Az ember Isten képmására lett teremtve.

„És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra;… Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt.” (I.Móz.1:26,27 vö. I.Móz.9:6; I.Kor.9:7).

Mindazok, akik tagadják Isten személyiségét, azt mondják, hogy a „képmás” itt nem testi alakot jelent, hanem erkölcsi képmást – és ezt teszik az ember természetes halhatatlanságáról szóló tanításuk sarokkövévé. Így érvelnek:

Először is, az ember Isten erkölcsi képmására lett megteremtve. Másodszor, Isten halhatatlan. Harmadszor ebből következik, hogy minden ember halhatatlan. De ez a fajta érvelés azt is be tudja bizonyítani, hogy az ember mindenható, mindentudó, és mindenütt jelenlévő; és így a halandó embert isteni tulajdonságokkal ruházza fel. Tegyünk csak egy próbát:

Először is, az ember Isten erkölcsi képmására lett megteremtve. Másodszor, Isten mindenható, mindentudó és mindenütt jelenlévő. Harmadszor ebből következik, hogy az emberi is mindenható, mindentudó és mindenütt jelenlévő. Ha tehát valami túl sokat bizonyít, akkor valójában semmit sem bizonyít, így az az álláspont, hogy az Isten képmása pusztán az erkölcsi képmását jelentené, tarthatatlan.

Arra vonatkozó bizonyítékként, hogy Isten személy, elég elolvasnunk, mit mondott Ő maga Mózesnek:

„És monda az Úr: Ímé van hely én nálam; állj a kősziklára. És mikor átmegy előtted az én dicsőségem, a kőszikla hasadékába állatlak téged, és kezemmel betakarlak téged, míg átvonulok. Azután kezemet elveszem rólad, és hátulról meglátsz engemet, de orczámat nem láthatod.” (II.Móz.33:21-23 vö. II.Móz.24:9-11).

Itt Isten azt mondja Mózesnek, hogy láthatja az alakját. Azt mondani, hogy Isten csak úgy tett, mintha megmutatta volna az alakját Mózesnek, mikor nincs is alakja – ez nemcsak hazudozással vádolja meg Istent, hanem azt is feltételezi, hogy Isten szemfényvesztéssel próbálta manipulálni szolgáját, Mózest.

De a szkeptikus olvasó még egy ellentmondást is vél felfedezni a 11. és a 20. vers között, ahol az egyik azt mondja, hogy az Úr szemtől szembe beszélt Mózessel, a másik pedig azt mondja, hogy Mózes nem láthatta az arcát. De ha elolvassuk IV.Móz.12:5-8-at, feloldódik az ellentmondás:

„Akkor leszálla az Úr felhőnek oszlopában, és megálla a sátornak nyílásánál; és szólítá Áront és Miriámot, és kimenének mindketten. És monda: Halljátok meg most az én beszédeimet: Ha valaki az Úr prófétája közöttetek, én megjelenek annak látásban, vagy álomban szólok azzal. Nem így az én szolgámmal, Mózessel, a ki az én egész házamban hív. Szemtől szembe szólok ő vele, és nyilvánvaló látásban.”

A nagy és rettenetes Isten leszállt, dicsőség felhőjétől övezve. A felhő látható volt ugyan, de az az orca, amely ezer napnál is vakítóbban tündököl, rejtve maradt. Ilyen körülmények között mehetett Mózes közel Istenhez, és így beszélhetett vele szemtől szembe, nyilvánvaló látásban. Dániel próféta így szól:

„Nézém, míg királyi székek tétetének, és az öreg korú leüle, ruhája hófehér, és fejének haja, mint a tiszta gyapjú; széke tüzes láng, ennek kerekei égő tűz… Látám éjszakai látásokban, és ímé az égnek felhőiben mint valami emberfia jőve; és méne az öreg korúhoz, és eleibe vivék őt. És ada néki hatalmat, dicsőséget és országot, és minden nép, nemzet és nyelv néki szolgála; az ő hatalma örökkévaló hatalom, a mely el nem múlik, és az ő országa meg nem rontatik.” (Dán.7:9,13,14).

