Egy elhanyagolt alapelv

„Annakokáért elhagyván a Krisztusról való kezdetleges beszédet, törekedjünk tökéletességre, nem rakosgatván le újra alapját a holt cselekedetekből való megtérésnek és az Istenben való hitnek, a mosakodásoknak, tanításnak, kezek rátevésének, holtak feltámadásának és az örök ítéletnek.” (Zsid 6:1-2)

Ez egy érdekes igeszakasz. A Zsidókhoz írt levél írója itt olyan dolgokat sorol fel, amelyeket Krisztus tanítása legalapvetőbb elveinek tart, és amelyek véleménye szerint fontosak a keresztény tapasztalat megalapozásához. Természetesen e versek elsődleges jelentése, hogy az alapokat jól ismerve tovább kell lépnünk a tökéletesség felé.

Érdemes azonban megvizsgálnunk, miket sorol Pál a keresztény hit legelemibb tanításai közé. Sorrendben a következőket:

  1. Megtérés a holt cselekedetekből
  2. Istenben való hit
  3. Keresztség
  4. Kézrátétel
  5. Halottak feltámadása
  6. Örök ítélet

Vizsgáljuk csak meg ezt a listát! Az egyik elem azonnal szembetűnhet, mivel a legtöbb keresztény közösségben – beleértve a hetednapi adventistákat is – alig látunk rá gyakorlatot. Természetesen a kézrátételről beszélek. A többit teljes szívből elfogadjuk, és el is várjuk a keresztényektől, hogy mindenki fogadja el, higgye el, és a dolog természetéhez képest építse be gyakorlatába. A kézrátételt azonban mély hallgatás övezi, és nehéz megérteni, miért van ez így – egészen addig, amíg közelebbről meg nem vizsgáljuk háttérbe szorítása okát.

Hangsúlyos gondolat, hogy ennek a felsorolásnak minden eleme a Krisztusról való alapvető tanítás részét képezi. Ezek azok a fundamentumok, amelyekre Krisztus királysága épül. Ezek képezik azt az alapot, amelyen Krisztussal személyes kapcsolatot alakíthatunk ki. Fel kell tennünk magunknak a kérdést: „Miért van a kézrátétel elhanyagolva a jelenlegi keresztény gyakorlatban?”

34 éve vagyok keresztény, de eddig még soha, senki nem mondta nekem – még utalás szintjén sem –, hogy keresztény tapasztalatomnak szükséges része volna a kézrátétel. Igaz ugyan, hogy részesültem benne, amikor megválasztottak gyülekezeti vénnek, de erre soha nem úgy gondoltam, mint keresztény életem lényeges elemére, hanem csak mint olyan szertartásra, amely által a felekezet hierarchikus rendszerébe beiktatnak.

Ha megvizsgáljuk a Bibliát, különösképpen pedig az Újszövetséget, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a kézrátétel szertartása szerves része volt a korai egyház gyakorlatának. Bár arról sehol nem olvasunk, hogy maga Jézus valaha is konkrétan elrendelte volna a kézrátételt, mégis úgy beszélt róla, mint ami tanítványai tapasztalatának szerves részét fogja képezni:

„Kígyókat vesznek föl; és ha valami halálost isznak, meg nem árt nékik: betegekre vetik kezeiket, és meggyógyulnak.” (Mk 16:18)

Maga Jézus is gyakran alkalmazott kézrátételt, amikor valakit megáldott vagy meggyógyított.

„Jézus pedig monda: Hagyjatok békét e kis gyermekeknek, és ne tiltsátok meg nekik, hogy hozzám jőjjenek; mert ilyeneké a mennyeknek országa. És kezeit reájuk vetvén, eltávozék onnét.” (Mt 19:14-15)

„És reá veté kezeit; és azonnal felegyenesedék, és dicsőíté az Istent.” (Lk 13:13)

„Nem is tehet vala ott semmi csodát, csak nehány beteget gyógyíta meg, rájok vetvén kezeit.” (Mk 6:5)

„A nap lementével pedig, mindenek, a kiknek különféle betegeik valának, ő hozzá vivék azokat; ő pedig mindegyikőjükre reávetvén kezeit, meggyógyítá őket.” (Lk 4:40)

Továbbá az apostoli egyház tapasztalatáról szóló feljegyzésekből kitűnik, hogy a kézrátétel szerves része volt az akkori hívők gyakorlatának is. Íme néhány példa, melyekből látható, hogyan alkalmazták ezt a szertartást:

