbéli folytatólagosság a mozgalom úttörői és napjaink [egyháza] között, akkor el kell ismerjük, hogy vagy az úttörők tévedtek, vagy mi. Ha ők tévedtek ebben az alapvető kérdésben, akkor hogyan állíthatjuk azt, hogy Isten indította el ezt a mozgalmat? Nem csoda, hogy Lacey ezt mondta: „ne is feszegessük tovább!” Azonban ennek nem kell így lennie. Nem kell elvetnünk azokat a tanításokat, amelyek az igazságban gyökereznek! Amit tennünk kell: elfelejteni, hogy a világnak akarjunk inkább tetszeni, mint az Istennek.

Amikor Walter Martin és Dr. Donald Barnhouse találkozott R. A. Andersonnal és LeRoy Froommal, az első dolog, amiről meg akartak győződni, az volt, hogy az adventisták vajon hisznek-e a Szentháromság-tanban, vagy nem.1 Bár ezek az evangelikálok gyűlölték a szombatot, nem értettek egyet a lélek halandóságával, és gúnyt űztek a szentély tanából, mindaddig elfogadták az adventistákat, amíg ők is elfogadták a Szentháromság tanát.2 Bár történt néhány megalkuvás a testtélétel és az engesztelés kapcsán, ezekre az engedményekre soha nem is kerülhetett volna sor, ha a Szentháromság tanát nem fogadták volna el még korábban.

 


 

Lábjegyzetek

1. Lásd: Adventist Review, 1984. szeptember 8.; továbbá a Walter Martinnal készült kazettára vett beszélgetés, Loma Linda, 1989. január 26.

2. Barnhouse ezt mondta: „Gyűlölöm a szombatot, mint vallásos nyugalomnapot. Gyűlölöm, mert Krisztus is gyűlöli.” (Kazettára rögzített telefonbeszélgetés Barnhouse és A. L. Hudson között, 1958. május 16. – megjelent Az 1955-1956-os hetednapi adventista – evangelikál konferenciák anyagában.) Martin ezt írta a holtak állapotával kapcsolatban: „Ami jelen írót illeti, noha határozottan elveti e tant [„Lélek-alvás”], ez nem képez falat közöttünk, mint testvérek között, …” (Eternity, 1957. január) Barnhouse így nyilatkozott a vizsgálati ítéletről: „Az én meglátásom szerint ez nem több egy emberi, presztízsmentő kigondolásnál! … Mi személy szerint úgy véljük, hogy az Írásokban még csak véletlenül sem találni olyan verset, ami e furcsa ötlet alapjául szolgálhatna, továbbá úgy hisszük, hogy minden kísérlet, ami annak megalapozására irányul, elfuserált, sekélyes és haszontalan!” (Eternity, 1956. szeptember – a kiemelés eredeti)