Itt egy nagyon aprólékos leírást találunk, melyben két személy tesz valamit; ti. Isten, az Atya, és az ő Fia, Jézus Krisztus. Ha valaki tagadja a személyiségüket, akkor számára köd borul ezekre az egyébként világos dánieli képekre. Ezzel kapcsolatban olvassuk el az apostol kijelentését, ami egyértelműen mondja, hogy a Fiú az Atya valóságának – személyének – képmása.

„Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképen szólott hajdan az atyáknak a próféták által, ez utolsó időkben szólott nékünk Fia által, a kit tett mindennek örökösévé, a ki által a világot is teremtette, a ki az ő dicsőségének visszatükröződése, és az ő valóságának képmása.” (Zsid.1:1-3).

Megemlíthetjük még itt Krisztus bizonyságtételét is: „A ki elküldött engem, maga az Atya is bizonyságot tett rólam. Sem hangját nem hallottátok soha, sem ábrázatát nem láttátok.” (Ján.5:37 vö. Fil.2:6). Ezek alapján úgy tűnik, hogy az a tétel, miszerint az Atyának nincs személyes alakja, nyíltan ellene mond a világos bibliai kijelentéseknek.

ELLENVETÉS. – „Az Isten Lélek” (Ján.4:24).

VÁLASZ. – Az angyalok is lelkek [Zsolt.54:4], mégis azt látjuk, hogy azok, akik meglátogatták Ábrámot és Lótot, leültek, ettek, és megfogták Lót kezét. Pedig lelki lények voltak. Isten is így Lelki lény.

ELL. – Isten mindenütt jelen van. Bizonyíték: Zsolt.139:1-8. Pontosan ugyanolyan mértékben van tehát jelen mindenütt, mint amilyen mértékben egyetlen helyen ott van.

VÁL. – 1. Isten egyrészt a mindentudása által van jelen mindenütt, ahogy az imént már említett Dávid szavaiból látni is fogjuk:

„Uram, megvizsgáltál engem, és ismersz. Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat. Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden útamat jól tudod. Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt Uram! Elől és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet. Csodálatos előttem e tudás, magasságos, nem érthetem azt.” (Zsolt.139:1-6).

2. Másodszor Isten az ő Lelke által is jelen van, ami az ő képviselője, és bárhol képes megnyilvánulni, ahol csak akarja. Ugyanennek az idézetnek a folytatása erre az ékes bizonyíték:

„Hová menjek a te lelked elől és a te orczád elől hova fussak? Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék: Ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobbkezed fogna engem.” (Zsolt.139:7-10).

Isten a mennyben van. Ezt a Miatyánkból megtanulhattuk: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben.” (Mát.6:9; Luk.11:2). De ha Isten ugyanolyan mértékben van jelen mindenütt, mint ahogy egyetlen helyen, akkor a menny is ugyanolyan mértékben van jelen mindenütt, mint ahogy egyetlen helyen, és akkor a mennybemenetel gondolata úgy tévedés, ahogy van. Hiszen akkor mi mind a mennyben vagyunk; és akkor a Miatyánk e ködös teológia szerint pusztán csak annyit jelent, hogy Mi Atyánk, aki mindenütt ott vagy, szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod, és legyen meg a te akaratod, úgy a földön, miként mindenhol.

Továbbá azt is számításba kell vennünk, hogy a Bibliát kutató emberek mindig is hittek abban, hogy Énók és Illés valóban elragadtatott a mennybe Istenhez. De ha Isten és a menny ugyanolyan mértékben van jelen mindenütt, mint amilyen mértékben egy adott helyen, akkor ez is egy nagy tévedés. Valójában nem változtak el. És mindaz, amit a tüzes szekérről és a tüzes lovakról és a forgószélről olvasunk Illés mennybemenetele kapcsán, csak egy értelmetlen színjátéknak tekinthető. Egyszerűen csak elpárologtak, és egy titokzatos köd járta át az egész világegyetemet. Ez minden, amit Énókból és Illésből felfoghatunk, ha azt tartjuk, hogy Isten és a menny nincs jobban jelen egy adott helyen, mint ahogy mindenütt. De mi azt olvassuk, hogy „felméne Illés a szélvészben az égbe”. (II.Kir.2:11). Énók pedig „Istennel járt vala; eltűnék, mert Isten magához vevé”. (I.Móz.5:24).