„És tetszék e beszéd az egész sokaságnak: és kiválaszták Istvánt, ki hittel és Szent Lélekkel teljes férfiú vala, Filepet, Prokhórust, Nikánórt, Timónt, Párménást és Nikolaust, ki Antiókhiából való prozelitus vala; kiket állatának az apostolok elébe; és miután imádkoztak, kezeiket reájok veték.” (Csel 6:5-6)

„Elméne azért Ananiás és beméne a házba, és kezeit reá vetvén, monda: Saul atyámfia, az Úr küldött engem, Jézus, a ki megjelent néked az úton, melyen jöttél, hogy szemeid megnyiljanak és beteljesedjél Szent Lélekkel.” (Csel 9:17)

„Mikor azért azok szolgálának az Úrnak és bőjtölének, monda a Szent Lélek: Válaszszátok el nékem Barnabást és Saulust a munkára, a melyre én őket elhívtam. Akkor, miután bőjtöltek és imádkoztak, és kezeiket reájok vetették, elbocsáták őket.” (Csel 13:2-3)

„És mikor Pál reájok vetette kezét, szálla a Szent Lélek ő reájok; és szólnak vala nyelveken, és prófétálnak vala.” (Csel 19:6)

„Lőn pedig, hogy a Publius atyja hideglelésben és vérhasban betegen feküvék. Kihez Pál beméne, és minekutána könyörgött, kezeit reá vetve meggyógyítá őt.” (Csel 28:8)

„Meg ne vesd a kegyelemnek benned való ajándékát, a mely adatott néked prófétálás által, a presbitérium kezeinek reád tevésével.” (1Tim 4:14)

„Minekokáért emlékeztetlek téged, hogy gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát, a mely benned van az én kezeimnek rád tétele által.” (2Tim 1:6)

Miért hiányzik napjainkban?

Úgy tűnik tehát, hogy a korai egyházban ugyanolyan hűséggel gyakorolták ezt a szertartást, mint a keresztséget. Mi akkor a magyarázata, hogy ma oly szembetűnően hiányzik az egyház gyakorlatából? Miért van az, hogy napjainkban csak akkor alkalmazzák a kézrátételt, amikor hívő szülők bemutatják gyermeküket a gyülekezetben, vagy az egyházban tisztségviselőket szentelnek fel vezető pozíciók betöltésére? Miért van az, hogy ma már nem alkalmazzák a kézrátételt sem a szent lélek továbbadása, sem a testi gyógyítás érdekében?

Az Újszövetség feljegyzései alapján a kézrátétel szokványos alkalmazásának négy alapesetét különböztethetjük meg: amikor valakit

  1. megáldottak.
  2. kiválasztották egy gyülekezeti tisztségre vagy feladatra.
  3. meggyógyítottak.
  4. a szent lélekben részesítettek.

Megfigyelhető, hogy a kézrátétel szertartását a mai napig gyakorolják az egyházban az első két esetben, de feltűnően hanyagolják az utóbbi kettőben. Mi lehet az oka? A válasz szinte magától értetődő. Az első két esetben nem lényeges, hogy bármiféle természetfeletti megnyilvánulás kövesse a kézrátételt, a másik két alkalommal azonban értelmét veszti a szertartás, ha Isten nem válaszol természetfeletti erők egyértelmű kinyilvánításával. Ezért a keresztények a mai napig nyugodt szívvel gyakorolják a kézrátételt, mikor kisgyermekekért imádkoznak, áldást kérve rájuk, illetve amikor vénekért és diakónusokért könyörögnek, hogy Isten bölcsessége vezesse a tisztségviselőket munkájukban – ekkor ugyanis senki nem tudja biztosan megmondani, vajon imáik valóban meghallgatásra találtak-e! A szertartás mozzanatait elvégezve legfeljebb magukban könyvelhetik el, hogy valószínűleg történt valami.

De amikor a Bibliában a tanítványok betegekre vetették kezeiket és úgy imádkoztak értük, akkor természetfeletti dolgok, csodák történtek! És amikor a szent lélek keresztségéért imádkoztak, ezt olyan megnyilvánulások követték, amelyek egyértelművé tették, hogy természetfeletti jelenlét költözött azok életébe, akikért fohászkodtak. Az emberek újszerű megnyilvánulásait csak a bennük lakozó magasabb rendű jelenléttel lehetett megmagyarázni.

Az az igazság, hogy a mai kereszténységnek nincs ereje. Megvan ugyan a kegyesség látszata, de erő nélkül – éppen úgy, ahogy Pál apostol az utolsó napokra vonatkozóan megjövendölte. Ezért tartózkodik a mai kereszténység azoktól a gyakorlatoktól, amelyek rámutatnának az egyház erőtelen és szánalmas voltára. A betegekért és a szent lélek keresztségéért való imádságot gondosan kerülik, míg azokat a szertartásokat nyugodt szívvel megtartják, ahol nincs szükség természetfeletti megnyilvánulásra. Így próbálják fenntartani azt a látszatot, hogy mégiscsak Isten művét építik.

Azok a gyülekezetek, egyházak, ahol viszont gyakorolják a kézrátételt, sajnálatos módon általában nyakig benne vannak a spiritualizmusban, és természetfeletti tapasztalataik sátáni eredetűek. Ez a tény legtöbbünkben félelmet szült, és odáig jutottunk, hogy készek voltunk kárhoztatni és ördöginek bélyegezni bármilyen természetfeletti megnyilvánulást. Ebből fakadóan a szigorúan törvényközpontú valláson kívül – ami pusztán szavakon és tantételeken alapul – minden mást igyekeztünk messze elkerülni. Az az igazság, félünk minden olyan dologtól, ami szokatlan, vagy emberi képességekkel nem magyarázható. Megvan nálunk a kegyesség látszata, de megtagadjuk annak erejét.

Ugyanolyan természetes, mint a keresztség

Ha azonban a Bibliát olvassuk, mit találunk? Azt látjuk, hogy a szent lélek továbbadásakor és a testi gyógyításkor alkalmazott kézrátétel ugyanolyan megszokott és természetes része a korai egyház tapasztalatának, mint a vízkeresztség szertartása. A keresztség után, az újonnan megtértek következő lépésként kézrátételben részesültek, hogy vegyenek szent lelket. Miért tűnt el ez az általános gyakorlat az egyházból? Íme egy megdöbbentő példa, ami szemlélteti az imént említett igazságot:

„Mikor pedig meghallották a jeruzsálemi apostolok, hogy Samária bevette az Isten ígéjét, elküldék azokhoz Pétert és Jánost; kik mikor lementek, könyörögtek érettük, hogy vegyenek Szent Lelket: Mert még senkire azok közül nem szállott rá, csak meg voltak keresztelve az Úr Jézus nevére. Akkor kezeiket reájuk veték, és vőnek Szent Lelket.” (Csel 8:14-17)

Mi történt itt? A samáriabeliek már hittek és megkeresztelkedtek. Tulajdonképpen ugyanabban az állapotban voltak, mint napjainkban a legtöbb keresztény (az adventistákat is beleértve). Ami napjaink gyakorlatát illeti, a keresztség után a következő lépés általában az, hogy elfoglaljuk helyünket a gyülekezetben és próbálunk keresztény életet élni. Vegyük azonban észre, hogy a korai egyházban ez nem volt elegendő: valami még hiányzott a hívők tapasztalatából. Péter és János olyan hívőkhöz jött le Jeruzsálemből, akik MÁR megkeresztelkedtek – azzal a kifejezett céllal, hogy imádkozzanak értük és kezeiket rájuk tegyék. Mi célból? Kimondottan azért, hogy ők is vehessenek szent lelket! Ez volt az újszövetségi kereszténység általános gyakorlata. Ma miért nem így van?

Tény, hogy amikor keresztelünk, tisztában vagyunk vele: magának a víznek nincs semmiféle misztikus ereje. Azonban azt is tudjuk, hogy maga Jézus rendelte el a vízkeresztséget, és ha valaki megkeresztelkedik, a szertartás kapcsolódási ponttá válik a hívő számára, amely által az ember hite megragadhatja Krisztus erejét. Így a keresztség alkalmával a víz valóban lemossa bűneinket.

Hasonlóképpen megérthetjük, hogy maga a kézrátétel mint cselekedet semmiféle erőt nem képes egyik emberből a másikba juttatni. Egyedül Isten minden hatalom birtokosa. Azonban itt is azt láthatjuk, hogy a kézrátétel kapcsolódási ponttá válhat, melyen keresztül az ember hite meg tudja ragadni Isten ígéretét, miszerint Ő kitölti ránk lelkét. A Bibliában lépten-nyomon azt olvassuk, hogy ezen egyszerű szertartás nyomán betegek gyógyultak meg és a szent lélek sok hívőre kitöltetett.