Jézusról azt olvassuk, hogy Ő „üle a Felségnek jobbjára a magasságban”. (Zsid.1:3). „Az Úr azért, minekutána szólott vala nékik, felviteték a mennybe, és üle az Istennek jobbjára.” (Márk 16:19). De ha a menny mindenütt jelen van, és Isten is mindenütt jelen van, akkor Krisztus mennybemenetele és az Atya jobbjára való leülése pusztán csak annyit jelent, hogy mindenhova ment! Csak odáig ment fel, ahol a felhő már elfedte őt a tanítványok tekintete elől, és aztán elpárolgott és szétment mindenhova! Így ahelyett a drága Jézus helyett, akit oly csodálatosan ír le mind a két Szövetség, csak valamiféle esszenciát kapunk, amely az egész világegyetemben van szétszóródva valahogy. És ezzel a porlasztós teológiával összhangban Krisztus második eljövetele, azaz visszatérése nem lenne más, mint pusztán a lecsapódása ennek az esszenciának egy konkrét földrajzi helyen – például az Olajfák Hegyén! De Krisztus testi ábrázattal támadt fel a halálból. „Nincsen itt,” – mondta az angyal – „mert feltámadott, a mint megmondotta volt.” (Mát.28:6).

„Mikor pedig mennek vala, hogy megmondják az ő tanítványainak, ímé szembe jöve ő velök Jézus, mondván: Legyetek üdvözölve! Azok pedig hozzá járulván, megragadák az ő lábait, és leborulának előtte.” (Mát.28:9).
„Lássátok meg az én kezeimet és lábaimat,” – mondta Jézus, a feltámadásban kétkedő tanítványainak – „hogy én magam vagyok: tapogassatok meg engem, és lássatok; mert a léleknek nincs húsa és csontja, a mint látjátok, hogy nékem van! És ezeket mondván, megmutatá nékik kezeit és lábait. Mikor pedig még nem hívék az öröm miatt, és csodálkozának, monda nékik: Van-é itt valami enni valótok? Ők pedig adának néki egy darab sült halat, és valami lépesmézet, melyeket elvőn, és előttök evék.” (Luk.24:39-43).

És miután az Olajfák Hegyén Jézus ismét szólt tanítványaihoz, felemeltetett tőlük, és felhő fogta el őt a szemeik elől.

„És a mint szemeiket az égre függesztették, mikor ő elméne, ímé két férfiú állott meg mellettük fehér ruhában, kik szóltak is: Galileabeli férfiak, mit állotok nézve a mennybe? Ez a Jézus, a ki felviteték tőletek a mennybe, akképen jő el, a miképen láttátok őt felmenni a mennybe.” (Csel.1:9-11).

Anyagtalanság

Ez nem más, mint a nemlétezés másik neve. Minden dolog és létforma – az egész létező mindenség – ellentéte. Egy szikrányi bizonyíték sincs, amit fel lehetne hozni a megléte mellett. Nem tud megnyilvánulni semmilyen értelmes lénynek – sem a mennyben, sem a földön. Sem Isten, sem az angyalok, sem az emberek nem képesek elképzelni ilyen lényeget, lényt vagy dolgot. Nincs olyan tulajdonsága vagy hatalma, amivel képes lenne a világegyetem akár csak egyetlen értelmes lénye számára is kinyilatkoztatni magát. Az értelem és az analógia soha nem tudja vizsgálni, de még csak felfogni sem. A kinyilatkoztatás soha nem nyilatkoztatja ki, és egyetlen érzékszervünk sem tanúskodik létezése mellett. Nem lehet látni, érezni, hallani, ízlelni vagy szagolni, még a legjobb képességekkel és a legkifinomultabb érzékszervekkel sem. Se nem folyékony, se nem szilárd, se nem puha, se nem kemény – nem tud kiterjedni és összezsugorodni sem. Röviden szólva: képtelen bármilyen befolyást is gyakorolni – nem tud cselekedni, és rá sem lehet hatni. És még ha valóban létezne is, akkor sem lenne semmi haszna. Semmilyen kívánatos tulajdonsággal, képességgel és haszonnal nem bír, ugyanakkor – bármilyen furcsa is – az anyagtalanság a modern kereszténység Istene, vágyott mennyországa és halhatatlan énje – a mindene!

Jaj, szektásság! Jaj, ateizmus!! Jaj, megsemmisülés!!! kicsoda fürkészheti ki a különbségek finom árnyalatait ezek között? Nevüktől eltekintve mind egynek tűnik. Az ateistának nincs Istene. A szektásnak olyan Istene van, akinek nincsen alakja és testrészei. Ki tud különbséget tenni? Mi a magunk részéről egy hajszálnyi különbséget sem látunk, mindkettő ugyanazt vallja: minden létező ellentétét – és mindkettő egyaránt erőtelen és megismerhetetlen.

Az ateistának nincs élete vagy tudatos léte a síron túl. A szektásnak van ugyan, de ez ugyanúgy anyagtalan, mint az Istene – alak és testrészek nélkül. Ezen a ponton is mindkettő negatív pozíciót képvisel, és ugyanarra a következtetésre jut. A hitük és a reménységük ugyanarra vezet; csak más szavakkal fejezik ki.

Az ateistának ezen felül nincs örökkévaló mennyországa sem. A szektásnak bár van, de az anyagtalan minden tekintetben, és ezáltal minden gazdagsággal és létformával ellentétes. Ebben is egyenértékűek tehát, és ugyanarra a következtetésre jutnak.

Mivel mi nem sajnálunk tőlük semmit, amire igényt tartanak, egyszerűen továbbállunk, hadd élvezzék zavartalanul a maguk részét – mi pedig megvizsgáljuk, mi maradt a megvetett, anyagban gondolkodó társaságnak.

Micsoda Isten? Ő anyagi, jól szervezett, értelmes lény, akinek van alakja és testrészei. Az ember az Ő képmására teremtetett.

Micsoda Jézus Krisztus? Ő az Isten Fia, és éppen olyan, mint Atyja, mivel Krisztus az Atya „dicsőségének visszatükröződése, és az ő valóságának képmása”. Ő anyagi, értelmes lény, akinek van alakja, testrészei és vágyai, és akinek húsa és csontja halhatatlan.

Micsoda az ember? Ádám utódja. Alkalmas az értelem befogadására és olyan megdicsőíttetésre, hogy a halálból testtel támadjon fel – olyannal, amilyen a Jézus Krisztusé –, és hogy húsa és csontja halhatatlan legyen. És tökéletességre jutva ez az emberiség fogja bírni az anyagi világot – azaz a földet – mint „örökkévaló örökséget”. Minthogy ilyen reménységünk van a jövőre nézve, az egész anyagtalanság-hívő keresztény világnak azt mondjuk, hogy kilincseljenek csak nyugodtan a maguk Istenénél, a maguk életénél, a maguk mennyénél – a maguk mindenénél. Semmire sem tartanak ugyanis igényt, csak arra, amit mi elvetünk; és mi sem tartunk igényt semmire, csak arra, amit ők elvetnek. Nincs tehát semmi helye további vitának vagy ellenkezésnek közöttünk.

Az anyagot választjuk, az miénk – S a többi?
A titokzatos szektásé, hisz azt kedveli;
Azt kapja mindenki, mit maga választ,
Szó sincsen haragról, vita sem fáraszt.

Anyagtalan Isten az övék: ha nekik ez kell,
Mi nem tartunk rá igényt, vitánk sincs ezzel.
Anyagtalan nekik mind menny, mind pokol:
Ilyen mennyben a mi testünk nem honol.

De ami miénk lesz: föld, víz és lég,
És a magasban a csillagos ég;
Arany, ezüst, érc, drágakő,
S testünk: csontból, húsból levő.

Ez reményünk, mennyünk, mindünk,
Ádámból, ha felvétetünk.
Minden miénk, és mi – és mi?
Leszünk az Úr örökségi.

James White, 1861