Vajon Isten ma is munkálkodna ezen a csatornán keresztül, vagy a „modern” kor hajnalával ezek a régi szokások elavulttá és szükségtelenné váltak? A Bibliát és a korai keresztények életét tanulmányozva arra a meggyőződésre jutottam, hogy a mai keresztény gyakorlat nagyon eltávolodott az őskereszténység egyszerűségétől és hitétől. Számomra teljesen világos, hogy ez az eltávolodás a fő oka annak, hogy a mi keresztény tapasztalatunk oly mértékben különbözik a Krisztus alapította egyház tapasztalatától.

A hetednapi adventisták már 165 éve várják a szent lélek pünkösdi mértékű kiáradását. Az adventizmus prófétája így nyilatkozott erre vonatkozó szükségünkről és jogosultságunkról:

„Miért lett feljegyezve a tanítványok munkájának története – szent lelkesedéstől hajtott, és a Szent Lélek által megelevenített munkájuk –, ha nem azért, hogy az Úr jelenkori népe ebből a feljegyzésből lelkesedést meríthessen, és komolyan munkálkodjon az Úrért? Amit az Úr abban az időben megtett népéért, azt legalább annyira fontos – ha nem fontosabb –, hogy ma is megtegye népéért. Mindazt, amit az apostolok tettek, azt kell a mai gyülekezeti tagoknak is tenniük. Sőt, a munkában való lelkesedésünknek és a Szent Lélek ezt kísérő mértékének annyival nagyobbnak kell lennie, amennyivel a megsokasodott gonoszság még határozottabb hangú megtérésre hívást tesz szükségessé.

… Ebben az időben, amikor mindennek vége elközelgetett, nem kell-e a mai egyház buzgóságának még a korai egyház buzgóságát is meghaladnia? Az Isten dicsősége iránti lelkesedés késztette a tanítványokat arra, hogy nagy erővel tegyenek bizonyságot az igazságról. Nem kellene ennek a lelkesedésnek a mi szívünket is lángra lobbantania, hogy vágyjunk mindenkinek elmondani a megfeszített Krisztus megmentő szeretetének történetét? Nem kellene Isten erejének még hatalmasabb mértékben megnyilvánulnia napjainkban, mint az apostolok idejében?” (Review & Herald, 1903. január 13.)

Az 1888 és az 1900-as évek eleje közötti időszak fénysugarain kívül azonban aligha látjuk jeleit annak, hogy közelebb kerültünk volna ehhez a kiáradáshoz, mint 165 évvel ezelőtt, 1844-ben, a mozgalom kezdetén. Mi ennek az oka? Egyre inkább arra a meggyőződésre jutok, hogy nem tudjuk, Krisztusban mire vagyunk jogosultak. Ebből pedig egyesen következik az a tény, hogy nem is hisszük el Isten ígéreteit. Ha valóban elhisszük Isten ígéretét, miszerint Ő nekünk akarja adni ezt az ajándékot, akkor miért nem kérjük azzal a bizonyossággal és várakozással, hogy azonnal meg is kapjuk? Sőt, miért nem vetjük kezeinket testvéreinkre Jézus nevében (mint a vízzel való keresztségkor), hogy ők is elnyerjék a szent lélek keresztségét?!

Lehet, hogy mindnyájan félünk olyasvalamibe kezdeni, amit eddig soha nem láttunk egyházunk gyakorlatában. Valószínű, hogy amikor a kézrátétel szóba kerül, azonnal a pünkösdi-karizmatikus gyülekezetek jutnak eszünkbe, ahol ez a szokás. De elég nyomós érvek ezek arra, hogy szőnyeg alá söpörjünk egy nagyon is biblikus gyakorlatot? Jó indok, hogy megraboljuk magunkat azoktól az áldásoktól, amelyekkel Isten mindig válaszolt az őszinte kérésekre – utasításainak hűséges teljesítése mellett?

Egyszer el kell jönnie a pillanatnak, amikor vallásunk a puszta elmélet szintjéről a valóság szintjére lép. Eljön az idő, amikor szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy vallásunk természetfeletti elemeket hordoz magában, és mi élő kapcsolatban lehetünk ezzel a természetfeletti valósággal. Eljön az idő, amikor nincs többé helye a Jordán partján állni és okoskodni, hanem bele kell lépni a vízbe. Kétségtelenül félelmetes tapasztalat elindulni az ismeretlenbe, és részesülni valamiben, amit azelőtt soha nem tapasztaltunk életünkben. De vajon Krisztus előttünk megy-e? Ha előrelépünk, Vele lépünk-e? Ez az egyetlen lényeges kérdés.

David Clayton